Oldalak

csütörtök, október 31, 2013

A világ vatikáni szemmel - Római Riport 2013. 10. 27.

„Isten simogató keze, Krisztus szeretetének jele vagytok a szegények számára” – Ferenc pápa beszéde a Szent Péter körhöz

RealAudioMP3 A pápa az Apostoli Palota Kelemen-termében fogadta a kör mintegy 200 tagját. Megköszönte segítségüket, amellyel támogatják az egyház karitatív tevékenységét, a hagyományos Péter-filléreket, amelyeket a római templomokban gyűjtenek össze, hogy a pápa gondoskodhasson a város legkevésbé szerencsés lakóiról.

A komolyan megélt hit hiteles karitatív magatartást ébreszt – mondta a pápa. Emlékeztetett rá, hogy a hamarosan véget érő Hit évében az egyház megújította Jézus Krisztusba vetett hitét. Sok tanúságtétel szól arról, hogy egyszerű emberek a karitatív tevékenység apostolaivá válnak a családban, az iskolában, a plébánián, a munkahelyen, az utcán, bárhol.

Komolyan vették az evangéliumot! Az Úr hiteles tanítványa személyesen elkötelezi magát a karitatív szolgálatban, amelynek dimenziója az ember sokféle és kimeríthetetlen szegénysége. A pápa hangsúlyozta, hogy az 1869-ben alapított kör tagjai kötelességüknek érzik, hogy segítsék legszegényebb testvéreiket. Ezt keresztségük erejében teszik, nem, mint rendkívüli vagy alkalmi szolgálatként, hanem alapvető feladatnak tekintik, amellyel az egyház nap, mint nap azonosítja önmagát. Minden nap arra kaptunk meghívást, hogy vigasztaljunk, hogy Isten gondviselésének alázatos, de nagylelkű eszközei legyünk,

Közvetítsük irgalmas jóságát, szeretetét, amely megértő és együtt érző, vigasztaljunk és bátorságot adjunk. Minden nap váljunk Isten simogató kezévé azok számára, akik talán nem felejtették még el az első simogatásokat, vagy akiknek talán soha életükben nem volt részük benne. Ti a Szentszék, Róma számára Isten simogató keze vagytok. Sok köszönet érte – mondta beszédében Ferenc pápa. Arra buzdította a Szent Péter kör tagjait, hogy folytassák tevékenységüket, merítve az isteni szeretetből az ima és Isten Szava hallgatása által.

(vm)

Halloween és a Fény Éjszakája

Mi jut eszetekbe, ha Halloween-re gondoltok? Valószínűleg a legtöbb embernek a boszorkányok és szellemek képe, amelyek a sötét, okkult, mágikus világhoz tartoznak, -amelyek a sötétség és halál képviselői. Valójában Halloween Mindenszentek előestéje. Éppen ezért arra gondoltam, talán érdekelne titeket egy kezdeményezés, amely pár éve indult, és amelyhez most már szerte a világon sokan csatlakoztak és velünk együtt ünnepelnek. Ez pedig a Fény éjszakája  elnevezésű esemény. 

A mi víziónk az, hogy Halloween  ünnepe legyen újra Krisztusé és az Ő Egyházáé. Ez a kezdeményezés nemrégiben hivatalos támogatást kapott a Angol és Wales-i Püspöki Konferenciától. Alant olvashatod a sajtóközleményeket...

A folytatás az alábbi linken olvasható 
Halloween és a Fény Éjszakája

Ha majd kopogtat a halál angyala... Imre atya írása

Gábor főangyal - Fra Angelico
Ha majd kopogtat az én ajtómon is a halál angyala,
akkor azt szeretném még majd elmondani neki, hogy

az életet kerestem, de a halál előtt sem csuktam be a szememet...
a barátot kerestem, de az ellenségnek sem kívántam rosszat...
a saját magam elképzeléseit kerestem, de az áldozatokra sem mondtam nemet...

a csillagokat kerestem, de észrevettem a mellettem pihegő embereket is...
a boldogságot kerestem, de nem becsültem alá a sorscsapásokat sem...
az igazságot kerestem, de az igazságtalanságok terhe alatt sem váltam keserűvé...

a szeretetet kerestem és számtalanszor találkozhattam vele...
a bölcsességet kerestem, és megpillanthattam ruhájának szegélyét...
Istent kerestem, és Ő annyiszor és annyiszor megtalált engem...

Köszönöm, hogy élhettem!
Érdemes volt!

Ha majd kopogtat nálam is a halál angyala, akkor azt szeretném majd elmondani neki:
Szeretnék ismét élni!

Stuttgart, 2013-10-30.

Napi gondolatok: De mi mindezeken diadalmaskodunk az által, aki szeret minket… Róm 8,31b-39; Lk 13,31-35

„De mi mindezeken diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakít bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”

Arról a szeretetről van szó, amellyel Isten szeret minket, és amelyet Jézus Krisztusban, az ő emberré levésében, értünk elszenvedett halálában és feltámadásában, valamint mennybemenetelében nyilvánított ki.

Nem szakíthatott el minket Krisztus szeretetétől Jézus halála, mert az Atya feltámasztotta őt. Nem szakíthatott el Jézus megdicsőült élete sem, hiszen több napon át megjelent az apostoloknak és szent sebeit mint az isteni irgalom és a bűnbocsánat forrását mutatta föl nekik. Nem szakíthattak el a bukott angyalok és fejedelemségek sem, mert nem tudták Istent megakadályozni irántunk való szeretetében, hanem ő rontotta le a sátán műveit. A teremtett világ sem tudott Isten szeretetének gátat vetni, mert Isten minden teremtményt Krisztus lába alá vetett. Isten szeretete teremtő, mindenható szeretet. Semmi sem riasztja meg, semmi sem bizonytalanítja el, semmi sem tartóztatja fel. (Figyeljük csak meg Jézus válaszát a mai Evangéliumban, amikor Heródes gonosz szándékáról értesítik.)

Nem szakíthat el Isten szeretetétől a mi halálunk sem, mert ígéretet kaptunk rá, hogy Fiához hasonlóan minket is feltámaszt, s ennek zálogát, a Szentlelket máris megadta nekünk. Nem szakíthat el az élet, sem a jelen élet nyomorúságai, mert azokat is megszentelte Krisztus földi élete és üdvösségünkre fordítja, sem az eljövendő élet, hiszen ő maga készít helyet nekünk. Nem szakíthatnak el a bukott angyali fejedelmek sem, mert bár ideig-óráig van még némi látszathatalmuk, mi Jézus Krisztus istenfiúi életében vagyunk beiktatva, és így a mi lábunk alá is vetette őket az Atya. A teremtett világ sem szakíthat el bennünket Istennek Krisztusban kinyilvánított szeretetétől, mert a teremtett világot is Jézus Krisztus uralma alá rendelte, akinek mi társörökösei lettünk.

A természetes és természetfölötti hatalmak nem, egyedül mi magunk vagyunk, akik erőnek erejével kiszakíthatjuk magunkat Isten szeretetéből és akár hátat is fordíthatunk neki. Ezért kizárólag saját magunktól van okunk félni, saját magunkkal szemben van okunk bizalmatlannak lenni. De bizonytalanságunk, állhatatlanságunk ellen van orvosság: az Úristenbe vetett bizalom, az ő szeretetében való elmerülés, uralmának érvényesítése életünk minden területén.

fr. Barsi Balázs ofm

szerda, október 30, 2013

Napi gondolatok: Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek? Lk 13,22-30

Betlehemi születési bazilika bejárata
Az evangéliumi részletben egy kíváncsi zsidó arról faggatja Jézust, hogy ki juthat be Isten országába. Jézus, ahelyett, hogy számadatot közölne, sommásan így válaszol: Éppen ellenkezőleg lesz, mint ahogyan gondoljátok. Mert sokan, akiket elsőnek tartotok, utolsók lesznek.

Jézus hallgatói között szép számmal voltak olyanok, akik önmagukat tartották elsőnek. Kiválasztottságuk tudatában úgy vélték, hogy előjoguk van Isten országára. Jóllehet csak képmutató módon gyakorolták vallásukat, meg voltak győződve arról, hogy e lélektelen vallási gyakorlat üdvösségre vezet. Bonyolult teológiai eszmefuttatásokba bocsátkoztak, mert szinte bizonyosra vették, hogy a tudás az üdvösség útja. - Jézus elutasítja gondolkodásukat. Gonosztevőknek nevezi őket, és elsősorban nekik címzi a figyelmeztetést: igyekezzetek bejutni a szűk kapun.

A szűk kapu nem más, mint Jézus üdvözítő ajándékának elfogadása, a belső elkötelezettség vállalása és a vallási elmélet gyakorlattá tevése.

A jézusi figyelmeztetés nekünk is szól. A szűk kapu felé kell törekednünk, mert keresztlevelünk, rutinossá váló vallási gyakorlataink és hitbeli ismereteink önmagukban még nem biztosítják az üdvösséget. Ha igazán elsők akarunk lenni, igyekezzünk teljességgel elfogadni Jézus ajándékát, és törekedjünk arra, hogy hitigazságainkról elkötelezett élettel tegyünk tanúságot.

kedd, október 29, 2013

A fogadalmi kártya


pledge-600x330Tudatosan Jézusnak adtam életemet, amikor 14 éves voltam. 
Nem tudtam az összes dolgot, amit tudni lehet a hitről (még most sem tudom), de tudtam pár fontos dolgot: nem szabad lopnom, nem szabad hazudnom, minden vasárnap templomba kell járnom, és hogy szexelni házasságban lehet. Így elköteleztem magam amellett, hogy szűzként megyek férjül valakihez.

Magasztosnak hangzik, igaz? Nos, a teljes vallomás szellemében be kell ismernem, hogy ilyen idősen még messze nem akadt egy olyan lány sem, aki vágyott volna arra, hogy lefeküdjön velem. Olyan elsős voltam gímiben, aki ha megjelenik, az emberek azon kezdenek el tűnődni, hogy ,,hát ide meg ki engedte be a hatodikosokat?”. A lányok nem vonzódtak hozzám és én sem igazán vonzódtam hozzájuk (Dungeons & Dragons és fantasy rajongóként az én ideális barátnőm olyan volt, mint az elf hercegnő, aki tudott karatézni és jól bánt a késekkel – egy szint, amelyet a legtöbb 13-14 éves katolikus iskolás lány nem ér el).

Ahogy telt az idő mégis csak elkezdtek vonzódni hozzám a nők (a gitározás segített), és beléptem a nő és férfi közötti románc izgalmas világába.

Milyen voltam? Nem igazán jó. Őszintén elnézést kérek azoktól, akiknek balszerencséje volt randizni velem.

A legnagyobb dolog, ami megakadályozta, hogy pozitív kapcsolataim legyenek az volt, hogy bár megértettem a szüzesség fogalmát, de fogalmam sem volt, hogy mi az a szűziesség. A szűziesség a szexuális tisztaság erénye. Meglehet, hogy nem feküdtem le senkivel… de szexuálisan tiszta sem voltam. És így elbaltáztam egy csomó dolgot, sérülést okoztam magamnak és a nőknek, akikkel jártam.

1994-ben bekövetkezett egy fordulópont. Éppen, hogy lediplomáztam és egy csodás keresztény lánnyal jártam. A fejemben az járt, hogy lehet, hogy Ő az IGAZI és néha még beszélgettünk a házasságról is. Mindketten szerettük az Urat és közösen imádkoztunk, de egyértelműen zavarosnak tartottuk ezt a szűziesség dolgot.

Ezután elmentem egy konferenciára, ahol hallottam az előadót egy elképesztő előadást tartani arról, hogy mi is a szűziesség. Nem megszorítás igazából, hanem ajándék. Isten azért akarja, hogy szexuális tisztaságban éljünk, hogy a szeretetet a lehető legjobban tudjuk kifejezni (és megtapasztalni). Ahogy visszatekintettem az életemre, ráébredtem, hogy a legrosszabb akkor volt az életem, amikor a legkevésbé voltam szűzies. A szűziesség azért van, hogy megvédje a gyönyörű kapcsolatokat, amíg a szexuális tevékenységek összezavarják és tönkreteszik őket.

Felvillanyozott, hogy megtudtam az igazságot. Annyira szabadnak éreztem magam! A szervezők “szűziességi fogadalom” kártyákat osztottak, és én sietve kitöltöttem egyet ráírván a nevemet és a dátumot. Hoztam egy extra kártyát a barátnőmnek is és vettem neki egy másolatot az előadásról kazettán (igen, akkor még ezt használtuk). Nagy izgalommal küldtem el neki postán. Őneki is tetszett a mondanivalója és elköteleztük magunkat egy tiszta és szűzies kapcsolat mellett. Teljesen meg voltam róla győződve, hogy Ő az IGAZI.

Hat hónappal később szakítottunk.

A szexuális tevékenység olyan, mint a drog. Amikor „kijózanodtunk”, rájöttünk, hogy vannak dolgok a másikkal kapcsolatban, amelyek felettébb bosszantóak. Hálás voltam, hogy ezekre rájöttem, legalábbis gondolatban. A szívem őrjöngött. Vágytam a szerelemre. Úgy gondoltam, hogy Ő az IGAZI. És ez a hülye kártya elcseszte az egészet!

18 hónappal később egy másik lánnyal jártam, akinek világoskék szeme volt és göndör haja. Végül is ekkor értettem meg, hogy mit jelent egy szűzies kapcsolat és azt kívántam, hogy bárcsak minden kapcsolatom ilyen lett volna! Az egyik nap, miután sok hónapja jártunk már, közösen imádkoztunk és kinyitottam a Bibliámat. A „szűziességi fogadalom” kártya esett ki belőle.

Bár nem felejtettem el az ígéretemet, hogy szűzies leszek, de azt igen, hogy a kártya ott van. Emlékszem, hogy kínos volt ott látni. Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Nem a szűziességre való elkötelezettségem volt kínos, ennek a lánynak ugyanaz volt az álláspontja. Talán azért volt, mert emlékeztetett rá, az IGAZIRA. Azért írtam alá a kártyát, mert azt gondoltam, hogy ez majd megáldja és megvédi a kapcsolatomat a lánnyal, akiről azt gondoltam, hogy a jövendőbeli feleségem lesz. Ehelyett tönkre tette.

Az új barátnőm felvette a kártyát és ránézett úgy, mint aki mindjárt sírni fog. Belenyúlt a saját Bibliájába és kivette a saját „szűziességi fogadalmi” kártyáját. „Nézd!” – mondja. Bólintottam. Neki is volt egy Fogadalmi Kártyája. Sok embernek volt.

Észrevette, hogy nem látom, amit mutatni akart. ,,Nézd meg közelebbről!” – mondta s odanyújtotta mindkét kártyát.

Rájuk néztem. Nem egyszerűen csak fogadalmi kártyák voltak. Teljesen megegyeztek. Ugyanarról a konferenciáról. Ugyanazon a napon.

Amikor a szoba egyik sarkában voltam fogadkozva Istennek és a jövendőbeli házastársamnak, hogy szűzies leszek házasságig, addig ő a szoba másik sarkában volt és ugyanezt tette.

Egy évvel később összeházasodtunk.

A mi Istenünk hűséges Isten. „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek” (Jeremiás 29,11). Amikor odaadtuk Neki életünk legbensőbb részét, Ő nekünk adta az Ő legbensőségesebb áldását. Ezért „szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, akkor egyenessé teszi ösvényedet” (Példabeszédek 3,5-6).

Ezt a személyes történetet azért osztom meg, hogy reményt adjak számodra. Istennek nagyszerű terve van az életeddel. Nem számít, hogy mit tettél és hol voltál, Isten a helyes útra terel és elvezet a teljes életre, amelyet eltervezett számodra.

 

Napi gondolatok: Mihez hasonlít az Isten országa? Lk 13, 18-21

Kenyér tészta dagasztása
Azt hiszem mindenki előtt világos, hogy a Bibliában sokat hangoztatott Isten országa nem valamiféle politikai vagy földrajzi terület, hanem az emberi lelkekben megvalósuló jóság, szeretet és irgalom birodalma. Vagy, ahogy Szent Pál apostol fogalmazott: erény, béke és öröm a Szentlélekben.
Az Isten országa tehát a krisztusi lelkület az emberben; ami nem más, mint személyes, élő kapcsolat a háromszemélyű egy Istennel, ami itt a földön kezdődött el és az örökkévalóságban teljesedik ki.
Az evangéliumban hallott jézusi hasonlatok e lelki, személyes kapcsolat kibontakozására vonatkoznak. A mustármag hasonlatát az Isten országa külső növekedésére, az evangélium terjedésére szokták alkalmazni, a kovászét pedig arra, ahogy belülről jár át és alakit. Fontos, hogy a kettőt, a külsőt és a belsőt ne válaszuk el egymástól, hanem egységben szemléljük. Mert a kettő szétválasztásával fennáll a veszély, hogy felbomlik az egyensúly, ami a kiegyensúlyozott lelkiélet rovására és a tanúságtevő keresztényélet kárára van.
Az európai kereszténység jelenlegi állapotát szemelőt tartva, sokan az újraevangelizálás szükségességéről beszélnek. Lehet, hogy azért nem sikerült Európa első evangelizációja, mert túlságosan a külső növekedésre helyeződött a hangsúly – tevődik fel a kérdés? A kereszténységgel átvettünk igazságokat, értékrendet, struktúrákat, de a krisztusi lelkület, az evangéliumi élet kegyelmi valósága nem járta át elég mélyen a lelkünket. Ezért üresedhettek ki a struktúrák, bomolhatott fel az értékrend, kérdőjeleződhetett meg az igazság.

A magas cserjévé terebélyesedő mustármag példája azt tudatosítja, hogy Isten a kicsiny, a jelentéktelennek látszó tényezőket használja fel országának építéséhez. Jézus tanítványa gyakorta megtapasztalja gyengeségét, erőtlenségét és a közömbös világgal szembeni tehetetlenségét. Aggodalomra még sincs oka, mert a titokzatos isteni rendelkezés folytán ez a gyengeség hordozza Isten erejét.
Természetesen, aki ma Krisztus parancsának engedelmeskedve hirdetni akarja az evangéliumot, annak első és legfontosabb feladata, hogy maga teljék meg ennek az egyetlen jó hírnek örömével és világosságával. Isten országa akkor terebélyesedik naggyá, ha kovászként előbb magát a hirdetőt járja át: annak értelmét, akaratát, érzelmi világát, ösztöneit, emberi kapcsolatait.

Sajnos életünkben a hangsúly nem az Isten országán van, hanem a szükségleteinken. Mi egyfolytában ezeket keressük, és így szeretnénk egy kis Isten országát. Csak a világ által keresett dolgok bűvöletében engedjük meg, hogy Isten jelen legyen az életünkben, kapcsolatainkban.
Az evangélium megfordítja a sorrendet: Isten jelen van az életünkben, jelen van a kapcsolatainkban, és arra kér, hogy ennek fényében, ennek erejében foglalkozzunk mindazzal, ami az életünk 99%-át leköti, amit az ég madarai vagy a mezők liliomai példabeszédében Jézus elmond nekünk.
A kérdés az: El hisszük-e, hogy Isten országa olyan, mint a mustármag, mint a kovász, hogy Jézus személyében elérkezett az Isten országa hozzánk, Isten jelenléte és jelene itt és most? Merjük-e mindazt, amit átélünk vagy azt, ahogyan átéljük, ennek fényében nézni?
Amikor a válaszunk egy őszinte igen lesz, akkor új értelmezést kap minden, és a legnehezebb dolgokból is fölfakadhat a derű, az öröm és a béke. Ilyenkor azok, akik elhiszik Isten országának jelenlétét, elkezdik azt hálával ünnepelni, annak békéjében, örömében és igazságában nézik a dolgokat. Azoknak, akik nem hiszik, nyomasztóvá, teherré, elviselhetetlenné válik az élet, és mindent kitalálnak, hogy kibírják. Pedig: „Ő kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fia országába”. (Kol 1,13)

Ha őáltala, ővele és őbenne éljük át a hétköznapjainkat, magányunkat, egyedüllétünket, szenvedésünket, kudarcainkat, sikereinket és örömeinket, akkor minden megváltozik.
Az evangéliumi hasonlatok vigasztalásunkra szolgálnak. Azt akarják szívünkbe vésni, hogy ha egyelőre nem is látjuk tanúságtevő munkánk gyümölcsét, akkor sem szabad elkeserednünk, mert Isten előbb-utóbb diadalra fogja vinni művét. És ha gyengének érezzük magunkat a tanúságtevő feladatra, akkor is folytatnunk kell a munkát, sosem feledvén, hogy Isten jelentéktelennek látszó eszközökkel építi országát.

hétfő, október 28, 2013

Sándor István vértanú, szalézi testvér boldoggá avatása

Kertész vagy... Imre atya írása

Vannak dolgok életedben, amelyeket minden áron meg kell óvnod és védened!
Különben örökre elvesznek, és Te szegényebb leszel nélkülük.
Felelős vagy a hitedért.
Felelős vagy a lelkiismeretedért.
Felelős a szívedért.
És felelős vagy azokért az emberekért, akik rád bízták magukat, vagy akiket Isten bízott rád, és akikről gondoskodnod kell.

Felelős vagy hited lángjáért. Tápláld hát!
Felelős vagy lelkiismereted hangjának csengéséért. Képezd hát!
Felelős vagy szíved tisztaságáért. Vigyázz rá!
Felelős vagy szeretteid testi-lelki javáért. Gondoskodj róluk!

Hogyan?

Gondold azt, hogy kertész vagy, Isten kertésze, aki sövényt húz minden kicsi, gyenge és törékeny palánta köré, hogy azok nőhessenek és teremhessenek.

Veszély ugyanis, amely sérülést okozhat nekik, van elég!
És ami egyszer eltört, az nehezen gyógyul...

Vannak dolgok életedben, amelyeket minden áron meg kell óvnod és védened!
Hisz Te vagy Isten dolgainak kertésze.

Egész életed folyamán felelős vagy azért, ami, és aki számodra fontos, illetve amit és akit Isten rád bízott.

Légy jó kertész!

Stuttgart, 2013-10-23.

A család ünnepe Rómában

Több mint 100 ezer hívő vett részt a világ minden részéről október 27-én, vasárnap délelőtt azon a szentmisén, amellyel Ferenc pápa lezárta a Hit évében megrendezett kétnapos családtalálkozót. 

Homíliájában az évközi 30. vasárnap olvasmányaiból kiindulva elemezte a keresztény család néhány fontos jellemzőjét.
Az első: az imádkozó család. Az evangéliumi szakasz (Lk 18,9-14) bemutatja az imádkozás két módját: a farizeus hamis és a vámos hiteles imáját. A farizeus olyan magatartást testesít meg, amely nem ad hálát Istennek irgalmas tetteiért, hanem sokkal inkább az önteltség kifejezése. A farizeus igaznak érzi magát, ezért páváskodik és a többi embert saját piedesztáljáról ítéli meg. Ezzel szemben a vámos nem szaporítja a szót, imája alázatos és áthatja saját méltatlanságának tudata: valóban elismeri, hogy szüksége van Isten bocsánatára, irgalmára. E vámos imája a szegény imája, amely tetsző Istennek, mint ahogy az első olvasmány mondja „imádsága a felhőkig hatol fel” (Sir 35,12-14.16-18), míg a farizeus imáját a hiúság súlya lefelé húzza.

A pápa feltette a kérdést: kedves családok, imádkoztok néha együtt?

A folytatás az alábbi linken 
A család ünnepe Rómában

Évközi 30 vasárnap: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” - hanganyag

„Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek”- olvassuk majd az evangéliumi szakaszban, s az első olvasmányban pedig: „Az Úr igaz bíró… s meghallgatja azt, aki a balsorsban kéri őt.” A mai szentírási részek az imára, mégpedig a helyesen végzett könyörgő imára irányítják a figyelmünket, arra az imára, amely meghallgatásra talál és megigazulásunkra válik mind egyénileg, mind pedig közösségileg. De nem csak a szentírási részek, hanem a civil élet eseményei is a könyörgő imára szólítanak fel bennünket. Míg népünk, s nemzetünk fiainak és lányainak egy része az utcára vonul, hangsúlyt adva jogos követeléseinknek addig a másik része a templomokban, s mi itt a Csíksomlyói Szűzanya lábainál könyörgünk meghallgatásért. Valahogy úgy, mint több száz évvel ezelőtt, amikor a hit volt a tét, amikor népünk fiainak egy része cselekvően védelmezte a hitet, addig a másik része a templomban, itt Somlyón könyörgött az Úrhoz a Segítő Szűz közbenjárását is kérve… „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját” – olvassuk Sirák fia könyvéből… Hát kitartóan és összefogva, imádkozzunk és könyörögjünk az Úrhoz, a Csíksomlyó Segítő Szűzanya közbenjárását is kérve, a szülőföldünkön való megmaradásunkért és boldogulásunkért…
.

Napi gondolatok: Szent Simon és Szent Júdás Tádé, a legkevésbé ismert apostolok

A hét szentje: Arkadiusz Nocoń atya sorozata

RealAudioMP3 Október 28-a Szent Simon és Szent Júdás Tádé, a legkevésbé ismert apostolok ünnepe.

Szent Simon 117 előtt halt meg Perzsiában vagy Jeruzsálemben. Ereklyéi Rómában a Szent Péter bazilikában és a franciaországi Toulouse-ban találhatók. A kelmefestők és a tímárok védőszentje. Szent Júdás Tádé az I. század második felében halt meg Perzsiában vagy Jeruzsálemben. Ereklyéi Rómában a Szent Péter bazilikában, Franciaországban, Reimsben, és Toulouse-ban találhatók. A nehéz ügyekben lévők védőszentje.

Együtt emlékezünk meg róluk, mert az apostolokról szóló írásokban mindig egymás mellett szerepelnek. Közös liturgiai ünnepük is abból fakad, hogy mindketten Perzsiában hirdették az evangéliumot és ott szenvedtek vértanúhalált.

Szent Simonról, akit Buzgónak is hívtak, mindössze négyszer tesz említést a Szentírás, és akkor is Szent Jakab és Szent Júdás Tádé társaságában, akik Jézus rokonai voltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Simont is rokoni szálak fűzhették a Megváltóhoz. A hagyomány még azt is tudni véli, hogy ő volt idősebb és ifjabb Jakab után Jeruzsálem harmadik püspöke, aki sok térítő útja ellenére is magas kort ért meg, a vértanúhalált pedig úgy kellett elszenvednie, hogy kettéfűrészelték.

A másik apostolt, Júdást, az evangélisták a „Tádé” melléknévvel említik – ami héberül „bátort”, „férfiast” jelent –, hogy megkülönböztessék iskarióti Júdástól, aki elárulta Jézust. Egyes elbeszélések szerint nős volt, voltak gyermekei és unokái is. Miután sok országban hirdette kitartóan az evangéliumot, buzogánnyal vagy karddal végeztek ki.

XVI. Benedek pápa 2006. október 11-i katekézisében a következőket mondta:

„Lukács evangélista Simont «Buzgónak» nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát éppen Máté ellentétje volt, aki mindezeket semmibe vette és adószedőként teljesen tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait minden előítélet nélkül. Őt a személy érdekli, nem pedig a társadalmi kategória. Szép dolog, hogy Jézus tanítványi körében mindenki, még ha ennyire különbözőek is, együtt élnek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk az erő a konfliktusok elkerülésére.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége, amelyben óv bennünket a hamis tanítóktól. Ez a levél bennünket is arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette, amelyben élünk.

Szent Simon – a „Buzgó” – és Szent Júdás – a „Bátor” –, korunk hősei, a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. André Frossard mondta egykor, hogy az Egyház a századok folyamán többféleképpen is „haldokolt”: az üldöztetések idején, a belső megosztottsága következtében, erkölcsi züllés miatt, de soha még annyira nem haldokolt olyannyira, mint ma a félelemtől.

* * *
A buzgó Simon és Júdás Tádé annak ellenére, hogy Jézus rokonai voltak, és emberileg számíthattak volna az Ő különleges jóindulatára, mégis a legkevésbé ismert apostolok. Ebből is látszik, hogy Jézus volt számukra a legfontosabb, nem pedig a saját dicsőségük. Következésképp keveset beszél róluk az Újszövetség. Paradox módon tehát azok, akik segítenek nekünk az élet nehéz problémáinak megoldásában (Szent Júdás a nehéz ügyek védőszentje), ők maguk okoznak nem kis fejtörést a biblikusoknak és a történészeknek.

Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont, egy francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely «elrejti» előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk «elrejtettségben» maradni, hogy annál jobban «megismertessük» másokkal Istent”.

Ezek a szavak józanítólag hatnak azokban az időkben, amikor az emberi értékekről a helyes irányt gyakran a média akarja meghatározni, amelynek nevében sokan minden áron (lemondva a szégyenérzetről és a jó erkölcsről) igyekeznek olyan színben feltűnni az emberek előtt, mint akik abszolút nem ismerik Istent.

* * *

Sose siránkozz a leveledben
ne írd, hogy a sors mostoha hozzád
senki sincs a földön kilátástalan helyzetben
ha Isten bezárja ajtód – hagyja, hogy ablakod kitárd
Jan Twardowski atya

* * *

Az egyik hagyomány szerint Jézus mennybemenetele után Júdás Tádé a mai Törökország területén meggyógyította V. Abgár királyt, aki halálosan beteg volt. Az apostolnak segítségére volt az általa odahozott lepel, amelybe Jézus teste volt csavarva és Veronika kendője. Talán ezért nevezik őt a „reménytelen esetek” védőszentjének, amit a teológusok szívesebben mondanak a „nehéz ügyek” védőszentjének, mivel Isten számára nincs reménytelen ügy.

Érdemes ezt megemlíteni, mert kritikus helyzetekben cselekedhetünk és kereshetünk támogatót a szentek között. Hasonlók lehetünk ahhoz a parancsnokhoz, aki látván a túlerőben lévő ellenséget és katonái rémületét, akik ezt mondták: „Tábornok úr, itt az idő, hogy meghaljunk” – annyit mondott nekik röviden: „Nem! Itt az idő, hogy küzdjünk! Meghalni ráérünk később is!” És győztek.


A keresztény tudja, hogy valamikor meg kell halnia, de addig ezen a világon él, mert itt az idő, hogy küzdjön: „buzgón”, mint Szent Simon, és „bátran”, mint Szent Júdás Tádé.
_________________________

Istenünk, te úgy akartad, hogy apostolaid által jussunk el neved ismeretére. Szent Simon és Szent Júdás Tádé közbenjárására add jóságosan kegyelmedet, hogy Egyházad szüntelenül gyarapodjék, és egyre több nép fogadjon el hívő lélekkel téged. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.

Lengyelből fordította: Szemere János atya

vasárnap, október 27, 2013

Évközi 30. vasárnap: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!”

Az első olvasmányból hallhattuk: „a nyomorgók jajszava áthat a felhőkön”(Sir 35,17) és kegyelmet talál, mert Isten egyedül a hozzá folyamodók szívét nézi. Ha vannak valakik, akiket a mennyei Atya jobban szeret, akkor ezek a Szentírásban a „Jahve szegényeinek” nevezettek, akik alázatos, bűnbánó, bizalommal telt lélekkel fordulnak hozzá. A Szentírás dicséri az alázatos ember imáját, aki tudatában van méltatlanságának és annak, hogy segítségre, üdvösségre szorul. Ez az ima „hatol át a felhőkön”, ennek az imádkozónak ad Isten kegyelmet és szolgáltat neki igazságot.
Az ószövetségi olvasmány kiváló bevezetőként szolgál a farizeusról és a vámosról szóló evangéliumi példabeszédhez (Lk 18,9-14), ahol Jézus szembeállítja egymással a gőgös és az alázatos ember imáját.

A farizeus szó a mai általános szóhasználatban olyan magatartást bélyegez meg, amit elítélünk. Azt az embert nevezzük farizeusnak, aki álszent módon mást mutat, mint amit él, s másként beszél, mint érez, illetve aki az ember szemébe mosolyog és szépeket mond, de a háta mögött kigúnyolja, elítéli és megszólja.
Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki, és lassan „szellemi arisztokráciává” fejlődött. Egyébként a farizeus szó, elválasztottat, elkülönültet jelent, olyan zsidót jelölt, aki szigorú gyakorlatai által szakított a bűnnel, aki elkülönült aszerint, amit a törvény jónak tartott. Az evangéliumokból kitűnik, hogy az Úr Jézus elítéli a farizeusi mentalitást, vagyis azt az állandó veszélyt, mely azzal fenyeget minden vallásos lelket, hogy az Isten keresésében, az Istennel való kapcsolat megélésében, megelégszik a törvény, az előírások, az üres, élettelen hagyományok gyakorlásával.

Ezzel az embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és vallásilag lenézett embert. A vámos szó ma nem teszi rögtön érthetővé, hogy miért. Talán, ha adóbérlőnek, adóbehajtónak neveznénk ezt az embert, akkor mindjárt megértenénk a megvetés okát is. Ugyanis a rómaiak nem maguk hajtották be az adókat, hanem bérlőknek adták ki az adószedés jogát. Azok az államnak egy bizonyos részt fizettek, s aztán a többit a maguk zsebére szedték. A vámosok megvetett emberek voltak, akiket a pogány megszállókkal való kapcsolatuk és a gyakran zsaroló pénzbehajtás miatt a nyilvános bűnösök közé soroltak. A törvénytisztelő zsidóknak illett ezeket elkerülni, Jézus azonban másként tett.
Az izraeliták, magát a rómaiak adóigényét is jogsértő, sőt Isten jogait sértő dolognak tartották, a tetejében szegények is voltak, s alig-alig tudtak az adókötelezettségeknek eleget tenni. Érthető, hogy egészen különös megvetéssel sújtották azokat, akik e téren kiszolgálták az idegen hatalmat, s nem szégyelltek honfitársaik kicsikart fillérein meggazdagodni.
Ezek után nem csoda, hogy a példabeszédbeli vámos nem mert a templom belsejébe menni, szemét s kezét sem emelte az égre. „Mellét verte” – mondja a magyar szöveg. De az evangélium ennek a mozdulatnak fölidézésére egészen hétköznapi szót használ, nem olyat, ami megszokott liturgikus mozdulatra utalna. A vámos mozdulata nem tanult, szertartásos gesztus, hanem a keserűség önkéntelen megnyilatkozása. „A kétségbeesés kitörése ez – írja J. Jeremias szentírás-magyarázó – emberünk szíven üti magát, egészen elfelejti, hol van, egészen eluralkodik rajta a fájdalom, hogy Istentől ily messzire szakadt”. Bánja bűnét, elismeri erkölcsi nyomorát, tudatában van annak, hogy méltatlan Isten kegyelmére, ezért szemét lesüti, de ajka mégse néma. Mozdulata nem betanult szertartásos gesztus, de szava az 51. zsoltár kezdete: „Isten, irgalmazz nekem!” Csak épp hozzáteszi töredelme jeléül: „Nekem, bűnösnek”.

Azt hiszem az evangéliumi szembeállítás célja mindannyiunk előtt világos: az alázatosság és a bűnbánat értékének kiemelése, mert az Isten jobban szereti a bűnbánó bűnös alázatát, mint a magát igaznak tartó ember kevélységét.
Mindkét ember ugyanazzal a szándékkal megy a templomba: imádkozni akarnak, magatartásuk azonban homlokegyenest ellenkező. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában dicsekszik a másik ember rovására. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, egyoldalú, nem párbeszéd. (Vannak, akik a megfelelő görög kifejezést úgy is fordítják: „önmagához imádkozott”.) Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni.
Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát az orránál tovább. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, megelégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével.
Ezzel szemben a vámos alázatosan hátul áll meg a templomban és bűnösnek vallja magát, s az 51. zsoltárt kezdi imádkozni: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás, mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus hálaadó-imádsága, ezért a vámos megigazultan és lelkileg megtisztulva tér haza. Isten előtt ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhatunk meg.
Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes. Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.

Itt el kell mondanunk, hogy a másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel zárul, hamis képet ad önmagunkról. Ha különbnek érezzük magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság veszélye fenyeget, ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. Csak az igazán szentek szájából hiteles annak megvallása, hogy ők a földkerekség legbűnösebb emberei; éppen azért, mert alapja nem a másokkal való összehasonlítás, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértéke, amelyben részesültek.
Ők érzik igazán, hogy ehhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel, hogy egy alkalommal kijelentette: hogy ha egy gonosztevő kapott volna annyi kegyelmet Istentől, mint ő, az már régen szent volna, míg ő megmaradt bűnös és hálátlan embernek.
A mások fölötti ítélkezésnek ugyanúgy nincs helye az imádságban, mint az önmagunk méricskélésének, elítélésének vagy felmentésének. Éppen ezek a megigazulás legfőbb akadályai, mert az ember olyan dolgokba avatkozik, amelyet Isten magának tart fenn.

Vannak-e ma is „vallásos” farizeusok? – kérdezhetné valaki. Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Mert hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki hosszú idő elteltével is a szentgyónását azzal kezdi, hogy: „templomba járok, imádkozom, nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincsen”- az ilyen ember ahelyett, hogy a gyóntatószékben megvallaná vétkeit, hibáit, gyarlóságait, amiket egy jó lelkiismeretvizsgálat keretében fedezett fel, azt állítja, hogy neki semmi bűne nincsen.  - Mintha csak az evangéliumi farizeust hallanánk: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörő… Kétszer böjtölök hetenként, mindenből tizedet adok”(Lk 18,11-12) – Ki is lenne igazabb nála, akiben nincs bűn és teljesíti a törvény minden előírását? Pedig a szíveket-veséket vizsgáló Isten előtt igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. Hitünk tanítása szerint pedig egyedül a Boldogságos Szűzanya volt bűntelen…

Igényeljük, kérjük Isten irgalmát és szeretetét! Ezért nem szégyellte a 2. vatikáni zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen gentium, 8.), ne feledjük az alázatosság útja: a bűnbánat és a megújulás útja, közösségileg és egyénileg is.

Helyünket keressük a példabeszédben? Egy dolgot nyomban le kell szögeznünk. Nem arról van itt szó, hogy nincs más út: választanunk kell, jobb, ha vétkezünk, mint a vámos, mert akkor van esélyünk arra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon; ha azonban a farizeus útján indulunk el, akkor szükségszerűen elszakadunk tőle. Érdemes Szent Pált idéznünk: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem... Mit mondjunk hát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék? Isten ments!” (Róm 5, 20-6, 2)
Egy a biztos: olyan világban élünk, amelyben érvényes a farizeus és a vámos imádságáról szóló példabeszéd, olyan Istennel van dolgunk, aki a vámos imádságát többre becsüli, mint a farizeusét. De nem azért mert jobban szereti a törvényt becsületesen megtartó embernél, azt, aki bűnös, aki szabados, aki kijátssza a törvényeket, hanem mert jobban kedveli a bűnbánó alázatát, mint az önmagát igaznak tartó ember kevélységét, gőgjét.
Hasonlók volnánk a vámoshoz? Anélkül, hogy Isten cinkosunkká válnék a rosszban, mégis szabad arra gondolnunk, hogy imádságunk nincsen hiába. Nagy öröm ez, egyszer tán erőt ad ahhoz, hogy véglegesen szakítsunk a rosszal, amely életviszonyainkat egészen átjárta.

Vagy inkább a farizeushoz hasonlítanánk? Akkor szól igazán nekünk ez a példabeszéd, amelyet Jézus nem a „vámosok” vigasztalására mondott, hanem „az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek”(Lk 18,9), a „farizeusok” lelkiismeretének megmozgatására.
Nem azt kívánja Jézus, hogy tagadjuk le, ami jó van bennünk, hogy öntépő ál-alázattal játsszuk meg a bűnöst, a magát becsmérlő embert. Azt sem akarja, hogy mindenáron kételkedni kezdjünk önmagunkban, saját jó szándékunk hitelében. Inkább arra akar megtanítani, hogy ne csak hálálkodjunk, hanem kérjünk is, S ha mégoly sokra vittük is, akkor se magunkban bízzunk, hanem Isten kegyelmében, amely mindig ajándék. Mint az igazán nagy művészek, akik hiába alkottak remekműveket, újra meg újra „elfeledik, ami mögöttük van” és aggódva, teljes összeszedettséggel „nekifeszülnek” az előttük álló új feladatoknak (Fil 3, 13), s nem rutinból, hanem ihletből alkotnak egyre újabb és újabb remekművet.

Befejezésül szépen hangzanék, ha most azt mondanánk: Legyünk tökéletesek, mint a farizeus, de Isten elé járuljunk mégis olyan alázattal, mint a vámos! Az evangéliumban van is egy mondat, amely ezzel csaknem azonos, érdemes elgondolkodnunk rajta: „Ha megtettétek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17, 10).

szombat, október 26, 2013

A világ vatikáni szemmel - Római Riport 2013.10.20.

Napi gondolatok: Természeti katasztrófák, balesetek mindig voltak, ma is vannak (Lk 13,1-9)

Efezusi rom városban
Ez az evangéliumi szakasz, amely csak Lukácsnál található, azt tanítja a tanítványoknak, hogy Jézus együtt érző, de nem tutyimutyi. Megköveteli, hogy a tanítványok tanulják meg mások váratlan halálából, hogy meg kell térniük, míg nem késő és készen kell állniuk az ítéletre,
Természeti katasztrófák, balesetek mindig voltak, ma is vannak: ezek figyelmeztetések akarnak lenni, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor azok bekövetkeznek, és akit kiszólítanak az életből, annak számot kell adnia, arról, teljesítette-e, és hogyan teljesítette küldetését.

Az evangélista szándéka a leirt katasztrófákkal feltehetően csak az, hogy felhívja a figyelmet a megtérés sürgető voltára, ezzel kapcsolatban mindenkit lebeszéljen a lustaságról, a halogató magatartásról, mert (anélkül, hogy Isten megtagadná segítségét) nem biztos, hogy lesz még megfelelő alkalom a jó útra térésre. S akkor valami olyasmi történhet, mint ami a fügefával, amely terméketlen maradt, és ezért idő előtt a tűzre került.
A megtérésben az embernek gyökeresen meg kell változtatnia gondolkodását és életvitelét, hogy átvehesse Isten gondolkodásmódját, aki azt akarja, hogy az emberek barátok, egyenlők és testvérek legyenek.

Kétségtelen, hogy a megtérés az Isten mélységeibe és az ő elgondolásához való visszatérés, egyben azonban elkerülhetetlenül az emberhez való visszatérés is, aki az isteni törődés és gondoskodás középpontjában áll. A helytelen utak, amelyekről az embernek vissza kell térnie, az önzés ösvényei, s ugyanakkor rá kell térnie az „ország” útjára, és ennek ügyéhez kell hozzájárulnia. Ily módon a társadalmi és politikai eszmény, amelyért a Pilátus által lemészároltatott galileaiak meghaltak, újra visszatér az evangéliumi üzenetbe. A megtérés ugyanis csak színlelt fordulat, ha nem foglalja magába az isteni terv egészét, vagyis ha nem kötelezi el a hívőt az isteni elgondolás valamennyi területén.

A megtérés és ennek elutasítása közötti választás azonos az élet és a halál között választással. A csapásokat, amelyek talán egyik pillanatról a másikra érik majd a nemzetet (s amelyek az evangélium írásának idején feltehetően már be is következtek) a nép bűnei váltották ki.
Olykor a katasztrófáknak vannak túlélői. Számukra nagyon hatékony figyelmeztetés a katasztrófa. Bölcs ember, aki nem várja meg az ilyen figyelmeztetéseket, hanem idejében termőre fordítja addigi meddő életét.

péntek, október 25, 2013

A Selyemút Árvái

Kína, 1937 - a japán megszállás időszaka. George, a fiatal angol újságíró és néhány bátor ausztrál nővér megmentenek hatvan árvaházban nevelkedett gyereket. Sok száz embert próbáló kilométeren keresztül menekülnek, a hófödte Liu Pan San-hegyeken is átkelve, hogy elérjék a biztonságot jelentő Mongólia határát.

A keresztényeknek legyen bátorságuk ahhoz, hogy őszintén és konkrétan meggyónják bűneiket – Ferenc pápa

RealAudioMP3 Október 25-én, a Szent Márta Házban bemutatott szentmisén Ferenc pápa elmélkedését teljes egészében a kiengesztelődés szentségének szentelte. A gyónás azt jelenti, hogy őszinte szívvel, a gyermekek tiszta lelkületével indulunk el a Jézus szeretetével való találkozásra, elfogadva a „szégyen kegyelmét”, amely megérezteti velünk Isten bocsánatát.

Számos felnőtt hívő számára kibírhatatlan erőfeszítést jelent, hogy meggyónja bűneit egy papnak. Végül gyakran a gyónás elkerüléséhez vezet, vagy olyan szenvedést jelent, hogy az igazság pillanata a képmutatás gyakorlatává válik. Szent Pál, a Rómaiakhoz írt levelében (7,18-25a) éppen az ellenkezőjét teszi: nyilvánosan elismeri a közösség előtt, hogy testében nem lakik a jó. Megállapítja a közösség előtt, hogy rabszolga, aki nem teszi a jót, amit akar, hanem a rosszat teszi, amit nem akar. Ez előfordul a hitéletben: amikor jót akarok tenni, a rossz mellettem áll – mondta homíliájában a Szentatya.

Ez a keresztények harca. Ez mindennapos küzdelmünk. És nem mindig van bátorságunk ahhoz, hogy Pálhoz hasonlóan beszéljünk erről a harcról. Mindig keressük az önigazolás útját: „Mindnyájan bűnösök vagyunk”. Ezt mondjuk, nemde? Ez a mi drámai küzdelmünk. Ha nem ismerjük ezt fel, akkor soha nem részesülhetünk Isten bocsánatában. Mert ha bűnösnek lenni csak egy szó, egy szólásmód, akkor nincs szükségünk Isten bocsánatára. Ha azonban egy valóság, amely rabszolgává tesz bennünket, akkor szükségünk van arra, hogy az Úr belső felszabadításának erejére. Pál, hogy kiutat találjon, megvallja a közösségnek vétkét, a bűnre való hajlamát. Nem rejti el – folytatta homíliájában Ferenc pápa.

A bűnök alázatos megvallását az egyház mindannyiunktól kéri. Nem azért, hogy reklámot csináljunk magunknak, hanem Isten nagyobb dicsőségére, elismerve, hogy Isten üdvözít engem. Ezért megyünk el gyónni testvérünkhöz, a paphoz, hogy úgy viselkedjünk, mint Pál, főleg ugyanolyan konkrét módon.

Egyesek azt mondják: Én Istennél gyónok meg. Ez könnyű, olyan, mintha e-mail-ben gyónnál meg, nem igaz? – tette fel a kérdést a pápa. Isten messze van, én elmondom a mondanivalómat, nincs szembesülés, nincs négyszemközti beszélgetés. Pál gyengeségét szemtől szembe vallja meg testvéreinek. Mások elmennek gyónni, de olyan légies dolgokat gyónnak meg, amelyeknek nincs semmi konkrét tartalmuk. Ez olyan, mintha meg sem gyóntak volna. Bűneink megvallása a gyónásban nem olyan, mint egy pszichiátriai kezelés, nem is olyan, mintha egy kínzókamrába mennénk: azt mondom az Úrnak, hogy Uram, bűnös vagyok. És konkrétan felsorolom, hogy miért.

Konkrétan, becsületesen és őszinte szégyenkezéssel gyónjuk meg bűneinket. Nincsenek alternatív kerülőutak, csak egy nyitott út van, amely Isten bocsánatához vezet.
A pápa a gyermekek példájának követésére intette a híveket. A kicsik rendelkeznek ezzel a bölcsességgel: amikor gyónni jönnek, soha nem általánosságban beszélnek. ’Atyám, ezt és ezt a rosszat tettem a nagynénémnek, ezt a szót mondtam – és kimondják a szót’. Mindig az igazság egyszerűségével rendelkeznek. Mi pedig mindig afelé hajlunk, hogy elrejtsük nyomorúságaink valóságát.

De szép dolog, hogy amikor meggyónjuk bűneinket és azok Isten színe előtt állnak, mindig érezzük a szégyen kegyelmét. Isten előtt szégyenkezni egy kegyelem. Egy kegyelem, azt mondani: szégyellem magam. Gondoljunk Péterre, aki Jézusnak a tónál tett csodája után így szól: de Uram, távozz tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Szégyellte bűnét Jézus Krisztus szentsége előtt – fejezte be péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.


(vm)

Forrás: Vatikáni Rádió

Napi gondolatok: „Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?” (Lk 12,54-59)

Az evangélista lassú és nehéz felfogású közösséggel áll szemben, s nem tudja elrejteni szomorúságát emiatt. A mindennapi és anyagi érdekek gyakorlati síkján a hallgatok ügyességről, rátermettségről és okosságról tesznek tanúbizonyságot, amikor azonban vallási problémákkal szembesülnek, elveszítik éles látásukat.

Jézusnak és az evangélistának az a panasza, hogy az ember, s maga a hívő is, nem mutat igyekezetet, szorgalmat és jóakaratot abban, hogy felismerje Isten tervének kibontakozását, a messiási időszak kezdetét és az üdvösség idejét. Már pedig mindig sikerül az embernek elérnie azt, amit akar, vagy ami valamilyen szempontból érdekli őt.

Jézus nem talált befogadásra, Isten országa nem terjed, az emberek pedig bizalmatlanok a krisztusi üzenettel szemben, mert nem fordítanak kellő figyelmet a különleges időszakra, amelyben élnek, és az egymásba fonódó eseményekre.

Körültekintőbbnek és figyelmesebbnek kellene lenniük. Az események önmagukban adnak hírt az isteni elgondolásról vagy tervről, amelynek részét alkotják. Az evangéliumi részletben Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy ismerjék föl személyében az isteni küldöttet és változtassanak életvitelükön.

A buzdítás első részében arra utal, hogy a nyitott szemű és szívű ember az idők jeleiből könnyen felismerhetné, hogy ő a megígért Messiás. A légköri változásokból a legegyszerűbb ember is biztonsággal következtet a zápor vagy a hőség közeledtére. Ha az ember nyitott, a jézusi szavak és tettek alapján ugyanilyen könnyedséggel felismerhetné, hogy Jézusban elérkezett a messiási kor.

A buzdítás második része azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az Isten jelenvalóságát fölfedező embernek változtatnia kell életvitelén. E változtatás módját Jézus a pereskedés gyakorlatával kapcsolatban körvonalazza. Arra hívja fel hallgatói figyelmét, hogy a pereskedő ember még abban az esetben is veszít, ha neki adnak igazat a bírák: a békétlenség és a viszály szelleme ugyanis az ő lényét is rombolja. Az ilyen pogány megoldások helyett a párbeszédet és a megbocsájtást ajánlja.

A jézusi tanítás nekünk is szól: hiszen életünk eseményeiben nekünk is fel kell ismernünk Jézust, és változtatnunk kell életvitelünkön, ha az nem egyezik meg Istennek rólunk készült tervével.

A mai napon kérjük Istent, nyissa meg szemünket, hogy életünk eseményeiben föl tudjuk ismerni Jézus közeledését, és adjon erőt, hogy békét és megbocsájtást sugárzó magatartással tudjunk tanúságot tenni e felismerésünkről. 

csütörtök, október 24, 2013

Európai Polgár-díjat kapott az emberkereskedelem ellen küzdő nővér

Az emberkereskedelem ellen küzdő, 74 éves Eugenia Bonetti nővér lett az Európai Parlament Európai Polgár-díjának egyik idei kitüntetettje. A 2008-ban alapított díjat minden évben azoknak az európai polgároknak ítélik oda, akik sokat tesznek az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt értékek védelméért.

Az olasz Eugenia Bonetti Consolata missziós nővér huszonnégy éven keresztül dolgozott Kenyában, 2000 óta pedig ő vezeti az Olaszországi Nagyobb Elöljárónők Uniójának (USMI) Nőkkel és Kiskorúakkal való Bánásmód irodáját. A szervezeti egység vezetőjeként mintegy száz nővér munkáját irányítja, akik csendesen teszik a dolgukat az utcákon, a lelki segítő központokban és a menedékotthonokban. Céljuk, hogy segítsék azoknak a nőknek a társadalomba való beilleszkedését, akiket elraboltak és bántalmaztak Olaszországban, vagy pedig azokban az afrikai és kelet-európai országokban, ahonnan az érintett nők bevándoroltak. Az évek során a nővérek 16 ezer nőnek nyújtottak segítséget.

Huszonegy országból 43-an kapták meg idén az Európai Polgár-díjat. A díjat minden évben olyan európai polgárok vagy szervezetek kapják, akik munkájukkal az európai értékeket népszerűsítik és erősítik. A díjazottak között található könyvtárszövetség, emberkereskedelem ellen küzdő olasz szervezet, görög ifjúsági szervezet, uniós ismeretek terjesztésével foglalkozó német egyesület. Magyarországról a Raoul Wallenberg Egyesület és Farkas Gábor, az Európa Jövője Egyesület elnöke részesült elismerésben. 

La Croix/Magyar Kurír
Forrás: Szerzetes.hu 

Jézus előtt és után

Minden megkeresztelt arra kapott meghívást, hogy az életszentség útján haladjon előre. Nem lehetünk csak „félig” keresztények – mondotta homíliájában Ferenc pápa október 24-én a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.

Életünkben mindig van egy Jézus előtti és Jézus utáni időszak. Krisztus második teremtést vitt bennünk végbe, amelyet ki kell bontakoztatunk életmódunkkal – fejtette ki a Szentatya.

Ferenc pápa a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén a napi olvasmányokhoz fűzte gondolatait. Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének középpontjában megváltásunk misztériuma áll. Az apostol ezt a "Jézus előtt és a Jézus után" logikájával akarja megmagyarázni (Róm 6,19–23). Szent Pál szemétnek nevezi a Jézus előtti időszakot, míg Jézus nyomán új teremtés következett be.

A folytatás az alábbi linken olvasható 
Jézus előtt és után

Napi gondolatok: Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre… Lk 12, 49-53

Az evangéliumi részletben Jézus különféle képekkel jellemzi tevékenységét és földi feladatát.

Az első kép a tűzgyújtás. Az üdvözítő egyik feladata az, hogy tanításával melegséget, reményt sugározzon az emberek életébe, s ugyanakkor megsemmisítse, elhamvassza az országában működő gonosz erőket vagy ezek végzetes következményeit. Mindazok, számára, akik találkoznak vele, személye olyan, mint valamiféle melegítő, lángra lobbantó és tisztító tűz.

A második kép a keresztség, amellyel a mester saját halálára és feltámadására utal. Régen a felnőttek keresztségét úgy szolgáltatták ki, hogy a keresztelendő belemerült a folyóba, majd kiemelkedett belőle. Jézus is belemerül a történelem szennyes áramába, majd feltámadva kiemelkedik belőle.

A harmadik kép a forradalom. Az üdvözítő felforgató, meghasonlást hozó tevékenységnek tekinti saját cselekedeteit. A keresztény üzenet radikális, és radikális választ kíván. Ez a válasz megosztja az embereket, adott esetben még a családon belül is. A Krisztust követőnek fel kell lázadnia minden és mindenki ellen, aki akadályozza az evangéliumi örömhír terjedését.

A tegnap az 56-os vértanúkra emlékeztünk, akik tudatosan vagy öntudatlanul Krisztus nyomában jártak. Rájuk gondolva kérjük Istent, adjon erőt, hogy életünk tüzet gyújtó, meghaló-feltámadó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a mártírokkal való nagy találkozásra.

szerda, október 23, 2013

„Mária a hit és a szeretet mintaképe az Egyház számára”

A Szentatya október 23-án délelőtt az általános pápai kihallgatáson több mint 100 ezer hívő jelenlétében folytatta katekézisét az Egyházról. 
Ez alkalommal Máriáról, mint az Egyház előképéről és mintaképéről elmélkedett.  
A pápa idézett a Lumen gentium k. zsinati konstitúcióból: „Az Istenszülő a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az Egyház előképe, miként már Szent Ambrus tanította” (63. pont). 

A pápa elsőként arra mutatott rá, mit jelent az, hogy Mária a hit mintaképe az Egyház számára.
„Gondoljunk arra, hogy ki volt Szűz Mária. Egy zsidó lány, aki teljes szívével várta népe megváltását. Izrael fiatal leányának szívében volt egy titok, amelyet még ő maga sem ismert: Isten szeretet-terve arra rendelte el őt, hogy a Megváltó Anyjává váljon. Az Angyali Üdvözletben Isten hírnöke kegyelemmel teljesnek nevezi őt és felfedi ezt a tervet. Mária igennel válaszol és attól a perctől kezdve hite új fényt kap: Jézusra, Isten Fiára összpontosul, aki tőle testesült meg, benne teljesednek be az egész üdvtörténet ígéretei. Mária hite Izrael hitének beteljesedése. Benne összpontosul annak a népnek az egész hitbeli zarándoklata, amely várta a megváltást. Ebben az értelemben Mária a hite előképe az Egyház számára, mivel középpontjában Krisztus, Isten végtelen szeretetének megtestesülése áll” – fejtette ki katekézisében Ferenc pápa...

A folytatás az alábbi linken olvasható 
„Mária a hit és a szeretet mintaképe az Egyház számára”

Séta az Almási barlang felé


A Vargyas-szoros a Rika-hegységben található, Vargyas és Homoródalmás közelében. A Vargyas-patak által kivésett 3 km hosszú szikla szoros a Vargyas-szoros Természetvédelmi Területet képez. Ez a Székelyföld egyik legnagyobb karsztvidéke. A Vargyas-szorosban 124 barlangot tartanak számon, melyeknek teljes hossza eléri a 7410 métert.

Napi gondolatok: Hunyadi karjának erősítője és a tiszta hit védelmezője

Kapisztrán Szent János áldozópap emléknapja 



Az abruzzókbeli Capestranóban született 1386-ban. Az akkor még Magyarországhoz tartozó Szerémújlakon halt meg 1456. október 23-án.
Nagy része volt a nándorfehérvári győzelemben, amelynek hírére III. Kallixtusz pápa Urunk színeváltozásának ünnepét és a déli harangszót rendelte el.
556 esztendő távlatában a Szent, "Hunyadi karjának erősítője", a katona, az egyszerű szigorú barát Ferenc rendjéből csak még erősebbnek tűnik a jelenkorban, amikor a tehetetlenség üzen hadat az akciónak.


Kapisztrán Szent János képmása: 
Lotz Károly
János teljesen olasz, bár apja német zsoldos, aki Anjou Lajossal érkezett itáliai földre, majd ő maga magyar seregek védőszentjeként vonult be a történelembe.
Kapisztrán János sohasem készült háborúra, mégis egész előéletét már lefoglalta az elkövetkező "harcmezőre": Nándorfehérvár bástyáira-falaira az előkészület. "Mindössze" jogász volt, bíró, csakhamar a nápolyi legfőbb törvényszék elnöke lett, Mint hogy azonban nem látta biztosítva bírói függetlenségét, otthagyta a bíróságot, s a nápolyi király huszonhat éves korában Perugia és környéke kormányzójává nevezte ki. Ez a terület csak nem régen került a nápolyi királyság alá, s ezért csak igen nagy bölcsességgel és eréllyel lehetett vele szemben boldogulni.
Igazságosztásáról lett híres, jegyzi meg az egyik életrajzírója, Christophoro da Varese. Justitia (az Igazság) vette hát pártfogásába, az aszkézis ifjúkorában korántsem érdekelte, inkább a "világ szeretete" s a pártérdek: Csak azt óhajtotta, hogy Lászlónak, Szicília királyának tessék... Azt hitte, az előkelő méltóságban szilárdan megáll. Erre mondják a portugálok: Isten a görbe vonallal is egyenesen ír, csak az eltorzult jámborság nem mondja ki, hogy szentek élettörténetében sokszor a görbe vonal a sorsdöntő; a belső élmény, amelynek természetét még a legnagyobb misztikusok is csupán sejtetni tudják.
János két évig minden különösebb baj nélkül kormányzott, ekkor azonban egy belháború során fogságba ejtették. Amikor pedig merész elhatározással menekülni próbált és menekülése nem sikerült, kegyetlen bosszút álltak rajta.
Lábszárközépig érő vízbe állítják a börtön legalsó szintjén. Három napig ébren bírta, aztán elaludt. Később elmondta - a legtermészetesebb egyszerűséggel -, hogy álma rendítette meg, az üzenet, amelyet egy tonzúrás ferencestől kapott. Utólag ismerte fel: a Poverello, Assisi Ferenc volt. Attól kezdve "szívében erősen megfogadta", hogy a csuhát, amit a Ferenc iránti tiszteletből kapott és magára húzott, le nem veti. A habitust az őreitől kérte. Megkérdezték tőle: Nem csupán a rászedés beszélt belőle, hogy szabadon bocsássák? A válasza az igazságosztóra vall: Én nem szedlek rá titeket, nem szokásom a színlelés, minden dolgomat nyíltan teszem.
Miután elrendezte ügyeit hozzátartozóival, menyasszonyával, s aztán fölvételért a perugiai szigorú (obszerváns) ferencesek házfőnökéhez fordult, aki szilárdan elutasította. Ekkor papír püspöksüveget tett a fejére, fölírta rá élete bűneit, s hátrafelé ülve szamár hátán végigment azon a városon, amelynek azelőtt kormányzója volt. Ezt minden gúnyolódás ellenére megtette. A házfőnök így is alig volt hajlandó felvenni, de hosszas beszélgetések után 1416. október 4-én (Szent Ferenc napján) novíciusként a zárdába lépett.
A szigorú (obszerváns) ferencesekre eső választása a leendő katonára vall: a keményebb fegyelmet választja - tudatosan. Rájön: "racionális, józan lelkének erősebb szigorra van szüksége, megkötésre." Az obszerváns jelző abból a kifejezésből ered, hogy a ferencesek egy része az eredeti regula (szabályzat) megtartására kötelezte magát. Reformáltaknak is mondták őket. A szó visszaalakítást jelent, mivel arra vonatkozik, hogy Assisi Szentje szabályzatának "lazább értelmezése helyett" a kezdeti szigorúbbat kell elővenni.
A kor legjelentősebb ferences hittudósánál, Sienai Szent Bernardinnál (1380-1444) elvégezte a hittudományi tanulmányokat, 1420-ban harmincnégy éves korában. Ezután rövidesen megkezdte nagyarányú működését, amelyből 35 év Itáliára és Franciaországra, a legjelentősebb öt év pedig Közép-Európára, elsősorban Magyarországra esik.
A rendi reformtörekvésekből Kapisztrán jócskán kivette a részét, például 1439-ben a jeruzsálemi és a jaffai kolostori élet megújítására küldte a pápa. IV. Jenő idején pedig mint helynök-generális ír új szabályzatot. Hihetetlen szervezőkészséggel és szuggesztivitással rendelkezik, s bár az inkvizícióban is részt vesz, nem a középkorra vonatkozó ostoba felfogást igazolja, hanem a lelkiismeret szavát: gyógyítani akar és nem irtani, védekezni minden félrevezető tan, felfogás ellen, amely akció igenis a középkor közösségének javát szolgálta, hiszen a történelmi idők ismeretében mindig figyelni kell az akkori miértekre. Miért vállalta Kapisztrán - mint jogtudós - a főinkvizítori kinevezést? Mivel tudta, hogy a hamis tanok terjedésében a közösség nem a lelkiismeret szabadságát ünnepelte, hanem a veszélyt látta. Az elfogulatlan historikus ezt így látja, s a vallástörténész sem láthatja másként! (Hazudni nem szabad!) Kapisztrán a huszita-vezér Rokycanának írja: "Nem óhajtom, hogy elpusztulj, hanem a buzgóságtól űzve a te lelkedért lettem csavargó az egykor híres Csehországban. Az üdvödért."
Az agónikus lelkek közül való: állandó harcban állt önmagával, önmaga ellen. Vállalja a különben modern, vergődő keresztény emberre jellemző állapotot, felfogást: az élet küzdelem, "a mélypont ünnepélye", örökös halálra adottság. Rendtársainak írta: "Nem lehet senkit megkoronázni, aki nem győzött; nem győzhet az, aki nem harcolt, nem harcolhat az, akinek nincsenek ellenségei és kísértései." Ezzel a megvallással állt Hunyadi mellé, s a történelmi tudattal, hogy Magyarország megsegítése Európa és a kereszténység jövőjét szolgálja.
Mikor 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, megnyílt számukra a hódítás lehetősége nyugat felé. Ezt akkor csak V. Miklós pápa látta. Utóda, Callixtus keresztes hadjáratot hirdetett (1455. május 15. ). Német segítség nélkül a hadjárat sikertelennek látszott, de ők tanácskozáson kívül semmit nem tettek az ellenállás érdekében, noha Kapisztrán rengeteget fáradozott. A burgundi hercegnek küldött levelében világosan fogalmaz: "Nyújts segedelmet..., nehogy a közös szerencsétlenséget fájdalmasabban megsirasd, és saját országodban kelljen a törökkel harcolnod."
Ezután 1455. tavaszán Magyarországra érkezett. A győri és budai országgyűlésen mindent elkövetett, hogy a rendek közt szűnjön meg a pártoskodás, s induljon meg a török elleni hadjárat. Támogatta őt Juan Carvajal, pápai bíboros-követ aki Buda főtemplomában föltűzte magára a pápától küldött és megszentelt keresztet (1456. febr. 15-én).
Hunyadi megkezdte seregének szervezését, Kapisztrán pedig hozzáfogott a keresztes had toborzásához. Ugyanennek az évnek a nyarán a hőslelkű ferences szerzetes már nagyobb számú csapatokat tudott szállítani a nándorfehérvári várkapitánynak, Szilágyi Mihálynak. De Fehérvárott saját szemével kellett meggyőződnie, hogy dél felől közeledik a török sereg s a Dunán a vár alatt ott áll a hatalmas hajóhad. Erre otthagyta a várat, s Pétervárad mellett találkozott Hunyadival. A kard és a kereszt hőse összefogott s közös erővel három jelentős haditényt vittek végbe.
Callixtus pápa június 29-én elrendelte, hogy az egész keresztény világ böjttel és bűnbánattal engesztelje az Urat. Hogy a hívek erről meg ne feledkezzenek, naponta dél tájban félórás szünetekkel háromszor húzzák meg az összes harangot a földkerekségen.
Legelőször is jól kidolgozott haditerv szerint júl. 14-én a kis magyar hajóhad Hunyadi és Kapisztrán gyalogos seregének fedezete alatt megütközött a hatalmas török hajóhaddal. Kapisztrán a parton magasra emelt kereszttel buzdított, Hunyadi kardja a hajókon villogott s Szilágyi hátba kapta a török sereget. A két tűz közé került török hajóhad tönkrement, s a Duna felől a magyar sereg szabadon közlekedhetett a várba, s hozzáfoghatott annak megerősítéséhez a török gyalog haderővel szemben.
Június 21-én este a török nagy támadást intézett a vár ellen. Heves küzdelem indult meg az ostromlók és a védők között. Mindenfelől hangzott Jézus és Mohamed neve.
A keresztények nem csak Hunyadi irányítását hallhatták, hanem ott láthatták a vár egyik tornyában a ferences barátot, amit magasan tartja a kereszt zászlaját, s imája árad Jézus serege felé. A magyar sereg győzött az Úr Jézus nevében.
Hogy pedig ez a győzelem teljes legyen, másnap a keresztesek megtámadták a törököt. S a kis csapat, amelyet Kapisztrán Jézus nevét viselő bottal vezényelt, s később Hunyadi és Szilágyi vezérelt, megint diadalt aratott.
Hogy ez a hármas győzelem, amelyhez Kapisztránnak annyi köze volt, mit jelentett - az egész kereszténység számára, arra legjellemzőbb, hogy hírére Európa szerte felhangzott a hálaadó Te Deum, III. Callixtus pápa arra a napra (aug. 6.), amelyen a győzelem híre Rómába érkezett, külön ünnepet (Urunk színe változása) rendelt el, s a déli harangszó az egész kereszténységben e diadal dicsőségét hirdeti.
A nagy győzelem után három hétre (1456. aug. 11.) meghalt Hunyadi, s három hónapra (okt. 23. este kilenckor) Kapisztrán János is.
Elzúgott az a század, a Kapisztráné-Hunyadié, elzúgtak újabb századok. Nándorfehérvár és Európa harangjai viszont a győzelem emlékezetében a minden idők emberének kondulnak, ahogyan Tamás Gergely Alajos oratóriumában vagy Juhász Gyula versében: Az élet / Elmúlik, mint felhői a nagy égnek. / Az örökkévalóság / Hullatja szirmait, miként a rózsák. / De gyakran / Ott van a tovatűnő pillanatban. (Harangjáték) 

Tóth Sándor írását fölhasználva készült

kedd, október 22, 2013

Tanuljunk az evangéliumi özvegyasszonytól szüntelenül imádkozni

„Mindennapi életünkben, különösen a nehézségekben, a külső és belső rossz elleni küzdelemben az Úr soha nincs távol, mindig mellettünk áll. Úgy küzdünk, hogy Ő mellettünk van. Fegyverünk éppen az imádság, ami érezteti velünk jelenlétét, irgalmasságát és segítségét is. De a gonosz elleni küzdelem kemény és hosszú, türelmet és ellenállást kíván – mint ahogy Mózesnek fel kellett emelnie karját, hogy népét győzelemre juttassa (Kiv 17,8–13). Minden nap küzdenünk kell, de Isten a mi szövetségesünk, Belé vetett hitünk a mi erőnk, és az ima a hit kifejezése.

Jézus biztosít bennünket a győzelemről, végül azonban ezt kérdezi: „De amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?” (Lk 18,8). Ha kialszik a hit, kialszik az imádság, és mi sötétségben haladunk, eltévedünk életünk útján. Tanuljunk tehát az evangéliumi özvegyasszonytól szüntelenül imádkozni, anélkül, hogy belefáradnánk …

Derék volt ez az özvegyasszony! Tudott küzdeni gyermekeiért! Most arra a sok asszonyra gondolok, akik küzdenek családjukért, akik imádkoznak, és soha nem fáradnak bele. Ma mindnyájan emlékezzünk meg ezekről az asszonyokról, akik viselkedésükkel hiteles tanúságot tesznek a hitről, a bátorságról, az ima példaképei ők. Emlékezzünk rájuk!

… A kitartó ima sokkal inkább egy olyan Istenbe vetett hit kifejezése, aki arra hív minket, hogy vele küzdjünk minden nap, minden pillanatban, hogy a jóval győzzük le a rosszat.”

Ferenc pápa – 2013. okt. 20. - az Úrangyala-imádság alkalmával

Napi gondolatok: Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!

Boldog II. János Pál pápa tetszés szerinti emléknapja

Karol Józef Wojtyła (vagy: Wojtyła Károly József) 1920-ban a lengyelországi Wadowicében született. Pappá szentelve és római teológiai tanulmányainak befejeztével hazájába visszatérve különféle lelkipásztori és egyetemi feladatokat látott el. Krakkó segédpüspökének kinevezve, majd 1964-ben érsekévé válva, részt vett a II. vatikáni egyetemes zsinaton.
1978. október 16-án megválasztották pápának, és a II. János Pál nevet vette fel. Rendkívüli apostoli buzgóságával tűnt ki, főleg a családok, a fiatalok és a betegek felé; ez arra ösztönözte, hogy Isten népét szerte az egész világon számos látogatásban részesítse.
Az Egyháznak örökségül hagyott legkiválóbb gyümölcsök, többek között, az ő igen gazdag tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusának és a latin egyház meg a keleti egyházak kánonjogi kódexeinek közzététele.
Rómában szentül halt meg 2005. április 2-án, húsvét II. vasárnapjának és egyben az Isteni Irgalom vasárnapjának előestéjén.

Boldog II. János Pál pápának a pápasága kezdetén elmondott homíliájából
(1978. október 22-én)
Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem akart volna eljönni ide. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáret-tó partján, hajójával és hálói között. De az Úrtól vezetve, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.  
Egy ősi hagyomány szerint a Néró-üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?” Az Úr rögtön válaszolt neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter visszatért Rómába, és itt maradt egészen a saját keresztre feszítéséig.
A mi korunk arra szólít, arra ösztökél, arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és maga Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban.
Ő, aki Szűz Máriától született – az ács Fia, ahogy vélekedtek róla, az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünket „papi királysággá” alakítsa.
A II. vatikáni zsinat emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak a misztériumát és azt a tényt, hogy Krisztus – a Pap, a Próféta – Tanító, a Király – küldetése folytatódik az Egyházban. Mindenki, Isten egész népe részese ennek a hármas küldetésnek. A múltban talán azért is tették a pápa fejére a „triregnumot”, a hármas koronát, hogy ezzel a szimbólummal fejezzék ki, hogy Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, egész „szent hatalma”, amelyet benne gyakorolnak, nem egyéb, mint szolgálat. Olyan szolgálat, amelynek egyetlen célja van: hogy Isten egész népe részesedjék Krisztusnak e hármas küldetésében, és mindig az Úr hatalma alatt maradjon. Ez a hatalom nem ennek a világnak hatalmasságaiból veszi eredetét, hanem a mennyei Atyától s a kereszt és a feltámadás misztériumából.
Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma megfelel az ember egész mélységének, legemelkedettebb értelmi, akarati, szívbeli törekvéseinek. Nem az erő nyelvén beszél, hanem a szeretetben és az igazságban fejezi ki magát.
Péter új utóda a római székben ma izzó, alázatos, bizakodó imát mond: „Ó, Krisztus! Add, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! Édes hatalmad szolgája! Szolgája hatalmadnak, amely alkonyt nem ismer! Tedd, hogy szolga legyek, sőt szolgáidnak a szolgája!”
Fivéreim és nővéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elfogadni az ő hatalmát! Segítsétek a pápát és mindazokat, akik Krisztust akarják szolgálni, és Krisztus hatalmával szolgálni az embert és az egész emberiséget!
Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak! Az ő üdvözítő hatalmának nyissátok meg az államhatárokat, a gazdasági meg a politikai rendszereket, a kultúra, a művelődés, a fejlődés hatalmas mezőit! Ne féljetek! Krisztus tudja, „mi lakik az emberben”. Egyedül ő tudja!  
Manapság olyan gyakran nem tudja az ember, mit hordoz magában, lelkének, szívének a mélyén. Így gyakran bizonytalankodik e földön leélt életének értelméről. Kétely árasztja el, amely átvált kétségbeesésbe. Hagyjátok tehát – alázattal és bizalommal kérlek, könyörögve kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberhez. Egyedül ő birtokolja az élet igéit, igen, az örök élet igéit.

KÖNYÖRGÉS: Istenünk, gazdag az irgalmasságban, te arra hívtad Boldog II. János Pál pápát, hogy egész Egyházadnak elöljárója legyen. Add, kérünk, hogy az ő tanításán nevelkedve bizalommal megnyissuk szívünket Krisztusnak, az ember egyetlen Megváltójának üdvözítő kegyelmére. Aki veled él és uralkodik, most és mindörökké. 

Forrás: zsolozsma.hu