Az egyházi évnek egyik sajátosan vonzó és kedves időszaka, az advent, az egyházi újév kezdete. Ez kezdődött el a mai vasárnappal. Ez a közel négy hét fokozatosan készít fel minket a karácsonyi titok elmélyítésére, vagyis a Betlehemben megszületett Istengyermek szemlélésére, a vele való találkozásra és az Ő újbóli befogadására.
Így hát az advent, a karácsony előtti, mintegy négy hetes Jézus-váró időszak és figyelmeztet, hogy várnunk kell Jézus eljövetelét. Ha igazán találkozni akarunk vele, akkor új életet kell kezdenünk, vagy legalábbis teljes egészében föl kell frissítenünk, élővé kell tennünk a Vele való kapcsolatunkat: egyrészt a megújulás vágyával, másrészt a szeretet tetteivel.
Amint tudjuk, adventben Jézus Krisztus hármas eljöveteléről beszélünk:
1. Beszélünk egy múltbeli eseményről: a bűnbeesés utáni isteni ígéret alapján, a választott nép Messiás várásáról. Ezt a múltbeli eseményt az adventi időszakban, a szentmiseáldozatok ószövetségi olvasmányaiban elhangzó prófétai jövendölések idézik föl, miként a mai is.
2. Beszélünk a kegyelmi eljövetelről, vagyis arról, hogy a jelenben mi magunk is várunk, és a szeretet tetteivel közreműködünk, hogy Jézus egyre teljesebben megszülethessen bennünk és közöttünk (legalább két keresztény, két családtag között), s ily módon környezetünk számára.
3. Végezetül várakozunk, hogy amikor Jézus eljön majd a világ végén – s ki tudja, melyik nap következik ez be –, készen találjon minket. Erre a várakozásra, virrasztásra biztat bennünket Jézus a mai evangéliumi szakaszban.
Így hát az adventi időszak egyik fontos témája: a VÁRAKOZÁS, a virrasztás, mégpedig a jelenben, az Úr Jézusnak lelkünkbe való megszületésére, érkezésére.
Erre pedig fel kell készülnünk: a lehető legbensőségesebben kell átélnünk az Advent idejét, ha azt akarjuk, hogy a karácsony melege ne tűnjön tova az ajándékok kibontásával, hanem szeretettel töltsön el legalább a következő év decemberéig.
Pilinszky János szerint: „Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.” Annál is inkább, mivel Isten az idők beteltével valóban megtestesült közöttünk – megszületvén Betlehemben, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát.
Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és Akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk.
A keresztény ember tehát: váró ember, mégpedig Jézust váró ember. Minden szentmisében valljuk: „Reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.”
Így volt ez a kereszténység kezdetétől fogva. Szent Pál levelei tesznek tanúságot róla: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).
Maga Jézus biztatott bennünket erre a várakozásra. Hiszen Ő tanított bennünket így imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!” Már itt van az Isten országa, és még sincs itt. Különös kettősség, a már igen és a még nem…
Amint közeledett Jézus földi életének utolsó órája, úgy lett egyre világosabb, hogy az „Isten országa” valójában nem más, mint maga Jézus, a próféta által megjövendölt „Emmanuel”, a „velünk lévő Isten”, aki vár ránk földi életünk végén, aki megment bennünket a bűn és halál sötétségéből, és elvezet az örök élet feltámadására. Így az Isten országának várása Jézus halála és feltámadása után Jézus-várássá alakult.
Ismerjük az újszövetségi Szentírásból, az őskeresztények arám nyelven mondott imáját: „Maranatha” (1Kor 16,22). Ezt a szót kétféleképpen is lehet fordítani, attól függően, hogy hogyan olvassuk: Urunk jön. Urunk, jöjj! Az őskeresztények valószínűleg az utóbbi értelemben használták, de örömteli reményük alapja éppen az volt, hogy ezek a szavak állító mondat formájában is érvényesek. „Jön az Úr”, egész biztosan jön! Senki jövetelét meg nem gátolhatja. Mi pedig várjuk, reménykedve várjuk, és imádkozva kérjük ezt a nagy, biztos eljövetelt, amely megnyitja számunkra az örök életet.
„Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Így imádkozunk a szentmise Credójában. Ez az „örök élet” szoros kapcsolatban van Jézus-várásunkkal. Ugyanis csak olyan „örök életre” érdemes várni, amelyet a szeretet tölt ki. Ha senkit nem várunk és senki nem vár ránk, ha senkit nem szeretünk, és senki nem szeret, akkor értelmetlen az élet. Ha egy ilyen élet örökké tart, az a pokol. Csak úgy érdemes örökké élni, ha az élet találkozás azzal, akit „reménykedve várunk” és aki reménykedve vár bennünket. Mert nemcsak mi várjuk Jézust, hanem Jézus is vár minket. Nemcsak mi várjuk az Atyaisten országának eljövetelét, hanem az Atyaisten is vár mireánk, gyermekeire – bizony sokszor „tékozló” gyermekeire –, és ujjongva örül, ha hazatalálunk, és szívére ölelhet bennünket.
Azonban a Jézus-várásból fakadó élet nem jelent, NEM jelenthet semmittevést, ölbe tett kézzel való tétlenkedést. „Tudjuk a kinyilatkoztatásból, – tanítja a II. vatikáni zsinat – hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik… Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a Föld”.
A mi utunk Jézus útja. Ezen az úton jön Ő hozzánk, és megyünk mi Őfelé. Jézus útja a szeretet, megbocsátás, béke és jóság útja. A hozzánk jövő Jézus tesz képessé arra, hogy ezt az utat járjuk. Jézus ugyanis nemcsak a világ végén jön el újra, hogy mindent beteljesítsen. Sokféleképpen jön, sokféleképpen „jelenti magát” ma is, nap, mint nap földi életünkben.
Jön Jézus az éhező, szomjazó, ruhátlan, szállástalan, beteg, rabságra vetett „legkisebb testvérünk” személyében. Jön Jézus a szeretetre és megértésre éhező emberek személyében. Jön a Szentírás örök-érvényű krisztusi szavainak formájában. Jön a mindennapi szenvedésekben. Jön az Oltáriszentségben. Jönni fog halálunk óráján.
A Jézust mindig váró ember úgy fogadja az életútját keresztező valamennyi embertársát, mint Jézus szeretteit, akiket Ő maga bízott gondjaira. Ezért lesz képes arra, hogy másokért éljen, és föltétlen szeretetre kötelezze el magát irántuk. Tudja ugyanis, hogy ha az embertárs néha el is hagy, meg is csal, Jézus feltétlenül hűséges, és – miután ezer formában jött hozzánk, kérve-várva szeretetünket – eljön végül is, mint Vőlegény, hogy bevezessen örök menyegzőjére.
Akik igazán „reménykedve várják” Jézusnak ilyen eljövetelét, azoknak égő mécses lesz a szíve. Szívük szeretetlángja világít a világ sötét éjszakájában, mint az adventi koszorún meggyújtott első gyertya és meleget terjeszt maga körül, egészen addig, amíg el nem jő a Vőlegény, az egyes ember számára a halála pillanatában, az emberiség számára a világtörténelem végén. Akkor Ő ránk talál, és mi is rátalálunk, és együtt megyünk be Urunk örömébe.
Természetesen csak az olyan ember élete lesz ilyen Jézus-várás, aki igazán, személyesen szereti Jézust, Urunkat, Testvérünket, Megváltónkat. Ha Jézus lesz számunkra a minden barátnál jobban szeretett legbensőbb barát, akkor fogjuk úgy várni őt, mint a gyermek szüleit, mint szerelmes a szerelmesét, mint a télben didergő ember a tavaszt, mint az éjszaka sötétségében szorongó ember a hajnalt, mint a beteg a gyógyulást. Akkor fogunk mi is teljes szívből így imádkozni: „Marana tha! Jöjj el, Uram Jézus!”
A Jézus várás összefügg az Isten országával – mondtuk korábban. Vajon tudomást szereztünk-e már arról, hogy közöttünk van az Isten országa, amely az ő tanításának megvalósításában bontakozhat ki? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa, csak éppen be kell fogadnunk.
De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol emberek másokat kihasználni és másokon uralkodni akarnak, hol van a messiási ország látomásának képe miszerint: együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
Várakozásban élünk. De vajon észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, tanúságtételét.
Elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és tiszta, gerinces emberekre van szüksége a mi világunknak: ennek a politikába, hazugságokba, ámításokba belegabalyodott világnak.
Az adventi hajnalok „rorátés” várakozásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban, szavainkban, cselekedeteinkben, életvitelünkben, magatartásunkban.
Igaz, sokszor csődöt mondtunk, de nem kell kétségbeesnünk, mert van lehetőségünk arra is, hogy mindig újra kezdjünk a bűnbánat segítségével, hisz itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja, éljünk hát vele, míg nem késő!
„Vigyázzatok – mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban –, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt. „
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése