Oldalak

szombat, május 07, 2016

„Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!" – Húsvét 7. vasárnapja

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat” – miközben István diakónus vére hullatásával tanúskodott a föltámadt, és menybe ment Üdvözítőbe vetett hitéről – olvastuk az első olvasmányban.
A tanú a jogi nyelvből vett kifejezés, olyan személyt jelent, aki az általa látott, hallott, megtapasztalt tényt, eseményt igazolja a bíróság előtt. A Szentírás szerinti, az újszövetségi tanúnak is a világban arról kell tanúskodni, amit látott, hallott és megtapasztalt.
De lássuk csak, kik azok a személyek, akik megfelelnek ezeknek az ismertető jegyeknek, kik azok, akiket ebben az értelemben tanúknak mondhatunk?

Elsősorban ezek az ismertetőjegyek, követelmények Jézus Krisztusra igazak, aki maga a Tanú; tanúságot tesz a mennyei Atyáról: „Én az Atyától származom és Tőle jöttem. Nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött." (Jn 8,42) Továbbá: „Most már tudják, hogy a tanítást, amit kaptam Tőled, továbbadtam nekik (a tanítványoknak)" (Jn 17,8) – mondja főpapi imájában Jézus.

Másodsorban az újszövetségi tanú ismertetőjegyeinek az apostolok felelnek meg, akik Jézus Krisztusról tanúskodnak életük árán is: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (ApCsel. 4,20) – mondják a főtanács előtt, amikor az el akarja hallgattatni, amikor az meg akarja tiltani, hogy a föltámadott Úrról beszéljenek és róla tanúskodjanak.
Szent Péter apostol – Júdás helyett – Mátyás apostollá választásakor alapvetően fontosnak tartotta, hogy a megválasztandó egyén TANÚ legyen, ezért mondja: „Szükséges tehát, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak, amíg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt – tudniillik János keresztségétől fogva egészen mennybemenetele napjáig – velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról." (Ap. Csel. 1,21-22)

Az első olvasmányban szereplő István diakónus, Jézus Krisztus mellett tett tanúságtételével a halálig megy, mint vértanú hal meg, tanúságot téve Istene és hite mellett.
István az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, addig István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi: Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek”(ApCsel 1,8) – ő az lett élete föláldozása árán is.
István halálában is követi a Megváltót, s a Szentlélektől eltelve arra is képes, hogy gyilkosaiért imádkozzon: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat”, s talán István ruháit is. Majd később, a damaszkuszi úton történt események után a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, aki beöltözik „István ruháiba”, mint apostol és vértanú. Egészen biztos, hogy megtérése után visszaemlékezik István diakónus megkövezésére, s az egész emberre, aki elsőként lett a hit vértanúja s a Föltámadott tanúja.

Harmadsorban újszövetségi tanúk vagyunk, kell, hogy legyünk mi, Jézus Krisztus Egyházának ma élő tagjai. Tanúskodnunk kell a világ előtt arról, hogy az Atya a Fiúban megváltót küldött, az ő feltámadásában biztosította számunkra az örök életet, és a Szentlélek elküldésével alkalmassá tett bennünket hivatásunk betöltésére. Az egyház kezdeti évei, elindulása, Krisztus megdicsőítésének a vágya érthetővé teszik, hogy a Szentlélek kiáradását elsősorban úgy fogták fel az első keresztények, mint aki mindenkit tanúságtételre ösztönöz. Igen, szóban, tettben és krisztusi magatartással kell hirdetni, hirdetnünk az Isten országát.

Főpapi imájában Jézus az egyházért – vagyis értünk és minden idők keresztényéért – így imádkozott: „De nemcsak értük (ti. a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem” (Jn 17,20). Az Úr Jézus, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik hinni fognak benne, és azt kéri követői számára, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk”(Jn 17,21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval, kölcsönös egységük egyetlen forrása. A megkeresztelt akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki.

Az első, az Istennel való találkozás az alap, a második, az emberrel való találkozásnak a fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Megdöbbentő, hogy mennyire sürgeti az Úr ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél”. Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, sajnos igen kevesen gondolunk rá.
Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon modern társadalmunkban, miért fogyatkozott meg annyira a hit, és a hitből fakadó élet, vajon ennek nem az az oka, hogy a hívők között is megfogyatkozott a szeretetben való egység, az összetartozás tudata?

Ennek orvoslására csak egyetlen eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen – ahogy mondja „Én bennük” – hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.
Ne feledjük, csak a bennünk lakozó Isten által válhatunk igazán egyé és hitelt érdemlő tanúkká. Ezt a szentmisén magunkhoz vett Oltáriszentség által is megtapasztalhatjuk. Hiszen semmi sem tud bennünket annyira hasonlóvá és egyé forrasztani, annyi erővel és bátorsággal eltölteni, mint Isten szentségi jelenléte az emberben.

Mi mindannyian mások vagyunk, s ez jól is van így. Erről nem kell lemondanunk. Egyetlen hajszál génállományának vizsgálatából kiderül, hogy az a föltételezett személyé–e, vagy sem. Minden embernek más, még a hajszála is.
Csak a bennünk lakozó Isten Lelke ugyanaz, csak Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz minden emberben, mert a bennünk lakozó ugyanaz. Nagy titok és nagy csoda ez, s egyben nagy ajándék is. Amikor fölfedezzük ezt, akkor rájövünk arra, hogy miként őrizhetjük meg sajátságainkat úgy, hogy valami mégis hihetetlenül egyé teremt bennünket.

Talán valaki azt kérdezhetné, hogy mire jó az egység, mi szükség van rá. Az egység bizonyítéka, jele és eszköze a Három Személyű egy Istenhez való tartozásunknak. Jele és eszköze, mert ahol egy szív, egy lélek egy közösség, ott egészen biztos a szeretet is jelen van köztük. A tanúságtevő szeretet előfeltétele pedig az egység.

Nekünk erről a Krisztusba vetett tanúságtevő hitről és e hitből forrásozó szeretetről, a keresztségben és a bérmálásban kapott küldetésünk révén – az apostolokhoz, a tanítványokhoz hasonló módon – kell tanúságot tennünk: a keresztény életvitelünket fedő – krisztusi tanítás terjesztésével, amit Urunk Jézus e szavakkal adott parancsba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!"

Nincsenek megjegyzések: