„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.” - Halottak napja

Halottak napja sajátos jellegű emlékezési nap.

A holtakról való megemlékezés az ókereszténység kora óta, a 3. századtól, minden liturgiában megtalálhatóak voltak a Szentmisében.

Sevilla-i Izidor püspök (+636) szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek.

Halottak napjának tulajdonképpeni keletkezése, amikor Szent Odilo, Cluny bencés apátja 998-ban, a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést írja elő minden kolostorában november 2-án. 

Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól Róma is átvette.

A XII. és XIII. században egész Európában elterjedt ez a gyakorlat. Ezért ma mi is megemlékezünk a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé. 

Az ünnepet azért látták szükségesnek, mert hitünk tanítása szerint azok a lelkek, akik Istennel kibékülve haltak meg, de még bizonyos "törleszteni valójuk, adósságuk" maradt hátra, a tisztítóhelyre, a purgatóriumba kerülnek és az ő üdvözülésüket meggyorsíthatjuk, ha a küzdő egyház tagjai, vagyis mi élők imádkozunk értük.

Gárdonyi Géza: Útra készülődés

 

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,

Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

Egy ajtó bezárul itt a földön,

S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:

Ez a halál!”