Nagyböjt 4. vasárnapján a liturgia az embernek az Istennel való kapcsolatának a helyreállítását, az Istennel való kiengesztelődésének eseményét és reménységét idézi elénk. Ez a kiengesztelődés Jézus Krisztus által történt meg, és ez az üdvösség történet központi eseménye. A kiengesztelődés mély teológiáját ábrázolja – egyszerűen és közérthetően – a mai evangéliumi rész, a tékozló fiúról szóló példabeszédben (Lk 15,11-32).
E példabeszéd Isten irgalmas szeretetének mindent felülmúló tervét hirdeti meg: Isten minden embert, minden népet és nemzetet üdvözíteni, azaz az atyai ház örök örömébe akar vezetni.
A tékozló fiúról szóló példabeszéd, akkor hangzott el, amikor a farizeusok és írástudók méltatlankodni kezdtek amiatt, hogy Jézus szóba áll a vámosokkal és bűnösökkel.
A példabeszéd első rész a vámosokat és a bűnösöket, az Istentől nagyon messzire kerülteket szólítja meg. Ők a kisebb fiúk, az egyház tagjainak a kisebbik része, akik végigjárták azt a keserves utat, mely az örökség kikérésével kezdődik, s melyhez hozzátartozik az atyai háznak elhagyása is.
A kisebbik fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, függetlenül és szabadon akart élni, szabadulni akart az atyai szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy gondolta, hogy neki kijár és joga van hozzá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai vagyonból, amelyik úgymond “neki kijár”, függetlenül attól, hogy apja még él.
Ez az út a disznók közé vezetett, a zsidó ember számára a legnagyobb mélységbe ahonnan már csak fölfelé lehet emelkedni.
- Gyökössy Endre a neves, református pasztorálpszichológus ír egy apáról, akinek a fia még a régi rendszerben nyugatra ment, hivatalosan: „Apám, ne vedd rossz néven, ha minden valamire való értékemet összecsomagolom, mert nem szándékozom visszajönni, ha befogadnak, és állást kapok.” Az apa megdöbbenve meredt rá: „Hát ennyire utálsz bennünket: engem és édesanyádat?” – „Szó sincs róla” -, felelte a fiú. „Csak világot szeretnék látni. Nem miattatok megyek el, hanem az élet vonz.” – „Úgy mégy el, mint a tékozló fiú” -, jajdult fel az édesapa. – „Egyáltalán nem hiszem, hogy a bibliai tékozló fiú „tékozolni” indult volna el,” - felelte a fia – „hanem szerencsét próbálni, világot látni, az életet megismerni, megmutatni, mit tud, hogy egyszer büszkén és eredményesen térhessen vissza. Nos, ami neki nem sikerült, nekem sikerülni fog. Én nem vagyok tékozló, csak életre való fiú.” Igen, a tékozló fiú sem tékozolni indult. Mert ki akar tékozló fiú lenni? Senki, csak életrevaló.
Körülbelül így hagyja el a legtöbb ember Istent is, az egyházat is, a hitet is. Kezdetben csak néhányszor marad el az ember a vasárnapi szentmiséről a hétköznapi, munkahelyen kívüli munka miatt. Gondolván, ha majd ezen túl lesz, akkor ismét járni fog misére, de aztán újabb sürgős munka akad és… – Persze, nem akar ő elmaradni, még kevésbé leszakadni, de mégis elmarad, elszakad a templomtól, később az Istentől is, de ezt akkor már észre sem veszi.
A kisebbik fiú: „Nem sokkal ezután… összeszedte mindenét, és elment…” Figyeljük csak meg, nem tüstént, nem azon a napon. Még valameddig otthon téblábolt. Csak éppen lélekben volt már úton.
Így történik ez az óta is. A legtöbb „messze induló”, Istentől elszakadó, az atyai házat elhagyó nem azonnal indul, nem azonnal szakad el, egyszer-egyszer még imádkozik, egyszer-egyszer még a szentmisén is találkozhatunk vele – legalább karácsonykor, húsvétkor, egy-egy esküvőn… és egyre ritkábban. Ám, nem tékozlók akarnak ők lenni, csak életrevalók, - és életbe illőek, maiak, modernek. Úgy gondolják, hogy joguk van ahhoz, hogy egyszer egészen szabadnak, felszabadultnak érezzék magukat. Minden megkötöttségtől, hagyománytól, dogmától, parancsolatoktól és más efféle „dohos” dologtól szabadnak.
De ehhez – valóban messze kell költözniük – messze az atyai háztól, messze Istentől, mert a „távoli ország” az a világ, ahol minden, ami otthon szentnek számított, értékét veszíti. Tehát messze, ahol nem zavarja atyja tekintete. Ahol úgy élhet, ahogy akar. Ahol minden olyan természetes, még a bűn is. S ott a távoli vidéken már nem kell semmire, senkire tekintettel lennie, legkevésbé az atyjára. Hiszen nagykorú ő már, és tudja, mit kell tennie… és nem akar egészen elszakadni, de mégis megtörténik.
A fiú tehát elment, ott hagyta az atyai házat. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját szenvedélyeinek a rabszolgája lett és tisztátalan állatok nyomorult őrzője. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta az apai szeretetet, s barátai is csak addig voltak, míg volt pénze. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt, még mindig szeretet fiának tartja és vár rá. Magához vonzott embereket, azok viszont otthagyták őt, számukra megszűnt létezni, ahogy pénze elfogyott. Végül egészen magára maradt.
És ekkor, a disznók között teljes elhagyatottságában döbbent rá, hogy ő nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú is. Igazán el volt veszve, és ez a teljes elveszettség érzésének felismerése térítette észre. Felrázta ez a végső elidegenedés, és hirtelen megértette, hogy a halál felé vezető útra tévedt. Annyira elszakadt mindattól, ami az életet jelenti – család, barátok, közösség, ismerősök, élelem –, hogy felismerte: a halál lenne a következő, természetes lépés. Hirtelen világos lett előtte, milyen utat választott, és az hova vezet, - megértette, hogy maga választotta a halált, és felismerte, hogy ha még egy lépést tesz ebbe az irányba, akkor nem kerülheti el önön pusztulását.
Természetesen ebben a felfedezésben szerepet játszik az Isten is. Igaz, a messzi tartományban nem azért támadt nagy éhség, hogy azaz „életrevaló fiatalember” fölismerje: ő valójában nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú, hogy összetörjön. De azt állíthatjuk, hogy Isten a megpróbáltatásokat, a nyomort és éhséget is a javunkra tudja fordítani azáltal, hogy mindezek közepette megtanít bennünket látni.
„Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki”. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és kiszedi a vályúból az ételt, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik, egyszerűen már nem veszik emberszámba sem. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki szereti őt. Az imént idézett mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt.
A modern lélektani regények sem tudják megrázóbban lefesteni a tékozló fiú helyzetét, maga választotta sorstragédiáját, a bűnt. De a megtérés vágyát és eseményét sem lehetne szebben elmondani: „Útra kelek, haza megyek apámhoz és megvallóm: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be”.
A bűnbánat, a megtérés és kiengesztelődés minden lélektani mozzanatát megtaláljuk a történetben: A bűnös állapot megutálását, a lelkiismeret furdalását, a vágyat a szép élet után, a bánatot, hogy megbántotta azt, aki szereti őt, a bűnbevallást, és a jóvá tevés szándékát.
A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Irgalmas Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bujkálhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig és mindenkit hazavár.
Miután sikerül megtenni az első hazafelé vezető lépést, akkor a fiú már az Atya karjai között találja magát, aki messziről észreveszi közeledtét, hisz várja őt, s megesik rajta a szíve és anélkül, hogy engedné befejezni bűnbánó vallomását, a legdrágább ruhába öltözteti, lakomát rendez a számára, örömünnepet ül. Ez a nagy megtérők - a vámosok, a Mária Magdolnák - útja, amit néha esetleg kicsiben mi is bejárunk.
A nagyobbik fiú, aki kint volt a mezőn, hazatérőben, amikor megtudta, hogy miért van az a nagy ünneplés odahaza, „megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az atyja kijött és kérlelni kezdte”.
A példabeszédnek a nagyobbik fiúról szóló része az írástudóknak, és farizeusoknak a magatartására próbál rávilágítani, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. S itt egyben az egyház nagyobbik részéről is szó van, azokról, akik soha nem hagyták el igazán az atyai házat, legalábbis formálisan, még csak annyira sem, hogy barátaikkal egy jó lakoma elfogyasztásának erejéig kirúgjanak a hámból.
Úgy gondolom, hogy a legtöbbször mi is ebbe a csoportba tartozunk. Napról napra, többé-kevésbé eleget teszünk vallásos kötelezettségeinknek, teljesítjük a parancsolatokat, de talán inkább megszokásból, mintsem szeretetből, és ezért képtelenek vagyunk megérteni az Atya szeretetét a megtérő bűnös ember iránt, s még kevésbé vele együtt örülni. Mivel nem tudjuk megérteni az Ő őrömét, ezért nem vagyunk hajlandók osztozni az Ő boldogságában, s bemenni a lakomára. S közben észre sem vesszük, hogy ezzel a magatartásunkkal magunkat zárjuk ki onnan, s szakítjuk meg a kapcsolatot az Atyával.
Igazából a történet teológiai mondanivalójának hangsúlya az Istennel való személyes kapcsolat alakulásán van, s ebből a szempontból az otthon maradt fiú épp oly hűtlen, mint az, aki formálisan elhagyta az atyai házat.
Igen, végeredményben ilyen vagy olyan formában és mértékben mindannyian bűnösök vagyunk. Boldogok, akik ezt alázatosan beismerik és így szükségét érzik annak, hogy Istennel kiengesztelődjenek a bűnbánat szentségében, hogy mindig jobban megtérjenek Isten és testvéreik szeretetéhez.
Ilyenkor az Atya elénk siet; anélkül, hogy mi egyetlen bűnbánó lépést is tennénk feléje. Mert ilyen az Atya, Jézus Atyja, a mi Atyánk. Egyiknek elébe siet, a másik után meg kijön és kérleli őt. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbítette meg, a másiknak az első lépéseit akarja megkönnyíteni. Egyikünket a disznók közül, a teljes elveszettségből öleli magához - a másikat talán egy templom első padsoraiból "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb. Alázatosságában és értünk való aggódásában olyat tesz, amit a tékozló kisebbik fiával sem tett: kijön a lakomáról és kérlel bennünket.
Jézus nem fejezi be a példabeszédnek ezt a részét, nem tudjuk mi történt a továbbiakban a nagyobbik fiúval, hogy bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére, vagy sem.
De pontosan ezáltal válik örök-érvényűvé ez a példabeszéd, hiszen az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek, és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, akik inkább megszokásból, mintsem szeretetből maradnak az atyai házban, de sohasem szeretnek igazán, sohasem akarják a másik ember javát, üdvösségét és ezért mindig boldogtalanok.
Ezért ezt a történetet nekünk kell befejezni: életünkkel nekünk kell választ adni az Atyának, aki nap, mint nap fáradtságot nem kímélve kérlel minket, hogy menjünk be mi is a lakomára, osztozzunk az Ő őrömében.
Igen, a példabeszéd örök-érvényű kinyilatkoztatása, amit érdemes megfontolnunk és örökre a szívünkbe vésni: hogy Isten, a mi irgalmas Atyánk, Krisztus által, bennünket, tékozló és otthon maradt, de egyaránt boldogtalan fiait magához akar vonzani, hogy az atyai ház örök örömébe vezessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése