Halottak napja sajátos jellegű
emlékezési nap.
A holtakról való megemlékezés az
ókereszténység kora óta, a 3. századtól, minden liturgiában megtalálhatóak
voltak a Szentmisében.
Sevilla-i Izidor püspök (+636)
szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek.
Halottak napjának tulajdonképpeni
keletkezése, amikor Szent Odilo, Cluny bencés apátja 998-ban, a minden
megholtról való ünnepélyes megemlékezést írja elő minden kolostorában november
2-án.
Ez a rendelete (998) mindmáig
fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14.
századtól Róma is átvette.
A XII. és XIII. században egész
Európában elterjedt ez a gyakorlat. Ezért ma mi is megemlékezünk a szenvedő
Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb
eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé.
Az ünnepet azért látták
szükségesnek, mert hitünk tanítása szerint azok a lelkek, akik Istennel
kibékülve haltak meg, de még bizonyos "törleszteni valójuk,
adósságuk" maradt hátra, a tisztítóhelyre, a purgatóriumba kerülnek és az
ő üdvözülésüket meggyorsíthatjuk, ha a küzdő egyház tagjai, vagyis mi élők
imádkozunk értük.
Gárdonyi Géza: Útra készülődés
„Miatyánk Isten, mindeneknek
Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap
felé,
az én szívem kétség nem
szorongatja,
midőn indulok végórám felé.
A halál nekem nem fekete börtön,
Nem fázlaló, nem is rút
semmiképpen:
Egy ajtó bezárul itt a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az
égen:
Ez a halál!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése