Oldalak

kedd, február 28, 2017

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése



Évközi 8. vasárnap 

*** A héten a szentmisék hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesznek. Szerdán hamvazó szerda, és ezzel elkezdődik a húsvéti előkészület, a nagyböjti szentidő. Hamvazószerda szigorú böjti nap, ez azt jelenti, hogy 14 és 60 év közötti személyeknek ezen a napon 3-szor szabad étkezni, de csak egyszer jóllakni, s tartózkodni a hús eledeltől. 

*** Ne feledjük, hogy a Nagyböjt az év legcsendesebb időszaka az öntudatos hívő keresztény ember számára, amikor többet foglalkozunk lelkünkkel és törekszünk elmélyíteni kapcsolatunkat Istennel, a bűnbánat segítségével a lelki megújulás útját járva. Éppen ezért az Úr Jézus iránti szeretetből, aki értünk hordozta a keresztet és áldozta életét a keresztfán, tegyünk jó elhatározást. Fogadjuk meg most a nagyböjt kezdetén, hogy ebben az időszakban tudatosan kerülni fogjuk a zajos mulatságokat, hangos szórakozásokat és igyekezünk minél több önmegtagadást, lemondást hozni és gyakorolni a szeretet cselekedeteit, elsősorban a szegények, az elhagyottak, az idősek és betegek támogatásával. Mindezt pedig tegyük egyénileg is, de a családdal közösen is.

*** Hamvazószerdán du 5 órától végezzük a szentmisét, a szentmise keretében hamvazkodási lehetőség lesz. Csütörtökön reggel ½ 8-tól lesz a szentmise. *** Nagyböjt folyamán minden pénteken lesz keresztúti ájtatosság délután ½ 5-től, és 5 órától szentmise

*** Szombaton ismét reggel ½ 8-tól lesz a szentmise. 

*** Nagyböjt első vasárnapján délután 5 órától lesz egy képes előadás itt a templomban, amellyel szeretnénk segítséget nyújtani a nagyböjtre való ráhangolódáshoz. Az előadás címe: „A kereszt, amely megszólította Assisi szent Ferencet”. Szeretettel várunk mindenkit! 

*** Az elmúlt évben az adó 2%-ból mintegy 2200 lej gyűlt össze. Isten fizesse azoknak, akik személyesen kitöltötték az ehhez szükséges nyomtatványt illetve azoknak is akik azon fáradoztak, hogy másoktól is összegyűjtsék ezeket a felajánlásokat. Az idén is kérni szeretném a kedves testvéreket, hogy adójuk 2%-val támogassanak bennünket, hiszen még van tenni való a templomban és környékén is, nem beszélve a kolostor felújításáról, amit az idén Isten segítségével el szeretnénk kezdeni.

Világunk felcserélte a vallás gyámságát a pénz zsarnokságával – Évközi 8. vasárnap - hanganyag

... Nem arról van szó tehát, hogy ne törődjünk a megélhetésünkkel, ne vessünk és arassunk, ne szőjünk és készítsünk ruhát! Sokkal inkább arra kell figyelnünk, hogy aki mániákusan "rácsavarodik" a pénzre, aki élete fő céljának az evilági, anyagi értékeket tartja, az egyszerűen képtelen lesz igazán komolyan foglalkozni Istennel: az üdvösségre vivő dolgokkal, s embertársainak szolgálatával...    


szombat, február 25, 2017

Világunk felcserélte a vallás gyámságát a pénz zsarnokságával – Évközi 8. vasárnap - Mt 6, 24 – 34

A mai Evangéliumban négyszer szólít fel a mi Urunk, hogy ne aggodalmaskodjunk. „Ne aggódjatok életetek miatt…” (Mt 6,25), és a továbbiak csak ezt a gondolatot mélyítik el és próbálják érthetőbbé tenni. Eszerint a mai evangéliumi szakasz kulcsmondata, Szent János evangélista megfogalmazásában így hangzik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” (Jn 14,1)

A mai pszichológia tudományosan is kimutatta, hogy az aggódás, az állandó lelki nyugtalanság, békétlenség nem hogy „nem hosszabbítja meg egyetlen arasszal se az életet”, de épp ellenkezőleg: nagyon sokat rövidít rajta.
Az aggodalmaskodás, a túlzott aggódás megakadályoz a cselekvésben, terméketlenné teszi próbálkozásainkat, vissza fog a tenni akarásban, sőt rombolja a személyiségünket - hosszú távon pedig megbontja a test és lélek egységét, képes pszichoszomatikus zavarokat okozni, azaz testi betegséget produkálni…

„Ne aggódjatok…” Kinek ne tetszenék ez a felszólítás? Ki ne vonzódnék ehhez az isteni Bátorítóhoz? S nem az-e a modern igehirdető, aki ahelyett, hogy súlyos kötelességeinkre figyelmeztetne, az örömhír vigasztaló szavaival vonz? Nem arra van-e szüksége a mai kor keresztényének, hogy feloldják félelmeit, eloszlassák aggodalmait?
Vigyázzunk ezzel a gondolatmenettel. Az aggodalom eloszlatása még nem minden, egyébként sem sikerülhet huzamosabb időn át, csak ha szilárd kapaszkodót is tudunk nyújtani hozzá.
Az Úr Jézus nem éri be azzal, hogy nyugtatgatja szorongó lelkünket. Ő megadja félelmeink feloldásának alapját is, amikor felhívja a figyelmet a teremtő Isten titokzatos gondviselésére, mely túlmutat ennek a földi életnek a láthatárán. Jó tudni, hogy egy gondoskodó, apaként a szerető Isten vigyáz ránk.

Vigyázat, Jézus evangéliumi mondatait olvasva olyan "laza, hippi" mentalitást, gondolkodásmódot vélünk fölfedezni – ami teljes mértékben száműzni látszik az előrelátást, a jövőről való gondoskodást. Hogy ez mennyire nem így van, arról tanúskodnak a példabeszédei, amelyekben az előrelátás hiányát elmarasztalja. Gondoljunk csak a házát homokra építő emberre, a tartalék olaj nélkül lakodalomba induló balga lányokra, vagy a talentumát elásó szolga esetére!
Nem arról van szó tehát, hogy ne törődjünk a megélhetésünkkel, ne vessünk és arassunk, ne szőjünk és készítsünk ruhát! Sokkal inkább arra kell figyelnünk, hogy aki mániákusan "rácsavarodik" a pénzre, aki élete fő céljának az evilági, anyagi értékeket tartja, az egyszerűen képtelen lesz igazán komolyan foglalkozni Istennel: az üdvösségre vivő dolgokkal – embertársai szolgálatával és az Istenre figyeléssel – imával, vasárnapi szentmisével, a szentgyónással, szentáldozással, a nagyböjti, adventi időszak katolikus módon való megtartásával: böjttel, zajos mulatságtól való tartózkodással…

Nem az előrelátást, a munkát kicsinyli le Jézus, csak a helyes fontossági sorrendet igyekszik a fejünkbe verni.
Végül is ki a csudát érdekel, hogy ha ég a ház, akkor bent marad sok, egyébként hasznos és fontos dolog, melyekért pénzt és fáradságot áldoztunk – ha közben a gyerekünket mentjük ki? Nincs az a munka, nincs az a pénz, ami fontosabb lehetne Istennél.

„Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is”.

Rendkívül fontos, hogy megalkuvás nélkül Isten mellet döntsünk, és csak Őt szolgáljuk, teljesen ráhagyatkozva üdvösségtervére. Azonban éppen a pénz nehezíti meg, hogy fenntartás nélkül Istent válasszuk.
A pénz gyakran hazug és erőszakos módon uralkodik életünkben. A pénz miatt családok és nemzetek hadakoznak, perelnek egymással; a pénzért feláldozzák a gyengéket vagy akár egész nemzeteket. Világunk felcserélte a vallás gyámságát a pénz zsarnokságával.

Ezért fontos Jézus figyelmeztetése, hogy felfigyeljünk rá: igazából kinek szolgálunk a szürke hétköznapok közepette, a mindennapi életben? Legfőbb ideje, hogy uralmunk alá hajtsuk a dolgokat, mielőtt azok uralkodnak el rajtunk. Ideje, hogy lerázzuk a mammon láncait és szabadon ahhoz kössük, arra bízzuk magunkat, Aki soha nem múlik el és soha nem változik. Ideje arra hagyatkoznunk, Aki nem hagy el minket.

Az Úr Jézus azt is tanítja, hogy szívünk megnyugvásához nem elég tudnunk arról, hogy Isten gondunkat viseli, hanem radikális döntést kell hoznunk életünkben: teljes szívvel az Úrnak szolgálni, és mindenekelőtt keresni az Isten országát és annak igazságát. Hiszen éppen a megosztott, kettéhasadt szív termeli ki magából az újabb és újabb kételyeket, félelmeket, szorongást, lelki nyugtalanságot.

A pénz gyakran csaknem áthatolhatatlan akadály lehet az Isten és az ember közötti kapcsolatban. Életünkben mégsem mellőzhetjük. Hogyan kell úgy használnunk, hogy ne legyünk rabszolgái?
A pénz, eszköz kell, hogy legyen, amit arra használunk, hogy Istennel együtt beteljesedésre vigyük a világot és a teremtést. Ezért Jézus elég határozottan figyelmeztet, hogy „A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!” (Mt 6,20), mert ezek sokkal fontosabbak, mint azok, amelyeket itt a földön gyűjtenénk, és idővel "megrágná a moly és elemésztené a rozsda".

Isten ajánlata és hitünk kihívása, hogy az élet bizonytalansága közepet biztonságban éljünk Istennel, Istennél és az ezer apró, hétköznapi gondot felcseréljük az egyetlen, Isten országáért és annak igazságáért való aggódással. 

XVI. Benedek pápa mondotta egy alkalommal: „A gondviselésbe vetett hit nem ment fel a méltóságteljes életért folytatott küzdelemtől, viszont megszabadít a tárgyak iránti rendetlen vágytól és a holnaptól való félelemtől!”

vasárnap, február 19, 2017

"Ha ellenséged éhes, adj neki kenyeret…" - Évközi 7. vasárnap

„Szeressétek ellenségeteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak… hogy olyan tökéletesek legyetek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!” (Mt 5, 38 - 48)

Nem könnyű lecke ez a mai evangéliumi lecke, amely a gyűlölettől a szeretetre, az átkozódástól az áldásra akar elvezetni, illetve a tökéletlenségből a tökéletességre. Lehetséges egyáltalán, hogy valaki ne gyűlölje ellenségét, azt, aki állandóan csak gáncsot vet, kárt okoz neki, azt, aki állandóan kipletykálja, rosszindulatúan megrágalmazza?

Természetes, hogy az ellenséget gyűlöljük. Azért ellenség... Sok példát lehetne felhozni, akár édes testvérek, rokonok, vagy szomszédok életéből, hogy mit jelent gyűlölni – milyen ‘gyümölcsei’ vannak a gyűlöletnek és hogyan adja át az apa a fiának és az anya a lányának a gyűlölet tartását. Hány és hány történet szól arról, miként keseríti meg a gyűlölködő mások és ugyanakkor önmaga életét! A természetes indulat bizony a haragra és gyűlöletre vezet, mindannyian át is éljük ezt különböző helyzetekben és különböző mértékben. Az értelmünk ugyan azért valahol tudja, lelkünk mélyén mégiscsak érezzük, hogy ez nem vezet jóra – de a zsigereink nem engednek béklyóikból.

A szeretet természetellenesnek tűnik. A szeretet még szeretteink esetén sem mindig könnyű – az ellenség esetén pedig egyenesen természetellenes. Ennek ellenére belátható, hogy ez az egyetlen út emberi kapcsolataink rendezésére – ez az egyetlen út emberi kapcsolatokra. Az ellenséget nem legyőzni kell, hanem szeretni. Bár előfordulhat, hogy eközben baráttá lesz – de nem ezért kell szeretni. Az ellenséget, mint ellenséget kell szeretni. Azt az ellenséget is, aki élete végéig ellenségünk marad. De mit is jelent az ellenséget szeretni?

„Hallottátok, hogy ezt mondták: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak” (Mt 5,43 sk.).
E jól ismert szentírási mondat első fele ószövetségi idézetet foglal magába, amit Jézus is „első parancs”-ként hangsúlyoz (Mt 22, 39), viszont a mondat második fele valótlanságot tartalmaz, lehetetlen, hogy Jézustól származzék. Az állítólag megparancsolt ellenséggyűlölettel kapcsolatosan a „Jeruzsálemi Biblia” kommentárjában ez áll: „E parancsolatnak második része… nincs meg a régi törvényben, tehát itt sem fordulhat elő”.
Amúgy a Példabeszédekben az ellenséggel kapcsolatosan ezt olvashatjuk: „Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik” (Péld 24, 17). „Ha ellenséged éhes, adj neki kenyeret, hogyha meg szomjas, adjál neki vizet!” (Péld 25, 21). Nátán rabbi, azt tanítja, hogy a hatalmasak leghatalmasabbja az: „Aki megnyeri az ellenség szeretetét”.

Mint látjuk, már az Ószövetségi Szentírásban is, de Jézus tanításában még hangsúlyozottabban is: a káröröm, ellenséggyűlölet és a rossznak rosszal való viszonzása tiltott dolog, míg a nagylelkűség és az ellenségnek a szükségben nyújtott szeretetszolgálatok megparancsoltatnak.
De az ellenségszeretet, mint erkölcsi alapelv – úgy tűnik – mégis csak szentekre van szabva. Ebből kiindulva joggal tehetjük föl a kérdést a teljesíthetőséggel kapcsolatban: „Meg lehet ezt tartani? Lehet azokat szeretni, akik gyűlölnek minket és rosszat tesznek velünk? Nem illúzió-e ez”?
A válasz megfogalmazása kapcsán tudnunk kell, hogy itt nem követel tőlünk senki ellenség iránti rokonszenvet, sem önfeladást, mert sem érzelmeket, sem a vértanúságot nem lehet megparancsolni, hanem „a tett”-et – egyébként ez az egyik leggyakrabban előforduló szó a jézusi szótárban. És valójában a felebaráti szeretet törvényében (Lev 19, 18) nem az áll, hogy „szeresd felebarátodat”, hanem: „Viseltess szeretettel felebarátod iránt úgy, mint magad iránt!” Ez pedig nem szívbeli indulatot vagy érzelmet követel, hanem a szeretet gyakorlati bizonyítékait, mint pl. betegek látogatása, alamizsnaosztás titokban, szomorúak megvigasztalása, kenyér az éhezőknek – egyszóval: a szeretetnek mindazokat a gyakorlati bizonyítékait, amelyek tettekhez vezetnek, és a szeretetet ápolják.
Mivel Jézus szeretett párhuzamos ellentétpárokban prédikálni, azért az eredeti szemita megfogalmazásban a „szeresd ellenségeidet” semmiképpen sem arra szólít fel, hogy az ellenséget érzelmileg kell szeretni, hanem az ellenféllel olyan kiengesztelő bánásmódra biztat, amelynek célja az ellenség leszerelése. Tehát arra irányul, hogy az ellenség megszűnjön ellenség lenni.

Lehetne hivatkozni a természetellenességre, a követelmény magas – emberileg tulajdonképpen teljesíthetetlen – szintjére, és még ki tudja mire. Csakhogy Jézus közvetett módon azt is elmondja, hogy ha a kibúvók útját járjuk, akkor lemondunk arról, hogy Isten gyermekei legyünk és elnyerjük az örök boldogságot! A tökéletes Atyának csak a tökéletesek lehetnek gyermekei.
Ez persze nem azt jelenti, hogy valami képmutató utat válasszunk, és mímeljünk tökéletességet, miközben valójában tökéletlenek vagyunk. Az, hogy csak a tökéletesek lehetnek Isten gyermekei, azt jelenti, hogy az Ő tökéletessége formálhat át mindnyájunkat, és tehet tökéletessé – gyarlóságaink mellett is. Mert nem egyszerűen nekünk kell – saját erőforrásból – elérni a tökéletességet, hanem a szívünket kell megnyitnunk, hogy Isten maga munkálja ki bennünk, ahogy Pál apostol fogalmaz: „félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket… mert Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően” (Fil 2,12b-13).

Emberi természetünk sosem fog rávinni az ellenség szeretetének útjára. Ezt csak a jókra és gonoszakra egyformán napját felhozó és esőjét adó Tökéletesség, vagyis maga Isten teheti meg velünk. Ő az, Akit követnünk kell, akinek példája alapján a rosszért jóval kell fizetnünk; átokért áldással, az ellenségeskedést az ellenfél előzékeny leszerelésével kell viszonoznunk. Szent Lukács evangélista is erre biztat, amikor azt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36).
Ezzel a Szentírás nemcsak az Isten kimeríthetetlen, irgalmas szeretetének az utánzását ajánlja, hanem egyidejűleg megcsendíti Isten pedagógiáját is, mely a bűnöst a jóság révén belátásra és megtérésre akarja indítani.

A mai szentmisében kérjük Isten segítségét ahhoz, hogy ne csak azokat szeressük, akiktől kedvességünk viszonzását várhatjuk, hogy ne ragadjunk le annál, amit a természetes emberi akarat diktál még a bűnösöknek, még a hitetleneknek is – hiszen, ha vallásosságunk nem több náluk, ha messze nem haladja meg az írástudókét és farizeusokét, bizony semmiképpen nem mehetünk be a mennyek országába. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy nyissa meg szívünket-lelkünket Szentlelke előtt, hogy belénk áradhasson isteni, mindenkire érvényes szeretete, és így tökéletességének részesei lehessünk!

szombat, február 11, 2017

"Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” - Évközi 6. vasárnap

Felelőtlen lenne az a gyermek, aki azt tartaná, hogy a szülei neki ne parancsoljanak. Felelőtlen lenne az a felnőtt, aki azt vallaná, hogy neki ne írják elő a közlekedés szabályait, ő majd a saját elgondolása szerint közlekedik. S felelőtlenek lennénk mi magunk is, ha azt mondanánk, hogy Isten ne szóljon bele az életünkbe, ne adjon parancsokat, törvényeket, mi majd nélküle is elrendezzük életünket. Igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy Isten törvényei mögött atyai szeretet van. Aggódó szeretettel vigyáz, hogy el ne rontsuk életünket, azonban nem kényszerít semmire sem.

Éppen ezért az ószövetségi Szentírás központi témái között szerepel az Isten törvénye, és ezen belül az Ő törvénye iránti hűség.
Érdekes megfigyelni az első olvasmányban, hogy hogyan mutat rá a szent szerző az ember eme kötelességére: „Módodban á1l, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad… Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15, 15. 17.).
Ez annyit jelent, hogy aki követi az isteni törvényt, annak élete lesz, viszont, aki hátat fordít neki, az a halálba rohan. Az élet vagy az örök halál saját választásának következménye.

Isten szereti teremtményét, az embert, és célba akarja juttatni életét. De a cél elérése érdekében az embernek közre kell működnie vele. Ezért kapta Istentől a szabad akarat ajándékát, hogy szabadon választhasson jó és rossz között. Isten ajándékai azonban kötelezettséggel is járnak. Így a szabad választás lehetőségével együtt jár a felelősség is.
Igen, az ember szabad, ezért felelős minden tettéért. Ha rosszat tesz, egyedül ő a hibás. A szent szerző szerint Isten „senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra.” (20).

Izrael, népének egész szentsége és igazságossága a törvény iránti szeretetben és tiszteletben állt. A vége végén ez a törvény mégsem volt tökéletes, mert az ember túlságosan elanyagiasította. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (vö Mt 5, 17-37).
Az Úr Jézus azt hangsúlyozza, hogy a törvény anyagi, külsőleges megtartása nem elég. Ő nem a törvény betűjét hangoztatja elsősorban, hanem igaz lelkületet kíván követőitől. Szerinte, mélyebb, személyesebb, bensőbb hűségre van szükség, ami elkötelezi az elmét, a szívet és a lelket. Ő a bűnt nem büntetéssel akarja irtani, hanem megelőzéssel. Azt tanácsolja, hogy az ember uralkodjék rendetlen vágyain, szenvedélyein, melyek bűnre csábítják.

„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” Ez a szent Máté evangélista által hatszor ismételt mondat azt hirdeti, milyen lényeges változásokat hozott Jézus a törvény megtartásában.
Nem elég például, ha valaki nem gyilkol; szerinte figyelnünk kell azokra az egyszerű szavakra, sőt gondolatokra is, amelyek szeretetlenséget, megvetést, a felebarát iránti ellenérzést fejeznek ki. Aki haragot vagy neheztelést ápol magában felebarátja iránt, az olyan, mintha szívében megölné. Felebarátja meghalt szeretete számára, ki van zárva jóindulatából, érdeklődéséből.

Igen, belülről, a szívből fakadnak a gonosz, gyilkos gondolatok, a házasságtörő vágyak. Így, nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberölés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell végbemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és a házasságtörő kívánság.

Testvérek, az nem elég, ha valaki külső tettekkel nem vét a törvény ellen, a gonosz gondolatokat és vágyakat is fel kell számolnia, egyébként már vétkezett is "szívében", - megölte felebarátját vagy házasságot tört…
A régi törvény tökéletesítése pontosan abban áll, hogy az embernek figyelnie kell szándéka tisztaságára és az igazságosságra, mégpedig nemcsak külső magatartásában, amit mindenki lát, hanem szíve és elméje csak Isten előtt ismert legmélyebb indulataiban is.
A szív tisztasága mindennél fontosabb. A vallási gyakorlatok külsődleges végzése nem sokat ér, ha az ember szívében gonosz indulatok rejtőznek. Ezért mondja Jézus, hogy mielőtt ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki embertársaddal.

A mai evangéliumi üzenet azért is megfontolandó, mert gyakorta mi is olyanok vagyunk, mint a farizeusok. Ájtatossági gyakorlatokat végzünk, többé-kevésbé elmormoljuk napi imáinkat és egyházi hozzájárulást is fizetünk, de szívünkben ott lapul az embertárs iránti harag érzése, a bosszúállás vágya, vagy a megvetés, lenézés gondolata, a megszólás, a kibeszélés, a pletyka, a kritizálás ténye. Minthogy ez így semmiképpen sincs rendjén, kérjük Istent, segítsen, hogy embertársainkkal kiengesztelődve tiszta szívvel tudjuk végezni vallási gyakorlatainkat.

Az ószövetségi próféták is gyakran beszéltek ilyen értelemben, de a törvényre az utolsó tökéletes ecsetvonást, az i betűre a pontot Jézusnak, az örök Bölcsességnek kellett felraknia.
Hogy a keresztény ezt ezen a szinten értse és élje meg, be kell hatolnia az Evangélium bölcsességébe, ami nem ennek a világnak a bölcsessége, hanem „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége” (1 Kor 2,7).

Az evilági bölcsesség földi, emberi szempontokat vesz figyelembe, amilyenek az anyagi érdekek, a hiúság, különféle élvezetek, szenvedélyek. Az isteni bölcsesség viszont az Úr dicsőségét és az ember örök boldogságát tartja szem előtt.

A kétféle bölcsesség nem egyszer éles ellentétben áll egymással. Így Krisztus a világ szemében oktalanságnak számító kereszt által dicsőítette meg Istent és váltotta meg az embert. Ezért Krisztus keresztjének misztériuma az, amit – meghalva a világ és a test bölcsességének – minden kereszténynek újra meg kell élnie.

Azt hiszem, tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor nehéz megtartani ezeket a tökéletességre indító törvényeket, de ilyenkor mindig gondoljunk arra, hogy mégiscsak ez vezet az örök üdvösségre.
A szentek élete bizonyítja, hogy minden nehézséget le lehet győzni, ha tudjuk, hogy miért küzdünk és mi a vágyunk. Üdvösségünk, örök boldogságunk érdekében csak egyetlen lépést kell tennünk, de azt az egy lépést, ami Istenhez közelebb visz, nap, mint nap meg kell tennünk!

szombat, február 04, 2017

A só feloldódva, a fény szétáradva hat – Évközi 5. vasárnap (Evangélium Mt 5, 13-16)

„Ti vagytok a föld sója... Ti vagytok a világ világossága”- hangzott el a mai rövid evangéliumi szakaszban Jézus kijelentése.

Az Úr Jézus hasonlatainak kiinduló pontja a mindennapi életben fontos szerepet betöltő só és világosság. Éppen ezért Jézus hasonlatainak nemcsak „tárgyai” közismertek hallgatói előtt, hanem azok jelentősége is, ami rávilágít mondanivalójának lényegére.
Jézus más helyen ahol sóról és világosságról beszél, a hasonlatot vagy önmagára, vagy az általa elérkezett Isten országára alkalmazza. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja Szent János evangéliumában. Itt - Szt. Máté evangéliumában - a tanítványokra és általuk minden benne hívőre érti: „Ti vagytok a föld sója”. És „Ti vagytok a világ világossága”- mondja.
Azt hiszem fölösleges beszélnünk arról, hogy a só és a világosság, milyen fontos szerepet játszik az ember életében.

Gondolkodtunk-e már azon, hogy mitől lesz a só, só és a világosság, világosság? Hogy milyen feltételeknek kell teljesedniük ahhoz, hogy az oly nagyon nélkülözhetetlen szerepüket betölthessék? Hogy a só ízt adhasson, ha kell, tartósíthasson. Hogy a világosság fényt árasszon, oszlatva a sötétséget, s ha kell, melegíthessen, éltessen?
Ahhoz, hogy a só asztalra kerüljön, használhatóvá váljon, előbb a föld mélyéből felszínre kell hozni, vagy a tenger vízéből kell kiszűrni illetve lepárolni.
Ahhoz, hogy fényhez juthassunk, szükségünk van a fényforrásra: lámpára vagy gyertyára illetve a fényt tápláló olajra, viaszra meg gyújtó eszközre. Miután az előfeltételeknek így eleget tettünk, attól kezdve a só is, a fény is betölti feladatát, eleget tesz só, illetve fény mivoltának, egészen addig a pontig, amíg önmagát egészen föl nem emészti, mert a só feloldódva, a fény szétáradva hat.
Milyen csodálatos, hogy a nap fénye, melege képes a sötét, hideg földbe hullott magot előcsalogatni, fényével és melegével életet adni neki, sőt sokszoros termésre serkenteni. Vagy a só, amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. De ha „kilép” a dobozból és feloldódik, akkor jobbá teszi a dolgokat, ízletessé az ételeket. Önmagát odaajándékozza és eltűnik. Ugyanis a sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye önmagát, hanem hogy szétáradjon. Ilyen kell, hogy legyen a keresztény ember élete is. Ugyanis nem cél a kereszténység, hanem eszköz, hogy jobbá és szebbé tegye az emberek életét.

Megtörténhet, hogy elveszítjük az Evangélium tanításának lényegét, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a hitet, a reményt és a szeretetet tovább adni azoknak, akikkel találkozunk, amelyek pedig Isten ajándékai.
Az is megtörténhet, hogy beolvadunk a rendszerbe, hogy magunkévá tesszük ennek a világnak a mentalitását anélkül, hogy az árral szemben akarnánk úszni vagy, hogy megtestesítenénk a boldog-mondásokat, valamint az is, amikor az Evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk emberségben. Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette az ízét, ha nem szabadulunk meg az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától az élet morzsáit és nem a tanítás töredékeit akarják befogadni.
A tanítványnak, mint a sónak meg kell őriznie azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, és tovább kell adnia az Evangéliumot, amely átjárja és tartóssá teszi, sőt értelmet és célt ad az emberi életnek.

De mikor válik a föld sójává és a világ világosságává a keresztény ember? Hát attól a pillanattól kezdődően, amint kereszténnyé lett. De mikortól lesz a szó igazi értelmében kereszténnyé, Krisztuskövetővé az ember? Hát, amikor megkeresztelkedik, amikor Istennek gyermeke, az Egyháznak tagja, a mennyországnak örököse lesz - mondhatná valaki és ez mind igaz, de nem elég.

Valaki, akkor válik igazán kereszténnyé, - amikor tudatosan vállalja a keresztségben kapott isteni hívatást, - amikor önként és készségesen mond „igent” a jézusi küldetésre, - amikor mindennapjait Isten akarata szerint rendezi be, - amikor úgy szereti Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.
Itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk számít. Akárcsak a liturgikus Amen-nel, itt is Isten cselekvésére, életünkre vonatkozó akaratára mondunk igent. Átengedjük neki az irányítást és hagyjuk, hogy általunk ő cselekedjék. Vagyis nem a magunk ízével kell megízesíteni, s nem a magunk világosságával kell bevilágítani ezt a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk, továbbadnunk.

„Ti vagytok a föld sója… a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” Nyilvánvaló, hogy itt Jézus nemcsak a tanítványok, hanem minden benne hívő, az egész egyház, „a hegyen épült város” missziós hívatásáról, küldetéséről, missziójáról beszél.
Arra kell gondolnunk, hogy minden kereszténynek missziós hívatása van. Nem külön küldetésként kapja ezt, hanem egyszerűen abból a tényből eredően, hogy kereszténnyé, krisztusivá lett. Viszont ez az általános missziós küldetés nem agitációból és propagandatevékenységből áll, hanem abból, hogy a kereszténység és külön-külön minden keresztény ember megvalósítja önmagát és megőrzi sajátos „krisztusi természetét”, ahogyan a só, amikor megóvja a pusztulástól a romlandó dolgokat, s ahogyan a lámpa, amikor világít a házban levőknek.

A keresztény ember számára ugyanígy „természetes” feladat kell, hogy legyen a világ megízesítése és romlástól való megóvása, s kötelessége az evangélium fényének személyes, tanúságtevő élete általi tovább adása.
A keresztény misszió csak akkor hiteles, ha egyben tanúságtétel is Krisztus mellett, s nem az „emberi bölcsesség elragadó beszéde csupán”, hanem a „lélek és erő bizonysága”(1 Kor 2,1-5) – mondja Pál apostol a mai szentleckében.

A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az Evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk a világosságot és az élet ízét a világnak.
Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk az emberi létezésnek. Hagyjuk, hogy Krisztus Evangéliuma áthassa életünket, mert csak így válhatunk az Ő világosságának hordozóivá.

Ne feledjük a házi feladatot, amelyet Jézus adott a mai evangéliumi szakasz végén, megoldani, begyakorolni az elkövetkező napokban, hetekben: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Szerzetesek litániajá