Szent Henrik tetszés szerinti emléknapja

II. Henrik megkoronázása

Baváriában (Bajorország) született 973-ban. Szent István királyunk feleségének, Boldog Gizellának bátyja. Szent Imre az ő nevét kapta a keresztségben. Atyja örökébe lépett a hercegség kormányzásában, majd később császárrá választották. Kitűnt az Egyház életének megreformálásában és a missziós munka előmozdításában. Több püspökséget alapított, és számos monostort gazdagított. 1024. július 13-án halt meg. III. Jenő pápa 1146-ban iktatta a szentek sorába. 

Szent Henrik régi életrajzából

Buzgón gondoskodott az Egyház békés fejlődéséről

Amikor Isten szent szolgáját királlyá fölkenték, nem elégedett meg e földi királyság szűk határaival, hanem a halhatatlanság koronájának elnyeréséért annak a legfőbb Királynak szolgálatába szegődött, akinek szolgálni dicsőséges uralkodást jelent. Ezért igen nagy buzgósággal fogott hozzá a vallásos élet elmélyítéséhez. A templomokat javadalmakkal gazdagította, és pompásan felékesítette. Teljesen a saját adományából megalapította a Szent Péter és Pál főapostolokról, valamint a Szent György vértanúról elnevezett bambergi püspökséget, és azt különleges módon a római Szentszék gondjaira bízta, így akarta kimutatni a Szentszék iránti köteles tiszteletet, és a püspökséget ennek a hathatós oltalma alá óhajtotta helyezni.
     

Hogy pedig mindenki előtt nyilvánvaló legyen ennek a szent férfiúnak az a buzgólkodása, amellyel az újonnan alapított egyházmegyéjének további békés fejlődéséről is gondoskodni akart, ide iktatunk egy részletet az alapítólevélből.
    

 „Henrik, akit az isteni kegyelem rendelt királlyá, az Egyház jelenben és jövőben élő minden gyermekének: A Szentírás sok üdvös parancsa arra tanít és figyelmeztet, hogy a mulandó javainkról lemondva és a földi előnyöket mellőzve, igyekezzünk az örök és mindig megmaradó mennyei javakat elnyerni. Veszendő és hiábavaló ugyanis a jelen világ dicsősége, ha nem segít ahhoz, hogy már most a mennyei örök életre terelje figyelmünket. Isten irgalma azonban csodálatosan segíti az embereket azzal, hogy a mennyei hazát e földi javak árán megszerezhetik.
     

Amikor tehát megemlékezünk erről az isteni irgalomról, amely ajándékozó jóságával királyi méltóságra emel minket, úgy intézkedünk, hogy nemcsak az elődeink által épített templomokat látjuk el gazdagabban, hanem Isten nagyobb dicsőségére újakat is építünk, és azokat buzgóságunk jeléül gazdag adományokkal ékesítjük föl. Ezért Urunk parancsait figyelmes füllel hallgatva, és isteni igéjének készséggel engedelmeskedve, az ő bőkezűségéből nekünk juttatott kincseinket a mennyben kívánjuk elhelyezni, ahol a tolvajok azt ki nem ássák, és el nem lopják, sem pedig a rozsda és a moly meg nem emészti (vö. Mt 6, 20). Tudjuk ugyanis, hogy ha minden meglevő javunkat ott helyezzük el, akkor szerető vágyakozásával szívünk is egyre inkább otthon érzi majd ott magát.
    

 A hívek tudomására hozzuk tehát, hogy atyai örökségünket, a Bambergnek nevezett helységet püspöki székhely rangjára emeljük, azzal a rendelkezéssel, hogy ott rólunk és szüleinkről ünnepélyesen megemlékezzenek, amikor az összes igazhitű keresztényért bemutatják az üdvösséges szentáldozatot.” 

Forrás: Az Imaórák Liturgiája