A mai napon Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, illetve Urunk bemutatásának napján egyházunk kettős ünnepet ül. Ünnepli 40 nappal Urunk születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ez a nap az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért való hálaadásnak a napja, ünnepe is. És emlékeztet a sok Istennek szentelt férfi és nő életére, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban kövessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.
A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének középpontjában nem a kultikus, vallási előírásoknak engedelmeskedő édesanya áll, hanem a karján közeledő gyermek. Szent Lukács evangélista szerint, aki – „által sokan elbuknak, és sokan feltámadnak” nemcsak Izraelben, hanem szerte az egész világon. Ő a világ egyetlen tökéletes és Istentől küldött jele, mégpedig „az ellentmondás jele lesz… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai”.
A mózesi törvényben előírt tisztulási jogszabály Szent Lukács evangélistának csak alkalmul szolgált arra, hogy ezt a nagy jelet, a világ világosságát, az Úr Fölkentjét gondolkodásunk, szemlélődésünk középpontjába helyezze.
Ebben az esetben a tisztulási törvények alkalmi keretet szolgáltattak a világ világosságának nyilvános hírüladására a jeruzsálemi templomban, a zsidó vallásos élet központjában. A jeruzsálemi templomban most mindenki megláthatta az üdvösséget, Isten, élő s eleven jelét, amelyet Isten minden népnek világosságul rendelt.
A hithű és bölcs öregek, az agg Simeon és Anna prófétaasszony, felismerték a feltűnés nélkül közeledő pólyás kisbabában a világ megváltóját és üdvözítőjét. Benne megtalálták életük beteljesedését és az üdvösséget. Ezért mondja az agg Simeon: „Most már elbocsáthatod, szolgádat, Uram, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek”
Az Úr most nem jött mennydörgés és villámlás közepette, mint ahogy megnyilatkozott annak idején a választott nép előtt az ószövetség megkötésekor a Sínai hegynél, de Benne, a Betlehemi Kisdedben mégis az Isten jött közénk.
Ő most úgy világított, mint a pici gyertya, pislákoló fénye a sötétségben. Ma édesanyja karján ült az Istengyermek és tehetetlenül közeledett az ember felé, gyengéden, mint ahogyan a kis gyertya világít a sötétségben. Nem tolakodott és senkit sem akart erőszakkal meggyőzni vagy legyőzni. De ahol csak járt, fényt sugárzott.
Jézus ma sem közeledik nagy pompával és lármával. Ezért sokan nem veszik észre, félreértik vagy összetévesztik másokkal. Vannak, akik ellene mondanak, és vesztükbe rohannak miatta. Jézusban valóban beteljesedett a prófétai szó: „Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak. Közülük sokan megbotlanak, sokan elesnek és összezúzzák magukat, hálóba kerülnek, és fogságba esnek” (Iz 8, 14-15).
Szent Lukács evangélista ezt különösen kiemeli a mai evangéliumban, amikor kijelenti, hogy a Betlehemi Kisded „az ellentmondás jele lesz”. Vagyis „Isten arra szánta Jézust, hogy Izrael egészét válaszút elé állítsa. Aki egy vele, fölemelkedik, megmenekül; aki azonban ellentmond neki, elesik. Izrael nem azért kap üdvösséget, nem azért menekül meg, mert Isten választott népe, hanem mert Jézus mellett döntött. Nem az Izraelhez való odatartozás ment meg az ítéleten, hanem a döntés az Isten állította jel”, Jézus mellett (A. Stöger).
Ez a lukácsi tanítás időtálló, számunkra is aktuális. Ugyanis attól még, hogy a keresztség szentségének felvételekor a keresztények névsorába iktattak bennünket, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztény voltunkat, még nem jelenti azt, hogy be van biztosítva az üdvösség számunkra. Hisz magatartásunk nagyon könnyen arról tanúskodhat, hogy elpártoltunk Jézustól és nem keressük vele a személyes, élő kapcsolatot sem a szentmisében, sem a szentségek vétele által, vagy éppen megszokottá, túl rutinossá vált ez a kapcsolat, olyannyira, hogy már nem is figyelünk rá, s ennek következtében nem is tudjuk felhasználni e kapcsolatnak gyümölcseit.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy van-e köze mindennapi életünknek Jézushoz? Hiszen Jézus sokak romlására van, de feltámadására is azoknak, akik elfogadják és teljesítik akaratát.
A keresztény élet mindig ott születik, ahol az emberek fölismerik a nagy „Jelt”, Krisztust, ahol vállalják a vele való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Az Úr Jézus üdvösség a világ számára, de csak azoknak, akik hajlandók felismerni és elismerni. Ő valóban Jel, amely állásfoglalásra kényszerit. A gyermekség evangélium egész sorát hozza azoknak a hivő lelkeknek, akik a gyermek Jézusban felismerik az Üdvözítőt és mintegy bennünket is arra szólítanak fel, hogy valljuk Messiásnak Őt.
A döntést senki el nem kerülheti, állást kell foglalnia mellette vagy ellene. Nincs harmadik lehetőség. Ebben az esetben a közöny, a közömbösség nem jelent semlegességet, hanem egyszerűen csöndes elvetése annak a Jézusnak, aki ígérete szerint, mennybemenetele után is velünk maradt a világ végezetéig. Jézus állandó jelenléte a világ végezetéig jel, amely üdvösségére és bukására tétetett sokaknak, valójában mindenkinek.
Szomorú, hogy a Gyermek nem mindenkinek lesz üdvösségére, hanem sokak romlására, bukására is. Azokéra, akik elfordultak tőle, akik nem hallják meg hívó szavát, akik nem fogadják be az Ő világosságát, akik nem veszik igénybe az Ő segítségét. Viszont boldogító tudat, hogy sokak feltámadására lesz, valójában azoknak, akik befogadják Őt és útmutatásai szerint élnek.
Urunk bemutatásának ünnepén a megszentelt gyertyák fényénél keressük a Jézussal való találkozás útját. Közben ne feledjük, hogy világossággá kell válnunk, ha azt akarjuk, hogy Simeonhoz és Annához hasonlóan felismerje Őt a világ.
Február másodikán tehát arra az eseményre emlékezünk, hogy Mária és József, a mózesi törvénynek engedelmeskedve felajánlják Jézust, a világ Világosságát az Úrnak. De ugyanakkor Szent II. János Pál pápa rendelkezése folytán ez a nap egyben a megszentelt élet, a szerzetesek és szerzetesnők világnapja.
Az Istennek szentelt személyek azok a férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok: a tisztaság, szegénység és engedelmesség megélése által akarják követni a minket mindhalálig szerető Krisztust. A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szerint: „Arra kaptak, meghívást, hogy szívükben és imáikban hordozzák az emberek aggodalmait és elvárásait, különösen azokéit, akik távol vannak Istentől.”
Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep lényege, amelyet együtt ünneplünk világszerte, mi szerzetesek és világi hívek, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladat: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”(Mt 5, 16).
Igen, égő gyertyaként, Krisztus fényével kell világítanunk a sötétségben vergődő embereknek. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: “ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14).
Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az “Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként sikerülhet az élete szerzetesnek és világi hívőnek egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése