Nagyböjti készületünk záró akkordja a Virágvasárnap, de egyben nyitánya keresztény hitünk legmélyebb titkának is. Kettős hangulat, jellemző a virágvasárnapi ünneplésünkre. Először is ott van az elragadottság, az ujjongó tömeg, hozsannázó lelkülete, amelyre a barkaszentelés szertartása irányította a figyelmünket. De ugyanakkor ott van a passiónak, a szenvedésnek szinte elszomorító, lehangoló, fájdalmasan kiábrándító hangvétele is, amit az imént olvastunk fel az evangéliumból. Ezt a kettősséget nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Szent János evangélista elmondja, hogy a jeruzsálemi bevonulásra Lázár feltámasztása után kerül sor, aminek sok szem és fül tanúja volt. Jézus szenvedése előtt olyan helyzetet teremt, amely egészen feltárta a zsidók előtt az ő Messiás voltát. Nagy tömeg gyűl össze, Jeruzsálemben, ahogy Szent Máté evangélista fogalmaz: „Megmozdult az egész város”(21,11). Sokan vannak a szem és fültanúk közül is ott. Keresik Jézust, látni akarják azt, aki feltámasztotta Lázárt. Még a templomban is róla beszélnek.
Azért is keresik, mert sokan tudnak a már kiadott Jézus elleni, elfogató parancsról. És lám mégis megjelenik Jézus. Szinte királyhoz illő jelenet, amint bevonul a tömeg között, de nem harci lovon, hanem egyszerű szamárcsikón. Milyen megrendítő, hogy a végtelen Isten emberré lévén nem harci paripán, hanem szelíd kis állaton, szamáron vonul be Jeruzsálembe. (A szamár a békének az állata, míg a ló a harcé.)
Az Úr Jézus országot akar szerezni nekünk, az örök boldogság, az örök élet országát, de nem lovon, csatatereken, hanem az odaadó, a béke, a kiengesztelődés lelkülete, a szolgáló szeretet által.
Jézus az Úrnak, vagyis Izrael Istenének a nevében jön, hogy hirdesse az Isten és ember közötti kiengesztelődést. A szó szoros értelmében senki soha nem jött és nem is jöhet az ő nevében, vagyis az isteni természetnek a hatalmával, csak maga Isten, az Isten egyszülött Fia. A szent liturgia felidéző és jelenvalóvá tevő cselekedetei tudomásunkra adják, hogy kicsoda ez a Jézus. Maga az Isten.
Nemcsak ő maga állítja ezt magáról, hanem az összegyűlt tömeg is mintegy ezt a mély valóságot fedezi fel. Pálmaágakkal a kézben válaszol Jézusnak mintegy kinyilatkoztatásba öltöztetett bevonulására. Az állatok szolgálata mellett megjelennek a növények is: a friss ágak, amelyeket puha szőnyegként eléje terítenek. Az egész föld hódol a Teremtő előtt, a leterített ruhákban pedig az emberi civilizáció és kultúra borul le szerényen az Úr lábai elé.
A tömeg így köszönti Jézust: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Ezek a szavak a sátrak ünnepére utalnak, amikor a hívek pálma-, mirtusz- és barkaágakkal járják körbe az oltárt. A nép ezeket a szavakat most Jézusra alkalmazza, akiben meglátja, hogy az Úr nevében jön, hogy Ő a Messiás. Jézusban tehát felismerik azt, akiben Isten jelen van közöttünk. Izraelnek ez a reménykiáltása az egyház kiáltásává vált ahhoz, aki új módon jött el közénk az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben. Köszöntsük Őt, aki testével és vérével elhozta Isten dicsőségét a földre, s ma újra megjelenik köztünk az oltáron a kenyér és a bor külső színe alatt.
A tömegnek ezt az ujjongását szeretnék elhallgattatni a farizeusok. „Mester tiltsd meg ezt tanítványaidnak”- mondják. De az isteni kinyilatkoztatásnak semmi, ami emberi nem állhat ellen. „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.”
Nem lehet ezt az isteni kinyilatkoztatást beszűkíteni, az emberi kisméretű intrikákkal teleszőtt világába. Nem lehet a sötétség, félelmetes mélységében hagyni tovább a megváltásra szoruló emberiséget. Jézus itt tudatosan vállalja, azt a küldetést, amit magában hordoz és, amit már tanító útján is hangoztatott. „Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétben”. Jézus küldetése beteljesedésének a közeledtét tudatosan is elfogadja. „Eljött az óra, amikor megdicsőül az Emberfia!”
De azzal is tisztában van, hogy megdicsőülésének az órája nem ez a bevonulás. Tudja azt, hogy az Isten dicsősége nem az emberek magasztaló szavától függ, nem is az által jön létre, hanem az létezik, és az majd megmutatkozik a maga teljességében, mélységében, úgy ahogyan majd az Isten megmutatja.
A liturgia felszólít ezen a napon minket, ma élő Krisztuskövetőket, hogy kövessük Jézust ezen dicsőséges útján, amely az élet sűrűjéből, az igazi dicsőség felé, a mennyei Jeruzsálem felé vezet minket. De vigyáznunk kell, hogy utat ne tévesszünk, mint a jeruzsálemi tömeg, amely akkor csúszott el, amikor csak a földi dicsőségben és a csodavárásban akart követője maradni Krisztusnak.
Ennek következtében azok az emberek, akik ma, a bevonuláskor örömmel éljenzik Jézust, pár nap múlva, amikor keresztjét hordozva kimegy a városból gúnyolódva fognak kiáltozni. A kezek, amelyek ma pálmaágakat törnek le az út menti fákról, hogy azzal integessenek a bevonuló királynak, néhány nappal később már ökölbe szorulva csapkodnak Jézus felé. Akik most levetik ruháikat, hogy az Úr elé terítsék a porba, végig fogják nézni, hogy Jézus a kereszt súlya alatt többször is a porba roskad, s a Golgotán tétlenül szemlélik majd azt is, ahogyan megfosztják ruháitól. Akik ma azt kiáltják, hogy „Áldott, aki az Úr nevében jön” (Jn 12,13), a kereszt alatt állva azt fogják majd gondolni, hogy „átkozott, aki a fán függ”. Az a nép, amely most magabiztosan és lelkesen követi az Urat, szenvedését és halálát látva elfordul tőle, és félelmében elfut.
Krisztus követéséhez nem elég a pillanatnyi lelkesedés! Mert amikor jönnek a próbatételek, és jön a szenvedés vagy az üldözés, az ember könnyen meginog. Aki csak felszínesen ismeri Jézust, az nem fog mellette kitartani. Aki csak a szép és ünnepi pillanatokban akar Jézus mellett lenni, az rossz úton jár. Ha hűségesen ki akarunk tartani mellette, akkor el kell mélyítenünk hitünket. Fel kell vennünk és hordoznunk kell mindennapi keresztünket, hogy megerősödjék a vállunk.
Nálunk, mai krisztuskövetőknél a virágvasárnap dicsőséges bevonulása csak egy bevezetés és előkészület ahhoz, hogy azt a Krisztust követhessük, aki a kereszt vállalásával jutott el a feltámadás dicsőségébe. Jézus maga is bátorít bennünket: „Jöjjetek hozzám, akik fáradtak vagytok, és én felüdítelek titeket.”
De ugyanakkor figyelmeztet, arra is, hogy a Krisztus-követésben nem szabad megállni az érzelmek diktálta kellemes légkörnél, talán mondhatjuk a dicsőség légkörénél, hanem tovább kell menni a keresztutat is vállalva egészen a feltámadásig. Nem hiteget, hanem józan öntudatos elhatározást igényel tőlünk: „aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát vegye fel keresztjét és úgy kövessen”. Talán virágvasárnap hív bennünket a leghatározottabban. Ezt fejezi ki a liturgiánknak a már említett kettős hangulata is.
A szinte extázisba torkoló tömeg, hozsannázó hangulatát fölváltja a liturgia, a passió, a szenvedés hangulatával. Ez a hangulat kap központi helyet a szentmisében és ez lesz nyitánya keresztény hitünk legmélyebb misztériumának, húsvét titkának.
A szenvedés sötét fenyegetettsége ott van a farizeusok, írástudók gyűlölettől izzó magatartásában. De ott van Jézus lelkében is. Ott van a meg nem értett istenember fájdalma, akkor, amikor Jeruzsálem megpillantásakor sírva fakad: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál”. Nem az önmagáért való félelem az, ami olyannyira elfoglalja, hanem azon ember miatt érzett fájdalma, szenvedése, aki újra meg újra visszautasítja a minket mindvégig szerető Isten szeretetét.
A belső szenvedés sokszor sokkal fájdalmasabb, mint a fizikai fájdalom. Isten legnagyobb fájdalma, szenvedése az, hogy végtelen szeretetét az ember nem fogja fel teljes mértékben, és nem válaszol erre a szeretetre. Pedig az embernek erre a szeretetre adott válasza biztosíthatja az üdvösségét.
Valamiképpen erre döbben rá élete vége felé Szent Ferenc atyánk, amikor egy éjszakai imádkozás után fájdalmasan állapítja meg: Nem szeretjük eléggé a Szeretetet, vagyis magát Istent. De ugyanakkor buzdítja testvéreit, buzdít bennünket is, és minden keresztényt: Kezdjük el szeretni az Istent.
Krisztus szenvedése, kereszthordozása, halála és a halálból való föltámadása, az Ő irántam való végtelen szeretetét bizonyítja, ami valamiképpen az Eukarisztiában összpontosul. Éppen ezért az üdvösség szentségének, a szeretet szentségének, az Oltáriszentségnek a vétele erősítsen minket hitünkben, hogy mindvégig hűségesek maradjunk a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz! Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése