Minden korszaknak megvannak a maga vérengző emberei, természeti csapásai, szörnyű balesetekből származó tragédiái. Jézus a korabeli tragikus eseményeket, napi híreket használja fel arra, hogy hallgatóságát tanítsa, megtérésre, bűnbánatra sarkallja. Az evangéliumi szakaszból kiderül, hogy Isten irgalma nélkül senki sem állhat meg az ítéletkor. Ezért fontos időben megtérni. Tudnunk kell, hogy Isten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy mit tettek mások velünk, hanem a mi magatartásunkat, életvitelünket, szavainkat, cselekedeteinket és mulasztásainkat fogja nagyító alá venni, ellenőrizni.
Napjaink eseményei nagyon jól mutatják, hogy Jézus Krisztus tanítása, az evangélium üzenete mennyire aktuális. Ha az Úr Jézus megtérésre szóló felhívása ma hangzana el, akkor egész biztos, hogy nem a Siloámban ledőlt torony egykor történt tragikus eseményét idézné. Nem is a Pilátus által vérbe fojtott lázadás áldozatairól beszélne, hanem ezt mondaná: „Azt gondoljátok, hogy az a kilenc ember, akinek a halálát Nyugat-Texasban, egy 13 éves gyermek vezette platós terepjáró okozta, ami kedden belerohant egy buszba, vagy az ukrajnai háború elhunyt áldozatai, bűnösebbek voltak, mint ti? Azt gondoljátok, hogy ők bűnösebbek voltak, mint mi? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
A korabeli közfelfogás szerint szenvedés vagy váratlan halál azért ért valakit, mert bűnös volt, s ez volt számára az isteni büntetés. Ezt a hiedelmet, téves felfogást oszlatja el Jézus, aki szerint az áldozatok nem emiatt, nem nyilvános vagy titkolt bűneik miatt vesztették életüket. Jézus szavai nem zárják ki azt, hogy valamiféle kapcsolat van a szörnyű tragédia és a bűn között, de azt határozottan elutasítják, hogy a bűn közvetlen következménye volna az embereket váratlanul érő szerencsétlenség, illetve, hogy bűneik miatt sújtotta volna őket Isten ilyen szörnyű halállal.
Az Úr Jézus az emberi tragédiák, napi hírek fényében készít kórképet az emberiségről és a környezetéről. Az emberi kegyetlenség és a tragikus baleset áldozatait hasonlítja össze a szerencsésekkel, az életben lévőkkel. Az áldozatoknak nem volt idejük bűnbánatot tartani, mert hirtelen érte őket a halál. Az élőknek azonban adott a megtérés lehetősége, de nem élnek vele, mert nem tartják fontosnak.
A két tragédia hírét Jézus arra használja fel, hogy bűnbánatra, megtérésre szólítsa fel az embereket, miként a gyümölcsöt nem termő fügefáról is ezzel a céllal kezd beszélni. A fügefa évek óta nem terem, feleslegesen foglalja a helyet. A közgazdaságtan azt tanítja, hogy a reménytelen, a veszteséges projektre nem érdemes további anyagi erőforrásokat pazarolni, hanem fogadjuk el a veszteséget és lépjünk tovább. Ebből a szemszögből Jézus vincellérje feleslegesen pazarolja a fügefára energiáit, idejét és pénzét, ahelyett, hogy leírná a veszteséget. A fügefa pusztulása szinte elkerülhetetlen. Mégsem kerül azonnali kivágásra, hanem kap egy új esélyt. A fügefa a vincellérnek köszönhetően menekül meg. A vincellér személyében Jézusra ismerhetünk, aki senkit sem akar elpusztítani, még az ítélet napján is újabb haladékot ad. Szinte irracionálisan mentegeti a meddő fát, a terméketlen életű keresztényt: „Hátha terem majd jövőre”. Persze a véget csak elnapolja, mert ha nem élünk a kegyelem meghosszabbításával, akkor a „kivágás” csak jövőre halasztódott, de meg fog történni.
„Hátha terem majd jövőre”. – Milyen óriási derűlátást, bizakodást sugall e rövid mondat. Jézus a haszonelvű észjárással szemben, de mindenféle valószínűség számítással és felméréssel ellentétben hisz az emberben, aki képes önmaga hibáiból tanulni, képes a jóra, a megtérésre, bűnbánattartásra, a türelemre. De persze viszonoznunk kell ezt a bizalmat. Különben át kell adnunk helyünket azoknak, akik bő termést hoznak.
Ugyanis Jézus a mai evangéliumi szakaszban kétszer is megismétli azt, ha nem tartotok bűnbánatot, vagy úgy is mondhatjuk: ha nem tértek meg, akkor ti is hasonló sorsra juttok.
A nagyböjt alkalmas ideje a megtérésnek. Arra bátorít minket a Szentatya, Ferenc pápa, hogy ne fáradjunk bele bocsánatot kérni. Ne fáradjunk bele abba, hogy a bűnbocsánat szentségében kiengesztelődjünk Istennel és egymással. Megtérni annyit jelent, hogy a gondolkodásmódunkban megváltozunk. A gondolkodásmódban megváltozni azt jelenti, hogy nemet mondunk a bűnre, a bűnös szokásokra, és igent mondunk Jézus Krisztusra.
De hogyan tudunk megtérni? Hogyan tudjuk a gondolkodásmódunkat átformálni? Először is azáltal, ha rendszeresen és kitartóan imádkozunk. Ha arra kérjük a Szentlelket, hogy formáljon át bennünket, alakítsa át gondolkodásmódunkat. A Szentlélek, ha hívjuk Őt, jön, és átformálja gondolkodásmódunkat, segít bennünket a megtérés folyamatában.
A megtérésben, a gondolkodásmódunkban valló megváltozásban az is segít, ha olvassuk és figyelünk Isten Szavára. Mert, ha Isten Szavát beengedem az életembe, ha Isten Szavát beengedem a szívembe, akkor Isten Szava megtisztít, Isten Szava rendet tesz bennem. Isten Szava segít, hogy a gondolatainkban, érzéseinkben, cselekedeteinkben, döntéseinkben, Jézushoz igazodjunk.
Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi szakasz üzenete, akkor ragad meg igazán bennünket, akkor képes elgondolkodtatni minket, ha a fügefát önmagunkkal azonosítjuk. Épen ezért a párhuzamos történetekben felidézett tragikus halálokról szóló napihírek arra intenek, hogy mint fügefa, nem érdemes, sőt kimondottan kockázatos halogatni a döntést. A megtérést azonnal el kel kezdenünk.
A döntés meghozatalában, a megtérés mielőbbi elkezdésében nagyon fontos szerepet játszhat az a tudta, hogy meg fogunk halni, hogy a fügefához hasonlóan egyszer majd „kivágatunk”.
A híres német filozófusnak, a katolikus családból származó Heideggernek (1889–1976) van egy széles körben ismert fogalma (Sein-zum-Tode), amit filozófiai szövegekben „halál-felé-vivő-lét”-nek fordítják németből magyarra, de a „halálos betegség” nyelvi analógiája alapján pontosabb és magyarosabb lenne a „halálos lét”, vagy költőibb – Kosztolányi nyomán – a „halálba hanyatló lét”. Tartalmilag ez azt jelenti, hogy az ember az egyetlen, aki tudja, hogy meg fog halni.
Ha azonban az ember léte végességét nem veszi komolyan, és a halálról úgy gondolkodik, hogy „az emberek születnek és meghalnak” úgy általában, és úgy tesz, mintha ez rá nem vonatkozna, akkor saját létének igazi lehetőségét elhibázó „akárkiként” vegetál, teng-leng céltalanul a mindennapokban.
A tragikus halálesetek kapcsán bennünket a megtérésre felszólító Jézus üdvös figyelmeztetése arra int, hogy soha, sehol, senki se gondolja magáról hogy élete végtelen, következmények nélküli sodródás lehet. A legfontosabb azonban, hogy észrevegyük: a türelmes és irgalmas Vincellér most a mi életünk fügefájának gyökereit ás körül. Hogy a gyümölcs reményében, még egyszer, utoljára, ki tudja hányszor háromévnyi terméketlenség után még levegőt, vizet és tápanyagot kapjunk. Hátha terem majd jövőre.
Életünk végessége és ennek nyomán a soha vissza nem térő lehetőségek autentikus, hiteles, valódi megélése csak az „én meghalok” belátásának, tudomásul vételének döbbenetes komolyságában tárul fel, és képes életünket széppé, értékessé, céltudatossá, sőt boldoggá tenni.
Ugyanis az öntudatos hívő, keresztény ember számára a halálba hanyatló lét nem vasfüggöny, hanem fátyol, amin keresztül az Istennel való találkozás fénye dereng.
Ady Endre a „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” című versében ezzel kapcsolatosan írja:
„Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden…
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.”
A halálban az Istennel való találkozást köszönő költővel együtt mi is hihetjük és remélhetjük, hogy létünk nem csak halálba hanyatló-, hanem „örök életre, örök boldogságra meghívott lét” is egyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése