Papi hivatásom

[Ritkán van az, hogy saját írást teszek a blogra, de úgy érzem, hogy a Tanúságtételem következő epizódját is meg kell, hogy osszam.]

Az első határozatom az életemről talán egy vasárnapon fogalmazódott meg. Úgy emlékszem, hogy hallgattam másokat mesélni arról, hogy mi történt más emberek életében. Ezek többnyire rossz dolgok voltak, megeshet, hogy arról szóltak, hogy ki vált el éppen, kit hagytak ott, ki alkoholista vagy esetleg munkanélküli. Az alábbi mondatra emlékszem egészen pontosan és ez vált a határozatommá, amelyet olyan 10 évesen fogalmaztam meg: ,,Nem kívánok sokat az életben, de szeretném, ha szép életem lenne.”  Ez a mondat valószínűleg arra volt válasz, hogy bennem már akkor megfogalmazódott, hogy ezek csúnya dolgok és eléggé jelentősek. Így ezután a határozatom alapján egyértelműen következett, hogy nem tartottam sokra a dolgok felhalmozását, hanem mindig a szépségre törekedtem.

A kamasz éveimből arra emlékszek, hogy milyen tüzesen védtem meg különböző fórumokon, hogy már pedig Isten létezik. A helyzet ugyanakkor az volt, hogy nem éltem hitem szerint és bár hittem Isten létezésében, abban nem hittem, hogy bármi módon befolyásolhatja az életemet. A gyakorlatban nem Istenhitről volt szó, hanem önmagamba vetett hitről, amelynek részét képezte Isten is. Miután ez megváltozott, egészen kinyílt a szemem. A bűn kiszívta akkoriban életem szivárványszíneit. Nem éltem tudatosan, csak sodródtam az árral, s mindeközben Isten végig velem volt, hiszen kijutottam ebből. Nem hagyott magamra.

Nem voltak nagy álmaim, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Többnyire azzal válaszoltam mindenkinek, hogy felnőtt. Önmagam tanácsait követve elképzeltem, hogy pókersztár, színész, rendező, sebész, autóversenyző, médiaszemélyiség vagy bármi egyéb dolog leszek. Tehát fogalmam sem volt, hogy mit csinálnék szívvel lélekkel. Ezek a képek többnyire a TV-ből és furcsa, erőltetett vágyakból jöttek elém. Nem volt komolyabb alapjuk. Mivel Isten része volt az életemnek, érdekelt, hogy Ő mit gondol a pályaválasztásról, hiszen mégis csak ad segítséget. A templomban legalábbis ezt mondták. Elhatároztam, hogy kirakok egy 2000 darabos puzzle-t, s az időt, amely alatt rakom, arra használom, hogy a hivatásomról gondolkodjak, amelyet a jövőben űzni fogok. Ez a puzzle így nézett ki és a mai napig meg van.

Érdeklődve vártam Isten válaszát. Önmagamnak két lehetséges választásra szűkítettem le képességeim alapján. Orvos vagy mérnök. Orvos lázban azért égtem, mert édesanyám szereti a Vészhelyzetet, az egészségügyben dolgozik, és mert akkoriban nagy rajongója voltam a Grace klinika című sorozatnak. A mérnöki pályához köze van a tanári biztatásnak, mert egyik kedves tanárom látott bennem érdeklődést a természettudományok iránt és próbált terelgetni. Nem lelkesedtem egyikért se túlzottan… Tudnám én ezt szívvel-lélekkel csinálni? Szép lenne az életem? Sokszor volt, hogy kirakózás közben leültem imádkozni, hogy hát „Várom én, várom én, hogy mi legyek. Istenem mondd el tanácsodat!” (ekkor még csak tanácsadóként tekintettem Istenre)

A válasz úgy érkezett, ahogy sohasem gondoltam volna. Imádság közben soroltam a foglalkozásokat s egyszer csak eszembe jutott a papság. Ez a gondolat áthatolt a lelkemen, olyannyira hozzám szólt, hogy tudtam valamilyen köze lesz ennek a válaszhoz. Nem igazán vágytam rá akkoriban. Nőtlenség? Ki van zárva. Gyermek nélküliség? Esélytelen. Elhessegettem minden lehetséges gondolatot ezzel kapcsolatban, hogy meggyőzzem magam arról, hogy képzelődtem. De nem úgy Isten. Kopogtatott még egyszer. Akkor is kizártam ezt a gondolatatot és raktam tovább a kirakót, jóhiszeműen, hogy MAJD megtalálom én a hivatásomat.

Nem mertem belegondolni ebbe, nem tudtam magam elképzelni papnak. Csúnyán is beszéltem, szerettem is szórakozni, annyira nagyon nem rajongtam a Szentmiséért, kissé kétszínű voltam meg más terveim voltak. Barátnőt szerezni és megházasodni és gyorsan elfelejteni, hogy nekem bármi közöm is lett volna a papi hivatáshoz. Hasonló helyzetben lévőknek azt tanácsolnám, hogy imádkozzanak úgy, hogy Isten nem csak egy tanácsadó, hanem a Főnök. Ő tudja, hogy a döntéseink boldoggá tesznek-e bennünket, széppé teszik-e életünk vagy esetleg nem.

Miután Isten kiragadott ebből a fekete-fehér önképzetből, a hivatásom még mindig el volt temetve. Ha a sekrestyében megláttam egy felhívást a papságra, akkor egy kicsit lement róla a por, megdobogott a szívem, de újból eltemettem. Az imaéletem azon a nyáron kinőtte magát. Életem elkezdte szilárd alapját képezni annak a mondatnak, hogy „legyen meg a Te akaratod!” Sokat elmélkedtem, sokat voltam egyedül Istennel és így ráhangolódtam. Ráébredtem, hogy mivel Isten tökéletes ezért tökéletes terve van az életemmel, ezért ha én még nem is látom, Isten úgy is olyan úton vezet majd, hogy az nekem is tetszik, feltéve, ha nap, mint nap Őt teszem első helyre. Széppé teszi az életemet. Jeremiás próféta így tolmácsolja Isten szavait: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Ki tudná jobban, mint az, aki a lelkemet adta, hogy mi kell ahhoz, hogy teljessé váljak?

Nyár végén még mindig az volt a fejemben, hogy házas leszek. Érdekelt azonban, hogy egy év múlva hol is leszek, mit is csinálok. Ezért a nyár utolsó napjaiban ismét kértem az Urat, hogy mondja már meg, mi legyek ebben az életben?! Ezúttal este imádkoztam ágyban fekve. A válasz megint jött. Az éreztem, hogy az életem akkor lesz teljes, ha pap leszek, Isten akarata szerint. Erre kaptam tehetséget, erre formált az anyaméhben. Ha nem ezt követem, akkor ennél csak tökéletlenebb pályákat fogok találni önmagamnak. Lesújtott ismét, már sokadjára, ez az ötlet. Hogyan birkózzak meg a nőtlenséggel? Másnap egész nap levert voltam, nem tudtam még, hogy hogy lesz a dolog, de elhatároztam, ha ez valóban Isten akarata, akkor lesz, ami lesz. Az ember gyarló. Nem egyszerűen mozdítja a füle botját, főleg ha ennyire nincs rutinja az imádságban, mint nekem. Azon a napon megnyugodtam abban, hogy olyan papok videóit néztem youtube-on, akiknek nem akadály a nőtlenség, hanem áldás. Főleg Böjte Csaba testvér videói voltak nagy hatással rám. Már nem tűnt olyan átoknak ezután a nőtlenség, a test kívánságait legyőzte Isten kegyelme és egy testvér példája.

Az ezután következő korszakban már jobban előtérbe került a papság gondolata, de még mindig csak arra gondoltam, hogy hát beképzelem, meg csak gyáva emberi természetem volt az, ami ilyen hatást gyakorolt rám. Jött sok-sok kétség. Többnyire világi kísértések voltak, amelyekről nem akartam lemondani. Nem voltam szabad. Sűrűn fogtam kezemben a Bibliát. Egyszer csak itt nyílt ki: ,,ne igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Még ez sem volt elég ahhoz, hogy komolyan igent tudjak mondani, mert hát mire is mondanék igent. Beképzelem én ezt csak. Meg kell jegyezni, hogy valóban hónapokról van szó, tehát napról napra változott a véleményem, s ahogy halványodtak az emlékek, úgy tűnt egyre bizonytalanabbnak, hogy ez meghívás-e vagy mi. Sok hivatástörténetet olvastam, néztem hivatástisztázó oldalakat. Hasonló történetek voltak, mint az enyém, de nem éreztem magam megszólítva. Gyökerestől kellett kitépnem a vágyat, amely nem Istenhez igazodik, de erre egyszerűen képtelen voltam.

Azon az őszön több meghatározó Istenélményem volt. Egyszer egész délutánomat elmélkedéssel töltöttem, s amikor megszólalt a harang esti Misére, követtem hangját és szokatlan módon részt vettem rajta. Házasságra készültem még mindig. Nem tekintettem magam papságra hívottnak. Elmentem a Misére és olyan szépnek láttam, mint még soha. Meg is jegyeztem magamban: „De kár, hogy Isten nem papságra szólít.” Ezzel le is zártam magamban a dolgot, de már egy igen kis mag elkezdett csírázni. S ez a mag akkor nyitott teljesen ki, amikor Szegedre és Pestre mentem egy hétvégére megnézni az egyetemek kínálatát. Szokásom szerint imádkoztam, hogy megtudjam ezen a hétvégén, hogy mi legyek. A lelkem mélyén megérintett ismét egy gondolat. „Legyél pap!” Igent mondtam. 2012. november 22-én mondtam teljesen biztosan ki, hogy ezt az irányvonalat fogom követni. Ezt a ,,tanácsot” elfogadom. Már nem volt kétségem a képzelődéssel kapcsolatban. Számos alkalommal történt meg velem és tudtam, hogy Kitől jön. Azon a hétvégén nem tetszett egyik egyetem kínálata sem. Tudtam, hogy mire hív az Úr és tudtam, hogy én már elfogadtam ezt.

A szüleimet megdöbbentette. Hiszen te világias voltál… Nem papnak való… Igen, lehet, hogy kívülről úgy tűnt, de a lelkem mindig is ugyan az volt, mint a 10 éves gyermeké, aki szép életet álmodott egyszer magának, csak nem tudta, hol keresse. Földöntúli békét éreztem, s nem értettem meg egykönnyen, hogy ha én boldog vagyok, akkor a szüleim miért nem? Tudom, hogy őket még köti a világ. S tudom, hogy sokakat köt, de Jézus Krisztus megszabadít minden embert. Már most a földön és később a haláltól is. Rájöttem, hogy mindig is megvolt bennem a vágy mindenre, amit egy pap tesz, ezért tudom, hogy boldog leszek. Az lesz az örömem, hogy nem a saját utaimon tévelygek, hanem Isten szerint járok, s hogy az Ő kegyelméből meg is maradok ebben.

Eszembe jutott, hogy régen 10 éves korom előtt Misén Miatyánk alatt én is szét tettem a kezem, mint a papbácsi. Édesanyámnak eszébe jutott egy versike, amelyet egyszer a templom csendjében, spontán elszavaltam:

Jézuska, Jézuska! Figyelj most reám:
Kis szívem, hű szívem, szeret igazán!
Szívemet egészen Neked adom.
Szeress Te is engemet nagyon, nagyon

Ez a gyerekvers valóban kifejez mindent egy hivatással kapcsolatban. Más emlékek is eszembe jutnak például, hogy az óvodában házikó volt a jelem, utólag ezt úgy gondolom, hogy plébánia. Búcsún már pár évesen énekeltem a dalokat. Ezek az idilli képek azok, amelyek a gyermekkoromból utalhatnak a hivatásomra. És Jézus is mondja, „ha meg nem változtok, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18, 1-5). A gyerek szív még nincs kitéve annyira azoknak a vágyaknak, amelyeket szívesen követ az ember rosszra hajló természete. A gyermeki szív tudja, hogy mit kell tennie. S mennyien vágynak vissza gyermekkorukba! (pedig csak kereszténynek kellene lenni)

Az utóbbi 7-8 hónapban többeknek meséltem hivatásomról, a családon belül nagy értetlenség az, ami fogadott. Nekik is csak azt mondtam, amit itt leírtam. Volt, aki szerint az agyam generálta az egészet. Volt, aki szerint agymosást hajtottak végre rajtam. De senki sem tudja az egészet megmagyarázni Isten nélkül. Istennel pedig sokan nem akarják. Ez az én bizonyságom arra, hogy Isten VAN. Egy pap élete mindig bizonyság arra, hogy Isten létezik. Isten van, volt és lesz. Isten dolgozik és szeret MINDEN embert. És Istennel szembe kell nézni a halálunk után. A kor erkölcstelensége mindig változik ugyan, de van egy Igazság, amelyet követve minden embernek lehet szép élete. Mert, ahogy Rényi Alfréd – a híres magyar matematikus – mondja: „A valódi igazság mindig szép, és a valódi szépség mindig igaz”. Én megtaláltam a Szépséget a Egyházban és Isten akaratában.

Forrás: Istenről. Életről...