A mai evangéliumi szakasz alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten a benne hívő ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.
Az evangélium, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, nem enged teret a tétlenségnek, közömbösségnek, hanem cselekvésre késztet.
Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.
Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember, aki minden bizonnyal bérli a szántóföldet, ezért amikor megtalálja a kincset, örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van és megveszi a földet, hogy így a kincs birtokába juthasson.
Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogító kapcsolatot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik, amit tesz. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.
Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot, az Istennel való kapcsolatot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt keresett és talált is egy nagyon értékeset, ezért eladta mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa azt.
Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.
Ugyanígy van, a mennyek országát, Isten barátságát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos, e világi értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló örök-életet, örömet és boldogságot ígér. Példa erre szent Ferenc atyánk élete, aki miután megtér, miután fölfedezi Istennek rá vonatkozó tervét, felhagy az e világi dolgok hajszolásával, és minden áldozatot meghoz az Istennel való kapcsolatának elmélyítése végett. Kortársai közül sokan bolondnak tartják. De a történelem őt igazolta, kritikusai, elítélői ma már sehol sincsenek, az ő lelkiségét, példáját sok tízezren követik ma is.
Mindkét hasonlatban egy értékes kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Azonban a közös mindkettőben az, hogy sietve mindenüket eladják, és megszerezik azt. A mennyek országa – az Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel, az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban is.
Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget, mert jobban szeretik az anyagi jólétet, a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.
Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki éber szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől. Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, a vele való barátságért, az örök boldogságért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem elképzelhetetlenül sokat: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.
Ezek a szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már magunkban, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek megakadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent?
Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk azonnal, s egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, e világi csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.
Ma még mások élettörténetében láthatjuk, hogy mennyit is érnek az e világi kincsek, egy természeti csapás esetén, egy halálos-betegség, egy láthatatlan vírus megjelenésével, de talán holnap, holnapután a saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk... Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért?
A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.
A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel, éber szívvel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. Maga Jézus kérdezi hallgatóitól, s általuk tőlünk is: „Megértettétek mindezeket?”
Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkra alkalmazva, az élethez való konkrét viszonyunkban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédeket, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”.
Ez azt jelenti, hogy az újban, az Újszövetségi Szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és iránymutatását. S ha megtalálta az isteni bölcsesség iránymutatását és magáévá tette, akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg. Megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontosabb és arról is meggyőződik, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Ezért kértük a szentmise bevezető könyörgésében és kérjük most elmélkedésünk befejeztével is: „Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat – adj nekünk bölcsességet és éber szívet, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, értelmet és érzéket –, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.” Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése