hétfő, június 10, 2024

„Aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!” – Évközi 10. vasárnap

Foto: Öreg diákok az Esztelneki Madonna előtt 
 Szentírási részek: Ter 3,9-15 - Mk 3,20-35

„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja az Úristen a kígyónak a bűnbeeséskor. 

Ettől a pillanattól kezdve a gonoszlélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani, a bűn által az örökkárhozatra akarja jutatni. Azonban az Asszony, vagyis Mária ivadéka, Jézus, megtörte a sátán hatalmát. 

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). 

Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy mindenki őt akarta hallgatni, látni, követni. Ezzel ellentétben a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák. Azt állítják, hogy megzavarodott, hogy hatalmát Belzebubtól, „a gonosz lelkek fejedelmétől” nyerte, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni, hiteltelenné tenni őt a hallgatóság előtt. 

Így volt ez Krisztus korában és sajnos így van ez ma is. A sátán támadása végigvonul a történelmen. A megdöbbentő különbség csak az, hogy ma sok esetben egy-egy jó ügy magvalósulása, jó elhatározás kivitelezése, nem az Egyház ellenségei, hanem saját tagjainak, olykor templomba járó híveinek, gőgös, önző hozzáállása, rágalmazó szava miatt bukik meg. Pedig összefogással, egységre törekvéssel mennyi szép, értékes és jó dolgot lehetne megvalósítani. 

Visszatérve az Úr Jézus megrágalmazásához, a Szentatya, Ferenc pápa azt mondja: „A rágalom el akarja pusztítani Isten művét. A rágalom gyűlöletből fakad, a gyűlölet pedig a sátán jellemzője. A rágalom a hazugságot használja fel, hogy elérje célját. Ahol rágalmaznak, ott jelen van a sátán. István diakónust, az első vértanút is hamis tanúk vádolják. Ellenségei a piszkos küzdelem útját, a rágalmat választották. 

A vértanúk ideje azonban ma sem ért véget: az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban. Az egyházban sokan vannak, akiket rágalmaznak, akiket üldöznek, akiket megölnek Jézus és a hit iránti gyűlöletből, mert katekizmust tanítanak, mert keresztet viselnek, mert az Egyház törvényeihez ragaszkodnak, mert azt akarják érvényre jutatni.”

A sátán hatalma összeomlóban van, bár a látszat, napjaink történései, híradásai mást sugallanak, összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által legyőzze a gonoszlelket. 

A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: Minden bűn, bocsánatot nyer. De, aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad (vö. Mk 3,28-29). 

A Szentlélek elleni bűn tágabb értelemben kifejezett szembefordulás a Szentlélek megszentelő, bűnöktől visszatartó, azokból kiemelni akaró tevékenységével. Isten irgalmasságának nincsenek határai, de aki szándékosan megtagadja, hogy a bűnbánatban elfogadja, az visszautasítja bűnei bocsánatát és a Szentlélek által fölajánlott üdvösséget (II. János Pál p.: Dominum et vivificantem 46.). Az ilyen megkeményedés elvezethet a végső megátalkodottsághoz, a bűnbánat visszautasításához és az örök kárhozathoz.

Szoros értelemben a Szentlélek káromlása. Amikor a hitetlen kortársak az ördögűzést, amit Jézus „Isten ujjával”, a Szentlélek erejével végzett, őt megrágalmazva, hazugságot fogva rá, az ördöggel való együttműködésnek ítélték. Ezért mondta Jézus: „Aki a Szentlélek ellen káromkodik, nem nyer bocsánatot soha, bűne örökre megmarad” (Mk 3,29). 

A Szentlélek elleni bűnök az istenes élet alapjait, hit és vallásos életünk lényegét érintik, a javulás lehetőségeit teszik kétségessé, a Szentlélek indításainak vetnek gátat, ezért különösen veszélyesek.

Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát. 

Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket. 

A Szentlélek feladata bűntudatra ébreszteni a bűnösöket és vágyat kelteni bennünk arra, hogy elfogadjuk Jézust, mert egyedül Ő bocsáthatja meg a bűnt. Ezek szerint a Szentlélek elleni káromlás, bűn, Jézus megváltói munkájának tudatos, szándékos és kitartó elutasítása.

A Szentlélek káromlása nem egy egyszeri megnyilvánulása az embernek, hanem életvitelének határozott iránya, folyamata. Ahelyett, hogy Jézus kortársai elfogadták volna a számukra felkínált bizonyosságot, ahelyett, hogy felismerték volna Krisztus munkájában a mennyi Atya ajándékát, ők inkább gonosz céljaikhoz ragaszkodtak és rágalmat terjesztve, kijelentették: Jézus a gonosz által végzi csodálatos munkáját.

Ezért a Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt, rádöbbent meztelenségünkre, mint annak idején ősszüleinket. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete lehetne. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, rágalmazó szavainkért, illetve, ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. 

A Szentlékek elleni bűn nem azért nem nyer bocsánatot, mert Isten képtelen lenne megbocsátani, vagy, mert nem akarna megbocsátani, hanem azért, mert az ember szíve megkeményedésének következtében már nem képes felismerni bűnét, s ha nincs bűn, akkor, nincs amiért bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani. Márpedig őszinte bánat nélkül nincs bocsánat. Ennek a hozzáállásnak persze örökre szóló következményei vannak.

De tényleg nincs bűn? Akkor honnét az a rengeteg rossz, ami sújtja világunkat, az a rengeteg fizika és lelki szenvedés, ami kínozza az embereket, de nemcsak a háború sújtotta vidékeken, hanem sokszor közösségeinkben és családjainkban is? 

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis szívük megkeményedése következtében, lélekben eltávolodtak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban. 

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van életvitelük átgondolására, mentalitásuk, az életről alkotott felfogásuk felülbírálására és a megtérésre. 

Igaz, nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból és kicsapongó életből kell megtérniük, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki együttműködést a szolgai, a látszat, a személytelen és lélektelen, rutinos együttműködésre cseréli fel. És amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, nincs szükségem megtérésre, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom, élnem – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. 

Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám”. 

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget, személyes elköteleződést, lélekkel átitatott életvitelt eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük. 

Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi, baráti kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt. 

Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen. 

Nincsenek megjegyzések:

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...