Oldalak

szerda, október 23, 2013

Napi gondolatok: Hunyadi karjának erősítője és a tiszta hit védelmezője

Kapisztrán Szent János áldozópap emléknapja 



Az abruzzókbeli Capestranóban született 1386-ban. Az akkor még Magyarországhoz tartozó Szerémújlakon halt meg 1456. október 23-án.
Nagy része volt a nándorfehérvári győzelemben, amelynek hírére III. Kallixtusz pápa Urunk színeváltozásának ünnepét és a déli harangszót rendelte el.
556 esztendő távlatában a Szent, "Hunyadi karjának erősítője", a katona, az egyszerű szigorú barát Ferenc rendjéből csak még erősebbnek tűnik a jelenkorban, amikor a tehetetlenség üzen hadat az akciónak.


Kapisztrán Szent János képmása: 
Lotz Károly
János teljesen olasz, bár apja német zsoldos, aki Anjou Lajossal érkezett itáliai földre, majd ő maga magyar seregek védőszentjeként vonult be a történelembe.
Kapisztrán János sohasem készült háborúra, mégis egész előéletét már lefoglalta az elkövetkező "harcmezőre": Nándorfehérvár bástyáira-falaira az előkészület. "Mindössze" jogász volt, bíró, csakhamar a nápolyi legfőbb törvényszék elnöke lett, Mint hogy azonban nem látta biztosítva bírói függetlenségét, otthagyta a bíróságot, s a nápolyi király huszonhat éves korában Perugia és környéke kormányzójává nevezte ki. Ez a terület csak nem régen került a nápolyi királyság alá, s ezért csak igen nagy bölcsességgel és eréllyel lehetett vele szemben boldogulni.
Igazságosztásáról lett híres, jegyzi meg az egyik életrajzírója, Christophoro da Varese. Justitia (az Igazság) vette hát pártfogásába, az aszkézis ifjúkorában korántsem érdekelte, inkább a "világ szeretete" s a pártérdek: Csak azt óhajtotta, hogy Lászlónak, Szicília királyának tessék... Azt hitte, az előkelő méltóságban szilárdan megáll. Erre mondják a portugálok: Isten a görbe vonallal is egyenesen ír, csak az eltorzult jámborság nem mondja ki, hogy szentek élettörténetében sokszor a görbe vonal a sorsdöntő; a belső élmény, amelynek természetét még a legnagyobb misztikusok is csupán sejtetni tudják.
János két évig minden különösebb baj nélkül kormányzott, ekkor azonban egy belháború során fogságba ejtették. Amikor pedig merész elhatározással menekülni próbált és menekülése nem sikerült, kegyetlen bosszút álltak rajta.
Lábszárközépig érő vízbe állítják a börtön legalsó szintjén. Három napig ébren bírta, aztán elaludt. Később elmondta - a legtermészetesebb egyszerűséggel -, hogy álma rendítette meg, az üzenet, amelyet egy tonzúrás ferencestől kapott. Utólag ismerte fel: a Poverello, Assisi Ferenc volt. Attól kezdve "szívében erősen megfogadta", hogy a csuhát, amit a Ferenc iránti tiszteletből kapott és magára húzott, le nem veti. A habitust az őreitől kérte. Megkérdezték tőle: Nem csupán a rászedés beszélt belőle, hogy szabadon bocsássák? A válasza az igazságosztóra vall: Én nem szedlek rá titeket, nem szokásom a színlelés, minden dolgomat nyíltan teszem.
Miután elrendezte ügyeit hozzátartozóival, menyasszonyával, s aztán fölvételért a perugiai szigorú (obszerváns) ferencesek házfőnökéhez fordult, aki szilárdan elutasította. Ekkor papír püspöksüveget tett a fejére, fölírta rá élete bűneit, s hátrafelé ülve szamár hátán végigment azon a városon, amelynek azelőtt kormányzója volt. Ezt minden gúnyolódás ellenére megtette. A házfőnök így is alig volt hajlandó felvenni, de hosszas beszélgetések után 1416. október 4-én (Szent Ferenc napján) novíciusként a zárdába lépett.
A szigorú (obszerváns) ferencesekre eső választása a leendő katonára vall: a keményebb fegyelmet választja - tudatosan. Rájön: "racionális, józan lelkének erősebb szigorra van szüksége, megkötésre." Az obszerváns jelző abból a kifejezésből ered, hogy a ferencesek egy része az eredeti regula (szabályzat) megtartására kötelezte magát. Reformáltaknak is mondták őket. A szó visszaalakítást jelent, mivel arra vonatkozik, hogy Assisi Szentje szabályzatának "lazább értelmezése helyett" a kezdeti szigorúbbat kell elővenni.
A kor legjelentősebb ferences hittudósánál, Sienai Szent Bernardinnál (1380-1444) elvégezte a hittudományi tanulmányokat, 1420-ban harmincnégy éves korában. Ezután rövidesen megkezdte nagyarányú működését, amelyből 35 év Itáliára és Franciaországra, a legjelentősebb öt év pedig Közép-Európára, elsősorban Magyarországra esik.
A rendi reformtörekvésekből Kapisztrán jócskán kivette a részét, például 1439-ben a jeruzsálemi és a jaffai kolostori élet megújítására küldte a pápa. IV. Jenő idején pedig mint helynök-generális ír új szabályzatot. Hihetetlen szervezőkészséggel és szuggesztivitással rendelkezik, s bár az inkvizícióban is részt vesz, nem a középkorra vonatkozó ostoba felfogást igazolja, hanem a lelkiismeret szavát: gyógyítani akar és nem irtani, védekezni minden félrevezető tan, felfogás ellen, amely akció igenis a középkor közösségének javát szolgálta, hiszen a történelmi idők ismeretében mindig figyelni kell az akkori miértekre. Miért vállalta Kapisztrán - mint jogtudós - a főinkvizítori kinevezést? Mivel tudta, hogy a hamis tanok terjedésében a közösség nem a lelkiismeret szabadságát ünnepelte, hanem a veszélyt látta. Az elfogulatlan historikus ezt így látja, s a vallástörténész sem láthatja másként! (Hazudni nem szabad!) Kapisztrán a huszita-vezér Rokycanának írja: "Nem óhajtom, hogy elpusztulj, hanem a buzgóságtól űzve a te lelkedért lettem csavargó az egykor híres Csehországban. Az üdvödért."
Az agónikus lelkek közül való: állandó harcban állt önmagával, önmaga ellen. Vállalja a különben modern, vergődő keresztény emberre jellemző állapotot, felfogást: az élet küzdelem, "a mélypont ünnepélye", örökös halálra adottság. Rendtársainak írta: "Nem lehet senkit megkoronázni, aki nem győzött; nem győzhet az, aki nem harcolt, nem harcolhat az, akinek nincsenek ellenségei és kísértései." Ezzel a megvallással állt Hunyadi mellé, s a történelmi tudattal, hogy Magyarország megsegítése Európa és a kereszténység jövőjét szolgálja.
Mikor 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, megnyílt számukra a hódítás lehetősége nyugat felé. Ezt akkor csak V. Miklós pápa látta. Utóda, Callixtus keresztes hadjáratot hirdetett (1455. május 15. ). Német segítség nélkül a hadjárat sikertelennek látszott, de ők tanácskozáson kívül semmit nem tettek az ellenállás érdekében, noha Kapisztrán rengeteget fáradozott. A burgundi hercegnek küldött levelében világosan fogalmaz: "Nyújts segedelmet..., nehogy a közös szerencsétlenséget fájdalmasabban megsirasd, és saját országodban kelljen a törökkel harcolnod."
Ezután 1455. tavaszán Magyarországra érkezett. A győri és budai országgyűlésen mindent elkövetett, hogy a rendek közt szűnjön meg a pártoskodás, s induljon meg a török elleni hadjárat. Támogatta őt Juan Carvajal, pápai bíboros-követ aki Buda főtemplomában föltűzte magára a pápától küldött és megszentelt keresztet (1456. febr. 15-én).
Hunyadi megkezdte seregének szervezését, Kapisztrán pedig hozzáfogott a keresztes had toborzásához. Ugyanennek az évnek a nyarán a hőslelkű ferences szerzetes már nagyobb számú csapatokat tudott szállítani a nándorfehérvári várkapitánynak, Szilágyi Mihálynak. De Fehérvárott saját szemével kellett meggyőződnie, hogy dél felől közeledik a török sereg s a Dunán a vár alatt ott áll a hatalmas hajóhad. Erre otthagyta a várat, s Pétervárad mellett találkozott Hunyadival. A kard és a kereszt hőse összefogott s közös erővel három jelentős haditényt vittek végbe.
Callixtus pápa június 29-én elrendelte, hogy az egész keresztény világ böjttel és bűnbánattal engesztelje az Urat. Hogy a hívek erről meg ne feledkezzenek, naponta dél tájban félórás szünetekkel háromszor húzzák meg az összes harangot a földkerekségen.
Legelőször is jól kidolgozott haditerv szerint júl. 14-én a kis magyar hajóhad Hunyadi és Kapisztrán gyalogos seregének fedezete alatt megütközött a hatalmas török hajóhaddal. Kapisztrán a parton magasra emelt kereszttel buzdított, Hunyadi kardja a hajókon villogott s Szilágyi hátba kapta a török sereget. A két tűz közé került török hajóhad tönkrement, s a Duna felől a magyar sereg szabadon közlekedhetett a várba, s hozzáfoghatott annak megerősítéséhez a török gyalog haderővel szemben.
Június 21-én este a török nagy támadást intézett a vár ellen. Heves küzdelem indult meg az ostromlók és a védők között. Mindenfelől hangzott Jézus és Mohamed neve.
A keresztények nem csak Hunyadi irányítását hallhatták, hanem ott láthatták a vár egyik tornyában a ferences barátot, amit magasan tartja a kereszt zászlaját, s imája árad Jézus serege felé. A magyar sereg győzött az Úr Jézus nevében.
Hogy pedig ez a győzelem teljes legyen, másnap a keresztesek megtámadták a törököt. S a kis csapat, amelyet Kapisztrán Jézus nevét viselő bottal vezényelt, s később Hunyadi és Szilágyi vezérelt, megint diadalt aratott.
Hogy ez a hármas győzelem, amelyhez Kapisztránnak annyi köze volt, mit jelentett - az egész kereszténység számára, arra legjellemzőbb, hogy hírére Európa szerte felhangzott a hálaadó Te Deum, III. Callixtus pápa arra a napra (aug. 6.), amelyen a győzelem híre Rómába érkezett, külön ünnepet (Urunk színe változása) rendelt el, s a déli harangszó az egész kereszténységben e diadal dicsőségét hirdeti.
A nagy győzelem után három hétre (1456. aug. 11.) meghalt Hunyadi, s három hónapra (okt. 23. este kilenckor) Kapisztrán János is.
Elzúgott az a század, a Kapisztráné-Hunyadié, elzúgtak újabb századok. Nándorfehérvár és Európa harangjai viszont a győzelem emlékezetében a minden idők emberének kondulnak, ahogyan Tamás Gergely Alajos oratóriumában vagy Juhász Gyula versében: Az élet / Elmúlik, mint felhői a nagy égnek. / Az örökkévalóság / Hullatja szirmait, miként a rózsák. / De gyakran / Ott van a tovatűnő pillanatban. (Harangjáték) 

Tóth Sándor írását fölhasználva készült

Nincsenek megjegyzések: