Csíksomlyói Segítő Szűz, aki hittel vagy teljes, könyörögj érettünk, akik hozzád menekszünk!

Szentmise bevezető gondolat:

Kedves Zarándok Testvéreim, akik,

akár a fizikai távolság leküzdése révén vagytok itt a Csíksomlyói Kegytemplomban,

akár az éter hullámhosszain a Mária Rádió jóvoltából, lélekben vagytok jelen, szeretettel köszöntelek benneteket és Szt. Ferenc atyánk szavaival kívánom, hogy az Úr adjon nektek békességet!

Miközben a mai estére készültem, nagy költőnknek, Petőfi Sándornak a „Füstbe ment terv” című versének első sorai jutottak eszembe: „Egész úton - hazafelé - Azon gondolkodám: - Miként fogom szólítani - Rég nem látott anyám?”

Ez a „rég nem látott” megfogalmazás nem annyira az én esetemben, mint inkább a Ti esetetekben igaz, hiszen én nap, mint nap találkozhatom Vele. De talán közületek is sokan azt mondják, hogy a mi esetünkben se annyira igaz, mert mi havonta eljövünk Hozzá, Égi Édesanyánkat köszönteni, Neki hálát adni, Tőle tanulni és közbenjárását kérni ügyes-bajos dolgainkban.

Visszatérve a költő vers soraihoz: „Miként fogom szólítani rég nem látott anyám”, illetve égi Anyámat? Arra gondoltam, hogy a hit évében, miért ne szólíthatnánk így: Csíksomlyói Segítő Szűz, aki hittel vagy teljes, könyörögj érettünk, akik hozzád menekszünk!

A dicsőséges Istenszülőt, aki legyőzi az eretnekségeket, eltiporja a tévedés hatalmát, és leleplezi a bálványok csalárdságát, már ősidőktől fogva, mint „a hit oltalmazóját” hívta segítségül a keresztény nép. E szentmisében mi is kérjük segítségét, hogy „állhatatosak és erősek legyünk a hitben, szilárdak a reményben, buzgok a szeretetben” (Mária a hit oltalmazója szent mise könyörgéseiből).

A szentmise kezdetén, amelyet értetek ajánlunk fel kedves zarándok testvérek, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy megtisztult szívvel és lélekkel ünnepelhessük az Út szent titkait…

Kedves Zarándok Testvéreim,

akik, eljöttek ide a Csíksomlyói Kegytemplomba, és Kedves Mária Rádió hallgatok, akik a nagy fizikai távolság, illetve az idős kor vagy a betegség keresztje miatt lélekben vagytok jelen, szeretettel köszöntelek benneteket!

Csíksomlyói Segítő Szűz, aki hittel vagy teljes, könyörögj érettünk, akik hozzád menekszünk! – kértük a szentmise bevezetőjében. 

A mai estén tehát „a hit oltalmazójának”életpéldája áll ellőttünk, a Boldogságos Szűzanya, e hitében kiváló asszony, aki oltalmazza gyermekei hitét. A Szent Szűz ugyanis, aki dicsőségesen uralkodik a mennyben, titokzatosan működik a földön, megmutatva gyermekeinek az igazság útját. Ezért gyakran megtörténik, hogy azok a hívek, akikben a tisztelet és a szeretet szüntelenül él Krisztus Anyja iránt, sértetlenül megőrzik a hitet még akkor is, ha esetleg minden lelki segítséget kénytelenek nélkülözni az élet megpróbáltatásaiban.

Ahogyan a vízen egy szép vitorlás hajó egyre szélesebb nyomvonalat hagy maga után, amely először csak egy pont, egy kis ék hegye, maga a vitorlás hasítja, és végül kiszélesedik a láthatáron, olyan a hívek hitének hatalmas nyomvonala is, akik az Egyházat alkotják. Ez a nyomvonal egy ponttal kezdődik, és ez a pont Mária, a Názáreti Szűz hite, az ő „legyen”-je, latinul „fiat”-ja. Ő az a tanítvány, aki „bensőségesen lépett be az üdvösség történetébe, és a hitnek legfőbb parancsait valamiképpen egyesíti és visszatükrözi önmagában”, tanítja a II. Vatikáni Zsinat.

Minden másban – az imádságban, a szenvedésben, az alázatban és magában a szeretetben – a kiinduló pont nem lehet más, mint Jézus Krisztus, hiszen az Egyháznak ő a zsengéje és a feje, amelyből kifejlődik az egész test. Amikor felszáll az Egyházból az imádság széles folyama az ég felé, kit találunk a forrásánál? Az imádkozó Jézust. Jézust, aki a tanítványokra hagyja imádságát a „Miatyánkkal”.

Nem így van ez, akkor, amikor felszáll az Egyházból a másik nagy folyam: a hit folyama. Kit találunk a forrásánál? Máriát, aki az angyal szavára, miszerint: „Istennél semmi sem lehetetlen” – így válaszol: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1, 37-38). Vagyis az apostolok hitét megelőzően ott volt Mária hite.

A reménnyel egyesített hit az egyetlen, amely nem Krisztussal kezdődik, hanem Máriával, aki az Egyház első tagja időben és jelentőségben egyaránt. Sohasem tulajdonítja az Újszövetségi szentírás Jézusnak a hitet, illetve a reményt. Jézust úgy nevezi a Zsidókhoz írt levél szerzője, mint aki „a hit szerzője és bevégzője” (Zsid 12, 2).

Tehát azzal, hogy hiszünk, a Boldogságos Szűzanya nyomába lépünk. De mit jelent valójában az ő nyomába lépni? Mit mond Mária hite előbb az Egyház egészének, s aztán mindnyájunknak, vagyis minden egyes léleknek. Mert a Szűzanya élete nem csak arra szolgál, hogy növelje jámborságunkat, hanem elősegíti Isten Igéjének és az Egyház problémáinak mélyebb megismerését, megértését és azok elfogadását.

Kedves Testvéreim, Mindenekelőtt, Mária élete a hit fontosságáról beszél nekünk. Ott nincs hang és nincs zene, ahol nincs fül, amely képes meghallani a fenséges dallamokat. Nincs ott isteni kegyelem, vagy legalábbis a kegyelem nem tud működni, ahol nem talál hitet, amely befogadja. Ahogy az eső semmit sem tud növeszteni, amíg nem talál földet, amely befogadja, úgy a kegyelem is, ha nem talál hitet, nem képes kifejteni jótékonyságát az emberben.

A hit által vagyunk „érzékenyek”, „fogékonyak” a kegyelemre. A hit mindennek az alapja: az első és „legjobb”, „leghasznosabb” dolog, amit tehet az ember, hogy hisz. A kegyelem és a hit: az üdvösség két tartópillére, amik az embernek lettek adva, mint két láb a járásra vagy két szárny a repülésre.

De lássuk csak Mária hitének néhány vonását, amelyek segítségünkre lehetnek, hogy teljesebben higgyünk, hogy gyümölcsözőbb legyen a hitéletünk.

Mindenek előtt Máriánál a hit cselekedete személyes, egyedülálló és megismételhetetlen, amennyire csak el lehet képzelni. Nála a hit bizalom Istenben és teljes ráhagyatkozás Istenre. Személytől személyig ívelő kapcsolat. Ez a hit egyszerre egyéni és közösségi. Ez a hit egyszerre egyéni és közösségi. Mária hite egyéni, de nem olyan értelemben, hogy egy mindentől és mindenkitől elszakított Istenben hisz, aki csak neki mutatja meg magát titokban.

Ő az atyák Istenében, népének Istenében hisz. A neki megmutatkozó Istenben felismeri a prófétai ígéretek Istenét, Ábrahámnak és utódainak Istenét. Mária alázatosan csatlakozik a hívők seregéhez, így az újszövetség első hívője lesz, ahogyan Ábrahám volt az első hívő az ószövetségben. Az Erzsébet látogatása alkalmával elhangzott Magnificat, Mária hálaéneke is tele van ezzel a hittel, amely a Szentíráson alapszik, tele van népe történetére vonatkozó utalásokkal. Mária Istene sajátosan bibliai vonásokkal megrajzolt Isten: aki Úr, Hatalmas, Szent, Megváltó.

Mária nem hitt volna az angyalnak, ha az egy másik Istent nyilatkoztatott volna ki neki, akiben ő nem tudta volna felismerni Izrael népének Istenét. Mária a külső dolgok tekintetében is alkalmazkodik ehhez a hithez. Aláveti magát a törvény minden előírásának, körülmetélteti a Gyermeket, bemutatja a templomban, ő is aláveti magát a tisztulási rítusnak, Húsvétkor felmegy Jeruzsálembe.

Mindez lényeges tanítást hordoz a mi számunkra. Azonban tudnunk kell, hogy a hitnek számtalan faja ismert. Például vannak, akik jobban értékelik a hitnek az egyéni, a személyes vonását, sőt ezt a tendenciát a szélsőségekig vitték, a dogmáknak, az úgynevezett hitigazságoknak számukra szinte semmi jelentőségük nincsen.

De vannak, akik számára régtől fogva hatalmas jelentőségre tett szert az igaz hit, az ortodoxia problémája. Az a probléma, hogy mit kell hinni, hamarosan fölébe kerekedett a hit egyéni és személyes vonásának, vagyis a hit megvallásának.

Mária e téren is arra ösztönöz minket, hogy ebben is rátaláljunk az „egészre”, amely sokkal szebb és gazdagabb bármelyik egyedi részletnél, mert Szent Pál szerint: „a szívbeli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10, 10).

Tehát nem elég A CSAK SZUBJEKTIV, egyéni, személyes hit, az olyan hit, amely ráhagyatkozás Istenre az ember önnön tudatának belsejében. Ezen az úton annyira könnyű lekicsinyíteni Istent a saját méreteinkre!

Ez történik ugyanis, amikor az Egyház közösségétől „külön bejáratú” képet alkotunk Istenről, amely a Biblia egyéni értelmezésén, a vélt látomásokon és jelenéseken vagy saját szűk csoportunk értelmezésén alapszik. Aztán csatlakozunk hozzá minden erőnkkel, talán fanatikusan is, anélkül, hogy észrevennénk, lassan már jobban hiszünk magunkban, mint Istenben, s hogy ez az egész rendíthetetlen bizalom Istenben tulajdonképpen nem más, mint rendíthetetlen bizalom önmagunkban.

Innen már csak egy lépés, hogy bátran ki merjük jelenteni, hogy „a püspök is tévedhet, meg a pápa sem mindig, csak bizonyos körülmények között tévedhetetlen”, mint ahogy tette nem rég a facebookon egy „jó katolikus”, elsőpéntekes hölgy, akkor, amikor a püspök álláspontját idéztem egy helytelen vallásgyakorlattal kapcsolatban. Mivel ez az álláspont nem egyezik az ő elképzelésével ezért mindenki tévedhet, akár az egész tanítóhivatal is, csak ő és a hozzá hasonlóan gondolkodók nem.

Tehát nem elég A CSAK SZUBJEKTIV, egyéni, személyes hit, de nem elég A CSAK OBJEKTIV, a dogmatikus hit sem, ha nem valósítja meg a benső, személyes kapcsolatot, az én-te kapcsolatot Istennel. Ugyanis ez könnyen válik halott hitté, egy személy vagy egy intézmény által közvetített hitté, amely összeomlik, ahogy bármilyen okból válságba kerül az ember saját kapcsolata az intézménnyel, vagyis az Egyházzal, vagy akár annak képviselőjével.

Szóval személyesen kell hinni, de az Egyház keretein belül, hinni kell az Egyház közösségén belül, de személyesen. Az Egyház dogmatikai hite nem teszi tönkre a hit személyes aktusát ellenkezőleg, megőrzi azt tisztán és tévedés mentesen. Továbbá lehetőséget nyújt arra, hogy megismerjek és átöleljek egy olyan Istent, aki mérhetetlenül hatalmasabb az én szegényes tapasztalatomnál.

Az Egyház hite olyan, mint egy nagy látószögű lencse, amely által nagyobb panorámát, körképet foghatok be, és fényképezhetek le, mint egy egyszerű lencsével. Azzal, hogy csatlakozom az Egyház hitéhez, magamévá teszem mindazok hitét, akik előttem jártak: az apostolok, a vértanúk, az egyháztanítók hitét. A szentek nem vitték magukkal az égbe a hitüket – hiszen ott már nincs rá szükségük – hát ráhagyták örökségül az Egyházra. Igazából erre utalunk a szentmisében, amikor a miséző pap ezt kéri a Miatyánk után: „Urunk Jézus Krisztus… Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét”.

El sem tudjuk képzelni, hogy micsoda hihetetlen erő lakozik ezekben a szavakban: „Hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában...”. Ahogy az én kicsi „énem” egyesül és elvegyül Krisztus misztikus testének, az Egyháznak egész nagy énjével, jelenben és múltban, ez hatalmasabb kiáltást alkot a tenger morajlásánál, és alapjaiban rengeti meg a sötétség birodalmát.

Szent Ágoston, miután megállapítja, hogy Mária, „telve hittel szülte azt, akit hittel fogant meg”, ebből egy gyakorlati következtetést von le, és azt mondja: „Mária hitt, és amit hitt, az megvalósult benne. Higgyünk mi is, hogy ami megvalósult őbenne, nekünk is javunkra válhasson.”

Higgyünk mi is! Mária hitének szemlélése, különösen most a hit évében és a nagyböjtben, mindenekelőtt arra ösztönöz minket, hogy megújítsuk személyes hitvallásunkat és Istenre való ráhagyatkozásunkat. A gyakorlatban ez a mi lelki „gyakorlatunk”, amit meg kell tennünk a Szűzanya nyomában tett lépéseink folytán.

Isten épülete, Isten temploma vagyunk. Megszentelődésünk folyamata olyan, mint „egy lelki ház építése” (1 Pt 2, 5); mi is „benne épülünk egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává” (Ef 2, 22). De ki építene épületet egy olyan földre, amit korábban nem adtak át neki szabadon, ha az nem az övé? Tudjuk, az ilyen feltételekkel épült ház automatikusan a föld tulajdonosáé lesz, s nem azé, aki építette. Isten nem építheti fel bennünk a templomát, nem tehet bennünket szent épületté, ha előbb nem adtuk át neki szabadon a „föld” tulajdonjogát. Ez az átadás történik meg akkor, amikor odaadjuk Istennek a szabadságunkat, hittel és vele egyetértésben, egy teljes és totális „igen”-nel, „legyen”-nel.

Nagyon fontos és döntő jelentősége van annak, hogy egyszer az életben kimondjuk Istennek végérvényesen és visszavonhatatlanul: „legyen”, mint Mária tette: „íme, az Úr szolgája vagy szolgálója vagyok, legyen nekem a te szavad szerint!”.

De igazából az igent, a legyen-t nemcsak egyszer, mondja ki az Egyház és benne mi hívők, hanem minden nap, a világ végéig, amikor a „Miatyánk”-ban így fordulnak Istenhez: „Fiat voluntas tua: legyen meg a te akaratod!”. Amikor ezt a „fiat”-ot kiejtjük, Máriát követve csatlakozunk Krisztus nagy „fiat”-jához, aki a Getszemáni kertben ugyanezeket a szavakat mondta Atyjának a szenvedések kelyhét elfogadva: „Legyen meg a te akaratod” (Lk 22, 42).

De nem szabad elfelejtenünk, hogy Mária óhajtó módban, vágyakozással és örömmel mondta ki a saját „legyen”-jét. Mi pedig hányszor ismételjük azokat a szavakat rosszul titkolt beletörődéssel, mint aki lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal azt mondja: „Ha már nem lehet kikerülni, hát rendben, legyen meg a te akaratod!”. Mária megtanít rá, hogy másként mondjuk, tele vágyódással, szinte türelmetlenül: „Hamar teljesüljön rajtam, Istenem, a te akaratod, a béke és a szeretet terve!”.

Ezzel megvalósul az emberi élet értelme és legnagyobb méltósága. „Igen”-t, „ámen”-t mondani Istennek, ez nem alázza meg az emberi méltóságot, ahogy manapság sokan gondolják, hanem felmagasztalja azt.

Különben is, mi az alternatíva erre az Istennek kimondott „igenre” „ámen”-re, mit választhatunk e helyett? Mert az ember természetéből ered, hogy „ámen”-t, „igen”-t mondjon, ha nem Istennek, aki maga a szeretet, hát „ámen”-t kell mondani valami másnak, ami csak hideg, bénító szükségszerűség: a sorsnak, a végzetnek, ami szerint az embernek egyetlen jövőre vonatkozó lehetősége van a halál, s létezése nem más, mint „halálért-való-élés”.

De mennyire más és lehangoló ez az Isten nélküli „ámen” a hívő „ámen”-hez képest, hiszen ezt annak mondjuk, aki teremtett minket, aki nem hideg, vak szükség, hanem szeretet. Mennyire más ráhagyatkozni a sorsra, mint ráhagyatkozni a minket szerető, gondunkat viselő Atyára, amit Charles de Foucauld imája így fejez ki: „Atyám, Reád bízom magam… szívem egész melegével, mert szeretlek Téged, és ez a szeretet késztet arra, hogy teljesen Neked adjam magam, mérték nélkül, határtalan bizalommal kezedbe helyezzem életem; mert hiszen Te vagy az én Atyám!”

Kt. Mindenki követheti, és mindenkinek követnie is kell Máriát a hitben, de különösképpen nekünk, akik valamilyen formában arra kaptunk hivatást, hogy átadjuk másoknak a hitet és az Igét. „Az igaz - mondja Isten - a hitből él” (Hab 2, 4; Róm 1, 17): ez különösen is érvényes ránk. Ránk, keresztényekre, akik ma, a hónap első szombatján ide zarándokoltunk, akár a valóságban megtéve a fáradtságos utat, akár lélekben, a rádió hullámain keresztül, hogy köszöntsük a csíksomlyói Segítő Szűzanyát.

A keresztény a hitből él. Ő a hit embere. Egy keresztény sajátos súlyát a hite adja. Hitének arányában fog hatni a lelkekre, környezetére. A nép körében a keresztény feladata nem csak az, hogy megteszi az utat a templomig, hogy imádkozgat vagy szentségekhez járul, hanem az is, hogy hitet ébreszt, és tanúságot tesz a hitről. Ő valóban annyiban lesz olyanná, aki vonz és vezet, amilyen mértékben hisz, és amilyen mértékben átadta szabadságát Istennek, akárcsak Mária.

Az a nagy és lényeges jel, amit az emberek rögtön észrevesznek egy keresztényben, az, hogy hisz-e egyáltalán, hogy hisz-e abban, amit mond, és abban, amit tesz. Még a nem hívő is, aki kereső lélekkel áll szóba vele, azonnal észreveszi a különbséget. Általában nem a hitről folytatott tudós viták viszik üdvös krízisbe a nem hívő embert, hanem maga az egyszerű hit. A hit fertőző. De nem lehet elkapni egy fertőzést, ha csak beszélni hallunk a vírusról, vagy ha csupán vizsgálgatjuk, hanem csak akkor, ha érintkezésbe lépünk vele. Ugyanígy van a hittel is.

Az Istent szerető keresztény ereje arányban áll hitének erejével. Olykor szenved, talán panaszkodik is Istennek az imádságban, mert az emberek elhagyják az Istent, az Egyházat, a hitet, de sajnos nem hagyják el a bűneiket.

Egy nap az apostolok megpróbálták kiűzni az ördögöt egy szegény fiúból, de nem sikerült nekik. Miután Jézus kiűzte a fiúból a rossz szellemet, odamentek Jézushoz és megkérdezték: Mi miért nem tudtuk kiűzni? Jézus ezt felelte: Mert gyönge a hitetek (Mt 17, 19-20).

Amikor hitéletünkben, vallásgyakorlatunkban sikertelenség ér, amikor hitünket nem tudjuk átadni szeretteinknek, környezetünknek, vagy egy lélek úgy megy el tőlünk, hogy nem tudtunk rajta segíteni, eszünkbe juthatna az apostolok kérdése: Mi miért nem tudtuk kiűzni?-, s akkor belül, lelkünk mélyén bizonyára mi is meghalljuk a választ: „Mert gyönge a hitetek!”

Az ember világát, akár a tengert, felszántotta egy szép hajó nyomvonala, amit Mária hite nyitott meg. Lépjünk bele ebbe a nyomvonalba. Higgyük mi is, azért, hogy ami benne végbement, végbemegy bennünk is. Így hát fohászkodjunk a Szűzanyához ezzel a gyönyörű megszólítással: Csíksomlyói Segítő Szűz, aki hittel vagy teljes, könyörögj érettünk, akik hozzád menekszünk! Segíts bennünket, hogy „állhatatosak és erősek legyünk a hitben, szilárdak a reményben, buzgok a szeretetben”! Ámen.