[Ritkán
van az, hogy saját írást teszek a blogra, de úgy érzem, hogy a Tanúságtételem következő epizódját is meg kell,
hogy osszam.]
Az
első határozatom az életemről talán egy vasárnapon fogalmazódott meg. Úgy
emlékszem, hogy hallgattam másokat mesélni arról, hogy mi történt más emberek
életében. Ezek többnyire rossz dolgok voltak, megeshet, hogy arról szóltak,
hogy ki vált el éppen, kit hagytak ott, ki alkoholista vagy esetleg
munkanélküli. Az alábbi mondatra emlékszem egészen pontosan és ez vált a
határozatommá, amelyet olyan 10 évesen fogalmaztam meg: ,,Nem kívánok sokat
az életben, de szeretném, ha szép életem lenne.” Ez a mondat valószínűleg
arra volt válasz, hogy bennem már akkor megfogalmazódott, hogy ezek csúnya
dolgok és eléggé jelentősek. Így ezután a határozatom alapján egyértelműen
következett, hogy nem tartottam sokra a dolgok felhalmozását, hanem mindig a
szépségre törekedtem.
A
kamasz éveimből arra emlékszek, hogy milyen tüzesen védtem meg különböző
fórumokon, hogy már pedig Isten létezik. A helyzet ugyanakkor az volt, hogy nem
éltem hitem szerint és bár hittem Isten létezésében, abban nem hittem, hogy
bármi módon befolyásolhatja az életemet. A gyakorlatban nem Istenhitről volt
szó, hanem önmagamba vetett hitről, amelynek részét képezte Isten is. Miután ez
megváltozott, egészen kinyílt a szemem. A bűn kiszívta akkoriban életem
szivárványszíneit. Nem éltem tudatosan, csak sodródtam az árral, s mindeközben
Isten végig velem volt, hiszen kijutottam ebből. Nem hagyott magamra.
Nem
voltak nagy álmaim, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Többnyire azzal válaszoltam
mindenkinek, hogy felnőtt. Önmagam tanácsait követve elképzeltem, hogy pókersztár,
színész, rendező, sebész, autóversenyző, médiaszemélyiség vagy bármi egyéb
dolog leszek. Tehát fogalmam sem volt, hogy mit csinálnék szívvel lélekkel.
Ezek a képek többnyire a TV-ből és furcsa, erőltetett vágyakból jöttek elém.
Nem volt komolyabb alapjuk. Mivel Isten része volt az életemnek, érdekelt, hogy
Ő mit gondol a pályaválasztásról, hiszen mégis csak ad segítséget. A templomban
legalábbis ezt mondták. Elhatároztam, hogy kirakok egy 2000 darabos puzzle-t, s
az időt, amely alatt rakom, arra használom, hogy a hivatásomról gondolkodjak,
amelyet a jövőben űzni fogok. Ez a puzzle így nézett ki és a mai napig meg van.
Érdeklődve
vártam Isten válaszát. Önmagamnak két lehetséges választásra szűkítettem le
képességeim alapján. Orvos vagy mérnök. Orvos lázban azért égtem, mert
édesanyám szereti a Vészhelyzetet, az egészségügyben dolgozik, és mert
akkoriban nagy rajongója voltam a Grace klinika című sorozatnak. A mérnöki
pályához köze van a tanári biztatásnak, mert egyik kedves tanárom látott bennem
érdeklődést a természettudományok iránt és próbált terelgetni. Nem lelkesedtem
egyikért se túlzottan… Tudnám én ezt szívvel-lélekkel csinálni? Szép
lenne az életem? Sokszor volt, hogy kirakózás közben leültem imádkozni, hogy hát
„Várom én, várom én, hogy mi legyek. Istenem mondd el tanácsodat!” (ekkor még
csak tanácsadóként tekintettem Istenre)
A
válasz úgy érkezett, ahogy sohasem gondoltam volna. Imádság közben soroltam
a foglalkozásokat s egyszer csak eszembe jutott a papság. Ez a gondolat
áthatolt a lelkemen, olyannyira hozzám szólt, hogy tudtam valamilyen köze lesz
ennek a válaszhoz. Nem igazán vágytam rá akkoriban. Nőtlenség? Ki van zárva.
Gyermek nélküliség? Esélytelen. Elhessegettem minden lehetséges gondolatot
ezzel kapcsolatban, hogy meggyőzzem magam arról, hogy képzelődtem. De nem úgy
Isten. Kopogtatott még egyszer. Akkor is kizártam ezt a gondolatatot és raktam
tovább a kirakót, jóhiszeműen, hogy MAJD megtalálom én a hivatásomat.
Nem
mertem belegondolni ebbe, nem tudtam magam elképzelni papnak. Csúnyán is
beszéltem, szerettem is szórakozni, annyira nagyon nem rajongtam a
Szentmiséért, kissé kétszínű voltam meg más terveim voltak. Barátnőt szerezni
és megházasodni és gyorsan elfelejteni, hogy nekem bármi közöm is lett volna a
papi hivatáshoz. Hasonló helyzetben lévőknek azt tanácsolnám, hogy imádkozzanak
úgy, hogy Isten nem csak egy tanácsadó, hanem a Főnök. Ő tudja, hogy a
döntéseink boldoggá tesznek-e bennünket, széppé teszik-e életünk vagy esetleg
nem.
Miután
Isten kiragadott ebből a fekete-fehér önképzetből, a hivatásom még mindig el
volt temetve. Ha a sekrestyében megláttam egy felhívást a papságra, akkor egy
kicsit lement róla a por, megdobogott a szívem, de újból eltemettem. Az
imaéletem azon a nyáron kinőtte magát. Életem elkezdte szilárd alapját képezni
annak a mondatnak, hogy „legyen meg a Te akaratod!” Sokat elmélkedtem, sokat
voltam egyedül Istennel és így ráhangolódtam. Ráébredtem, hogy mivel Isten
tökéletes ezért tökéletes terve van az életemmel, ezért ha én még nem is látom,
Isten úgy is olyan úton vezet majd, hogy az nekem is tetszik, feltéve, ha nap,
mint nap Őt teszem első helyre. Széppé teszi az életemet. Jeremiás
próféta így tolmácsolja Isten szavait: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,
már ismertelek…” Ki tudná jobban, mint az, aki a lelkemet adta, hogy mi kell
ahhoz, hogy teljessé váljak?
Nyár
végén még mindig az volt a fejemben, hogy házas leszek. Érdekelt azonban, hogy
egy év múlva hol is leszek, mit is csinálok. Ezért a nyár utolsó napjaiban
ismét kértem az Urat, hogy mondja már meg, mi legyek ebben az életben?! Ezúttal
este imádkoztam ágyban fekve. A válasz megint jött. Az éreztem, hogy az életem
akkor lesz teljes, ha pap leszek, Isten akarata szerint. Erre kaptam
tehetséget, erre formált az anyaméhben. Ha nem ezt követem, akkor ennél csak
tökéletlenebb pályákat fogok találni önmagamnak. Lesújtott ismét, már
sokadjára, ez az ötlet. Hogyan birkózzak meg a nőtlenséggel? Másnap egész nap
levert voltam, nem tudtam még, hogy hogy lesz a dolog, de elhatároztam, ha ez
valóban Isten akarata, akkor lesz, ami lesz. Az ember gyarló. Nem egyszerűen
mozdítja a füle botját, főleg ha ennyire nincs rutinja az imádságban, mint
nekem. Azon a napon megnyugodtam abban, hogy olyan papok videóit néztem
youtube-on, akiknek nem akadály a nőtlenség, hanem áldás. Főleg Böjte Csaba
testvér videói voltak nagy hatással rám. Már nem tűnt olyan átoknak ezután a
nőtlenség, a test kívánságait legyőzte Isten kegyelme és egy testvér példája.
Az
ezután következő korszakban már jobban előtérbe került a papság gondolata, de
még mindig csak arra gondoltam, hogy hát beképzelem, meg csak gyáva emberi
természetem volt az, ami ilyen hatást gyakorolt rám. Jött sok-sok kétség.
Többnyire világi kísértések voltak, amelyekről nem akartam lemondani. Nem
voltam szabad. Sűrűn fogtam kezemben a Bibliát. Egyszer csak itt nyílt ki: ,,ne
igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy
megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és
tökéletes.” Még ez sem volt elég ahhoz, hogy komolyan igent tudjak mondani,
mert hát mire is mondanék igent. Beképzelem én ezt csak. Meg kell jegyezni,
hogy valóban hónapokról van szó, tehát napról napra változott a véleményem, s
ahogy halványodtak az emlékek, úgy tűnt egyre bizonytalanabbnak, hogy ez
meghívás-e vagy mi. Sok hivatástörténetet olvastam, néztem hivatástisztázó
oldalakat. Hasonló történetek voltak, mint az enyém, de nem éreztem magam
megszólítva. Gyökerestől kellett kitépnem a vágyat, amely nem Istenhez
igazodik, de erre egyszerűen képtelen voltam.
Azon
az őszön több meghatározó Istenélményem volt. Egyszer egész délutánomat
elmélkedéssel töltöttem, s amikor megszólalt a harang esti Misére, követtem
hangját és szokatlan módon részt vettem rajta. Házasságra készültem még mindig.
Nem tekintettem magam papságra hívottnak. Elmentem a Misére és olyan szépnek
láttam, mint még soha. Meg is jegyeztem magamban: „De kár, hogy Isten nem
papságra szólít.” Ezzel le is zártam magamban a dolgot, de már egy igen kis mag
elkezdett csírázni. S ez a mag akkor nyitott teljesen ki, amikor Szegedre és
Pestre mentem egy hétvégére megnézni az egyetemek kínálatát. Szokásom szerint
imádkoztam, hogy megtudjam ezen a hétvégén, hogy mi legyek. A lelkem mélyén megérintett
ismét egy gondolat. „Legyél pap!” Igent mondtam. 2012. november 22-én mondtam
teljesen biztosan ki, hogy ezt az irányvonalat fogom követni. Ezt a ,,tanácsot”
elfogadom. Már nem volt kétségem a képzelődéssel kapcsolatban. Számos
alkalommal történt meg velem és tudtam, hogy Kitől jön. Azon a hétvégén nem
tetszett egyik egyetem kínálata sem. Tudtam, hogy mire hív az Úr és tudtam,
hogy én már elfogadtam ezt.
A
szüleimet megdöbbentette. Hiszen te világias voltál… Nem papnak való… Igen,
lehet, hogy kívülről úgy tűnt, de a lelkem mindig is ugyan az volt, mint a 10
éves gyermeké, aki szép életet álmodott egyszer magának, csak nem tudta,
hol keresse. Földöntúli békét éreztem, s nem értettem meg egykönnyen, hogy ha
én boldog vagyok, akkor a szüleim miért nem? Tudom, hogy őket még köti a világ.
S tudom, hogy sokakat köt, de Jézus Krisztus megszabadít minden embert. Már
most a földön és később a haláltól is. Rájöttem, hogy mindig is megvolt bennem
a vágy mindenre, amit egy pap tesz, ezért tudom, hogy boldog leszek. Az lesz az
örömem, hogy nem a saját utaimon tévelygek, hanem Isten szerint járok, s hogy
az Ő kegyelméből meg is maradok ebben.
Eszembe
jutott, hogy régen 10 éves korom előtt Misén Miatyánk alatt én is szét tettem a
kezem, mint a papbácsi. Édesanyámnak eszébe jutott egy versike, amelyet egyszer
a templom csendjében, spontán elszavaltam:
Jézuska, Jézuska! Figyelj most reám:
Kis szívem, hű szívem, szeret igazán!
Szívemet egészen Neked adom.
Szeress Te is engemet nagyon, nagyon
Kis szívem, hű szívem, szeret igazán!
Szívemet egészen Neked adom.
Szeress Te is engemet nagyon, nagyon
Ez
a gyerekvers valóban kifejez mindent egy hivatással kapcsolatban. Más emlékek
is eszembe jutnak például, hogy az óvodában házikó volt a jelem, utólag ezt úgy
gondolom, hogy plébánia. Búcsún már pár évesen énekeltem a dalokat. Ezek az
idilli képek azok, amelyek a gyermekkoromból utalhatnak a hivatásomra. És Jézus
is mondja, „ha meg nem változtok, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem
mentek be a mennyek országába” (Mt 18, 1-5). A gyerek szív még nincs kitéve
annyira azoknak a vágyaknak, amelyeket szívesen követ az ember rosszra hajló
természete. A gyermeki szív tudja, hogy mit kell tennie. S mennyien vágynak
vissza gyermekkorukba! (pedig csak kereszténynek kellene lenni)
Az
utóbbi 7-8 hónapban többeknek meséltem hivatásomról, a családon belül nagy
értetlenség az, ami fogadott. Nekik is csak azt mondtam, amit itt leírtam.
Volt, aki szerint az agyam generálta az egészet. Volt, aki szerint agymosást
hajtottak végre rajtam. De senki sem tudja az egészet megmagyarázni Isten
nélkül. Istennel pedig sokan nem akarják. Ez az én bizonyságom arra, hogy Isten
VAN. Egy pap élete mindig bizonyság arra, hogy Isten létezik. Isten van, volt
és lesz. Isten dolgozik és szeret MINDEN embert. És Istennel szembe kell nézni
a halálunk után. A kor erkölcstelensége mindig változik ugyan, de van egy
Igazság, amelyet követve minden embernek lehet szép
élete. Mert, ahogy Rényi Alfréd – a híres magyar matematikus – mondja: „A valódi
igazság mindig szép, és a valódi szépség mindig igaz”. Én
megtaláltam a Szépséget a Egyházban és Isten akaratában.
Forrás: Istenről. Életről...
Forrás: Istenről. Életről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése