Oldalak

hétfő, október 31, 2016

Életpéldájukat követni és közbenjárásukat kérni… - Mindenszentek főünnepe

Szent János apostol első levelében olvashatjuk, hogy: „Mindenki, aki az Istentől való, legyőzi a világot” (1Ján. 5,4) – azt a világot, amely a gonosz-lélek irányítása alatt áll. S mikor érezhetnénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint éppen ma, mindenszentek napján, amikor lelki szemeink előtt megjelenik az a nagy sereg, amelyet a Jelenések könyvének írója szerint, mint hallottuk az első olvasmányból „meg sem lehetet számlálni”. S amely „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” való (Jel 7,9).

Ha lelki szemeinket kinyitjuk, egy győzelmes sereg sokaságát láthatjuk a mennyei Atya, a Fiú és a Szentlélek körül felsorakozni, végeláthatatlan sorát azoknak, akik mind az Istentől valók, és akik mind legyőzték a világot: a mindenszentek csodálatos táborát. Ők a győztesek, akik az emberi természetet legyőzték, és ugyanakkor megdicsőítették. És egyszerre csak megdobban a szívünk, mert ebben a gyönyörű seregben ismerős arcokat pillantunk meg. Férfiakat és nőket, akiknek arca hasonlít a miénkhez, akiknek tekintetében a magunk lelkére ismerünk, akiket szerettünk, akiket magunk közül valóknak érzünk.
Megdobban a szívünk, mert ott látjuk a szentéletű nagymamákat, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapákat és édesanyákat, a hivatásuknak élő időseket, a bátor és tanúságtevő fiatalokat, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget.

De hát voltaképpen kik is a szentek, és mi értelme van annak, hogy tanulmányokat és elmélkedéseket szenteljünk nekik? Akik, a szenteket nem értik és nem ismerik, akik babonás, vagy tudatlan gondolkozással néznek rájuk, és nem tudják, hogy kik ők nekünk, azok aligha fogják megérteni, hogy milyen nagyszerű és gyümölcsöző dolog a szentekkel foglalkozni, életpéldájukat követni és közbenjárásukat kérni.

Hányan vannak, akik úgy képzelik el a szenteket, mint magukba vonult, komor, élettől idegen alakokat, akiknek ostor és vezeklőöv, önsanyargatás és végtelen imák mormolása az életük, és nem is sejtik, mennyi derű, élet, szépség árad ránk az ő szemükből, lelkükből – sokszor éppen azokéból, akik legjobban sanyargatták magukat.
Aki a szentekről csak messziről, másodkézből hallott, akinek az ő életük nem jelent mást, csak csodákat és legendákat, szép regéket – ahogy Ady Endre fogalmaz, az persze, hogy csak mesékre, költészetre, népfantáziára fog gondolni velük kapcsolatban, mert nem tudja, hogy a csodák gyönyörű dolgok ugyan, és mint kísérő jelenségek figyelemfelkeltők, de a szentségnek magának nincsen köze hozzájuk, a szentség lényege valami egészen más.
A legtöbben meg azt hiszik, hogy a szentek valami kivételes alkatú emberek voltak, mások, mint mi, más, szerencsésebb szervezettel, talán jobb idegrendszerrel, nekik nem voltak kísértéseik, a bennünket támadó, mindenfelől környékező bűnökkel nem kellett harcolniuk, tehát tőlük, mint egészen másfajta emberektől, a magunk életvitelével kapcsolatosan nem tanulhatunk semmit. Az ilyen gondolkodású ember persze, hogy elfecsérelt időnek fogja tekinteni azt, amit a szentekre, az ő életük tanulmányozására fordítunk.

Mi azonban, akik a szentek háza népéhez tartozunk, - mert a Hiszekegyben valljuk a szentek közösségét -, mi, akik bizalmasan érintkezünk velük, akik ismerjük és szeretjük őket, jól tudjuk, hogy mindez babona és tévedés. De tévedés az is, ha úgy gondoljuk, hogy, csak azok szentek, akiket Egyházunk hivatalos eljárás során oltárra emelt, azaz a szentek sorába iktatott. Mindenszentek ünnepén pontosan azokra a testvéreinkre is gondolunk, akik neve nem a mi könyveinkbe, hanem az Élet könyvében van feljegyezve.

A szentség lényege, mint mondtuk nem a csodák és legendák világában keresendő, hanem egészen máshol. A szentség lényege voltaképpen nagyon egyszerű és nekünk való dologban található meg.  A Bibliában a „szent” sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint igaz, őszinte embert, aki nem kétszínű, nem képmutató, aki istenfélő, őszintén vallásos ember. A szent az Újszövetségben pontosan annyit jelent, mint öntudatos Krisztus-követő, azaz keresztény ember.

A szent a lelki élet, az Isten jelenlétében megélt élet művésze, s ebben minden keresztény példaképe. Ilyen értelembe véve lámpás, aki mutatja az utat Isten felé, beragyogja azt szeretetével, és helytállásával buzdítja a mai keresőket, Krisztus-hívőket. Ilyen értelemben só, amely ízt ad az ételnek, kovász, amely megerjeszti a lisztet és finom kenyérré formálja.
A II. Vatikáni zsinat azt tanítja, hogy: „Minden keresztény meg van híva az életszentségre, az állapotának megfelelő tökéletességre, és ez kötelessége is” (LG 42e).
Az életszentség tehát olyan állapotot jelent, amelyre minden felnőtté vált kereszténynek el kell jutnia. Vagyis szentnek kell lennünk mindnyájunknak, tőlünk telhetőleg a szentek életét kell megvalósítanunk, ha Isten akarata szerint, öntudatos keresztény ember módjára akarunk élni.

Az Úr Jézus a szó teljes értelmében a testté lett Ige. De átvitt értelemben, bizonyos mértékig, minden szent egy-egy testté vált ige. Az Istennek az emberről való gondolata testet öltött példaként áll előttünk a szentek személyében, a szentek életében. Egyéniségük, mint példa szól hozzánk, hív bennünket, követésre sarkal, amint Szent Pál írja az első korintusi levélben: „Kérlek benneteket, legyetek követőim, mint én a Krisztusé! Ezt a felszólítást minden emberhez intézi az apostol. Azt követeli, hogy mindnyájan szentek legyünk követve az ő életpéldáját.

Hogyan? Hát nem elég nekünk az evangélium? Nem elég az Úr Jézus, aki ott áll előttünk örök példaképpen, a szentek példáját is kell követnünk?

Hogyne lenne elég, az Ő életpéldája!

Éppen ezért, aki nem tud a szentekre nézni, mert nem tudja levenni szemét az Úr Jézusról, annak nincs szüksége a szentekre! Az, szent lehet, és üdvözülhet anélkül, hogy a szentekre gondolna.
De nekünk, egyszerű embereknek – olykor nagyon is földhöz ragadt embereknek – milyen óriási könnyebbség, az isteni pedagógiának milyen csodálatos irgalma, hogy szentjeink is vannak, akikre felnézhetünk, akiknek életpéldája bátorítást ad! Mert a szentek, az Isten-emberrel, Jézussal szemben, csak emberek, akik mindenestül hasonlítanak hozzánk, kicsinységünkben is, nyomorúságunkban is, akik egyenesen a mi nyomorúságunk nyelvén szólnak hozzánk.

Az Úr Jézus „hasonló lett hozzánk mindenben, kivéve a bűnt”. A szentek még bizonyos mértékig a bűn tekintetében is hasonlók lettek hozzánk, hiszen éppen a bűn ellen való harcban lettek naggyá. Legyőzték a világot, azt a világot, amely az ő számukra az ő testükben, lelkükben volt adva küzdőtérnek, a megdicsőülés alapjának és eszközének. Legyőzték a világot, mert Istentől származtak, és éppen ezzel megmutatták nekünk is, hogyan győzhetjük le a mi világunkat, a mi bűnre való hajlandóságunkat, a mi hibáinkat, a mi bűnbe vezető körülményeinket: azaz példájukkal, életvitelükkel tanítanak meg, hogyan lehetünk szentekké mi is.

Innen van, Istennek ebből a nagyszerű nevelő gondolatából, hogy a szentek annyian vannak és annyifélék, hogy mindenfajta ember talál köztük magához hasonlót: olyat, aki az övéihez hasonló körülmények között élve győzte le a világot, aki tehát egyenesen neki szolgál életirányító tanulsággal. Megtaláljuk a szentek közt az emberi lét minden árnyalatát. Vannak köztük zordon aszkéták, remeték, akik a pusztába vonultak, és ott vannak a cselekvés hősei, akik az emberek közé mennek szolgálni és szeretni az Istent. Vannak bájos szentek, a gyengédségnek, a szelídségnek, a tisztaságnak, a szépségnek szentjei, akikre gondolni is léleküdítő gyönyörűség. Ott vannak a derű, a vidámság szentjei, - a világhódítók - az apácák és szerzetesek, püspökök és papok, – tudósok és királyok, - katonák és koldusok, - cselédek és pásztorok. Mindenfajta ember, minden hivatás kiválaszthatja a magáét, a neki szóló tanítást hallgathatja, követheti a maga szentjét, mint ahogyan az illető szent a nyolc boldogság útját járva, követte Krisztust.

Természetesen mindenkinek egy bizonyos, neki való, rá szabott módon kell szentnek lennie. Amint a szerzetesnek szerzetesi módon, a katonának katona módjára, az orvosnak orvos módjára, az édesapának, édesanyának szülő módjára kell az ő hivatásában helytállnia, és hőssé, azaz szentté lennie.
Az Úristen nemcsak azért ad egyeseknek ilyen meg olyan tehetségeket, gyengeségeket, jó és rossz tulajdonságokat, hogy beérjük azokkal, s azt mondjuk, hogy a többi nem tartozik ránk, hanem azért is, hogy próbáljuk kiegészíteni hiányainkat, hogy az elénk kitűzött ideálhoz közeledjünk, tudatos önneveléssel, ha talán egy és más nagyszerű tulajdonsághoz nehezebb is hozzáférnünk. A szentek megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot az isteni kegyelem segítségével.

Íme, a szentek nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk és kövessük őket, különösen most, az Irgalmasság Évében. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.
Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, - vér az ő vérükből, - nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, ők mutatják meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a szentek nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és a mennyei boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég nézni rájuk, csodálni őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot és szentté kell lennünk. Hisz minden szent élete azt kiáltja nekünk: „én is voltam, ami te vagy, és te is lehetsz azzá, ami én vagyok!”

Ma, mindenszentek ünnepén, ha csak egy órára is, de jó megállnunk, megpihenni, és hálát adni Istennek szentjeinkért és köszönetet mondani szentjeinknek, hogy igazi reményt, őszinte biztatást adnak nekünk, ma élő keresztényeknek, hogy itt és most, a szürke hétköznapokban, az élet örömeiben és viharaiban Isten kezébe erősen kapaszkodva szentté lehet válni. És ez az emberi élet értelme. Hogy az üdvösség, Isten Országa számunkra is elérhetővé vált Jézus Krisztus által, a Szentlélekben. Ámen. 

szombat, október 29, 2016

Forrás: Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ

Mit ünneplünk mindenszentekkor?

Ma üdvösség köszöntött erre a házra… - Évközi 31. vasárnap

Az irgalom témája elég gyakran szerepel a vasárnapi szentmisék bibliai szövegében, s ez azért van, mert Isten maga a végtelen, a kimeríthetetlen irgalom, és az embernek igen nagy szüksége van Isten irgalmára. 2015. december 8-án a Szentatya, Ferenc pápa ebből a megfontolásból hirdette meg az Irgalmasság évét, amely nem sokára, november 20-án, Krisztus Király ünnepén fejeződik be. Isten, aki a szeretetnek egy aktusával teremtette az embert, az irgalom aktusával napról napra szüntelenül újjáteremti, helyrehozza gyöngeségét, megbocsátja bűneit, megszabadítja a gonosztól.

A Mennyei Atya irgalmasságát valósította meg földi életében az Úr Jézus. Hiszen senki olyan jól nem látta a bűn igazi arcát, mint Ő. Látta eredetét, látta terjedésének irányait, módjait és eszközeit, és látta a végét. A Biblia tanítása szerint a bűn kiindulópontja a lázadás, szembefordulás az Istennel, sugalmazója a sátán, vége pedig a kárhozat. A bűn olyan rossz, hogy semmit sem „használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved”(Mt 16,26).

A bűnre adott válasz Isten részéről kettős: az ő haragja illetve az ő mérhetetlen irgalma, mellyel Fiát ártatlan bárányként adja a világ bűneiért „váltságul sokakért”. Isten haragját tapasztalta Lucifer a bűn fejedelme és szerzője. Irgalmát pedig mindazok, akik elfordulnak a gonoszságtól, és bűnbánatot tartanak. Az utóbbiak közé tartozik Zakeus, a vámos, akinek alakját elénk állítja a mai evangéliumi szakaszban Szent Lukács evangélista.

„Jézus Jerikó városán haladt át”, hogy Jeruzsálembe menjen, s ott majd – kereszttel a vállán – a Golgotára.

Az Úr Jézust tömeg veszi körül, aki nem akar tolakodni, aligha jut elébe. Zakeus a vámosok vezetője mégis látni akarja. Alacsony ember, a tolakodok közé nem áll be, mert lehetetlené teszi a rangja, de még inkább a közmegvetés, amit mindenütt éreznie kell. Fölmászik egy fügefára, hogy onnan láthassa az átvonulót. A fügefáról láthatott úgy, hogy őt magát ne vegyék észre. Azt is mondhatnánk, elbujt a fán, a nép elöl, amely ki nem állhatta őt, hiszen a vámosok feje volt. Róluk pedig köztudott, hogy kiszolgálták az elnyomó rómaiakat, és a népet pedig az adó miatt kirabolták. De talán rejtőzni akart Jézus elöl is, mint ahogy a bűnbeesés után Ádám elbujt Isten elől. Rejtőzni akart, annak ellenére, hogy látni szerette volna Jézust.
Jézus szándéka pedig megszállás nélkül áthaladni a városon, mert útban volt Jeruzsálem felé. Tehát nagyon kevés volt a valószínűsége annak, hogy ez a két ember találkozzon egymással. Az egyik elrejtőzik, a másik pedig siet. De amikor Jézus a fa alá ért, „Felnézett és megszólította: Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.”
Hogy mi történhetett abban a pillanatban, amikor Jézus a fa alá érkezett, nem tudjuk. A Szentírás szűkszavúan csak ennyit mond „felnézett”. Mint valami kicsi a nagyra, mint aki kérni akar. S ezt követi a rövid mondat: Ma, nálad szeretnék megszállni, van fekhelyed a számomra? Minden bizonnyal a Mester nagyon jól tudja, hogy kicsoda ez a Zakeus: a népből kicsikart pénzen meggazdagodott vámos. Mégsem veti meg, még csak szemrehányást sem tesz neki, sőt barátságos gesztussal fordul felé: házában akar megszállni.

S tovább, már gyorsan peregnek az események. Zakeus leereszkedik a fáról, átvágja magát a tömegen lakásáig, és boldogan fogadja a Vendéget. Már nincs többé nehézsége a tömeggel, amely nem szívlelte őt, mert valami megváltozott benne.

Amikor ez a nagy bűnös találkozott Jézus irgalmas tekintetével, valami megmozdult benne, és ez kifejeződött az ő nem mindennapi reakciójában: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette”(Lk 19,8). Teljes a megtérés, elég volt az Úr jelenléte és jósága, hogy ennek a gátlástalan, pénzimádó, igazságtalan haszonra áhítozó embernek lelke megvilágosodjék. Azonban Zakeusból sem hiányzott az előzetes készség, ami végül is megnyitotta a kegyelem előtt. Zakeus őszintén vágyódott arra, hogy meglássa Jézust és találkozzék vele.

Jézus felajánlotta az üdvösséget egy vámosnak, a farizeusok szemében egy reménytelenül elveszett bűnösnek, az elfogadta, megnyitva házát és szívét az Üdvözítőnek. És most ezt hallja tőle: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra… Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”(9-10).
Jézus ugyanezt az üdvösséget ajánlja fel szüntelenül minden egyes embernek. A Jelenések könyvében olvassuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem”(3,20).

Ki az közülünk, aki vagyona felét képes lenne odaadni a szegényeknek, és akit megkárosított, azt négyszeresen kárpótolná? Annak a bűnbánó, vétkes embernek az őrült nagylelkűségét látjuk itt, aki felfedezte, hogy szeretik őt. A szociálpszichológusok mondják, hogy az ember a másokkal való kapcsolatában válik emberré. Akkor lesz valakivé, szabaddá és öntudatossá, amikor szeretettel, bátorítólag tekintenek rá. Éppen ezt teszi Jézus, amikor találkozik Zakeussal: Szembehelyezkedik Jerikó városának nyomásával, mely kivetette maga közül a vámosokat.

Jerikó népével ellentétben, elfogadja Zakeus tényleges mivoltát, annak minden gazembersége ellenére. Igaz, hogy közreműködik az ellenséggel, semmire kelő, olyan ember, aki másokat kizsákmányol, - de még mindig Ábrahám fia, olyan valaki, akire szintén vonatkoznak Isten ígéretei. Jézus felhívja figyelmét azokra a lehetőségekre, melyeket Isten nyitva tart az ő számára is. Ezzel teszi őt szabaddá arra, hogy lemondjon önmagáról, megtérjen, és új ember legyen. Olyan valakivé, aki önmagát megbecsüli s rendelkezik önmagával, azaz megtérhet. Végül is ahelyett, hogy másokat kirabolna, most megajándékozhatja őket.

Itt szinte önkéntelenül is eszünkbe jut, Zakeus evangéliumbeli ellentéte, a gazdag ifjú alakja. A gazdag ifjúnak, aki nagyon „rendes” volt, valószínűleg problémát jelentett eljutni a megbánásra. Hiszen a Tízparancsolat mindegyikét megtartotta – ő azon mai igazak közé tartozna, akik így gyónnak: nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincs –, akkor mit kellene bánnia?
Jézus pedig azt mondja, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz bejutni a mennyek országába. A gazdag ifjú nem látta meg a benne lévő legnagyobb rosszat, hogy mennyire kötődött az anyagi javakhoz, hogy mindenekfelett nem tudta Istent választani. Úgy hitte, ha betartja a Tízparancsolatot, akkor az Istennel való kapcsolata is rendezett. Nem ismerjük későbbi sorsát, de Jézus fájdalma, távozása után jelzi, hogy a gazdag ifjú lelki állapota ugyancsak rossz volt.
Jézus a gazdag ifjút buzdította, hogy adja oda minden gazdagságát, Zakeusnak pedig semmit sem szólt, ő magától tette ezt anélkül, hogy buzdították volna.

Figyeljük csak meg, Jézus mindkét emberre rátekintett, de az eredmény, a válasz más és más lesz. A gazdag ifjúra, a vallásos, rendes emberre „Jézus rátekintett, megkedvelte őt” (Mk 10,21), de ő a szerető tekintetre nem válaszolt, és szomorúan távozott. Ezzel szemben a vámos, a megvetett, a bűnös ugyan arra a jézusi tekintetre, Isten szeretetére érzékenynek bizonyult és pozitívan reagált.

Jézus, amikor elment Jerikó egyik legnagyobb tolvajához, puszta jelenlétével felszentelte a házat. Zakeus háza szentéllyé vált. Mennyire furcsa, hogy Jézus egy tolvaj házát és szívét választja szentélyévé. De ilyen az Isten – megszállott az ember iránti szeretetében. Jézus azért tér be Zakeushoz, hogy elvigye az üdvösséget az ő házának. Házának, ez annyit jelent, hogy magának Zakeusnak, családjának és mindazoknak, akik hozzá tartoztak, akik hozzá elmentek, s az asztalához ültek, tehát a hozzá hasonló vámosoknak és bűnösöknek. Jézus azért ment Zakeus házába, hogy egységet alkosson velük, hogy elfogadja őket, az általa felszentelt templomban. Zakeus szíve Isten szentélyévé vált, mert az ő szíve valóban bűnbánó szív volt. Ne feledjük, Jézus csak az igazán bűnbánó szívet tudja az Ő szentélyévé tenni.

Bennünket Zakeus példája abban bátoríthat, hogy kicsiségünk és bűnösségünk ellenére sem vagyunk elveszve Jézus számára. Egyetlen személyes találkozás vele elegendő egész életünk megváltoztatásához. S ha minket is megszólnak: „Bűnös embernél száll meg!”, tudnunk kell, hogy az ő számára igazából az a fontos, amit mi hajlandók vagyunk érte megtenni.
Zakeus a szegényekkel és a megkárosítottakkal tesz jót. A mi életünkben is szükség van arra, hogy Jézushoz való megtérésünknek kézzel fogható és látható jelei legyenek.

Testvéreim a Krisztushoz tartozásnak számtalan kezdete lehetséges. Ne engedjük el őt a szívünk ajtaja előtt: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá… Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy beléphessen életünkbe és beleszólhasson abba, s hagyjuk, hogy betérjen hozzánk és megszálljon nálunk! Hadd köszönthessen üdvösség a mi házunkra, szeretteinkre és mi magunkra is!

Halloween nem ártatlan pótfarsang – tiltakozások világszerte - Magyar Kurír írása

2012. október 30. kedd 17:10

Halloween nem ártatlan ünnep, hanem az ezoterikus világ szilvesztere – fogalmaz a Római Főegyházmegye Romasette című lapjának cikkírója.

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, a boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta samhain ünnep és a keresztény halottak napja – olvasható a Wikipédián.

Az ünnepet elsősorban az angolszász országokban tartják, de mára világszerte elterjedt. Ünneplése ellen ugyanakkor számos országban tiltakoznak.

A RIA Novosztyi híradása szerint a dél-oroszországi Krasznodari határterület oktatási minisztériuma idén betiltotta a halloween ünneplését a több mint ötmilliós lakosságú régió iskoláiban. Hivatalos levelükben pszichológusok és pszichiáterek véleményét idézik, melyek szerint az ünnep komolyan veszélyezteti a gyermekek szellemi egészségét. „Az ilyen ünnepségeken részt vevő gyermekeknél gyakori a félelem, az érzelmek elfojtása, az agresszió, az öngyilkossági hajlam.” A tiltakozáshoz a helyi ortodox egyház képviselői is csatlakoztak, akik szerint halloween „a halál és a sátán kultuszának ünneplése”. Az ünnep a kilencvenes évek végén jelent meg Oroszországban; 2003-ban a moszkvai nevelési hatóság is betiltását javasolta az általános iskolákban. 

Folytatás itt érhető el 

Ferences Fészek

szombat, október 22, 2016

„Nem vagyok olyan, mint a többi ember…”- Évközi 30. vasárnap

Az első olvasmányból hallhattuk: „a nyomorgók jajszava áthat a felhőkön”(Sir 35,17) és kegyelmet talál, mert Isten egyedül a hozzá folyamodók szívét nézi. Ha vannak valakik, akiket a mennyei Atya jobban szeret, akkor ezek a Szentírásban a „Jahve szegényeinek” nevezettek, akik alázatos, bűnbánó, bizalommal telt lélekkel fordulnak hozzá. A Szentírás dicséri az alázatos ember imáját, aki tudatában van méltatlanságának és annak, hogy segítségre, üdvösségre szorul. Ez az ima „hatol át a felhőkön”, ennek az imádkozónak ad Isten kegyelmet és szolgáltat neki igazságot.

Az ószövetségi olvasmány kiváló bevezetőként szolgál a farizeusról és a vámosról szóló evangéliumi példabeszédhez (Lk 18,9-14), ahol Jézus szembeállítja egymással a gőgös és az alázatos ember imáját.
A farizeus szó a mai általános szóhasználatban azt a kettős magatartást bélyegezi meg, amely álszent módon mást mutat, mint amit él, s másként beszél, mint érez, illetve aki az ember szemébe mosolyog és szépeket mond, de a háta mögött kigúnyolja, elítéli és megszólja. Sajnos ez az elítélendő kettős magatartás olykor tőlünk, templomba járó keresztényektől sem idegen.
Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki, és lassan „szellemi arisztokráciává” fejlődött. Sajnos idővel a törvény betűje került előtérbe, míg lelki töltete, tartalma elmaradt. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, meg elégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével. Az evangéliumokból kitűnik, hogy az Úr Jézus elítéli a farizeusi mentalitást, vagyis azt az állandó veszélyt, mely azzal fenyeget minden vallásos lelket, hogy az Isten keresésében, az Istennel való kapcsolat megélésében, megelégszik a törvény, az előírások, az üres, élettelen hagyományok gyakorlásával.

Ezzel az embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és vallásilag lenézett embert. A vámos szó ma nem teszi rögtön érthetővé, hogy miért. Talán, ha adóbérlőnek, adóbehajtónak neveznénk ezt az embert, akkor mindjárt megértenénk a megvetés okát is. Ugyanis a rómaiak nem maguk hajtották be az adókat, hanem bérlőknek adták ki az adószedés jogát. Azok az államnak egy bizonyos részt fizettek, s aztán a többit a maguk zsebére szedték. A vámosok megvetett emberek voltak, akiket a pogány megszállókkal való kapcsolatuk és a gyakran zsaroló pénzbehajtás miatt a nyilvános bűnösök közé soroltak. A törvénytisztelő zsidóknak illett ezeket elkerülni, Jézus azonban másként tett.
Az izraeliták, magát a rómaiak adóigényét Isten jogait sértő dolognak tartották, a tetejében szegények is voltak, s alig-alig tudtak az adókötelezettségeknek eleget tenni. Érthető, hogy egészen különös megvetéssel sújtották azokat, akik e téren kiszolgálták az idegen hatalmat, s nem szégyelltek honfitársaik kicsikart fillérein meggazdagodni.
Ezek után nem csoda, hogy a példabeszédbeli vámos nem mert a templom belsejébe menni, szemét s kezét sem emelte az égre. „Mellét verte” – mondja a magyar szöveg. A vámos mozdulata nem tanult, szertartásos gesztus, hanem a keserűség önkéntelen megnyilatkozása. „A kétségbeesés kitörése ez – írja J. Jeremiás szentírás-magyarázó – emberünk szíven üti magát, egészen elfelejti, hol van, egészen eluralkodik rajta a fájdalom, hogy Istentől ily messzire szakadt”. Bánja bűnét, elismeri erkölcsi nyomorát, tudatában van annak, hogy méltatlan Isten kegyelmére, ezért szemét lesüti, de ajka mégse néma. Mozdulata nem betanult szertartásos gesztus, de szava az 51. zsoltár kezdete: „Isten, irgalmazz nekem!” Csak épp hozzáteszi töredelme jeléül: „Nekem, bűnösnek”.

Azt hiszem az evangéliumi szembeállítás célja mindannyiunk előtt világos: az alázatosság és a bűnbánat értékének kiemelése, mert az Isten jobban szereti a bűnbánó bűnös alázatát, mint a magát igaznak tartó ember kevélységét.

Mindkét ember ugyanazzal a szándékkal megy a templomba: imádkozni akarnak, magatartásuk azonban homlokegyenest ellenkező. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában dicsekszik a másik ember rovására. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, egyoldalú, nem párbeszéd, mintha csak „önmagához imádkozna”. Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni.
Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát az orránál tovább. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, megelégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével.

Ezzel szemben a vámos alázatosan hátul áll meg a templomban és bűnösnek vallja magát, s mint mondtuk, az 51. zsoltárt kezdi imádkozni: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás, mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus hálaadó-imádsága, ezért a vámos megigazultan és lelkileg megtisztulva tér haza. Isten előtt ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhatunk meg.
Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes. Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.

Itt el kell mondanunk, hogy a másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel zárul, hamis képet ad önmagunkról. Ha különbnek érezzük magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság veszélye fenyeget, ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. Csak az igazán szentek szájából hiteles annak megvallása, hogy ők a földkerekség legbűnösebb emberei; éppen azért, mert alapja nem a másokkal való összehasonlítás, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértéke, amelyben részesültek.
Ők érzik igazán, hogy ehhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel, hogy egy alkalommal kijelentette: hogy ha egy gonosztevő kapott volna annyi kegyelmet Istentől, mint ő, az már régen szent volna, míg ő megmaradt bűnös és hálátlan embernek.

A mások fölötti ítélkezésnek ugyanúgy nincs helye az imádságban, mint az önmagunk méricskélésének, elítélésének vagy felmentésének. Éppen ezek a megigazulás legfőbb akadályai, mert az ember az ítélkezés révén olyan dolgokba avatkozik, amelyet Isten magának tart fenn.

Ma is vannak „vallásos” farizeusok? – kérdezhetné valaki. Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Mert hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki hónapok, vagy évek teltével a szentgyónását azzal kezdi, hogy: „templomba járok, imádkozom, nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincsen”- az ilyen ember ahelyett, hogy a gyóntatószékben megvallaná vétkeit, hibáit, gyarlóságait, amiket egy jó lelkiismeretvizsgálat keretében fedezett fel, azt állítja, hogy neki semmi bűne, gyónni-valója nincsen.  - Mintha csak az evangéliumi farizeust hallanánk: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörő… Kétszer böjtölök hetenként, mindenből tizedet adok”(Lk 18,11-12) – Ki is lenne igazabb nála, akiben nincs bűn és teljesíti a törvény minden előírását? Pedig a szíveket-veséket vizsgáló Isten előtt igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. Hitünk tanítása szerint pedig egyedül a Boldogságos Szűzanya volt bűntelen…

Igényeljük, kérjük Isten irgalmát és szeretetét! Ezért nem szégyellte a 2. vatikáni zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen gentium, 8.), ne feledjük az alázatosság útja: a bűnbánat és a megújulás útja, közösségileg és egyénileg is.

Helyünket keressük a példabeszédben? Egy dolgot nyomban le kell szögeznünk. Nem arról van itt szó, hogy nincs más út: választanunk kell, jobb, ha vétkezünk, mint a vámos, mert akkor van esélyünk arra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon; ha azonban a farizeus útján indulunk el, akkor szükségszerűen elszakadunk tőle. Érdemes Szent Pált idéznünk: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem... Mit mondjunk hát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék? Isten ments!” (Róm 5, 20-6, 2)
Egy a biztos: olyan világban élünk, amelyben érvényes a farizeus és a vámos imádságáról szóló példabeszéd, olyan Istennel van dolgunk, aki a vámos imádságát többre becsüli, mint a farizeusét. De nem azért mert jobban szereti a törvényt becsületesen megtartó embernél, azt, aki bűnös, aki szabados, aki kijátssza a törvényeket, hanem mert jobban kedveli a bűnbánó alázatát, mint az önmagát igaznak tartó ember kevélységét, gőgjét.

Hasonlók volnánk a vámoshoz? Anélkül, hogy Isten cinkosunkká válnék a rosszban, mégis szabad arra gondolnunk, hogy imádságunk nincsen hiába. Nagy öröm ez, egyszer tán erőt ad ahhoz, hogy véglegesen szakítsunk a rosszal, amely életviszonyainkat egészen átjárta.

Vagy inkább a farizeushoz hasonlítanánk? Akkor szól igazán nekünk ez a példabeszéd, amelyet Jézus nem a „vámosok” vigasztalására mondott, hanem „az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek”(Lk 18,9), a „farizeusok” lelkiismeretének megmozgatására.

Nem azt kívánja Jézus, hogy tagadjuk le, ami jó van bennünk, hogy öntépő állalázattal játsszuk meg a bűnöst, a magát becsmérlő embert. Azt sem akarja, hogy mindenáron kételkedni kezdjünk önmagunkban, saját jó szándékunk hitelében. Inkább arra akar megtanítani, hogy ne csak hálálkodjunk, hanem kérjünk is, S ha mégoly sokra vittük is, akkor se magunkban bízzunk, hanem Isten kegyelmében, amely mindig ajándék. Mint az igazán nagy művészek, akik hiába alkottak remekműveket, újra meg újra „elfeledik, ami mögöttük van” és aggódva, teljes összeszedettséggel „nekifeszülnek” az előttük álló új feladatoknak (Fil 3, 13), s nem rutinból, hanem ihletből alkotnak egyre újabb és újabb remekművet.

Befejezésül szépen hangzanék, ha most azt mondanánk: Legyünk tökéletesek, mint a farizeus, de Isten elé járuljunk mégis olyan alázattal, mint a vámos! Az evangéliumban van is egy mondat, amely ezzel csaknem azonos, érdemes elgondolkodnunk rajta: „Ha megtettétek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17, 10).

Mit tudsz a rózsafüzérről?

Igazából mennyország (Heaven Is for Real)

kedd, október 18, 2016

Életed értelme... – Imre atya írása Stuttgartból

Láttam, hogy a szentmise után egyedül állsz ott, a templom előtti téren... Ezért is mentem oda hozzád, aztán meg azért is, mert még azelőtt soha nem láttalak... Elmondtad, hogy most jöttél Salgótarjánból és munkát keresel... Mivel közösség után is vágytál, és a világhálón ránk találtál, eljöttél hozzánk... Keresed életed értelmét is, mondtad...

Noha nem volt sok időnk egymásra, nekem a gyermek-koncertet kellett megnyitnom, Te barátaidhoz siettél ebédre, de annyit még megkérdeztél tőlem: „Atya szerint mi az én életem értelme?”

Azt válaszoltam Neked, hogy egyikünk sem tud a másik ember élete számára értelmet találni. Életünk értelmét mindegyikünknek saját magának kell megtalálni. Mivel minden ember más, mint a többiek, egyedi és összetéveszthetetlen, következésképp mindannyiunk életének egyedi, sajátos és összetéveszthetetlen értelme is van!

Egy dolgot viszont elárulhatok Neked, mondtam, hogy életed értelmét nem Te „csinálod”, hanem Te csak megtalálod.
Feltéve, ha egyáltalán keresed...

Hol találod meg életed értelmét? Mindennapjaidban!

Hogy az életnek értelme van, csak akkor tapasztalod meg, ha azt mindennapjaidban megtaláltad.
Az élet értelme soha nem mutatkozik meg előre, a titkáról soha nem lebbenti fel a fátylat. Őrzi titkát addig, amíg meg nem találtad...

De ez más fontos dologgal is így van: a barátsággal (miért éppen ő a barátod?), a szerelemmel (miért éppen őt szereted?), a reménnyel (miben remélsz és miért?), és más sajátosan emberi dologgal. Ezeket soha nem tudod előre megízlelni, megtapasztalni, csak akkor, ha már megélted, ha átélted őket...

Az élet értelme olyan értékes, hogy csak akkor találod meg, ha egész embervoltoddal, ha minden idegszáladdal keresed.

Láttam rajtad, hogy kissé elbizonytalanított elvont eszmefuttatásom, ezért pár konkrét dolgot is ajánlottam Neked.

Életed értelme az, ami itt és most a legfontosabb számodra...
Életed értelme az, ami a legfőképp érdekel és foglalkoztat...
Életed értelme az, amire, ha rágondolsz, szíved hevesebben ver...
Életed értelme az, amin a szíved csüng...
Életed értelme az, ami belülről hevít...
Életed értelme az, ami egész bensődet kitölti...
Életed értelme az, amivel szinte már eggyé váltál...
Életed értelme az, amiért élni akarsz...
Életed értelme az, amiért élned érdemes...

Ma is imádkoztam érted, hogy megtaláld életed értelmét!

Szeretettel,
Imre atya

Stuttgart, 2016. október 16.

Forrás: Szent Gellért

szombat, október 15, 2016

Kitartás, igazságosság és hit – Évközi 29. vasárnap

Szent Mónika
„Vajon mi lesz ebből a gyerekből?” – kérdezték az emberek Keresztelő János születésekor (Lk 1,66). Mi lesz belőle? Mi befolyásolja, alakítja egy ember sorsát, mi határozza meg, hogy mi lesz belőle? Genetikai adottságai, családi örökség, társadalmi környezet, anyagi helyzete, érdeklődése? – bizonyára ezek is.
Azonban a XX. század egyik legnagyobb teológusa és lelki írója – Romano Guardini – meglepő kijelentést tesz: „Hogy mi lesz az életünkből, az jórészt attól függ, hogy az ember hogyan imádkozik, és hogyan imádkoznak érette mások. A nagy dolgokat mindig az imádság hordozza.” (Levelek az önnevelésről, 61)
A természettudományos gondolkodáshoz szokott ember szinte hitetlenkedve szembesül Guardini gondolatával, és szívesen vitába is szállna vele, hogy bizonyítsa: a nagy dolgokat a gének hordozzák és nem az imádság. Azonban Isten szava az imént felolvasott olvasmányban és evangéliumban arról akar meggyőzni, hogy Guardininak van igaza: a nagy dolgokat az imádság hordozza. Mindkét szöveg a mély hittel végzett, kitartó imádság eredményességéről szól.

Az amalekitákkal harcoló választott nép csak úgy tudott győzni, hogy Mózes, Áron és Hur segítségével napszálltáig kitárt karral imádkozott Istenhez, miközben Józsué az amalekitákkal harcolt. A fölemelt kéz az Isten segítségéért esdő ima jele volt, ugyanakkor bátor harcra ösztönözte népét. Tanulság ebből nekünk, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet előre kiimádkozni, hanem amelyeket imával kell kísérnünk. Isten meghallgatta az állhatatos, kitartó imát és megmentette népét (Kiv 17, 8-13). Ebben az esetben a nagydolgot – az ellenség feletti győzelmet – az imádság hordozta.

Lényegében hasonlót tanít Jézus a mai evangéliumi példabeszéddel is (Lk 18,1-8), ami által azt akarja hallgatóiban elmélyíteni, hogy: „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni”. Ez a bíró nem kereste az igazságot, és nem volt érzékeny az emberi szenvedésekkel szemben sem, noha tudta, hogy az özvegynek igaza van, és azonnal védelmet nyújthatott volna neki, de nem akart. Csupán azért segített és azért szabadította meg ellensége kezéből, hogy végre ő is megszabaduljon az asszony zaklatásától.

A szüntelen imádkozó embernek minden helyzetben kapcsolata van Istennel, vagyis nem engedi el azt a fonalat, amely összekapcsolja őt Istennel, csupán azért, mert befejezte a szöveges imát és most éppen dolgozni indult, vagy már dolgozik. Az Isten jelenlétének tudata határozza meg cselekedeteit ezekben a helyzetekben is.
A megpróbáltatások idején csak azok tudnak majd megállni, akik megtanultak imádkozva élni, akiknél az imádkozás nem formális cselekvést jelent, hanem Istennel való beszélgetést, élő, mély, személyes kapcsolatot.
 A példabeszéd következtetése szerint, ha egy gonosz bíró kényszerből mégis teljesíti a kérést, akkor elképzelhetetlen, hogy a mi Teremtő Istenünk, aki maga a szeretet, ne hallgatná meg a hozzá fordulót. A példával Jézus azt akarja megértetni, hogy Isten még inkább meghallgatja az állhatatos bizalommal hozzá fordulók könyörgését, mint az igazságtalan bíró.

Mi sokszor úgy gondoljuk, hogy nem illik Isten előtt nagyon ragaszkodnunk vágyainkhoz, elképzeléseinkhez. Egyáltalán: minek is zaklatnánk Istent kéréseinkkel? Ő jobban tudja, mire van szükségünk, szeret minket, majd elintézi a sorsunkat. Így gondolkodott talán a tékozló fiú bátyja is, amíg összeszorított fogakkal dolgozott apja mellett, s elvárta volna tőle, hogy kéretlen is adjon neki legalább egy gödölyét, hogy mulathasson a barátaival.
Hát nem a kezdetleges, az önző vallásosság jele, ha mindig a saját akaratunk teljesítésére próbáljuk rávenni Istent, ha imádságunk s szívünk tele van panaszkodással? – kérdezhetné valaki. De, bizonyára igen.
Ismerős előttünk, hogy Jézus a Getszemáni kertben így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár (a szenvedés pohara), de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd'' (Mk 14, 36). De ez az ima, Jézus életének nem a kezdetén hangzott el, hanem a végén.

Amikor minket imádkozni tanított, „kezdő fokon” épp arra biztatott, hogy tárjuk csak bátran Isten elé a vágyainkat, fogalmazzuk meg, s állhatatosan terjesszük elébe kéréseinket. Egyáltalán: legyenek vágyaink, legyen elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk, s a hamis kereszténység címén ne „adjuk föl előre” az élettel és az Istennel való imádságos birkózást, amely, mint Jákob viaskodása, az áldásért folyik.

Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi szentírási szöveg derűlátóan buzdít a kitartó imádságra. Ma, borúlátó korunkban szükségünk is van a derűlátásra, mely jórészt az imádságból fakad. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy borúlátásunk a jelen, a minket körülvevő, katasztrófákkal, megpróbáltatásokkal telített világból, derűlátásunk pedig az imádságból fakad.

Érdemes megfigyelni, hogy az első olvasmány és az evangéliumi példabeszéd nem akármilyen két kérlelőt állít elénk. Eddig csak állhatatosságukra figyeltünk, de azt sem árt megfigyelnünk, hogy miféle emberek, s miféle kérést terjesztenek elő. Az első Mózes, aki végveszélyben, az ellenséggel vívott harc idején, a választott nép életben maradásáért könyörög az Úrhoz. Az evangéliumi szakaszban egy özvegy rimánkodik, akinek nincsen támasza, nincs egyebe, amiben bizakodhatnék, csak a jajveszékelés.
Ugyanis az ókorban az özvegyek igen nehéz helyzetben voltak, mivel az ókor általános szemlélete volt, hogy a nők nem számítanak teljes értékű embernek, így a nőknek jogaik sem voltak. Ezért az özvegyeket úgy lehetett büntetlenül kisemmizni, ahogy csak akarták.

Meg akar minket alázni az Isten, vagy egyáltalán miért tűri, hogy ilyen helyzetekbe kerüljenek a benne hívők? – merül föl sokszor bennünk a kérdés, a megpróbáltatások, a nehézségek idején. Néha talán valóban meg akar alázni, hogy rádöbbentsen arra, hogy nélküle nem sokra megyünk.
De azt mindenesetre akarja, hogy kérjünk, olykor azt is, hogy sokáig, hűségesén kérleljük, s bele ne fáradjunk az imádságba. Akkor vezet tovább. Esetleg odáig, hogy őszinte szívvel el tudjuk mondani azt az imádságot is, amelyet Jézus a Getszemáni kertben imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár (a szenvedés pohara), de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd''.

A kitartás az imában azt jelenti, hogy egyre növekvő bizalommal közeledünk Isten felé és rá merjük bízni életünket. Maga Krisztus Urunk adott rá példát getszemáni imájával. Imádkozott egyszer, kétszer, háromszor, tehát kitartóan, Lukács evangélista szerint "még állhatatosabban imádkozott". Emberileg szólva imája hatástalan volt, mert a szenvedések kelyhét, amelynek elmúlásáért imádkozott, végül is ki kellett innia. De kiitta, ráhagyatkozva az Atya szeretetére, és így teljesült be a megváltás műve. Ez a fenntartás nélküli bizalom a kitartó ima lényege.
Aki valóban olyan közülünk, mint Mózes vagy a példabeszédben szereplő özvegyasszony, akik kitartóan tudtak imádkozni, kérni, az egészen bizonyos lehet abban, hogy őt meghallgatja az Isten.

Ezen megnyugtató igazság mellett, azonban még egy másik fontos üzenete is van a mai szentírási részeknek. Ugyanis fölmerülhet a kérdés bennünk: miért kell kitartóan, sőt erőszakosan kérni? Miért nem hallgat meg Isten az első szóra?
Talán a válasz abban rejlik, hogy Isten nem pusztán meghallgat, hanem "igazságot szolgáltat". Mert az imádkozó ember úgy véli, hogy neki igaza van. Gondoljunk csak magunkra: imáinkban úgy kérünk a magunk vagy mások számára, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van. Nem gondoljuk végig kéréseink összes következményét. Kérésünk nekünk jó – de nem biztos, hogy az másoknak is a lelki-üdvét szolgálja. Isten pedig mindenkinek a legjobbat akarja: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is"(Mt 5,45). Isten még az Ószövetségben kinyilatkoztatta: „Talán örömöm telik a bűnös halálában - mondja az Úr, az Isten -, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?"(Ez 18,23) Az Újszövetségben pedig megerősítette: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére"(1Tim 2,4). Isten legtöbb kérésünkre azt válaszolhatná, mint Jóbnak: „Kérdezni szeretnélek, világosíts fel! Semmivé akarod tenni igazamat, el akarsz ítélni, hogy igazad legyen?”(Jób 40,7-8).
Isten igazságot szolgáltat. Igaz ügye pedig csak igaz embernek van. Közülünk pedig ugyan ki mondhatja el maradéktalanul, hogy igaz ember?

Azért kell szüntelen imádkozni, mert az ima segít igaz emberré válni. Mert még a rossz imában is a Szentlélek kisebb-nagyobb fokban beárad az ember szívébe és képes formálni azt. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal"(Róm 8,26). A Szentlélek alkalmassá teszi az embert arra, hogy tiszta lélekkel helyesen könyörögjön. 
A szüntelen kérés tehát az embert formálja, hogy igaz ember legyen. Hogy meg tanulja Isten Lelkével nézni a dolgokat, hogy felfedezze: Isten mindenkinek – még a legnagyobb bűnösnek is – a javát akarja. Az igazzá vált ember végül igaz kérést terjeszthet Isten elé.

Mint láttuk, mind az első olvasmány, mind pedig a Jézus-i példabeszéd egy kilátástalan szituációról, helyzetről számol be, de mindkét esetben a derűlátás kerekedik felül. Mitől? A kitartó kéréstől, mely, ha nagy sokára is, de elnyeri jutalmát. Hasonló módon minden ügyünkben kitartó imával kell Istenhez fordulni, és nem belefáradni. Újra és újra próbálkozni kell, miként teszi Mózes és az özvegyasszony is.

Hogy mi lesz belőlünk ebben a világban, az elsősorban nem az emberi ügyeskedésen és nem is a génjeinken múlik, hanem jórészt azon, hogyan tudunk imádkozni. Ha lesznek imádkozó emberek, amikor az Emberfia eljön, akkor az Emberfia talál majd hitet is a földön. Ha nem lesznek imádkozók, akkor hit sem lesz már sehol.

Kitartás, igazságosság és hit – mindhárom az imádságból ered, és mindhárom meg is mutatkozik abban, hogy valaki imádkozik. Mert az ima helyes irányba állítja életünket, Isten felé fordít. Az Istenben bízó ember pedig tudja, hogy az igazán nagy dolgok nem a tárgyalóasztaloknál, nem fehér abrosznál és nem is az emberi ügyeskedéstől függően dőlnek el, hanem Istennél. Éppen ezért kell őt hittel, bizalommal és állhatatosan kérni. Ámen.

A hét új szent életrajza, akiket Ferenc pápa vasárnap szentté avat a Szent Péter-téren

Ferenc pápa a Szent Péter-térre érkezik, 2015. - AP


15/10/2016 15:00

Salomon Leclercq (1745–1792) vértanú, világi nevén Nicolas a franciaországi Boulogne-sur-Merben született 1745. november 14-én. A szerzetesi életre szóló hívást meghallva belépett a Keresztény Iskolatestvérek kongregációba, ahol 1772-ben örökfogadalmat tett. A francia forradalom viharos és véres évei alatt az iskolatestvéreket elűzték rendházukból, Salomon egyedül maradt, hogy őrizze a házat. 1792. augusztus 15-én letartóztatták, bebörtönözték és néhány napra rá barbár módon megölték a karmelita kolostor udvarán, amely szörnyű vérengzések helyszíne lett azokban az években: 166 papot és szerzetest börtönöztek be, mert megtagadták, hogy hűségesküt tegyenek a polgári alkotmányra. Ítélethozatal nélkül lemészárolták őket és testüket a kútba vetették. Mindez 1792. szeptember 2-án történt. XI. Piusz a vértanúkat 1926-ban avatta boldoggá.

Folytatás itt a Vatikáni Rádió internetes oldalán

Carmina Renascentia – Nagykároly - Balassi Bálint: Adj már csendességet…

Balassi Bálint: Adj már csendességet… Carmina Renascentia – Nagykároly Az amatőr felvételt készítette fr. Szilveszter Régizene Fesztivál 2013. július 14. Helyszín: Csíksomlyói Kegytemplom előtti tér és Ferences kolostor belsőudvara.

csütörtök, október 13, 2016

Keresem az Utam - hivatástisztázó hétvége - november 11-13. Esztelnek


Talán első hallásra nem tudsz mit kezdeni azzal, hogy hivatástisztázó hétvége. Mi lesz ott, kinek is kell az? Részt vegyek-e rajta?
Meg vagyunk győződve arról, hogy mindegyikünknek van egy ajándékba kapott hivatása (családos vagy Istennek szentelt), amit ha felismer és válaszol rá, akkor biztosan megtalálja az igazi öröm forrását.

Ebben szeretne segíteni ez a hétvége. Hiszen van, aki még nem tudja merre is kellene haladnia: alapítson családot, szentelje életét Istennek?
Ugyanakkor van, aki nagyon is tudja hová hívja a szíve, de még nem biztos, hogy eljött-e az ideje, hogy most lépjen vagy később. Talán ott motoszkál benne a kérdés: fel vagyok-e eléggé készülve a válaszra, tudok-e felelősséget vállalni másért?

*És még egy nagyon-nagyon fontos dolog: ezen keresés ideje alatt alkalom lesz egy új módon megismerkedni Istennel, evangéliumával és önmagaddal;)

Helyszín:
Esztelnek, Ferences kolostor (Estelnic), 163, Kovászna megye.
A kezdés időpontja november 11. péntek 18.00 óra. A hivatástisztázó november 13. vasárnap délután ér véget (ezt rugalmasan kezeljük).
 
Az ebédről a rendház gondoskodik.
A vacsorákhoz és reggelikhez valót mindenki magának hozza és majd betesszük a közösbe.
Továbbá tegyél a táskádba: Szentírást, füzetet, írószert, tisztálkodáshoz szükséges dolgokat, hálózsákot, legyen nálad meleg ruha és olyan cipő, amivel lehet majd kicsit barangolni is (amennyiben az időjárás lehetővé teszi).

Költségek: az ittlétnek nincs egy fix összege. Lesz egy doboz, amibe lehetőségeid szerint (ha van miből, ha nincs, semmi gond úgy is várunk szeretettel) elhelyezhetsz egy adományt. Ez azért lesz így megoldva, hogy az is részt vehessen a hivatástisztázó hétvégén, aki talán anyagilag ezt most nem engedhetné meg magának.

Ha bármi kérdésed még van, hát kérdezz bátran!
További információért: Tibor testvér: frtibi@gmail.com, 0746774701

szombat, október 08, 2016

Őt illesse minden hálaadás és dicsőség! – Évközi 28.vasárnap

Szilveszter archívum - Brassó ferences templom részlet
A mai vasárnap szentírási részei, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz a lepráról, a gyógyulásról és hálaadásról szólnak.
Az első olvasmányban, mint hallottuk a szíriai Naamán szabadul meg Elizeus próféta által a leprától, amiért hálája jeleként ajándékot akar adni a prófétának, amit azonban a próféta teljes önzetlenséggel visszautasít…
Az evangéliumi szakaszban pedig arról olvastunk, hogy az Úr Jézus tíz embert szabadít meg a lepra testi és lelki kínjaitól, viszont csak egy tér vissza közülük – egy idegen –, hogy megismételje Naamán hálálkodó tettét, s ezért fizikai egészségével együtt elnyeri az üdvösség ajándékát is.

A lepra Jézus korának talán legszörnyűbb betegsége volt. Azért is a legszörnyűbb, mert gyógyíthatatlan és fertőző volta miatt a leprást mindenki magára hagyta, amivel együtt járt a magányosság és kivetettség érzése, illetve kirekesztettség ténye. Az egészségesek védelmében szigorúan elkülönítették őket. Ha egészséges embert láttak feléjük közeledni, kötelességük volt kiáltozni: Leprás! Leprás!
A tíz leprás is kiáltozik, de nem a megszokott módon. A bizalommal telt kiáltásuk, segélykérés: "Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" A kiáltás meghallgatásra talál. Az Úr Jézus azonban egy feltételt szab: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak”.
A mózesi törvény ezt a már megtisztult leprásoktól kívánta meg, hogy tudniillik ellenőriztesse a gyógyulást. Jézus még meggyógyulásuk előtt kéri ezt a tíz leprástól, így akar rámutatni a törvény iránti engedelmesség értékére.

Ma is sok leprás él a földön. Ez alatt most elsősorban nem a testi, a fizikai leprát értem, sajnos ebből is van bőven, hanem a lelki betegségekre gondolok. Felgyorsult tempójú világunkban nincs időnk, a minket ért hatásokat, eseményeket feldolgozni. Feldolgozatlanul elfolytjuk ezeket az erőket, energiákat, melyek aztán ott rombolnak tovább a tudatalattinkban.
Napjainkban, amikor az egyre nagyobb aktivitásra, az egyre több tevékenységre tevődik a hangsúly, olyan teljesítményeket várnak el tőlünk, melyeknek, ha megfeszülünk, sem tudunk eleget tenni. Ebből aztán újabb sikertelenségi érzések fakadnak bennünk, egyre értéktelenebbeknek érezzük magunkat.
Ha körültekintünk, azt kell látnunk, hogy szinte mindenki szenved valamilyen szorongástól, félelemtől, depressziótól s a „lélek hat a testre” elv alapján a lelki betegség lassan fizikai betegséggé válik. Hány és hány esetben fordul elő, hogy valaki komoly panaszokkal fordul az orvoshoz, s miután a kivizsgálásokat elvégzik, megállapítják, hogy a betegségnek semmi fizikai oka nincs. 

Amikor a lepráról beszélünk, akkor a lelki lepra, a közöttünk terjengő bűnre is gondolnunk kell, amely rabbá teszi az embert, és megbontja belső, lelki békéjét.  Lassan rohasztja lelkünket, s megfelelő gyógyszerek hiányában nem tudunk gyógyítani, gyógyulni.
Ki szabadít meg minket ettől a betegségtől? A mai evangéliumi szakasz tanítása szerint: Krisztus az, aki elhozta az Isten Országának örömhírét, egyedül ő tud meggyógyítani bennünket.
Csakhogy társadalmunk agyonhallgatja ezt az örömhírt, nem kell Jézus Krisztus, nem divat beszélni róla, még a keresztény családokban sem. Pedig ez olyan, mintha a halálos beteg elől eldugnánk az életét megmentő gyógyszert. Vajon meddig kell még szenvednünk, és mikor döbbenünk rá, hogy nincs más orvosság lelki lepránkra, mint Jézus Krisztus örömhíre, tanítása.
Ahogy Jézus Krisztus a tíz leprást meggyógyította gyógyíthatatlannak vélt bajuktól, úgy gyógyíthat meg minket is kilátástalannak vélt lelki bajainktól. A legkirívóbb esetek bizonyítják: alkoholisták, kábítószerfüggők, szenvedélybetegek találtak vissza az igazi életbe egyszer, s mindenkorra – azok, akik rátaláltak Jézusra, akik felismerve lelki-leprájukat volt bátorságuk Jézushoz kiáltani „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!"

A csoda megtörténik: mind a tíz leprás meggyógyul. Az érdekes mégis az, amit a csodálatos gyógyulás után tesznek ezek a meggyógyult emberek. A gyógyulás egyforma, de a ráadott válasz, reagálás részükről, eltérő. „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez számáriai volt”(17, 15-16).
A többi kilenc nem tartotta szükségesnek, hogy visszatérjen és köszönetet mondjon. Talán azért, mivel a választott nép fiaiként természetes dolognak tartották Isten ajándékait. Ezzel szemben az idegen, a számáriai, nem mer magának semmiféle jogot tulajdonítani, s mivel méltatlannak tartja magát Isten kegyére, alázatos és hálás szívvel fogadja Isten jótéteményét. „Állj fel és menj! Hited meggyógyított!”(17,19).
A többi kilenc boldogan elsiet, hogy örömét és a vele megesett csodát másokkal is megossza. Elmennek, hogy a törvény szerint megmutassák magukat a papoknak. De valahol egy kicsit azt is meg akarják mutatni, hogy olyasmi történt velük, ami előttük csak nagyon kevesekkel. S a csoda mámorában elfelejtik mindazt, ahogyan és aki által az megtörtént. Csak egyetlenegynek volt közülük annyira nyitott a szíve, hogy meglássa, Isten személyesen nyúlt bele az ő életébe akkor, amikor Jézus meggyógyította őt. Annak felismerése, hogy Isten jót tesz vele, hálával és örömmel tölti el a szívét.

Tízből egy – talán ez az arány ma is áll. Ha valami jó ér bennünket az életben természetesnek vesszük, hiszen megszenvedtünk, megdolgoztunk érte, tehát megérdemeljük. S ha elmarad a jó, akkor fel vagyunk háborodva.
A közmondás szerint az emberek a jótettek emlékét vagy a porba írják vagy a folyóvíz tükrére! Sokszor érzi így az ember! Ennek okát a nagy magyar író Eötvös József abban látja, hogy: „Az ember nem szívesen emlékezik azokra az időkre, amikor mások segítségére szorult!” Ezt akár el is fogadhatnánk gyarlóságunk magyarázataként! Ilyenek az emberek, de nem szükségszerűen kell ilyennek lennünk! Jézust kell követnünk, aki a hálátlanságok ellenére sem szűnt meg soha jót tenni!

Jézus meg akar győzni minket, hogy a meglévő emberi hálátlanságok ellenére is érdemes jót tenni másokkal. Igaz, hogy Jézus nem olyan garanciákat ad nekünk ebben az ügyben, mint amit a világ elvárna. Ebben a világban a jó és a jóság alig-alig részesül elismerésben és megbecsülésben! De Istennél más a helyzet! Az emberek temetnek és felejtenek, de Isten nem felejt sohasem!
Egy ügyvéd, aki arról volt nevezetes, hogy szegény ügyfeleitől nem fogadott el mást csak egy szál virágot. Ezt a virágot megszárította és egy párnahuzatba tette. Azt mondta: „Ez a párna legyen a fejem alatt a koporsómban!” Milyen szépen kigondolta. Örök nyugalmát jótetteinek emlékére alapozta!

Érdekes, hogy a gyerekeket arra neveljük mi felnőttek, hogyha valamit kapnak valakitől, azt azonnal köszönjék meg, ne legyenek faragatlanok, neveletlenek. S milyen különös, hogy a legnagyobb ajándékozóval, Istennel szemben – akitől minden jót kapunk – azonnal lepereg a jó modor rólunk, s nem tartjuk magunkat neveletleneknek, ha elmarad a hála, a köszönet.
De Isten mégsem háborodik fel hálátlanságunk láttán, mert a hálára tulajdonképpen nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Hiszen gyógyulásunk nem teljes a hála nélkül.

Hálásnak lenni és megköszönni azt jelenti, hogy minden jót, ami az életemben történik, magának a jóság forrásának: Istennek köszönök meg. Nem tartom azt a sors kezének, véletlennek vagy éppen olyan dolognak, amit megérdemeltem. A jóval és a hétköznapi csodákkal Isten az én lelki betegségemet, az én lelki leprámat akarja gyógyítani. Annak a megtapasztalása pedig, hogy Isten még az én hétköznapjaimban is jelen van, segíthet abban, hogy felismerjem őt még akkor is, amikor elrejtőzve, titokban közelít felém.
Szent Ferenc atyánk a meg nem erősített regulában arra biztat, hogy „minden jót a fölséges és hatalmas Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé; neki adjunk hálát mindenért, akitől minden jó származik. Legyen minden a fölséges és hatalmas, igaz és egyedül való Istené; neki adassék és őt illesse minden tisztelet és tisztesség, minden dicséret és áldás, minden hálaadás és dicsőség, mert minden jó az övé és ő az egyedül jó.”

A tíz leprás közül csak az egy visszatérőnek, hálát adónak mondja Jézus: „Kelj fel, és menj! Hited meggyógyított téged!” Csak az Istennek hálát adni tudó emberben teljes a gyógyulás. Ugyanis ebben az esetben hálát adni azt jelent: HINNI. Aki hálát ad Istennek, az természetesen hisz is benne. Az a külső jeleken, törvényeken, sőt a csodákon is túlra, mélyebbre lát. Az ilyen ember kétszeresen is gyógyult.
A tizedik leprás, aki felismerte Jézusban az Istent és a Messiást, az valóban kétszeresen egészséges lett: emberi és vallási értelemben is. Amikor visszatért a társadalomba, akkor egyúttal Isten országának is a polgára lett, míg a többi kilenc csak az emberi társadalomba talált vissza. Azt hiszem, nem kétséges, hogy melyik visszatérés ér többet az evangélium fényében.

Lássuk meg a mai vasárnap szentírási üzenetének fényében, hogy lelki bajainkra, lepránkra a gyógyszer már kétezer éve létezik, mert Jézus Krisztus megváltott minket. Gyógyulásunk csak akkor valósul meg, ha élünk ezzel a gyógyszerrel, és akkor lesz teljes, ha hálát tudunk adni érte, mert a hála az ember egyedüli helyes válasza az Istentől kapott ajándékokra.
Ezzel a hálaadó lelkülettel folytassuk a szentmisét, az Eucharisztiát, mely hálaadást jelent. De ne csak most, hanem minden vasárnap, és minden szentmisében való részvételünket a hálaadás jellemezze, Istennek irántunk tanúsított nagy jóságáért. Ámen.

Imre atya írása: Járd a saját utadat... - újra olvasva


Amikor beléptél, azonnal megkedveltelek. Tiszta, nyílt tekinteted jelezte, egyenes ember vagy. Rövid, erős kézfogásod azt árulta el nekem, hogy őszinte vagy és nem kell benned hátsó gondolatoktól tartanom. Szavaid zöngéje pedig arról beszélt nekem, hogy férfiként nem azért jöttél a lelkipásztorhoz, mert ez itt így szokás, hanem, mert valóban kíváncsi vagy a véleményére, hisz Isten embere, nem csak saját bölcsességét szajkózza.

Elmondtad, hogy sokan marasztaltak. De neked jönnöd kellett, mert nem volt más kilátásod. Sokat imádkoztál a döntés előtt. És ma is sokat imádkozol. De bensődben még nincs nyugalom. Arra vagy kíváncsi, hogy helyes-e az, ha más úton jársz, mint a többi? Van-e jogod hozzá, hogy a kijárt utat elhagyd? Nem visz-e zsákutcába az, ha azt hiszed: Isten vezeti most is az utadat?

Először Jézusról beszéltem Neked, aki maga is nem egyszer szakított a hagyományokkal. Aki mindig a maga útján járt. Persze, előtte Ő is mindig megbeszélte lépéseit a mennyei Atyával. Ha egy fontos döntés előtt állt, akkor éjszakákon át imádkozott (vö. Lk 6,12, Mk 14,32-42). Majd emlékeztettelek, hogy ugyanerre bíztatta tanítványait is. Amikor egy fiatalembert arra szólított fel, hogy kövesse Őt, de az előbb – a hagyományoknak megfelelően – apját akarta eltemetni, Ő ezeket a kemény szavakat mondta neki: Ne engedd, hogy a hagyományok gúzsba kössenek, menj a magad útján (vö. Lk 9,60).

Végül arról szóltam Neked, hogy milyen sok előnnyel jár, ha a saját utadat járod...

Ha a saját utadon mész:
Akkor nem a mások útját követed.
Ha a saját utadon mész:
Akkor nem mások kívánságait és elképzeléseit teljesíted.
Ha a saját utadon mész:
Akkor a saját belső hangodra hallgatsz.
Ha a saját utadon mész:
Akkor nem idegen hangokat követsz.
Ha a saját utadon mész:
Akkor mások ítéleteitől függetleníted magad.
Ha a saját utadon mész:
Akkor meg mered mondani azt, amit gondolsz.
Ha a saját utadon mész:
Akkor meg mered tenni azt, amit mondasz.
Ha a saját utadon mész:
Akkor nem térsz ki minden apró kis akadály elől.
Ha a saját utadon mész:
Akkor tartásra és kitartásra neveled önmagad.
Ha a saját utadon mész:
Akkor állsz ahhoz, aki, és ami vagy.
Ha a saját utadon mész:
Akkor önmagad barátjává leszel.
Ha a saját utadon mész:
Akkor kezded el igazán szeretni magadat és a másikat.
Ha a saját utadon mész:
Akkor belső árnyékaid egyre kisebbek lesznek.
Ha a saját utadon mész:
Akkor egyre kevesebb felelősséget hárítasz másra.
Ha a saját utadon mész:
Akkor döntéseid világosabbak és egyértelműbbek lesznek.
Ha a saját utadon mész:
Akkor hű leszel önmagadhoz.
Ha a saját utadon mész:
Akkor igeneled végre sorsodat.
Ha a saját utadon mész:
Akkor éled a saját életedet, és nem a másét.
Ha a saját utadon mész:
Akkor teljesedik ki igazán az életed.
Ha a saját utadon mész:
Akkor és csakis akkor éred el majd a célodat.
Láttam, hogy megkönnyebbültél. Kezet ráztunk és elköszöntél. Most várom, hogy jelentkezz ismét és azt mondd: Megérte, hogy a saját utamat járom.

Stuttgart, 2012-10-03.
Imre atya

péntek, október 07, 2016

Légy önmagad... Hiteles keresztény

Napjaink keresztényüldözése a tolerancia nevében


A genovai Szent Lőrinc bazilika - ANSA      11/08/2016 15:59


„A keresztényeket redukálhatják ugyan egy alig látható kisebbségre, de teljesen soha nem tudják megsemmisíteni” – jelentette ki szerdán Angelo Bagnasco genovai bíboros azon a szentmisén, melyet Szent Lőrinc, a város védőszentjének az ünnepén mutatott be Genova székesegyházában. Bagnasco bíboros, az olasz püspök konferencia elnöke szerint az úgynevezett unique pensée, kizárólagos gondolkodásmód jegyében kulturális uniformizálás kísérlete folyik”. Ferenc pápa szerdai tweet üzenet is erre világít rá: „A különböző kultúrákból álló társadalomnak törekedni kell az egységre, a különbözőség tiszteletben tartásával”.

A birodalmi egységesítés jegyében üldözték a keresztényeket a császárkorban
A genovai székesegyház védőszentjét, Szent Lőrinc diakónust 258. augusztus 10-én végeztette ki Valeriánusz római császár azzal a szándékkal, hogy megerősítse a birodalma egységét a pogány császárkultuszban. A keresztények azonban túlságosan különböztek a többiektől, ezért úgy gondolták, hogy mivel aláássák a birodalom ideológiai egységét, ezért szükség van az eltávolításukra. Bagnasco bíboros homíliájában ebből a történelmi háttérből indult ki, hogy a jelenkori keresztényüldözésről beszéljen.

A mai módszerek kifinomultabbak, de nem kevésbé kegyetlenek
„Miközben a keresztényüldözés klasszikus formája továbbra is folytatódik, a mai korban ehhez hozzákapcsolnak még kifinomultabb, de nem kevésbé kegyetlen formákat, és amelyeket nem kevésbé törvénytelen módon legalizálnak. A mi öreg kontinensünk ebben jócskán tapasztalt és beteg, a csődbejutott saját ideológiáival együtt: Európa, a jogok kontinense mindjobban diszkriminálja a kereszténységet, de az is igaz, hogy a földkerekség semmiféle hatalma nem szerezheti meg az ember szívét hazugságokkal, csalárd ígéretekkel és látszatdemokráciával”.

A folytatás itt a Vatikáni Rádió oldalán olvasható