csütörtök, július 28, 2016

Szünidő... Imre atya írása újraolvasva

A következő kis történet igen csak elgondolkoztatott. Egy kínai professzor  meglátogatta berlini kollégáját. Amint megérkezett a pályaudvarra, barátja már türelmetlenül várta. – „Igyekezz” – mondta neki, „azonnal indul a busz. Ha ezt lekéssük, akkor majd csak tíz perc múlva indul a következő.” A kínai professzor nagy nyugalommal azt kérdezte: - „És mit csinálunk a tíz perccel, ha hamarabb érkezünk oda?”

Rohanó világunkban egyre kevesebb az idő. Mindenhova sietve megyünk. Ha kocsival vagyunk és előttünk a lámpa „narancssárgára” vált, még hamar áthajtunk rajta, nehogy egy percet is „elveszítsünk”. Ha autóúton megyünk és előzni akarunk, sokszor veszélyes helyzetekbe is belemegyünk, mert sietünk. Határidőnaplónk egyre telítettebb. Egyszerre több dolgot is teszünk, hogy végére érjünk. Hogy milyen minőséggel, az más kérdés... Sokan munkaszünetük idejét is azzal töltik, hogy közben mindenféle fontosnak vélt dolgot elintézzenek. Olyanok is vannak, nem kevesen, akik a skypon való beszélgetés közben valakivel épp e-maileznek, másik kezükben pedig a maroktelefonon épp egy hívást fogadnak... Végül nem kevés azok száma, akik még a szabadság ideje alatt is ide-oda rohannak, hogy minél több „élményben” legyen részük...

Pedig nem a fontos, hogy sokat tegyünk, hanem az, hogy amit teszünk, azt alaposan és jól tegyük. Nem az a fontos, hogy gyorsan dolgozzunk, hanem az, hogy hatásosan. Munkánknak csak akkor van értelme, ha pontosan és szépen, nem pedig kapkodva tesszük. „Ne légy szeles. (...) Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – írja József Attila költőnk.

Ezért fontos a munka, a tevékenység közben a szünet. Ha ugyanis csak dolgozunk, akkor megfárad a testünk és a lelkünk. Pihenés, kikapcsolódás alatt viszont mindkettő feltankolhat. Utána jobban és hatásosabban tudjuk végezni munkánkat.

Milyen legyen a hatékony szünet, a pihentető kikapcsolódás?

Mindenkinek más és más.

Egy banktisztviselő mesélte nekem, hogy időközben leszokott a kantinban való evésről, mert ebéd közben is állandóan a részvények állását kellett hallania társaitól. Mit csinál ehelyett? Ebédidő alatt elmegy, beül egy közeli templomba és élvezi a csendet. Neki ez a hatékony szünet.
Egy másik a parkba megy sétálni, hogy „kijárja” magából azt, ami nyomasztja.
Egyeseknek a felüdüléshez arra van szükségük, hogy találkozzanak másokkal, mások pedig inkább magukban akarnak maradni...

A csend, a nyugalom, a munka megszakítása gyógyít. Engedi, hogy fellélegezzek, segít abban, hogy az új követelményeknek jobban eleget tegyek. Kinyítom az ablakot, hogy friss levegőt eresszek be, és a terheket lerakom.
És néha, talán anélkül, hogy keresném, még az is sikerül, hogy elengedjem magam és Isten tenyerébe hullok. Ilyenkor magamhoz találok, új erőre kapok, és az előttem álló munkát sokkal könnyebben végezhetem el.

Miért írom ezeket?

Mert előttünk áll a szabadság és a vakáció, a „nagy szünet” időszaka. Gyermekeink már türelmetlenül számolják a napokat, hogy a szünidőt végre elkezdhessék. Vajon mi vár ránk? Vajon ki tudom-e magam istenigazából pihenni? Vajon lesz-e annyi időm, hogy önmagamhoz visszataláljak?

Isten adja, hogy így legyen!

Mindannyiótoknak egy nagyon szép vakációt, szünidőt és szabadságot kívánok! És Ő, akinek mindenütt gondja van ránk, Aki fölöttünk őrködik, Akit a jó és a „rossz” időt adja, kísérjen el Titeket mindenhova, áldjon illetve őrizzen meg Titeket, és hozzon vissza épségben és egészségben!

Ezt kívánja lelkipásztori és baráti szeretettel
Imre atya

Stuttgart, 2013-07-15.

vasárnap, július 24, 2016

Az imádság művészetét az Úr Jézustól kell elsajátítanunk… - Évközi 17. vasárnap - hanganyag



Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni? Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia. 

szombat, július 23, 2016

Az imádság művészetét az Úr Jézustól kell elsajátítanunk… - Évközi 17. vasárnap

Szent Mónika - a kitartó ima példaképe
Az életnek nagy ajándéka, ha valaki egy jó barátra, megértő szívre, segítő testvérre talál, akivel megoszthat, megbeszélhet mindent. Mennyivel több az, ha problémáinkat a hatalmas, teremtő Istennel, a mi mennyei Atyánkkal beszélhetjük meg. Irántunk tanúsított szeretetét, a legtökéletesebb földi atyaság is csak sejtetni engedi. Milyen nagyszerű, hogy az imádság által kapcsolatba léphetünk vele, mindent megbeszélhetünk vele.

A mai vasárnap szentírási részeinek központi gondolata, éppen az imádság körül forog. Az első olvasmányában Ábrahám közbenjáró imájáról hallhattunk, amelyet a Teremtés könyvéből (18,20-32) vettünk. Megható Ábrahám emberszeretete és Istenbe vetett bizalma, amint szinte alkudozik Istennel, hogy legyen könyörülettel honfitársai iránt. Ábrahámhoz hasonlóan imádságainkban mi is lehetünk rászoruló embertársaink szószólói, ügyvédjei Isten előtt. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten igazságos és a legkisebb jót is számon tartja, s megjutalmazza. Sőt, az igazak közbenjárására megmutatja irgalmát a bűnösök iránt is.
„Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki” – írta Szent II. János Pál pápa, „Az új évezred kezdetén” című apostoli levelében. Az imádság művészetét az Úr Jézus ajkáról kell elsajátítanunk, miként az első tanítványok tették, mert Ő kétségtelenül az imádság művésze volt.

Szent Lukács evangéliumát végigolvasva azt látjuk, hogy Jézus nagyon gyakran imádkozik: az úgynevezett szürkehétköznapok közepette, de életének fontosabb döntései előtt is, sokszor éjszakába menően. Imádkozik megkeresztelkedésénél (3,21), az apostolok kiválasztásánál (6,12), színeváltozásnál (9,28-29), a Getsemáne-kertben, kereszthalálának előestéjén (22,41). A tanítványokra ez igen mély benyomással volt, mert egyszer, amikor befejezte imádságát, egyikük a következő kéréssel fordult hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” Ő a Miatyánk szavaival válaszolt, úgy, ahogy az lelke legmélyéből jött.

A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította meg rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a tényt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Érdekes, hogy az Apostolok nem arra kérték Jézust, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell csodákat művelni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. Még azt sem kérték, hogy készítse fel őket arra, hogy mit tanítsanak az embereknek. De nem is új imaformákat kértek Jézustól, hiszen hithű zsidók lévén, sok imát tudtak fejből, hanem azt kérték, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk, hogy személyes, élő kapcsolat legyen köztük és Isten között.

Az ima Istenhez való odafordulást jelent, aminek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről.

Testvéreim, a nehézség nem a Miatyánk megtanulásában áll, hanem az imádsághoz szükséges belső hozzáállásban, figyelemben. - Lovagló szerzetesnek, mondja a földműves: könnyű a szerzetesnek, mert csak imádkozgat és lovagolgat… Neked adom a lovam, ha elmondod figyelmesen a miatyánkot… A földműves hozzá kezd a miatyánk mondásához, s majd amikor azt mondja, hogy mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma, akkor ezt kérdezi a szerzetestől: a kantárt is nekem adod …

Testvéreim, nem elég az imádságot rutinosan elmondani, „letudni”, ledarálni, hanem azt „művészi” fokon kell végezni.
Mit jelent ez a művészi fok? Odafigyelést arra, amit mondunk, átéltséget, személyes, élő kapcsolatot a háromszemélyű Egy Istennel.
Mi szükséges egy előadóművész vagy képzőművész produkciójához? Nagyfokú belső átéltség. Ha nincs meg ez a belső átéltség, akkor előadása vagy alkotása legfeljebb egy mesterségbeli tudásról fog árulkodni, de semmiképpen sem művészi lélekről. Egy igazi művészi alkotás azért tud hatni, mert lélektől lélekig vezet: az alkotó lelke találkozik a befogadó ember lelkével. A műalkotás vagy zenemű csak közvetítő eszköz a zenét megszólaltató és a zenét hallgató között.
Valami hasonló szerepe van az imádságnak is. Az átélt – a művészi fokon végzett ima – alkalmas arra, hogy lelki találkozást teremtsen Istennel és embertársainkkal. Az imádság olyan, mint a kinyújtott kéz: egyik kezünkkel Istent ragadjuk meg, másik kezünkkel elérünk embertársainkhoz.
Jézus imája – a Miatyánk – művészi ima, mert kétirányú: eléri a mennyei Atyát és az embertársat egyaránt. Jézus művésze volt az imádkozásnak, és ez az átélt ima ragadta meg tanítványainak a figyelmét is.

Az átélt ima iránti igény azonban nem csak az egykori tanítványokban fogalmazódott meg, hanem a mai emberekben is. A mai szekularizált, elvilágiasodott és az Istentől elidegenedett kultúrában, mintha egyre többen lennének, akik lelki megújulásra vágynak. A különféle lelkiségi mozgalmakra jellemző az imádság iránti megújult szükséglet. Ez az idők jele. Szent II. János Pál pápa előbb említett dokumentumában írja, hogy „keresztény közösségeinknek az ima hiteles ’iskoláivá’ kell válniuk.” (33).
Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni? Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia. 

Ha templomi-községeinket az imádság iskolájának tekintjük, akkor a Tanító nem lehet más, mint Jézus; az imádság modellje, mintája pedig a Miatyánk. Hogy mire tanít minket Jézus a Miatyánkban, azt Szent Ciprián, az ókori Karthágó vértanú püspöke egy nagyon szép értekezésében fejti ki: Jézus „semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelt, másoktól elkülönült legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk…, hanem azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék.” Ezért az Ő imája nem így kezdődik, hogy: Atyám, aki a mennyekben vagy…, hanem többes számban: Mi Atyánk… Tudjuk, hogy az apostolok és a tanítványok így is imádkoztak Urunk mennybemenetele után: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával együtt”(ApCsel 1,14). Állhatatosan, egy szívvel-lélekkel imádkoztak, és így nyilvánvalóvá tették, hogy Isten az ő örök otthonába csak azokat engedi be, akik tudnak másokkal együtt, egy szívvel-lélekkel imádkozni.

A mai evangéliumi szakasz második része a kérő imával foglalkozik. Az imént felolvasott evangéliumi példabeszéd megfelelő értelmezéséhez mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a kérő és a megismételt imádságra mindig az embernek van szüksége, és nem az Istennek. Nem azért kell kérnünk Istentől, mert ő nem tudja, hogy mire van szükségünk; és kéréseinket nem azért kell újra és újra megfogalmaznunk, hogy a kérő emberek tömegében valahogyan feltűnjünk a Mindenható Isten előtt.
A jó szülő tisztában van azzal, hogy gyermekének mire van szüksége. Mégis arra tanítja őt, hogy kérjen. Mert azt akarja, hogy gyermeke érett személyiséggé váljék. Adott esetben megismételteti a kéréseket, hogy gyermeke tisztába jöjjön az értékek rendjével, és csak olyasmit kérjen, ami valóban fontos fejlődéséhez.
Isten a jó szülőhöz hasonlóan bánik velünk. Azt akarja, hogy erősödjék bizalmunk, s hogy rádöbbenjünk, életünknek csak Vele együtt van értelme. Arra buzdít, hogy ismételjük meg, fogalmazzuk át kéréseinket, hogy ez által megismerjük a helyes értékrendet, és csak olyasmiért fohászkodjunk, ami valóban fontos számunkra és embertársaink számára az örök üdvösség szempontjából. Arra tanít, hogy elsősorban ne evilági csecsebecséket, hanem magát a Szentlelket kérjük. Hogy is fogalmaz Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle”.

Fontoljuk meg Isten szándékát, óvakodjunk a rutinos, ledarált, elhadart imádkozástól. De szakítsunk időt naponta az őszinte, bensőséges, szível lélekkel átélt imádságra és törekedjünk azt „művészi” fokon gyakorolni, olyannyira, hogy az vonzóvá váljon mások számára is. Ne feledjük, a mély, bensőséges ima olyan, mint a kinyújtott kéz: elér Istenhez és embertársainkhoz egyaránt.

Ezzel kapcsolatban a Szent Atya, Ferenc pápa mesélt el egy Argentínában történt esetet: egy 7 éves kislány megbetegedett és az orvosok szerint közvetlen életveszélyben volt, mindössze néhány órára becsülték életét. 
A kislány édesapja, egy villanyszerelő, a hit embere volt. Teljesen eszét vesztette a hír hallatán. Azonnal autóbuszra szállt és elment a 70 km-re lévő Lujan híres Mária kegyhelyére. Este 9 óra után érkezett oda, amikor már minden zárva volt. Ő azonban elkezdett imádkozni a Szűzanyához, kezével belekapaszkodva a szentély vaskerítésébe. Így imádkozott és sírt egész éjszaka.
Küzdött Istennel, hogy meggyógyuljon kislánya. Reggel 6 órakor felszállt a buszra és körülbelül 9 órára a kórházba ért. Ott találta síró feleségét, így a legrosszabbra gondolt. „Mi történt? Nem értem, mi történt?” – kérdezte az asszonyt. „Nem tudom, jöttek az orvosok és azt mondták, hogy elmúlt a láz, jól lélegzik és nincs semmi baja! Még két napig itt tartják, de nem értik, hogy mi történt” – mondta az édesanya.

Legyünk állhatatosak az imában, mint Ábrahám, aki küzdött az Úrral, hogy megmentse a várost, mint Mózes, aki égre emelt kezekkel imádkozott az Úrhoz, mint az imént említett édesapa, aki a Szűzanya segítségét kérve egy éjszakán át imádkozott kislányáért, s mint annyi sok ember, akik hittel imádkoznak szüntelenül.
Fogalmazzuk meg újra és újra kéréseinket, hogy e kérő imák által olyan érett keresztény emberekké váljunk, akik számára a legdrágább kincs nem a földi világ, hanem Isten közelsége és az Ő akaratának a megvalósulása mindannyiunk életében.

hétfő, július 18, 2016

Keress magadnak egy jó közösséget… Imre atya írása Stuttgartból

Capri szigetén...
A legutóbbi szentmisén ismét ott láttalak. Utána odamentem hozzád, és – mint mindig – Téged is meghívtalak a közösségünk legközelebbi rendezvényére. Újfent elhárítottad. Azt mondtad, ezúttal is sietsz, meg aztán alig ismersz valakit, nem is beszélve arról, hogy a „sok embertől“ – és pontosan ezt a kifejezést használtad – „amúgy sem kapok semmit“. „Hát nem elég, ha a szentmisén itt vagyok?“ – kérdezted egy kis éllel a hangodban.

„Szerintem többre van szükséged“ – mondtam, és a templom előtti virágágyás mellett állva a szorosan egymás mellett virító virágokra mutattam…

Valahányszor rájuk nézek, az az érzésem, mintha a virágok egyenesen keresnék egymás közelségét. Figyeled, mindegyik más és más. Van közöttük három bokor halvány törperózsa, egy illatos levendulabokor, pár kis kerti árvácska, azután amott egy évelő cickafark, egy bokor sásliliom, pár narancssárga forgácsvirág, rengeteg verbéna és hibiszkusz, nem is beszélve arról a sokról, amelynek a neve nem is jut most hirtelen eszembe, de ontja illatát… – és tetejében mindegyikre ráborul egy gyönyörű, magas akácfa hűs lombja…

Valamennyi szemmel láthatóan jól érzi magát egymás társaságában. Mindegyik megtartja a maga egyéniségét és másságát, mindegyik a maga színében pompázik, él és lélegzik, de szorosan egymás mellett… És figyeled, mintha egymásra is hajolnának… Mintha egyenesen élveznék és keresnék egymás közelségét… Miért?
Mert ösztönösen érzik, hogy egyedül nem létezhetnek: a vihar és a szél kitépné őket az anyaföldből, majd szétszórná őket a szélrózsa minden irányába. Érzik, hogy a közösség biztonságot nyújt nekik – és közösségben sokkal jobban növekedhetnek…

Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Isten bennünket is közösségi lényeknek teremtett.
Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy biztonságban legyünk, hogy egymást boldogítsuk, hogy egymás mellett létezzünk, lélegezzünk, örvendjünk és szomorkodjunk, – és ami talán a legfontosabb: hogy befelé növekedjünk!

Keress tehát magadnak mindig egy jó közösséget! Milyen az?

A jó közösség először is segít abban, hogy megismerd önmagad.
Az önismeret nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy egyre értékesebb légy…
Belső növekedés nem létezik önismeret nélkül!

És honnan tudnád, hogy milyen „virág“ vagy, ha nem lennének körülötted olyanok, akik jótulajdonságaidra felnyitják a szemedet, és a rosszakat nyesegetik benned?
Honnan ismernéd meg még jobban önmagad, ha nem lennének melletted társak, akiknek tükör-szemében igazi önmagadat nézegethetnéd?
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

A jó közösség, másodszor, befogadó.
A befogadás is nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy egyre értékesebb légy…
Belső növekedés nem létezik befogadás nélkül!

Milyen szerencsés az, aki körül olyanok vannak, akik önzetlenül, minden visszafizetés nélkül adnak neki abból, amijük van: időt, törődést, együttérzést, odafigyelést, jó szavakat…
Milyen szerencsés az, aki olyan közösséghez tartozik, amelynek tagjai szüntelenül ezt a visszhangot küldik feléje: elfogadunk olyannak, amilyen vagy. Sajátos „színeddel“, „illatoddal“ és külső és belső „szépségeddel“ együtt!
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

Végül a jó közösség támogató.
Miután benne megismerted magad és ő is elfogadott, melléd áll törekvéseidben és előmeneteledben. Segít, erősít, pártfogol, hogy terveidet és álmaidat megvalósíthasd.
A támogatás is nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy értékesebb légy…
Belső növekedés nincs mások szerető támogatása nélkül!

Boldog az, akinek olyan társai vannak, akik „napsütésben“ és „viharban“ egyaránt mellette állnak!
Boldog az, aki olyan közösséghez tartozik, amelynek tagjai szívükön viselik az ő testi és lelki fejlődését!
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

Látod, milyen fontos – a szentmisén túl – egy jó közösség! Mert a közösség az a hely, ahol megismerheted önmagadat, amely Téged befogad, és segít abban, hogy – megtartva „színedet“, „illatodat“, egyéniségedet – belsőleg növekedj.

Szánj tehát több időt a kapcsolatokra, mert általuk növekedsz Te, és általuk növekednek mások. És ez az igazi öröm!

Ja, köszönöm, hogy mégis csak ott voltál a Kis-zarándoklatunkon…

Belsőleg növekedtem a Veled való találkozás után…

Még sok ilyen találkozást kíván Neked – és minden kedves Olvasójának,

szeretettel
Imre atya

Stuttgart, 2016. július 16.

vasárnap, július 17, 2016

Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt… - Évközi 16. vasárnap - hanganyag


 ...
Minden vasárnap a keresztény ember arra hivatott, hogy találkozzon az Úrral és szavait hallgassa. Mindez legmélyebben a szentmisén való részvételben valósulhat meg, de az imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy megszenteljük az Úr napját. Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni...

Római Riportok - 2016. július 17.

szombat, július 16, 2016

Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt… - Évközi 16. vasárnap

A szentírási olvasmányok alapján a mai napot a vendéglátás, a vendég fogadás vasárnapjának is nevezhetnénk. A szentírási részekben nem is akármilyen vendég fogadásáról van szó, hisz maga az Isten látogat el az emberhez. Az első olvasmányban (Ter 18, 1-10) Ábrahám a mindenség teremtő Urát láthatta vendégül, míg az evangélium Mária és Márta történetével (Lk,10 38-42), az Úr Jézus fogadásával foglalkozik.

Ábrahám a déli forróság idején a sátora előtt üldögélt, a nagy hőség miatt nem dolgozott. Ilyen körülmények között vette észre Jahvét a három közeledő titokzatos személy alakjában. A pátriárka mintegy megsejtve, hogy kivételes, isteni eseményről van szó, rendkívüli készséggel fogadja őket és pompás lakomát készít nekik. „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat”(3) - mondja. Sokkal több ez, mint egyszerű meghívás, szinte könyörög, hogy vendégül láthassa az Urat. hogy sátrába fogadja, és maga mellett tartsa. Ábrahám „Isten barátja” (Iz 41,8), aki a legnagyobb tisztelettel és ugyanakkor alázatos bizalommal beszél vele, minden vágya az, hogy szolgálhassa Őt.
A Bibliát olvasva Isten jelenéseivel kapcsolatosan, megállapíthatjuk, hogy Isten nem szokott délben megjelenni, hanem éjjel, mint a kis Sámuelnek, vagy estefelé, mint az áldozatot bemutató Illés profétának, vagy hajnalban, mint a halászó apostoloknak a genezáreti tó partján. Nem mintha a nap kelős közepén nem tudna kegyelmet adni, inkább az ember miatt, aki a déli hőségben nem annyira fogékony, könnyen elcsügged, vagy épen lázas tevékenységbe öli, meg nem oldott életének problémáit.
Ha azonban a déli nap hevében, élete terméketlenségétől fonnyadt szívvel is képes az ember olyan nagylelkűen vendéget fogadni, mint Ábrahám, akkor Isten belép az életébe. Az étkezés végén elhangzó ígéret – Ábrahám és Sára előrehaladott koruk ellenére gyermeket kapnak – világosan kinyilatkoztatja a három személy emberfölötti természetét. Egy ősi keresztény hagyomány a Szentháromság képét látja ebben a jelenésben: ha megfigyeltük, a három embert Ábrahám egy személyként szólítja meg: Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt…

Miért ne tudnánk megtenni ezt mi is? Ölünkbe ejtett kezünket miért ne tudnánk mi is üdvözlésre emelni akkor, amikor bekopogtat valaki szívünk ajtaján? Csüggedtségünkön, életuntságunkon miért ne tudnánk erőt venni legalább egy órácskára, akár a rekkenőség idején is, hogy kinyilvánítsuk szeretetünk jelét az iránt, aki betért hozzánk?
Mert ne feledjük, az emberi élet forró delén vagy azon túl, mikor a csüggedtség és keserűség lassan egész testünket-lelkünket átjárta, ez az apró erőfeszítés is óriási esemény, a kegyelem műve. Erre tanít bennünket Ábrahám története. Hiszen a déli hőség idején milyen nagy vendég lépett be Ábrahámhoz: Maga az Isten, aki életet ígért neki, Izsák születését, mely egyben az ő lelki-újjászületését is jelentette.

Az evangélium szerint Mária és Márta házába is az Úr Jézus személyében nagy vendég, az Isten érkezik. Itt a befogadás két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, s a szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet gyakorlása nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.
Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.
Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni. Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve. Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen bele élhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.
Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, nem érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad. Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.

Az embert nem szétágazó tevékenysége, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen éli. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte…

Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életre. Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása sem. Szent Jakab apostol is az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni is kell.
Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.
Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól elvonult szerzeteseké… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…

Életünkben mennyi mindenért aggódunk, és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz. Milyen sokszor hivatkozunk elfoglaltságainkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre.

Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.
Minden vasárnap a keresztény ember arra hivatott, hogy találkozzon az Úrral és szavait hallgassa. Mindez legmélyebben a szentmisén való részvételben valósulhat meg, de az imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy megszenteljük az Úr napját. Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni.

Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő (az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő) és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban ne feledkezzünk meg az Istenről.
Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.” Hát, ha a teológiai, hittani tanulmányok kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább az egyéb tevékenységek végzése közben.

Az előző vasárnapon Jézus Krisztus így szólított minket cselekvésre az irgalmas szamaritánus történetének a végén: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá figyelve. Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ahol a cselekvés leválik a Jézussal való kapcsolatunkról.
Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örökéletre.
Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, Őt szemlélve.

vasárnap, július 10, 2016

Leonárd atya gyémánt miséje esztelneken

„Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”- teszi föl a kérdést a mai evangéliumi szakaszban a törvénytudó.

Bizonyára a fiatal, kisgörgényi Papp Károlyban is megfogalmazódott ez a kérdés, amikor élete értelmét, célját kereste. Elemi iskoláinak elvégzése után a csíksomlyói kántor-tanító képzőt választotta, majd azt megszakítva lépett be a ferences rendbe és kezdte el a noviciátus évét a Nyárád menti Mikházán 1946-ban, a Leonárd nevet felvéve.
Majd jöttek a megpróbáltatások évei: munkáskatona szolgálat, kényszerlakhely 1951-ben Mária Radnán, majd 1952-ben Désen, ahol titokban elvégezte a teológiai tanulmányokat.
Itt szentelte pappá, az akkor még szabadlábon mozgó Márton Áron püspök 1956-ban.
Isten szolgája, Márton Áron, Erdély püspöke egy olyan korban szentelte pappá, amikor a papságot és szerzetes életet vállalókat üldöztetés, szabadságvesztés, hivatásgyakorlásuk akadályoztatása fenyegette.
Leonárd atya mégis határozott igent mondott Isten hívására Rendi előjárójának és főpásztorának, és még nyolcvannyolc évesen is derűs lélekkel és hűséggel szolgálja Istenét embertársain keresztül.
A 60 éves papi szolgálatából 8 évet (1981 és 1989), Albert atya után és Tarziciusz atya előtt, Esztelneken töltött. Ezért kértem meg, hogy nálunk is mutassa be gyémánt miséjét és ránk is adja gyémánt misés áldását.

hétfő, július 04, 2016

Az Úr adjon nektek békességet! – Évközi 14. vasárnap - hanganyag

 „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol sérelem van, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétség, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol sötétség, oda világosságot, ahol szomorúság, oda örömet.
Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak, hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg, hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.
Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot, mikor meghalunk, születünk meg az örök életre”. Ámen.

szombat, július 02, 2016

Az Úr adjon nektek békességet! – Évközi 14. vasárnap

A szentmise imádságaiban és szentírási szövegeiben gyakran hallunk a békéről, békességről. Ma például mind a három szentírási szakaszban szerepel. Az első olvasmányban Isten ígéreteként – „Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot…” A szentleckében pedig jókívánságként szerepel: „Béke és irgalom mindazoknak…” És az evangéliumban, Krisztus Urunktól ránk hagyott köszöntési formaként szerepel: „Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak!”

A béke utáni vágy nem csak a mai rohanó világ stresszes emberét jellemzi. Amióta ember él a földön, azóta békére és igazságra sóvárgót. Mekkora vigasz lehetett a választott nép számára az Isten szava, amelyet Izajás próféta közvetített a babiloni fogság, a megaláztatás, az elnyomás és egy pusztító háború után. „Ezt mondja az Úr: Íme kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét”.
A Biblia Istene, a béke Istene. Ugyanis az igazi békét nem az emberek teremtik meg saját erejükből, hanem „a béke az ég ajándéka”. Jézus megígérte: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, amint a világ adja”(Jn 14,27).

A Krisztus-i béke gyökerénél a szeretet és az igazság áll. Ezért sürget bennünket a II. vat. Zsinat: „szeretetben cselekedve az igazságot fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét”.
A krisztusi béke a megbocsátásból és bocsánatkérésből forrásozik: a békéhez és egységhez csak ez az út vezet. Igen, akik a Szentlélek által Isten fiaiként újjászületnek, azok „békét teremtő” emberré lesznek.
Az igazi békét csak az Isten tudja megadni, mint mondtuk az Úr Jézus ígérete alapján. Ezt az igazságot felismerve, a lelki, erkölcsi „háborúból jött” Ady Endre így könyörög Istenhez: Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke.Akit az Isten kibékített magával és így elvezette arra, hogy megbékélve elfogadja önmagát, az lesz képes az emberek között is béketeremtővé, békefenntartóvá válni.

A hit, remény és szeretet békéjében élő ember olyan, mint a szentjánosbogár. Amikor minden élőlény elrejtőzködik a prédára leső éjszakai ragadozók elől, ez a kis bogár lámpást hordoz a testén! Nem törődik a leselkedő veszéllyel. Fontosabb neki az, hogy világítva jelezze párjának: „Gyere, várlak!” És így, szende kis fényével eléri azt, hogy még a csillagtalan, viharos éjjeleken se legyen teljes a sötétség. Az egész világűrt betöltő éjszaka sem képes kioltani a kis szentjánosbogár fényét. Mert a sötétség üresség, a fény pedig valóság és élet.
Nem hiába nevezte Jézus Keresztelő Szent Jánost is (akiről ez a bogár nevét kapta) „égő és világító lámpá”-nak (Jn 5,35). Akár a szentjánosbogár, Keresztelő Szent János sem törődött a holnappal; nem bánta, hogy mit tesz ellene Heródes. Megmondta, mi az igazság, s élt az Isten tenyerén. És mint ahogy a kis szentjánosbogár fajtája, minden óvatlansága ellenére, sem pusztul ki a világból, úgy az Isten tenyerén élőknek sem kell félniük az örök haláltól. Mert aki a sötétségből átment a világosságba, a háborúból a békébe, az „nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre” (Jn 5,24).

A Krisztus-i béke az igazság gyümölcse is. „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról”- mondja Jézus. „Mi az igazság”? - kérdezi legyintve Pilátus.
Két ember áll egymással szembe Jeruzsálemben az Antonia vár teraszán, az egyik olyan nagyra értékeli az igazságot, hogy leszállt az égből, és most kész az életét adni érte. A másik az igazságot egy kézlegyintéssel akarja elintézni…
Mi Krisztus követői tudjuk, hogy az igazság változatlan és örök érvényű. Mások viszont mindent, az igazságot is viszonylagosnak tekintik és a többség szavazatától teszik függővé. Vagyis ma ezt, holnap pedig azt mondják ki igazságnak, szavazzák meg a parlamentben. Így alakulnak ki sajnos az életben bizonytalanul haladó, majd vállvonogató és a mindenre rábólintó ember típusok, akik letérve az egyedül helyes krisztusi útról, végül is Pilátushoz hasonlóan fogalmazzák meg az igazságot.

Ha valóban békét akarunk, akkor lényeges, hogy tegyünk is érte. "Mindnyájan eltökélten és bizakodva dolgozunk majd, ki-ki a maga szintjén, az igazságosság és a béke megvalósításán" - mondotta a Szentatya, Ferenc pápa ez év kezdetén, majd hozzá tette: "Igen, ez utóbbi Isten ajándéka és az emberek műve. A békét Isten adja adományként, de rábízza minden férfira és nőre, akik arra kapnak meghívást, hogy megvalósítsák."
Tehát, elsősorban küzdjünk és hozzunk sok áldozatot a krisztusi béke, igazság és szeretet megvalósításáért. Thomas Merton, a nagy lelki író mondja: Ne akarjunk fából vaskarikát, vagyis krisztusi szeretet és igazságosság nélkül békét. Hiszen egymás szeretete, nem csak keresztényi, hanem emberi kötelességünk is
Mennyire igaza volt annak a buddhista szerzetesnek, aki így vitázott a világhírű szobrásszal, Harro Hammannal: nemde azt írja a ti bibliátok, hogy mindenkit szeretni kell, és senkit sem szabad megölni. Hogyan van mégis, hogy ti keresztények állandóan háborúskodtok? A művész annyira megrendült lelkében, hogy katolikussá lett és beállt a béke hirdetői, a ferences szerzetesek közé.

Assisi Szent Ferenc konfliktusokkal teli társadalomban élt: a felkelések, a forradalmak, a háborúk és a keresztes hadjáratok világában. Megtérésekor kilépet ebből a társadalomból, de csak azért, hogy új szempontjaival és álláspontjával térjen oda vissza.
Végrendeletében maga tanúsítja, hogy egész életében a békességet kereste, arra vágyott. Ezért, ha valakivel találkozott, vagy ha átlépte egy ház küszöbét, mindig így köszönt – éppen a mai evangéliumi szakaszból kiindulva: „Az Úr adjon neked békét és üdvösséget!” Prédikációi elején és végén rendszeresen a békéről beszélt. Életrajzában olvashatjuk, hogy „Nagy lelkesedéssel szüntelenül ezt a békét hirdette a férfiaknak és nőknek, szembejövőknek és távozóknak. Ezzel elérte, hogy sokan azok közül, akik eredetileg gyűlölték a békét és a lélek üdvösségét, az Úr segítségével ismét visszataláltak Hozzá, s maguk is a béke fiai és az örök üdvösség sóvárgói lettek”.
Konfliktushelyzetekben békekötésre sürgeti a feleket. Így lett Ferenc atyánkból békességszerző számtalan városban: Arezzóban, Sziénában, Bolognában és végül Assisiben a polgármester és a püspök között. Minden lehetséges eszközt felhasznált ehhez: a szót, az éneket vagy akár a rejtett háttérimádságot a kiengesztelődés érdekében folyó tárgyalások idején.

Számtalan példát idézhetnénk Szent Ferenc életéből, hogyan kötelezte el magát és hogyan buzdította követőit is a béke szolgálatára. Egyszer így szólt testvéreihez: „Amikor szavaitokkal békét hirdettek, szívetekben is legyen béke. Senki se gyulladjon haragra vagy kezdjen veszekedést miattatok; ellenkezőleg: mindenkinek békességre, jóságra és egyetértésre kell jutnia a ti szelídségtek által. Mert arra kaptatok meghívást, hogy gyógyítsátok a sebesülteket, és visszavezessétek az eltévelyedetteket” (vö. Ez 34,16).
A „Három társ legendája”, melyben ezek a sorok olvashatók, azt a következtetést vonja le, hogy a ferences mozgalomnak alapvetően a békét előmozdító mozgalomnak kell lennie, s a testvéreknek pedig békességszerzőkké kell válniuk. Viszont az intelmeiben arra figyelmeztet, hogy az „Igazán békességszerzők azok, akik a mi Urunk Jézus Krisztus szerelméért e világ minden szenvedése közepette is megőrzik lelküknek és testüknek békéjét”(Intelmek 15), mert a Krisztustól származó béke, annyira mélységes, hogy összefér a legnagyobb gyötrelmekkel is.

Azt hiszem Ferenc atyánknak eme lelkiségéért, magatartásáért, életformájáért tulajdonítják neki az alábbi kis imát, amit érdemes magunkévá tenni, és amivel mai elmélkedésünket befejezzük:
„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol sérelem van, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétség, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol sötétség, oda világosságot, ahol szomorúság, oda örömet.
Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak, hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg, hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.
Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot, mikor meghalunk, születünk meg az örök életre”. Ámen.

A remeny emberei (Laszlo Pali)