Vasárnapi gondolatok: A Jézustól való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése

A mai evangéliumi szakaszban olyan emberi magatartásról, életformáról szól Jézus, ami szöges ellentétben áll a mai divattal, közfelfogással. Azzal a gyakorlattal áll ellentétben, amelynek hatása alatt vagyunk mi keresztények is, s nemigen tudjuk megakadályozni, hogy valamilyen formában ne hasson ránk. De ha öntudatos kereszténynek valljuk magunkat, és hiszünk Istenben, ha Jézus Krisztust valóban Urunknak és Istenünknek valljuk, akkor meg kell valósítani ezeket az igéket. A nehézség viszont az, hogy a mai evangéliumban Jézus által javasolt életforma olyan, amit lehetetlen puszta ésszel belátni, főleg nem a pragmatista, túlzottan anyagias ember eszével. Csak az érti meg ennek igazságát, csak az látja be értelmét, aki elkezdi élni, megvalósítani ezeket.

Kt. Az egybehangzó szinoptikus evangéliumok feljegyezték, hogy Jézus az idő előre haladtával szükségesnek látta elmondani tanítványainak, hogy szenvedés és halál vár rá, de fel fog támadni. Nyilván elő akarta készíteni tanítványait, hogy amikor a fájdalmas események bekövetkeznek, ne rendüljön meg a hitük.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy hogyan reagálnak erre a fontos bejelentésre az apostolok. Első alkalommal, amikor erről beszél nagy a felháborodás és a tiltakozás: Péter megkísérli lebeszélni Jézust arról, hogy mindezt vállalja (Mk 8,33). Második alkalommal, amiről a mai evangéliumi szakasz szól, már egészen más a helyzet. A tanítványok nem is foglalkoznak a dologgal, szinte eleresztik a fülük mellett a szenvedésről, halálról szóló jövendölést. Ehelyett sokkal fontosabb megbeszélni valójuk támad, mégpedig annak eldöntése, hogy ki a legnagyobb, a legelső közöttük.

Elég fonák a helyzet, nemde? Jézus arról beszél apostolainak, ami számára a legnehezebb és legfájdalmasabb – életről, halálról van szó –, nekik azonban éppen azt kell egymás között sürgősen tisztázniuk, hogy ki a legnagyobb, a legrangosabb közülük.

A hatalmi törtetés földúlja az apostolok közösségét, és ez sajnos ma sincs másként. Ez a hatalmi törtetés, a mások fölé emelkedés vágya, és az "igazam van" kórsága ma is megkeseríti a falusi, városi közösségek, olykor a családok és szerzetes közösségek életét is, és elhomályosítja még Krisztus képét is (ahogy ezt a történelem is tanúsítja). Holott Ő azért jött, hogy szolgáljon, hogy a kicsinyek, a gyöngék, és az elnyomottak oldalára álljon.

A versengés szelleme az élet szinte minden területét áthatja. Mondhatjuk azt is, hogy megmérgezi, hiszen a mindenáron való érvényesülés, az előbbre jutás és a karrier hajhászása háttérbe szorítja az igazi emberi értékeket és tönkreteszi a személyek közti kapcsolatokat, legyen szó akár munkahelyről, rokonságról vagy barátságról.

Jézus célja azonban az, hogy tanítványait tanítsa, s ez által megértő társaivá, munkatársaivá váljanak, vagy amint később mondja, „befogadják” őt.

Egy gyermeket közéjük állítva kijelenti: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

A befogadás itt elsősorban nem azt jelenti, hogy egy gyermeket kell örökbe fogadni, hanem azt, hogy a gyermek lelkületét, lelkivilágát kell elsajátítani. Mert milyen a gyermek? Egyetlen szóval úgy jellemezhetnénk, hogy egyszerű. Egyszerű abban az értelemben, hogy amit mond és gondol nem bonyolult, hanem világos könnyen érthető. Egyszerű abban az értelemben is, hogy a tulajdonságai benne egységben, harmóniában vannak. Nincs benne alattomosság, kétszínűség. A gyermek nem tud színészkedni abban az értelemben, hogy saját magát meghazudtoló, elrejtő módon viselkedik.

Jézus ezt a lelkivilágot állítja elénk: aki befogadja, elsajátítja ezt a magatartásformát, az Jézust fogadja be, s aki Jézust fogadja be, az azt fogadja be, aki Jézust küldte, vagyis az Atyát. Tehát Jézusnak ezen példázata alapján, a gyermek és Isten közé, akár egyenlőségjelet tehetünk. Annak okán is, mert az ember Isten képmása és a gyermekben ez a képmás még lényegében ép, romlatlan, mert a bűn még nem rontotta meg. Az ember fejlődése aztán sajnos a bűnben való előrehaladást is jelenti. Ezért a felnőtt már nem tükrözi felhőtlenül vissza Isten képmását magában.

Meg lehet ezt figyelni abban a jelenségben, amikor egy gyermek és egy felnőtt szemébe nézünk. Ahogy szokták mondani a szem a lélek tükre. Egy gyermek szemrebbenés nélkül viseli el, ha a szemébe nézünk, vagy ő maga néz merészen mások szemébe, mert nincs palástolni valója, úgymond nyílt lapokkal játszik. De egy felnőtt azonban már egy ilyen hosszú kitartó pillantás elől elkapja tekintetét, mert a lelkiismerete a bűn rontása miatt nincs egészen rendben.

Képet alkothattunk hát, hogy mit jelent "befogadni" egy ilyen gyermeki lelkületet. Mennyire fontos volna megvalósítani ezt ebben a mai, szomorú világban, amikor még a magukat gyakorló keresztényeknek nevezők között is a kétszínűség, a színészkedés, az alattomosság, a szembe mosolygás és a hátba szúrás, mind-mind a közvélemény által megengedett eszközök arra, hogy valaki érvényesüljön, illetve ideig-óráig tartó hatalmát éreztesse mások fölött.

Kt. Sajnos ettől az egyszerű gyermeki lelkülettől még messze járunk, és messze jártak a „ki a nagyobb közülünk” kérdés fölött vitatkozó apostolok is. De Jézus nem adta, és nem adja fel. Van elég türelme s szeretete ahhoz, hogy segítse és alakítsa őket, s általa bennünket is. Most tehát – csalódását félretéve – meg akarja őket tanítani arra, ami bizony még nagyon hiányzik belőlük, s belőlünk: hogy hogyan érthetik meg és fogadhatják el, fogadhatják be Őt, s a másik embert maradéktalanul és teljesen.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” – mondja nekik, feltárva az igazi nagyság titkát, egyben az embertárs megismerésének és elfogadásának legbiztosabb útját. Jézus szerint az a fontos, az a lényeges, hogy egymáshoz hogyan viszonyulunk, egymásra mennyire figyelünk, egymást hogyan szolgáljuk.

„Ha valaki első akar lenni…” Éppen ezen a ponton mutatkozik Jézus egészen másnak, mint amit elvártak tőle: arról beszél, hogy az elsőbbség, a dicsőség helyett szenvedés és halál vár rá, és ebben követői is részesülni fognak. Arról beszél, hogy Országában azok az elsők, akik másokat szolgálnak, hogy az Ő országában nincs könyöklés, irgalmatlan, másokat letipró törtetés, mert nincs hatalom, senki nem uralkodik, hanem arra figyel, amivel segítségére lehet másoknak.

Kt. A keresztény szolgálat lényege abban áll, hogy akik szolgálnak, azok az embertársban, főleg a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak.

Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa.

A Názáreti Jézusban Szent Ferenc atyánk Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Ugyanis Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos és szelíd szívű szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat, a szolgálat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál.

Szent Ferenc atyánk azt akarja, hogy az ő lelkiségét követők, az általa alapított rendi közösségek legyenek a hatalomtól és az uralkodástól mentes szigetek, ahol csupa szolgáló és egymásra figyelő testvér él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó úr. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend neve is: ordinum fratrum minorum, azaz a kisebb testvérek rendje.

Kt. A szolgálat nem az érvényesülés útja, hanem az igazi nagyság elérésének lehetősége. Aki szolgál, nem nézi azt, hogy kit szolgál, mert nem előnyöket akar szerezni a maga számára. „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be” – mondja Jézus (Mk 9,37). Gyermeket állít tanítványai elé példaképpen, de lehetett volna az koldus, beteg, vagy akár vámos is.

Az emberek szemében a szolgálat akár kívánatos is lehet, ha nagy embert szolgálunk, s a szolgálattól így sokat remélhetünk. Jézus szemében azonban a szolgálat annál értékesebb, minél elesettebb, kisebb, kiszolgáltatottabb az, akit szolgálunk. Mert a cél nem valami más, amit szolgálatunk által el akarunk érni, hanem a másik ember megismerése, elfogadása, befogadása.

Ehhez azonban alázatra van szükség. Már pedig a föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, míg a mindennél hatalmasabb Istenfia a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk, szeretetből.

Igen, Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra épül, márpedig az ember számára ez a legnehezebb lecke. Hisz mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; szinte mindenfajta e világi fáradozásunknak ez az egyik mozgatórugója. Ennek ellenére, Jézus azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35).

Ez a törekvés teljesen idegen a mai ember természetétől. Ha igazán őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy az embert nagyon fájdalmasan tudja érinteni, ha nem kap elismerést, ha megfeledkeznek róla, ha kihagyják a felsorolásból. Hiúsága sebeződik meg, amire sértődöttséggel reagál; a sértődöttség haragot táplál, a harag pedig rossz tanácsadó.

Valójában, akár meg is kellene köszönünk, azokat az alkalmakat, amikor nem szándékosan, de mégis megbántanak minket. Igazából, ezek az alkalmak nyújtanak lehetőséget a krisztusi alázat tanulgatására. Olyan ez, mint a védőoltás: ellenállóbbá tesz, és felszabadít a csip-csup ügyeknél való leragadástól.

Kt. Nekünk nem lehet más tanító Mesterünk, csak egyedül Jézus. A tőle való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése, amelyre személyesen adott példát nekünk. Aki e téren már némi gyakorlatra tett szert, az tanúsíthatja, hogy mennyi áldás rejlik benne.

A gonosz lélek minden lehetőséget kihasznál arra, hogy célba vegyen bennünket mérgezett nyilaival. A legbiztosabb célpont a nagy felület. Mennél kisebb valami, annál nehezebb eltalálni. Ezért is érdemes minden adódó alkalmat megragadni a kicsivé alakulás gyakorlására. Lehet, hogy éppen ennek a nehéz leckének a megtanulása jelenti majd a legnagyobb segítséget életünk terheinek a hordozásához.

Egy kolduló szerzetesről jegyezték fel, hogy amikor az árvaház kis lakói számára gyűjtött, valaki arcul köpte. A szerzetes letörölte az arcát, újra kinyújtotta kérő kezét, és szelíden csak ennyit mondott: „Nos, én már megkaptam a magam részét; most arra kérem, hogy adakozzon a gyermekeknek.” – Bizonyára sokat gyakorolta már ezt a jézusi erényt, azért találta fel ilyen jól magát a megalázó helyzetben.

Ne feledjük, kedves testvéreim. Az embert nem a másik ember rosszindulata, hanem a saját hiúsága, érzékenykedése fosztja meg a legtöbb örömtől. Ragaszkodunk ahhoz, ami megítélésünk szerint megillet bennünket. Ennek óhatatlan velejárója a csalódás, a megkeseredettség. Pedig annyi szépség vesz körül bennünket, amelyet talán nem is veszünk észre a folytonos méricskélésben, hogy mit adtunk, és mit kaptunk érte cserébe. Az évek meg egymás után suhannak el felettünk, míg mi balga módon csak a veszteségeinket és a sérelmeinket számolgatjuk. Mindez azért van így, mert olyan nehezen akarjuk megtanulni azt, amire tanítómesterünk, Jézus biztat: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s bennem megtaláljátok lelketek nyugalmát.”(Mt 11,29)

Bizonyára jobban esett volna Jézusnak is, ha tanítványai nagyobb figyelemmel és együttérzéssel hallgatták volna a szenvedéséről mondott szavakat. De nem neheztelt, nem tett szemrehányást nekik. Nem, mert ő azt tette, amit tanított. Azért jött, hogy szolgája legyen mindenkinek, mert mindenkit szeretni akart, és befogadni Isten országába.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”!

Kedves Testvérek! Talán a mondottak alapján jobban megértjük ezeket a jézusi szavakat. De ez kevés. Kevés figyelmesen hallgatni a szentmise prédikációit és bólintani rá, hogy úgy van, hogy jó vagy kevésbé jó beszéd. Valamikor már el is kellene kezdeni megélni Krisztus Urunk tanításait. Mert e nélkül a Szentírás minden egyes szava csak holt betű, és a kereszténység minden értéke csak egy a sok muzeális és kulturális értékek között.

Amint a beszéd elején mondtuk a ma hallott jézusi igazságokat lehetetlen emberi ésszel belátni. Csak akkor értjük meg igazán, hogy Jézus micsoda nagyszerű dolgot tárt elénk akár a mai evangéliumban, akár az egész tanítását tekintve, ha törekszünk is komolyan úgy élni, ahogy Ő tanította, s még inkább elénk élte. És ebben nem vagyunk egyedül: hisz segíthetjük egymást, mi, akik hasonlóképpen gondolkodunk, segítségünkre van a Csíksomlyói Segítő Szűz, aki életével bizonyította, hogy Jézus Igéi megvalósíthatok, és ami a legfontosabb: segít bennünket Isten is az ő ingyenes, természetfeletti ajándékával, sőt Önmagával, amikor minden egyes szentmisében, lelki erőforrásul adja saját magát, a kenyér ás a bor külső színében, az Oltáriszentségben.