Az abruzzókbeli Capestranóban
született 1386-ban. Az akkor még Magyarországhoz tartozó Szerémújlakon halt meg
1456. október 23-án.
Nagy része volt a nándorfehérvári
győzelemben, amelynek hírére III. Kallixtusz pápa Urunk színeváltozásának
ünnepét és a déli harangszót rendelte el.
556 esztendő távlatában a Szent, "Hunyadi karjának
erősítője", a katona, az egyszerű szigorú barát Ferenc rendjéből csak még
erősebbnek tűnik a jelenkorban, amikor a tehetetlenség üzen hadat az akciónak.
 |
Kapisztrán
Szent János képmása:
Lotz Károly |
János teljesen olasz, bár apja német zsoldos, aki Anjou
Lajossal érkezett itáliai földre, majd ő maga magyar seregek
védőszentjeként vonult be a történelembe.
Kapisztrán János sohasem készült háborúra, mégis
egész előéletét már lefoglalta az elkövetkező "harcmezőre":
Nándorfehérvár bástyáira-falaira az előkészület. "Mindössze" jogász
volt, bíró, csakhamar a nápolyi
legfőbb törvényszék elnöke lett,
Mint
hogy azonban nem látta biztosítva bírói függetlenségét, otthagyta a bíróságot,
s a nápolyi király huszonhat éves korában Perugia és környéke kormányzójává
nevezte ki. Ez a terület csak nem régen került a nápolyi királyság alá, s ezért
csak igen nagy bölcsességgel és eréllyel lehetett vele szemben boldogulni.
Igazságosztásáról lett híres, jegyzi meg az egyik
életrajzírója, Christophoro da Varese. Justitia (az Igazság) vette hát
pártfogásába, az aszkézis ifjúkorában korántsem érdekelte, inkább a "világ
szeretete" s a pártérdek: Csak azt óhajtotta, hogy Lászlónak, Szicília
királyának tessék... Azt hitte, az előkelő méltóságban szilárdan megáll.
Erre mondják a portugálok: Isten a görbe vonallal is egyenesen ír, csak
az eltorzult jámborság nem mondja ki, hogy szentek élettörténetében sokszor a
görbe vonal a sorsdöntő; a belső élmény, amelynek természetét még a
legnagyobb misztikusok is csupán sejtetni tudják.
János két évig minden különösebb
baj nélkül kormányzott, ekkor azonban egy belháború során fogságba ejtették.
Amikor pedig merész elhatározással menekülni próbált és menekülése nem
sikerült, kegyetlen bosszút álltak rajta.
Lábszárközépig érő vízbe állítják a börtön legalsó
szintjén. Három napig ébren bírta, aztán elaludt. Később elmondta - a
legtermészetesebb egyszerűséggel -, hogy álma rendítette meg, az üzenet,
amelyet egy tonzúrás ferencestől kapott. Utólag ismerte fel: a Poverello,
Assisi Ferenc volt. Attól kezdve "szívében erősen megfogadta", hogy a
csuhát, amit a Ferenc iránti tiszteletből kapott és magára húzott, le nem veti.
A habitust az őreitől kérte. Megkérdezték tőle: Nem csupán a rászedés beszélt
belőle, hogy szabadon bocsássák? A válasza az igazságosztóra vall: Én nem
szedlek rá titeket, nem szokásom a színlelés, minden dolgomat nyíltan teszem.
Miután elrendezte ügyeit
hozzátartozóival, menyasszonyával, s aztán fölvételért a perugiai szigorú (obszerváns) ferencesek házfőnökéhez
fordult, aki szilárdan elutasította. Ekkor papír püspöksüveget tett a fejére,
fölírta rá élete bűneit, s hátrafelé ülve szamár hátán végigment azon a
városon, amelynek azelőtt kormányzója volt. Ezt minden gúnyolódás ellenére
megtette. A házfőnök így is alig volt hajlandó felvenni, de hosszas
beszélgetések után 1416. október 4-én (Szent Ferenc napján) novíciusként a
zárdába lépett.
A szigorú (obszerváns) ferencesekre eső választása a
leendő katonára vall: a keményebb fegyelmet választja - tudatosan. Rájön:
"racionális, józan lelkének erősebb szigorra van szüksége,
megkötésre." Az obszerváns jelző abból a kifejezésből ered, hogy a
ferencesek egy része az eredeti regula (szabályzat) megtartására kötelezte
magát. Reformáltaknak is mondták őket. A szó visszaalakítást jelent,
mivel arra vonatkozik, hogy Assisi Szentje szabályzatának "lazább
értelmezése helyett" a kezdeti szigorúbbat kell elővenni.
A kor legjelentősebb ferences
hittudósánál, Sienai Szent Bernardinnál (1380-1444) elvégezte a hittudományi
tanulmányokat, 1420-ban harmincnégy éves korában. Ezután rövidesen
megkezdte nagyarányú működését, amelyből 35 év Itáliára és Franciaországra, a
legjelentősebb öt év pedig Közép-Európára, elsősorban Magyarországra esik.
A rendi reformtörekvésekből Kapisztrán jócskán
kivette a részét, például 1439-ben a jeruzsálemi és a jaffai kolostori élet
megújítására küldte a pápa. IV. Jenő idején pedig mint helynök-generális
ír új szabályzatot. Hihetetlen szervezőkészséggel és szuggesztivitással
rendelkezik, s bár az inkvizícióban is részt vesz, nem a középkorra vonatkozó
ostoba felfogást igazolja, hanem a lelkiismeret szavát: gyógyítani akar és nem
irtani, védekezni minden félrevezető tan, felfogás ellen, amely akció igenis a
középkor közösségének javát szolgálta, hiszen a történelmi idők ismeretében
mindig figyelni kell az akkori miértekre. Miért vállalta Kapisztrán - mint
jogtudós - a főinkvizítori kinevezést? Mivel tudta, hogy a hamis tanok
terjedésében a közösség nem a lelkiismeret szabadságát ünnepelte, hanem a
veszélyt látta. Az elfogulatlan historikus ezt így látja, s a vallástörténész
sem láthatja másként! (Hazudni nem szabad!) Kapisztrán a huszita-vezér Rokycanának
írja: "Nem óhajtom, hogy elpusztulj,
hanem a buzgóságtól űzve a te lelkedért lettem csavargó az egykor híres
Csehországban. Az üdvödért."
Az agónikus lelkek közül való: állandó harcban állt
önmagával, önmaga ellen. Vállalja a különben modern, vergődő keresztény emberre
jellemző állapotot, felfogást: az élet küzdelem, "a mélypont
ünnepélye", örökös halálra adottság. Rendtársainak írta: "Nem lehet senkit megkoronázni, aki nem
győzött; nem győzhet az, aki nem harcolt, nem harcolhat az, akinek nincsenek
ellenségei és kísértései." Ezzel a megvallással állt Hunyadi mellé, s
a történelmi tudattal, hogy Magyarország megsegítése Európa és a kereszténység
jövőjét szolgálja.
Mikor 1453. május 29-én a törökök elfoglalták
Konstantinápolyt, megnyílt számukra a hódítás lehetősége nyugat felé. Ezt akkor
csak V. Miklós pápa látta. Utóda, Callixtus keresztes hadjáratot hirdetett
(1455. május 15. ). Német segítség nélkül a hadjárat sikertelennek látszott, de
ők tanácskozáson kívül semmit nem tettek az ellenállás érdekében, noha
Kapisztrán rengeteget fáradozott. A burgundi hercegnek küldött levelében
világosan fogalmaz: "Nyújts
segedelmet..., nehogy a közös szerencsétlenséget fájdalmasabban megsirasd, és
saját országodban kelljen a törökkel harcolnod."
Ezután 1455. tavaszán
Magyarországra érkezett. A győri és budai országgyűlésen mindent elkövetett,
hogy a rendek közt szűnjön meg a pártoskodás, s induljon meg a török elleni
hadjárat. Támogatta őt Juan Carvajal, pápai bíboros-követ aki Buda
főtemplomában föltűzte magára a pápától küldött és megszentelt keresztet (1456.
febr. 15-én).
Hunyadi megkezdte
seregének szervezését, Kapisztrán pedig hozzáfogott a keresztes had
toborzásához. Ugyanennek az évnek a nyarán a hőslelkű ferences szerzetes már
nagyobb számú csapatokat tudott szállítani a nándorfehérvári várkapitánynak,
Szilágyi Mihálynak. De Fehérvárott saját szemével kellett meggyőződnie, hogy
dél felől közeledik a török sereg s a Dunán a vár alatt ott áll a hatalmas
hajóhad. Erre otthagyta a várat, s Pétervárad mellett találkozott Hunyadival. A
kard és a kereszt hőse összefogott s közös erővel három jelentős haditényt
vittek végbe.
Callixtus pápa június
29-én elrendelte, hogy az egész keresztény világ böjttel és bűnbánattal
engesztelje az Urat. Hogy a hívek erről meg ne feledkezzenek, naponta dél
tájban félórás szünetekkel háromszor húzzák meg az összes harangot a
földkerekségen.
Legelőször
is jól kidolgozott haditerv szerint júl. 14-én a kis magyar hajóhad Hunyadi és
Kapisztrán gyalogos seregének fedezete alatt megütközött a hatalmas török
hajóhaddal. Kapisztrán a parton magasra emelt kereszttel buzdított, Hunyadi
kardja a hajókon villogott s Szilágyi hátba kapta a török sereget. A két tűz
közé került török hajóhad tönkrement, s a Duna felől a magyar sereg szabadon
közlekedhetett a várba, s hozzáfoghatott annak megerősítéséhez a török gyalog
haderővel szemben.
Június 21-én este a
török nagy támadást intézett a vár ellen. Heves küzdelem indult meg az
ostromlók és a védők között. Mindenfelől hangzott Jézus és Mohamed neve.
A keresztények nem
csak Hunyadi irányítását hallhatták, hanem ott láthatták a vár egyik tornyában
a ferences barátot, amit magasan tartja a kereszt zászlaját, s imája árad Jézus
serege felé. A magyar sereg győzött az Úr Jézus nevében.
Hogy pedig ez a
győzelem teljes legyen, másnap a keresztesek megtámadták a törököt. S a kis
csapat, amelyet Kapisztrán Jézus nevét viselő bottal vezényelt, s később
Hunyadi és Szilágyi vezérelt, megint diadalt aratott.
Hogy ez a hármas
győzelem, amelyhez Kapisztránnak annyi köze volt, mit jelentett - az egész
kereszténység számára, arra legjellemzőbb, hogy hírére Európa szerte
felhangzott a hálaadó Te Deum, III. Callixtus pápa arra a napra (aug. 6.),
amelyen a győzelem híre Rómába érkezett, külön ünnepet (Urunk színe változása)
rendelt el, s a déli harangszó az egész kereszténységben e diadal dicsőségét
hirdeti.
A nagy győzelem után
három hétre (1456. aug. 11.) meghalt Hunyadi, s három hónapra (okt. 23. este
kilenckor) Kapisztrán János is.
Elzúgott az a század, a Kapisztráné-Hunyadié,
elzúgtak újabb századok. Nándorfehérvár és Európa harangjai viszont a győzelem
emlékezetében a minden idők emberének kondulnak, ahogyan Tamás Gergely Alajos
oratóriumában vagy Juhász Gyula versében: Az élet / Elmúlik, mint
felhői a nagy égnek. / Az örökkévalóság / Hullatja szirmait, miként a rózsák. /
De gyakran / Ott van a tovatűnő pillanatban. (Harangjáték)
Tóth
Sándor írását fölhasználva készült
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése