Oldalak

hétfő, december 09, 2013

Töltsétek fel a reménytelenség gödreit!

Gondolatok a vasárnapi olvasmányhoz (Mt 3,1-12)
Keresztelő Szent János idézi Izajás próféta egy kulcsfontosságú üzenetét: „Készítsétek az Úr útját a pusztában! Tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Iz 40,3) Ugyanez az izajási felhívás volt a kumráni közösség jelmondata is. A kumráni közösség tagjai azért vonultak ki a pusztába, hogy ott utat készítsenek a Messiásnak, hogy előkészítsék a végső időket és az ő eljövetelét. Keresztelő János valószínűleg hosszabb időt töltött el közöttük, és sok gondolatot, meglátást átvett tőlük.

Az ókori Keleten gyakran útkészítők haladtak egy-egy uralkodó előtt. Feltöltötték a gödröket, eltették az útból az odakerült faágakat.

Ez a mi feladatunk is advent idején. Krisztus ma is kopogtat az életünk ajtaján. Ajtót kell nyitnunk, utat kell készítenünk neki, hogy beléphessen. El kell takarítanunk az útból minden akadályt, például a rabbá tevő szenvedélyeket. Az ember akkor tud szabad lenni, ha semmi sem köti gúzsba. Akkor tud szárnyalni, szeretni, örömben élni, ha megszabadult az őt torzító, betegítő szenvedélyektől, bűnöktől.

Fel kell töltenünk a gödröket, mindenek - előtt a hitetlenség, a szeretet és remény nélküliség gödreit.

Egy asszony az édesapja temetése után döbbenettel nézte a kezébe adott végrendeletet. Kiderült, hogy semmit sem örökölt az apjától. Mindent a húga kapott meg. A házat, az összes készpénzt, és azt a kis telket is, amit pedig az édesapja mindig neki ígért. Hirtelen rászakadt a nem szeretett gyermek fájdalma, keserűsége. Úgy látszik, hogy nemcsak az anyjuk, de az apjuk is csak a húgát szerette. Az mindig kedves és aranyos volt, annak a legkisebb sikereit is dicsérték. Az asszony a következő hónapokban belebetegedett ebbe a végrendeletbe, és abba, ami mögötte volt. Nem tudott aludni, nem tudta végezni a munkáját, minden korábbi kötelezettségét lemondta. Aztán inni kezdett, végül kórházba került. A kórházban az egyik nap szembejött vele egy kerekes székben ülő, idősebb nő. Óriási örömmel köszöntötte őt. Aztán megkérdezte: „Hát nem ismer meg? Maga volt az, aki két évvel ezelőtt hónapokig látogatott engem itt, a kórházban. Egy baleset után voltam akkor. Elvesztettem mindkét lábamat, öngyilkos akartam lenni. De magából akkora erő és fény sugárzott, hogy lassan talpra tudtam állni. Magának köszönhetem az életemet. Miért, most már nem jár be a kórházba a betegekhez?” „Nem, felelte az asszony, most én is beteg vagyok.” Aztán zavartan elköszönt, és elsietett.

Bement a betegszobájába, és megállt a tükör előtt. Nézte az elkínzott, zavarodott arcát. Mi is történt vele az utóbbi hónapokban? Hiszen a férje szereti, a gyermekei is szeretik. Elvesztette volna a hitét? Hirtelen rádöbbent arra, hogy nem az ő dolga megítélni a szüleit. Azt majd az Úristen elrendezi. Odalépett az ablakhoz. Odakint gyönyörűen sütött a nap. Hirtelen megértette, hogy ő Istennek végtelenül kedves és szeretett gyermeke. A szívét melegség járta át. Az asszony három hét alatt meggyógyult, és nem sokkal később újra járni kezdett a betegekhez, hogy reményt és örömet vigyen nekik.

Fel tudom-e tölteni a hitetlenség, a reménytelenség gödreit? Isten azért is lett emberré, azért is született meg gyönge gyermekként, hogy végre merjük elhinni, ő nem akar mást, mint szeretni, mint odaadni nekünk önmagát. Hogy merjük őt végre a kezünkbe venni, és átölelni. Krisztus kopogtat. Nyissunk ajtót neki, készítsünk utat neki! Hordjuk el a minket gúzsba kötő bűnök ágait, töltsük fel a reménytelenség, a szeretetlenség űrjeit a szívünkben!
Székely János

Töltsétek fel a reménytelenség gödreit!

Nincsenek megjegyzések: