Egyik napon
arra kérték a francia Közigazgatási Nemzeti Iskola idős professzorát, hogy egy
15 fős amerikai menedzser-csoport tagjainak tartson egy előadást az ésszerű
időbeosztásról. Mivel a menedzserek ezt az előadást nem tartották olyan
fontosnak, mint a többi rájuk váró és előttük álló programokat, arra kérték a
professzort, hogy előadását fogja rövidre...
Erre ő
azonnal a lényegre tért.
„Egy
kísérletet fogunk most végezni” – mondta vendégeinek.
Majd a pult
alól elővett egy nagy üvegkancsót, és vigyázva az asztalra helyezte. Azután egy
tucat nagyobb kavicsot hozott, és egymás után óvatosan belehelyezte a kancsóba,
addig, amíg az tele lett. Amikor már karimáját is elérték a kövek, lassan
felnézett a menedzserekre és azt kérdezte tőlük: „Tele van a kancsó?”
Valamennyien azt válaszolták: „Igen!”
A professzor
várt pár pillanatig, és ismét megkérdezte: „Valóban tele van?”
Majd pár
pillanatra eltűnt az ajtó mögött, és visszatért egy kisebb kavicsdarabokkal
teli edénnyel. Gondosan beleszórta ezeket is a kancsóba úgy, hogy azok
kitöltötték a kövek közötti űrt.
Mikor a
kancsó tele lett, a professzor ismét felnézett a vendégeire, és azt kérdezte
tőlük: „Most tele van a kancsó?” A menedzserek nem tudták, hogy mire
akar kilyukadni a professzor, de érezték, hogy még valamit tartogat a
tarsolyában. Ezért az egyikük így válaszolt: „Valószínű, hogy még nincs!”
„Nagyon jó!” – válaszolta a professzor, és ismét
eltűnt az ajtó mögött.
Kisvártatva
újfent megjelent, kezében egy másik edénnyel, amely tele volt finom homokkal.
Óvatosan beleöntötte az üvegedénybe úgy, hogy a homok kitöltötte a nagyobb
kavicsdarabok és a kisebb kavicsok közötti űrt. Ezúttal úgy tűnt, hogy a kancsó
valóban tele van.
A professzor
ismét megkérdezte: „Tele van ez az üvegkancsó?” Ezúttal kórusban
harsogták a menedzserek: „Igen! Most valóban tele van!”
„Áhá!” – válaszolta a professzor, és mint
ha csak erre a feleletre várt volna, a pult alól elővett egy vízzel telt
edényt, és beletöltötte az üvegkancsóba addig, amíg az a karimájáig megtelt
vízzel. A menedzserek ajkáról halk moraj hallatszott...
A professzor
erre felnézett, és azt kérdezte tőlük: „Na, milyen fontos dolgot tanulhatunk
meg ebből a kísérletből?”
A
menedzserek legbátrabbika – a legcélratörőbb – azonnal az előadás témájára
gondolva azt válaszolta: „Ebből a kísérletből azt tanulhatjuk meg, hogy egy
degeszre tömött határidőnaplóban is van még hely újabb és újabb programokra és
elintéznivalókra...”
„Nem” – válaszolta nagy léleknyugalommal
a professzor. „Ebből a kísérletből azt tanulhatjuk meg, hogy ha edényünkbe
nem a nagydarab köveket rakjuk be először, akkor későbben – bárhogyan is
erőlködünk – nem tudjuk beletenni őket”.
Egy
pillanatra nagy csend borult az előadóteremre. Mindenki előtt világossá vált,
hogy milyen igaza van az öreg professzornak.
Az egy kis
idő után ezt kérdezte tőlük: „Melyek a Ti életetek nagy kavicsdarabjai? Az
egészségetek? A családotok? A baráti kör? A hitetek? Az életben az a
legfontosabb, hogy ami számotokra a legfontosabb, azt – mint a nagyobb
kavicsdarabokat – a legelső helyre tegyétek. Ha ugyanis elsősorban a
kisdolgokra figyeltek, akkor egész életetek idejét és energiáját apróságokra,
jelentéktelen, másodrangú dolgokra fecsérlitek el. Ezért soha ne feledjétek magatoknak
gyakorta feltenni a kérdést: ’Melyek életem nagy kavicsdarabjai?’ És, ha
megtaláltátok, akkor ezt helyezzétek be legelőbb életetek edényébe!”
Majd egy
barátságos mosollyal üdvözlésre emelte a kezét, és még mielőtt a menedzserek
ámulatukból magukhoz térhettek volna, csendben elhagyta a termet...
Testvér! És
melyek a Te életed nagy „kavicsdarabjai”? Gondolkozz el egy csendes
pillanatban ezen, és ha megtaláltad őket, ezeket helyezd bele életed nagy
üvegedényébe, és ezekre fordíts figyelmedet, idődet és energiádat, ne a
többi apróságra.
Stuttgart,
2011-03-07.
Imre atya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése