Oldalak

hétfő, szeptember 30, 2013

Gyermekszív

Szentírás vasárnapjára




"Egy könyv, a Szentírás adatott az embernek, amely nagyszerű tartalmának végtelen gazdagsága miatt maga elégséges arra, hogy a jónak utolsó szikráját az enyészettől megmentse és századok után világot besugárzó fényárrá, növessze."     
Schiller

Szent Jeromos ünnepe

Jeromos egyházatya (†420), a későbbi magyar föld fia. Betlehemi remeteségében ő fordította az akkori latin köznyelvre (vulgata versio) a Szentírást. Önmagát úgy jellemzi: „filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője”. 

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő, ókori Stridon városában született, melyet a kutatás Csáktornya (Čakovec) muraközi várossal azonosít.
Szülei keresztények voltak, ám őt nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, hamar kitűnt tehetsége. Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. A latin klasszikusok jelentős mértékben hatottak nyelvezetére, gondolkodására.
Barátaival, Bonosiusszal és Rufinusszal látogatta a katakombákat. 366 nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a katekumenek közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Húsvét után elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott; újra tanulni kezdett. Vonzani kezdte a szerzetesi élet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, Aquileiába, és elmélkedő-aszketikus életet kezd. Barátaival együtt Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát. A kis szerzetesi közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Amikor közösségük szétszóródott, Jeromos állhatatos maradt. Útra kelt keletre, ahol, mint tudta, a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek. Könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket magával vitte. Ám a  családjától való elszakadás mély sebet ütött szívében.

Antiochiában tökéletesítette Szentírás-ismereteit, Tiberiásban megtanult héberül. Kalkisz pusztájába vonult, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen. Ám természete ellenkezett ezen életformával; kulturális és vallási érdeklődése között őrlődött. Egy álmában figyelmeztetést kapott, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések gyötörték. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás a pusztákon is fölkorbácsolta a remeték lelkét; a szerzetesek között pártok alakultak. Jeromos, belefáradva a vitákba, visszatért Antiochiába.
Paulinus, a város püspöke pappá szentelte. Jeromos papként is hű maradt szerzetesi hivatásához, megőrizte mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki föllelkesítette Origenész iránt; s Jeromos lefordította Origenész huszonnyolc homíliáját.

Damazusz pápa kezdeményezésére 382-ben zsinatot hívtak össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével a pápa bevonta legszűkebb munkatársi körébe. Hamarosan rábízták az evangéliumok latin fordításának átvizsgálását: e munka nem egyszerűen szövegvizsgálat volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem kiterjedt az egész Szentírásra. Jeromos húsz éven át foglalkozott vele, e munkában minden tehetségét és tudását az egyház szolgálatára szentelve.

Damazusz pápa halála után Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Követőikkel Betlehemben telepedtek le, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, melyet ő irányított; egyet nők számára, annak vezetését Paulára bízta.
Az ezt követő hosszú, harmincöt évig tart, irodalmi téren termékeny időszakban segítségére volt nagy könyvtára és följegyzései. Eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét; megteremtve azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt. A fordítás elkészültével hozzáfogott a szövegek magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti tudásról tanúskodnak; ám teológiai tartalmuk és nyelvi formájuk szegényesebb.

Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedésekkel töltötte. Egészsége, látása meggyengült; egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta. Kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Az V. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a VIII. század óta ünneplik.
Jeromos élete szakadatlan harc volt. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora, az egyház iránti szeretete tiszteletet parancsol. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez.

A legenda szerint, amikor Betlehemben, egy kolostor apátjaként az Írás fordításán fáradozott, egy sántikáló oroszlán vetődött arra. A testvérek halálra rémültek, ám Jeromos utasítására kezelésbe vették az állat tövisektől fölsértett lábát. Az ápolás során az oroszlán teljesen megszelídült, s mikor felgyógyult, Jeromos a kolostor szamarának őrzését és terelgetését bízta rá, mintha pásztorkutya lenne – olvasható Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.

A pálosok Jeromos tiszteletére emelt temploma (1446) hajdan jeles búcsújáró hely volt. Az, hogy a majdani magyar haza szülöttje volt, továbbá, hogy a betlehemi barlangban remetéskedett és megírta a rend szellemi ősének, Remete Szent Pálnak életrajzát, Jeromost pálosaink körében különösen tiszteltté tette. A pálos Báthori László Jeromos szellemi ösztönzésére fordította magyarra a Bibliát. Életrajzát Orosz Ferenc rendtárs írta meg magyarul: „Szent Jeronimus. Egyedül valóságnak ékessége. Az az Thebaisbéli dütsőséges Szent Pál pátriárkának, remeték fejedelmének és mesterének élete és halála”.

Szent Jeromos ünnepe

vasárnap, szeptember 29, 2013

A kongói Angélique Namaika nővéré a 2013. évi Nansen-díj

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szeptember 17-én bejelentette, hogy a Nansen Menekültügyi Díj idei kitüntetettje egy kongói szerzetesnő, Angélique Namaika nővér, aki a Lord’s Resistance Army (LRA) áldozatául esett, nemi erőszakot és egyéb visszaéléseket túlélt nők százain segített eddig a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részén lévő Dunguban és környékén.
 
Angélique Namaika nővér az általa alapított Reintegrációs és Fejlesztő Központban (Centre for Reintegration and Development) több mint kétezer olyan nő és lány életét segített újraépíteni, akik arra kényszerültek, hogy elmeneküljenek az otthonukból, majd – a leggyakrabban a lázadó LRA tagjai – erőszakot követtek el rajtuk. Azok közül, akikről gondoskodott, sokan számolnak be emberrablásokról, rabszolgamunkáról, rendszeres verésről és gyilkosságokról, nemi erőszakról és más könyörtelen emberijog-sértésekről.
Angélique nővér egyenként foglalkozik a segítségre szoruló áldozatokkal, ami megkönnyíti a számukra, hogy felépüljenek az átélt traumából és lelki sérülésekből. Ez annál is fontosabb, mert az elszenvedett erőszak után ezeket a különösen sebezhetővé vált nőket és lányokat gyakran még a saját családjuk és közösségük is kiközösíti azért, ami történt velük. 

A folytatás itt érhető el

„Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust” - Évközi 26. vasárnap




Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni a szürke hétköznapok közepette.

„Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust” - Évközi 26. vasárnap

Nemrég beszélgettem egyik ismerősömmel, aki római katolikusból lett Jehova tanúja. Többek között
azzal vádolta az Egyházat, hogy tagjait nem ösztönzi a Szentírás olvasására. Pedig, ő, aki ennek az egyháznak volt több mint 40 évig tagja tudhatta volna, hogy minden évben van egy nap, amikor rendkivülibb figyelmet fordítunk a Szentírásra, s ha netán máskor nem is, de legalább ekkor arra buzdítjuk a híveket, hogy törekedjenek minél inkább megismerni a Bibliát, naponta olvasni, s annak tanítását beépíteni az életükbe.

Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni a szürke hétköznapok közepette. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17), a hívőnek belőle kell élnie (Róm 1,16-17) – mondja Szent Pál apostol. Azonban a Biblia csak annak tárulkozik fel, azon ember számára válik értékké, erőforrássá, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje.
Mert a Szentírás nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek az emberhez intézett a szava. A Szentírás lapjain keresztül az élő Isten üzenetével találkozhatunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít minket.

Az Egyház két asztalról beszél, amiről táplálni akarja lelkiéletünket. Az Ige asztalánál, az ambonál a hívek, a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az oltárnál, az eucharisztikus asztalnál, „a hit szentségében”, az Oltáriszentség vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak.
Igaz, tehát azaz állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel kell tennünk! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be, valahogy úgy, mint az égő csipkebokrot, amikor az égi hang arra figyelmeztette Mózest, hogy vesse le a saruját, mert „szent ez a hely”.
A Szentírás tehát „Valaki”-nek, mégpedig Istennek a jelenléte közöttünk. Benne a mi Istenünkkel találkozhatunk, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet minket – ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kell olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre szükségünk is van. Hanem mindig az Úrral való kapcsolatot kell keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megismerhetjük, megszerethetjük Őt, hogy a Szentírás olvasása által egyre inkább elmélyülhet a Vele való személyes barátságunk.

Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő háromszemélyű egy Istennel, akkor ez a szöveg átitat bennünket, akkor meg fogjuk hallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba, vágyaiba, és ez által, egyre jobban meg fogjuk Őt ismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust – figyelmeztet Szt. Jeromos, a szentírás fordító.
Ha figyelünk Isten Igéjére, ez hatással lesz választásainkra és döntéseinkre. Vágyni fogunk arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha hittel elmélkedünk Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.”

Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet. Ennek segítségével tanított Ő szeretni és hinni a Szeretetben. Ha már előfordult velünk, hogy elbuktunk, és lelkünket nagy sötétség borította el, akkor eszünkbe juthatott a tékozló fiúról szóló példabeszéd, amely lehetővé tette, hogy elhiggyük, Ő soha nem szűnik meg szeretni minket. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélhetjük benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja.
Vagy amikor viharok dúlnak az életünkben, eszünkbe kell jusson a vihar Tibériás taván. És ismét tudatosíthatjuk magunkban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy „alszik” most a mi szívünk bárkájában is, de jelen van, és amíg Ő jelen van, semmi olyan rossz nem történhet velünk, ami kockáztatná örök üdvösségünket.
Vagy az anyagi javakhoz való viszonyulásunkban, éppen a mai evangéliumi szakaszban a szívtelen gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd add eligazítást. A példabeszéd nem a gazdagságot kárhoztatja, hanem a gazdagsággal való visszaélést és az ezzel járó veszélyt: az emberi érzéketlenséget, szívtelenséget.

Testvéreim találkozásunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal segít felfedeznünk Istent a környező világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezhetjük az Ő jelenlétét a természetben, sőt a civilizáció és a kultúra területén is.
Vianney Szent Jánost például a bárányok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti őt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott. A hegyi patak zúgása az örökéletre szökellő „élő víz” forrását juttatta eszébe a Szentírásból. Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény az örök Világosság, Krisztus szimbólumává vált számára.

Befejezésül had mondjuk el, hogy a szentírásolvasás titka abban áll, hogy Isten szavából igazi erő árad. Isten szava maga, Jézus. Az Ő örökkévaló, szellemi lénye megtestesült, látható és érinthető lett. De Isten örökkévaló Fia bizonyos értelemben nemcsak Jézusban testesült meg, hanem szavában, a Bibliában is. Itt személyesen találkozhatunk a kinyilatkoztató Istennel és Fiával, Jézussal, aki szívünkhöz szól és a Szentlélek által a bensőnkben akar megérinteni bennünket.
Ha megengedjük, hogy személyesen szóljon hozzánk, akkor erő árad Belőle. Lelkünket megerősíti szava. Isten szava által nemcsak benső éleslátást, új bátorságot kapunk, hanem bizonyosságot is, hogy jobb legyen az életünk! 

Testvérem, ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást és elmélkedjünk rajta lehetőleg naponta. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz jut, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, és életünket a hit fényében élni!

szombat, szeptember 28, 2013

Newton, a Biblia és Voltaire

Newton öreg korában Dániel prófétáról és Szent János evangélista látomásairól tanulmányt írt. Ebben többi között azt mondja, hogy különböző jóslatok szerint idővel olyan utazási módokat és alkalmatosságokat fognak feltalálni, amelyekről az embereknek fogalmuk sincsen. Az ismeretek fejlődésével az utazási alkalmatosságokat annyira tökéletesítik, hogy egy óra alatt akár 10 mérföldet (l7 km-t) is megtesznek.

Amikor Voltaire a hírhedt hitetlen gúnyolódó erről hallott, baráti körben a következőket mondta:
- Képzeljétek el, Newton, ez a hatalmas szellem, akinek a gravitációs törvény és más csodák felfedezését köszönhetjük, öreg korában újból gyermek lett. Belekezdett annak a könyvnek a tanulmányozásába, amelyet Bibliának hívnak. Véleménye szerint a közlekedési eszközöket lényegesen tökéletesítik majd. Ha mesébe illő esztelenséget igaznak tartanók, el kellene hinnünk, hogy lesz idő, amikor az emberek óránként 10 mérföldet is utazhatnak… Szegény, öreg bolond. 

Forrás: Szív. 1950. V. 6.

Napi gondolatok: A csodálatra nem lehet tartós kapcsolatot építeni itt a földön…

„A tanítványok nem értették meg ezt a beszédet, és igazi értelme rejtve maradt előttük.” (Zak 2,5-9.14-15a; Lk 9,43b-45)

Valahányszor jövendő szenvedéséről kezd beszélni Jézus, mindannyiszor a tanítványok legteljesebb értetlenségével találkozik. Mintha nem jól választaná meg az alkalmat, hogy ezt a súlyos témát szóba hozza. Lám, ezúttal is mi történik: isteni hatalmának csodálatos kinyilvánulása láttán tanítványai rajongással tekintenek rá: Éppen ez az, akire vártak! A nagy hatalmú Messiás, akinek dicsőséges országáról jövendöltek a próféták: Sok nép az Úrhoz tér majd azon a napon, és az ő népévé lesz. Ő pedig ahelyett, hogy élvezné ezt a felé áradó rajongó tiszteletet, mindjárt olyasmivel hozakodik elő, ami teljesen illogikusnak, sőt botrányosnak hat azok után, ami történt.

De nézzük csak meg, mi lett abból a csodálatból, amellyel Jézust övezték tanítványai: Júdás elárulta, Péter megtagadta, a többiek magára hagyták a kritikus órában. Jézus nem tartott igényt arra, hogy csodálják. Nem félt csalódást okozni a tanítványoknak, hogy azután majd ne kelljen végképp csalódniuk. Hiszen éppen ez a meg nem értett kijelentése volt az, amelyet emlékezetükbe idézve Húsvét után elvezette őket a teljes megértésre.

A csodálatra nem lehet tartós kapcsolatot építeni itt a földön, emberek között sem. Az igazi szeretetben a rajongást lassan a feltétel nélküli elfogadás váltja fel, amely a szeretett másik Istenhez tartozásán alapul. A személy misztériuma, az a titok, hogy ki is ő az Istennek, az értelem számára felfoghatatlan. A szeretet azonban végső soron mindig erre a titokra mutat és ez elé állít, nem értelmi belátást, hanem hitet és reményt kívánva tőlünk. És ebben a titokban valamiképpen benne foglaltatik a szenvedés és a halál is, amely nélkül nem lehet közünk Krisztushoz és a krisztusi szeretethez.

Aki az áldozatot elutasítja, aki mindig népszerű akar maradni és a másiktól szüntelen csodálatot vár, illetve saját rajongó érzelmeinek állandó kielégítését, annak Jézus azt mondja, mint Péternek: „Távozz tőlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint.”

fr. Barsi Balázs ofm

péntek, szeptember 27, 2013

„Bergoglio listája” – az argentin katonai diktatúra során megmentett személyek történetei

Októberben érkezik meg a könyvesboltokba Olaszországban az Emi által kiadásra kerülő „Bergoglio listája” c. kötet, amelyet Nello Scavo, az Avvenire olasz katolikus lap újságírója írt. Eddig kiadatlan dokumentumokat és tanúságtételeket gyűjt össze, amelyek feltárják, hogy Ferenc pápa akkoriban a jezsuiták argentínai provinciálisaként mennyi embert mentett meg a katonai diktatúra üldözéseitől, amely 1976-ban kezdődött és összesen 30 ezer ember eltűnését eredményezte az évek során. A kötet szerzője, Nello Scavo nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak.

Elmondta, hogy a Bergoglio-ról kirajzolódó kép egy ügyes embert mutat be, aki óvatosan és egy "titkosügynök" ravaszságával tett lépéseket; aki kitűzte magának a célt, hogy üldözött emberek tucatjainak életét mentse meg a katonai diktatúrában. Olyan embert látunk magunk előtt, aki saját életét és jó hírét kockáztatva cselekedett.

Pontos számadatok nincsenek arról, hogy Bergoglio atya hány személyt mentett meg, mert sohasem akart erről beszélni. Az olasz újságíró közel húsz személy tanúságtételét gyűjtötte össze különböző időszakokból, akik nem ismerik egymást, de más-más periódusokban megismerték Bergoglio atyát. Mindegyikük tanúsítja, hogy legalább húsz ember megmentéséről tud. Óvatosságból tehát azt mondhatjuk, hogy több mint száz embert mentett meg közvetlenül abban az időszakban Bergoglio atya. Ehhez hozzáadódnak azok, akiket „közvetetten” mentett meg, elérve, hogy elkerüljék ezek a fiatalok a letartóztatást és a kínzásokat, amelyek során esetleg más fiatalok nevét kiadhatták volna a diktatúra képviselőinek.

Bergoglio atya megszervezett egy rejtett hálózatot a személyek megmentésére. Valószínűleg soha senki nem fogja ezt így elismerni, elsősorban ő maga nem – hangsúlyozta az újságíró. Befolyása, barátságai és ismeretségei által kis szívességeket kért emberektől. Volt, aki a külföldre távozáshoz szükséges dokumentumokat szerzett vagy híreket hozott a letartóztatásokról, személyek üldözéséről. Bergoglio atya diákokat, felnőtteket bújtatott a Collegio Maximo di San Miguel intézetben Buenos Aires-ben úgy, hogy saját jezsuita rendtársai sem tudtak róla. Azt mondta róluk, hogy hivatástisztázó fiatalok vagy lelkigyakorlatot végző szeminaristák ezek a személyek. Az intézetben bújtatásuk idején Bergoglio atya valójában egy terv kidolgozását tanulmányozta, hogy lehetővé tegye számukra a menekülést. Sokan elmesélték a könyv szerzőjének, hogy milyen módon tudtak illegálisan eljutni Brazíliába, ahol szintén a jezsuitákból álló hálózat segítette Európába jutásukat.

Két elrabolt jezsuita kiszabadításáért is elkötelezte magát Bergoglio atya. A kutatásból, amely közvetlen tanúságtételekre és bírósági aktákra alapul, világosan ez derül ki. Saját személyét kockára téve tett lépéseket. A könyvben a szerző rekonsturál egy személyes találkozást Bergoglio atya és Massera admirális között, aki a tengerészet vezetője és egy szörnyű ember volt. Abban az időszakban Bergoglio atya azért találkozott vele, hogy elérje két papja kiszabadítását. A magyar Jálics atya maga is nyomozást végzett, mert először azt gyanította, hogy Bergoglio atya is érintett volt benne, de aztán arra az eredményre jutott, hogy nem, sőt életét és jó hírét kockáztatta, hogy megmentse. Annál is inkább, mert a jezsuita rend az egyetlen, amelynek nem voltak halálos áldozatai az argentin diktatúra idején.

Bergoglio atya munkája során hívőket és nem hívőket, fiatalok és idősebbeket egyaránt megmentett. Gonzalo Mosca, aki ma egy neves uruguayi szakszervezeti képviselő, elmesélte Sergio e Ana Gobelin történetét. A házaspárt Bergoglio atya eskette. Később Sergio a diktatúra célpontjába került, letartóztatták, három hétig kínozták. Bergoglio atyának sikerült elérni szabadlábra bocsátását és titokban elhelyezte egy Buenos Aires-i kórházban, majd segített, hogy Olaszországba meneküljenek, ahol a mai napig élnek. Történetük nagyon sajátos, mert bemutatja a II. Vatikáni Zsinat új szelét, amely arra ösztönözte a jómódú családok fiataljait, hogy Buenos Aires szegényei között éljenek. Elmesélték, hogy Bergoglio atya rendtársai tudta nélkül rendszeresen lelkigyakorlatokat tartott a szegényeknek egy döngölt földből és lemezekből épült barakkban – tájékoztatta a Vatikáni Rádiót Nello Scavo olasz újságíró, az októberben megjelenő „Bergoglio listája” c. könyv szerzője.

(sv)
Forrás: Vatikáni Rádió

Az egyház harmonikus egység a különbözőségben: ne privatizáljuk – Ferenc pápa tanítása az általános kihallgatáson

Szeptember 25-én, szerdán délelőtt Ferenc pápa folytatta katekézisét az egyházról. A Credo-ban megvalljuk, hogy az egyház egyetlen és önmagában véve egyetlen egységet alkot.  
De ha a világon jelen lévő katolikus egyházra tekintünk, akkor felfedezzük, hogy minden földrészen csaknem 3000 egyházmegyéből áll, számos nyelvvel, számos kultúrával. Most is jelen vannak itt különböző kultúrák püspökei sok országból – tette hozzá rögtönzött szavakkal a Szentatya. Itt van a Sri Lanka-i püspök, a dél-afrikai püspök, egy püspök Indiából, sokan Latin-Amerikából. Az egyház jelen van az egész világon. Mégis katolikus közösségek ezrei egységet alkotnak. Hogyan lehetséges mindez? – tette fel a kérdést Ferenc pápa, majd három pontban foglalta össze tanítását.

1. A Katolikus Egyház Katekizmusában találunk egy megfogalmazást, amely megállapítja, hogy a katolikus egyháznak egyetlen a hite, egyetlen a szentségi élete, egyetlen az apostoli folytonosság, utódlás és közös benne a remény, közös benne a szeretet. Ez a meghatározás jó irány felé vezet el bennünket. Egység a hitben, a reményben, a szeretetben, egység a szentségekben, a papi szolgálatban: ezek az oszlopok, amelyek alátámasztják és egységben tartják az egyház egyetlen nagy épületét. Bárhová megyünk, a legkisebb plébánián, a föld legelrejtettebb részén is ugyanaz az egyetlen egyház van jelen. Olyan, mint egy családban: a családtagok közötti kapcsolatok szilárdak maradnak a legnagyobb távolságok ellenére is. A Szentatya felidézte Rio de Janeiro-i tapasztalatát, a copacabana-i strandon a fiatalok vége láthatatlan tömegét, akik számos nyelven beszéltek, látszott vonásaikon, hogy különféle helyekről érkeztek, különböző kultúrák találkoztak, de mégis szoros egységet alkottak, egyetlen egyházat képeztek. Egységesek voltak és ezt lehetett érezni... 

Könyvek... Imre atya írása

A könyvtárban...
Olyan vagyok, mint egy könyv.
Te is olyan vagy mellettem, mint egy könyv.
Születésünk óta ott állunk az Élők Könyvtárában.

Hogy mikor kerültél mellém?
Talán az egyik nagytakarítás alkalmával?
Vagy amikor új polcokat kapott a könyvtár?
Az is lehet, hogy akkor, amikor új könyvekkel gyarapodtunk.
Nem fontos!
A lényeg az, hogy most egymás mellett vagyunk.

Minden nap alkalmam van arra, hogy olvassak belőled,
és egyre inkább lelkesedem Érted.
Alig olvasom el az egyik fejezetet belőled, már alig várom,
hogy elolvashassam a következőt. Roppant érdekes mindegyik.
Félelemmel vegyes örömmel remélem, hogy soha nem ér véget könyved...

És Te is olvasol bennem.
Egyetlen egy lapot sem ugrasz vagy futsz át, hanem mindegyiket alaposan végigböngészed.
Néha megállsz az olvasásban és csodálkozol, mert olyasvalamire
bukkansz bennem, ami elbűvöl.

A legjobban az esik, amikor a sorok között is tudsz olvasni.
Akkor érzem, hogy hogy ismersz engem.
Igazán ismersz engem.
Nem, mint azok, akik csak a betűkre figyelnek...

Melletted a másik oldalon van egy újabb könyv...
Mellettem is van egy másik könyv...
Milyen szép lenne, ha egyszer mindenki könyvét el tudnánk olvasni...

Figyelmesen, alaposan – és a sorok között is olvasva!

Stuttgart, 2013-09-27.

Böjte Csaba előadása a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) megnyitóján

Napi gondolatok: Mindennél előbbre valónak kell tartanunk a szegények szolgálatát

Páli Szent Vince áldozópap emléknapja

Páli Szt. Vince
PÁLI SZENT VINCE Franciaországban, Aquitániában született 1581-ben. Pappá szentelése után (1600) Párizsban lett plébános. 1625-ben megalapított egy missziós társulatot, a lazaristákat, ennek célja a papság helyes nevelése és a szegények segítése.
Az egyházi karitatív tevékenység első átfogó, zseniális szervezője, Marillac Szent Lujzával a 'Szeretet leányai' , az irgalmas nővérek alapítója, az újkor szülötte. Nem volt az emberi elesettségnek, nyomornak olyan területe, amelyre ne terjedt volna ki a figyelme: a gályaraboktól a nyomorgó földmunkásokig, a harmincéves háború áldozataitól a nagyvárosi proletárokig, a lelenc csecsemőktől és utcagyerekektől a prostituáltakig, és természetesen a betegek ápolásáig. Különösen jellemző rá – és ez érvényes az egyházi szociális munka minden korszakára és területére –, hogy a szenvedés és nyomor enyhítésével karöltve mindig gondoskodott védencei lelki igényeiről is.

A diakónia az egész emberen segít, és nemcsak annak fizikai szükségleteit igyekszik kielégíteni. Ez különbözteti meg alapvetően a pusztán humanitárius, emberbaráti kezdeményezésektől.

Párizsban, 1660. szeptember 27-én halt meg.

+++

„Mivel pedig Krisztus szegénynek akart születni, és tanítványokul is szegényeket választott maga mellé, sőt maga is a szegények szolgája lett, ezért annyira osztozott a sorsukban, hogy – miként maga mondotta – bármi jót vagy rosszat tegyenek is a szegényeknek, úgy veszi majd, mintha neki tették volna. Isten ugyanis, aki szereti a szegényeket, szereti azokat is, akik a szegényeket szeretik. Hiszen ha valaki előtt egy ember kedves, akkor szeretetébe fogadja azokat is, akik ennek az előtte kedves embernek barátai, vagy szeretetszolgálatot tesznek neki. Ezért merjük remélni, hogy a szegények iránti szeretetünk miatt majd minket is szeret az Isten. Tehát iparkodjunk az elesetteket és szegényekét megérteni (vö. Zsolt 40, 2), gyakran felkeresve őket, és annyira együtt érezni velük, hogy mi is mondhassuk az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem (1 Kor 9, 22). Ezért arra kell törekednünk, hogy embertársaink gondját és nyomorúságát látva részvevő lélekkel kérjük Istent, öntse belénk az irgalmasság és könyörületesség szeretetét, ezzel töltse be szívünket, és őrizze is meg azt benne.”

Páli Szent Vince

csütörtök, szeptember 26, 2013

Példát mutattak a kommunista diktatúra ellen küzdő katolikus főpapok

A kommunista rendszer idején egyházukért, nemzetükért bátran kiálló és emiatt üldöztetést szenvedő katolikus főpapok a remény hordozói voltak, nemcsak a hívőknek mutatnak példát, hanem egyetemes emberi értékeket is képviselnek – mondta Varga Lajos váci segédpüspök a szeptember 25-én Budapesten szervezett konferencián.

A Márton Áron Társaság és elnöke, Soós Károly által kezdeményezett Remény a reménytelenségben – főpásztorok a kelet-közép-európai diktatúrákban című tanácskozáson Alberto Bottari de Castello, a Szentszék magyarországi nagykövete; Varga Lajos váci segédpüspök és a téma avatott egyházi és civil szakértői, köztük két erdélyi magyar szakember a kommunizmus időszakának négy kiemelkedő katolikus  főpásztorának – Márton Áron gyulafehérvári püspök, Mindszenty József hercegprímás, Stefan Wyszynski bíboros, lengyel prímás és Karol Wojtyla krakkói bíboros érsek, a későbbi II. János Pál pápa – munkásságáról beszélgettek.

A budapesti lengyel nagykövetségen rendezett konferencián Roman Kowalski lengyel nagykövet a következőket hangsúlyozta: a remény az a motívum, amely ezt a négy  személyiséget összeköti. A legnehezebb időkben szavaikkal, tetteikkel, emberi tartásukkal ébresztettek reményt, irányt mutattak, mintát adtak hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Kitartásukért, következetes kiállásukért nagy árat kellett fizetniük.

Emlékük felidézésének külön aktualitást ad, hogy Lengyelországban jövőre ünneplik a szabadság visszaszerzésének 25. évfordulóját. 2014-et Bronislaw Komorowski államfő a szabadság évének nyilvánította. A szabadság kivívásában megkérdőjelezhetetlen szerepe volt a lengyel egyháznak: a diktatúra idején biztosította a tradíció és a kultúra folytonosságát. Ez olyan tekintélyt kölcsönzött neki, amely a mai napig fennáll – mutatott rá Kowalski.

A kommunizmus egyik legfőbb célja az Egyház lerombolása volt. A főpásztorok sokszor hasonló, máskor eltérő stratégiákat választottak, de a diktatúrával vívott háborút végül az Egyház nyerte meg – emelte ki Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius.

Példát mutattak a kommunista diktatúra ellen küzdő katolikus főpapok

Szent Kozma és Szent Damján vértanúk

Szeptember 26-án a keleti egyház két jeles szentjét ünnepeljük. A III. században élt Szent Kozma (Koszmasz) és Szent Damján (Damianosz) keresztény orvosok voltak. A Diocletianus római császár által elrendelt 303-as keresztényüldözés során szenvedtek vértanúhalált a szíriai Cirusban. Első templomuk a sírjuk fölé épült.


Meglehetősen kevés történeti adat áll rendelkezésünkre. Az első hiteles tanúságot Cirus városának püspökétől, Theodorétosztól kapjuk, aki az V. század közepén úgy emlékezik meg a két szentről, mint a hit jeles bajnokairól és csodálatraméltó vértanúkról - írja Diós István a Szentek életében.
Kozma és Damján tisztelete eleinte a keleti egyházban, Konstantinápolyban virágzott, majd Rómában is kibontakozott. A róluk elnevezett templom egyike a legszebb római ókeresztény templomoknak.
Az Arábiából származó Kozma és Damján ikertestvérek voltak. Kis-Ázsiában, a kilikiai Aegea városában születtek. Szenvedéstörténetüket elbeszélő legendájuk szerint nagy érdeklődés élt bennük a tudományok, különösen az orvoslás tudománya iránt. Elhagyva szülőföldjüket Szíriába mentek tanulni; mindketten a gyógyítást választották élethivatásul. Elvégezvén tanulmányaikat, továbbmentek Kilikiába, és ott Égé városában telepedtek meg. Mivel keresztények is voltak, nemcsak orvosai, hanem apostolai is lettek a városnak. Az emberek szeretetét azzal nyerték meg, hogy soha nem fogadtak el pénzt sem a gyógyításért, sem a gyógyszerekért. Keresztényként betegeiknek nemcsak a testét, hanem a lelkét is ápolták. Annyi kegyelmet kaptak a Szentlélektől, hogy minden betegségből kigyógyították nemcsak az embereket, de még a jószágot is.
Nagyon sokan tértek meg jóságuk és prédikálásuk hatására. Ezért amikor a Diocletianus római császár által elrendelt 303-as üldözés vihara a keleti egyházat is elérte, a helytartó, Lisias elsőként „az ingyen orvosló apostolokat” ítélte kínvallatásra, ám eredménytelenül. Mivel hitük megtagadására nem tudták rávenni őket, különféle módokon próbálták megölni mindkettőjüket: először megkötözve a tengerbe vetették, de a kötelékek a vízben kioldódtak, és ők kiúsztak a partra. Ezután máglyát gyújtottak alájuk, de a lángok nem érték őket. Akkor oszlophoz kötötték őket és nyíllal lőttek rájuk, de a nyílvesszők nem találtak soha célba. Végül karddal oltották ki az életüket.
Szentté avatták őket, és a Justinianus által a tiszteletükre emelt templomba betegek ezrei zarándokoltak el gyógyulást keresve.
Amikor Párizsban 1260-ban megalakult a sebészek első kollégiuma, őket választotta védőszentül. Tiszteletük már az V. században túlnőtt működési területükön. Ünnepük, eredetileg szeptember 27-e, a VII. században került a liturgikus könyvekbe. Úgy tartják, hogy első római templomuk fölszentelésének a napja volt ez. Páli Szent Vince ünnepe miatt 1969-ben egy nappal korábbra, szeptember 26-ra helyezték át.
Különösen a keleti egyház tartja nagyra őket, de mint az orvosok, felcserek és borbélyok, patikusok patrónusai és a betegségekben szenvedőké, a járvány sújtotta vidékek lakóié, egy időben nyugaton is népszerűségnek örvendtek. Kozmát inkább az orvosok, Damjánt a patikusok. Kultuszuk Szicíliában máig eleven.
Szerepkörükből adódóan elsősorban fogadalmi képeken találkozunk velük a Szűzanya kísérőiként, néha más gyógyító szentek, például Rókus és Sebestyén társaságában. Az orvosok egykori viseletéről ismerhetők fel: prémmel szegélyezett sötétvörös talárt és kerek vörös sapkát viselnek. Attribútumaik: patikamérleg, gyógykenőcsös doboz, sebészkés, gyógyszerészmozsár és hasonlók.
Első római templomukat IV. Félix pápa (525-530) építtette a Fórumon.
Konstantinápolyban épített bazilikájuk zarándokhellyé vált, és az a különös szokás alakult ki, hogy a betegek a bazilikában aludtak, mert úgy tapasztalták, hogy álmukban eljön hozzájuk a két szent orvos, és vagy meggyógyítja őket, vagy néha egészen rendkívüli gyógymódot javasolnak, amelynek következtében később valóban elnyerik gyógyulásukat. Ezekről a gyógyulásokról a 6. századig visszamenő följegyzések tanúskodnak.
Magyar Kurír

Szent Kozma és Szent Damján vértanúk

szerda, szeptember 25, 2013

Katolikus Társadalmi Napok - KATTÁRS

Egy rövid kiruccanás Gyergyószárhegyre a munkatársakkal

Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát… (Lk 9, 1 – 6.)

Az evangéliumi részlet az első igehirdetők életvitelére vonatkozóan ad szabályokat és bemutatja munkájukat.
Az igehirdető életvitelének a gondviselésbe vetett hitet kell tükröznie. Ez a követelmény abban a jézusi mondásban fogalmazódik meg, hogy a tanítvány nem vihet az útra kenyeret, tarisznyát, pénzt vagy váltás ruhát. Nyilvánvaló, hogy mindezt nem szó szerint kell érteni, hanem az útmutatás szellemét kell elsajátítani.

A tanítvány elsődleges feladata Jézus evangéliumának, Isten országának a hirdetése, és ez a feladat olyan fontos, hogy háttérbe szorítja a létfeltételek megteremtésére irányuló munkát. Jóllehet nem kell teljes lemondásban élnie - hiszen elfogadhatja a felkínált javakat és eszközöket – Máté (10,10) szerint: „a munkás ugyanis megérdemli a bérét” - magatartásából egyszerűségnek és a gondviselésbe vetett bizalomnak kell áradnia.

Az igehirdető munkájának lényeges eleme a bűnbocsánat hirdetése és az Isten országának közvetítése. Erre utal az evangélistának az a megjegyzése, hogy a tanítványok hatalmat kaptak a tisztátalan, a gonosz lelkek fölött. Munkájuk gyakorta ellenállásba ütközik. Ha valahol nem fogadnak be titeket, menjetek el onnan, és még a port is rázzátok le lábatokról - mondja Jézus.
A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami tisztátalan. Ugyanakkor e munkának sikerei is lesznek: a tanítványok ördögöket űznek, betegeket gyógyítanak, azaz hatékonyan részt vesznek a messiási birodalom közvetítésében.

Minthogy valamennyien Jézus tanúságtevői vagyunk, az evangéliumi útmutatások nekünk is szólnak. Arra figyelmeztetnek, hogy életünk legfontosabb feladata nem az evilági javak halmozása, hanem Jézus hirdetése. Az első tanítványok nyomában járva nekünk is hirdetnünk kell, hogy egyedül Jézus szabadíthatja meg az embert a bűn nyomorúságától, és részt kell vennünk országának építésében. A mai napon ehhez a munkához kérjük Isten segítségét, hogy valamennyien – papok és hívek – jó tanúságtevőkké válhassunk.

kedd, szeptember 24, 2013

Ferenc pápa: a szentség találkozás Jézussal

Jézus mindig vár ránk, ez Isten alázata – mondta a Szentatya szeptember 24-én, kedden reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmisén.

A pápa az első olvasmány után felhangzott 122. zsoltár szavaiból indult ki: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába”. Az Úr jelenléte mindig elkísér bennünket. Isten népének történetében vannak szép pillanatok, amelyek örömöt okoznak, és vannak fájdalmas pillanatok is, a vértanúság, a bűn pillanatai.

A rossz és a jó pillanatokban azonban egy dolog mindig ugyanaz: az Úr mindig jelen van, soha nem hagyja el népét! Mert az Úr, az első bűn napján eldöntötte, elhatározta: együtt halad népével a történelemben. És Isten, akinek nincs történelme, mert örökkévaló, történelmet akart íni, népével együtt akart haladni. Sőt, még ennél is többet tett: hozzánk hasonlóvá vált, egy lett közülünk, velünk halad Jézusban. Ez sokat mond számunkra Isten alázatáról...

Folytatás az alábbi linken 
Ferenc pápa: a szentség találkozás Jézussal

Szent Gellért ünnepe

Szent Gellértet népünk kereszténnyé válásának kezdetén vezérelte hozzánk Isten, hogy Imre nevelőjeként, remeteként, püspökként és vértanúként szolgálja Istent és népünk kereszténnyé válását. Ma is szükség van arra, hogy megerősítsük keresztény hitünket, és sokakat elvezessünk Istenhez. 

Szent Gellért szülőföldje Velence volt, de élete, működése és halála is hazánkhoz kapcsolja őt. 980 körül született és öt éves volt, amikor szülei áteveztek a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű fiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor sírboltjába temették el...

Folytatás az alábbi linken 
Szent Gellért ünnepe

Uruguay elnökének csodálatos beszéde - érdemes megtekinteni

Napi gondolatok: Földi pálya nem marasztja, Krisztus útján megy tovább...


Szent Gellért vértanú-püspök és
Szent Imre herceg szobra Sepsiszentgyörgyön
SZENT GELLÉRT PÜSPÖK ÉS VÉRTANÚ ünnepe
Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem magyar földön látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból.
Gellért 980 körül született. Ötéves volt, amikor szülei – apját Sagredo Gellértnek hívták – áteveztek vele a Szent Márk székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio (=Szent György) - szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés monostora tagjainak imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek felgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe.

15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött… Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette. Őt a San Giorgio monostor sírboltjába temették.

Később a magasabb fokú tanulmányok végzésére Bolognába ment. Velencébe visszatérve hamarosan apáttá választották. 1015-ben a Szentföldre szándékozott költözni, de Razina, a pannonhalmi apát meggyőzte, hogy útját Magyarország felé vegye. Szent István elé vezették, aki fiának, Imrének nevelését bízta rá. Ennek befejeztével Bakonybélbe vonult, a magányban imáinak és tanulmányainak élt. 1030-ban csanádi püspök lett, szervezte az egyházmegyét, térítette a pogányokat, szembeszállt a zsarnoki túlkapásokkal, tanácsaival az ország ügyeit jó irányba terelte, írt hittudományi műveket és szentbeszédeket. Egyetlen megmaradt könyvének címe: Deliberatio supra hymnum trium puerorum.

1046. szeptember 24-én, a pogánylázadás alkalmával Budán Bőd (egri) és Beszteréd (nyitrai) püspöktársaival együtt a hitért kegyetlen halált szenvedve elnyerte a vértanúság koronáját. 1083. július 26-án, Csanádon avatták szentté.

Ima: Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

hétfő, szeptember 23, 2013

Ferenc pápa: Nemet mondunk a fásultságra

Szeptember 22-én délután Cagliariban a pápa a kulturális élet képviselőivel találkozott a szardíniai pápai teológiai kar dísztermében. Köszönetét fejezte ki az intézmény oktatóinak, köztük a jezsuita atyáknak, akik nagylelkűen végzik értékes szolgálatukat.

A papjelöltek felkészítése továbbra is elsődleges célkitűzés, de nagyon fontos a világiak képzése is – fejtette ki Ferenc pápa. Akadémiai előadás helyett néhány megfontolását kívánta megosztani hallgatóságával, amelyek emberi és főpásztori tapasztalataiból fakadnak.

Az emmauszi tanítványok evangéliumi szakaszának egzisztenciális olvasatát elemezte, megadva a három kulcsszót: kiábrándultság, beletörődés és remény: Jézus két tanítványa irányt vesztett a Mester halála után. Ez a kiábrándultság jellemzi mai helyzetünket is a gazdasági-pénzügyi válság, valamint az ökológiai, oktatási, erkölcsi, emberi krízis miatt. Ez a válságnyugati világunkban a jelent és a jövőt, az emberi egzisztenciát is érinti; kiterjed az egész világra. „Amikor azt mondom, hogy válság, akkor nem tragédiára gondolok” – fogalmazott a Szentatya. A kínaiak kétféleképpen fejezik ki a válságot: az egyik veszélyt, a másik lehetőséget jelent...

Folytatás az alábbi linken 
Ferenc pápa: Nemet mondunk a fásultságra

A pápa a szárd fiatalokhoz: Ne panaszkodjatok! Bízzatok Jézusban, Ő sosem hagy cserben!

Szardíniai utazásának utolsó programjaként a Szentatya a fiatalokkal találkozott: vasárnap délután mintegy százezer fiatal fogadta kitörő lelkesedéssel a pápa szavait, amelyekkel bátorította őket, felmutatva nekik a reményt – Jézus útját.

Szent Lukács evangéliumából a csodálatos halfogáshoz fűzte gondolatait Ferenc pápa, aki szokásához híven sűrűn teletűzdelte beszédét rögtönzött mondatokkal: „Amikor Jézus megszólítja a halászokat, hogy újra vessék ki hálójukat, azok éppen egy sikertelen éjszakai halfogást követően engedelmeskednek szavának, pusztán azért, mert bíznak benne. Ezek a mozzanatok, a kudarc és az azt követő bizakodás, valamennyiünk életében jelen vannak.”

Néhány fiatal kérdéseket intézett a pápához, s ezek egyike arra vonatkozott, miként érhetnénk el, hogy a bérmálkozás után a fiatalok ne forduljanak el az Egyháztól, hanem maradjanak aktív tagjai a közösségnek? A pápa azt válaszolta, hogy a bérmálás szentsége helyébe a „búcsú szentsége” lép, a bérmálkozás után a fiatalok elhagyják az Egyházat. „Mi ez, ha nem kudarc? Valamennyien átélünk kudarcokat életünk során. Mi a teendő ilyenkor? Egy keresztény nem lehet pesszimista, mint ahogy a fiatalok sem veszíthetik el a reményt, hiszen az lényegükhöz tartozik. Az a fiatal, akit nem jár át az öröm, a remény, a béke, az hová fordul? Jól tudjátok, hogy az utcán halált árulnak nektek, amikor szomorúak vagytok, amikor elvesztettétek a reményt, a bizalmat, a bátorságotokat. Kérlek benneteket, hogy ne adjátok el fiatalságotokat ezeknek, akik a halált árusítják! Ti értitek, miről beszélek!” – mondta Ferenc pápa, aki ezzel szemben Jézust mutatta föl a fiataloknak...

Folytatás az alábbi linken 
A pápa a szárd fiatalokhoz: Ne panaszkodjatok! Bízzatok Jézusban, Ő sosem hagy cserben!

Pietrelcinai Szent Pio

Szeptember 23. Pietrelcinai Szent Pio olasz pap, kapucinus szerzetes emléknapja. Francesco Forgione (1887–1968) pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben szentté avatták.
Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz kisvárosban, Pietrelcinában, a család második gyermekeként. Szülei pásztorkodással foglalkoztak. Francescót a közeli Szent Anna-kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrálni kezdett. Egyszerű életet éltek, „családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink” – írta visszaemlékezéseiben.
Pietrelcina vallásos város volt, a szenteket nagy tisztelet övezte. A Forgione szülők gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, sokat olvasták a Szentírást. Francesco 12 évesen részesült az elsőáldozás és a bérmálás szentségében. Ifjúkorában többször voltak mennyei látomásai és elragadtatásai. 1897-ben, az elemi iskola harmadik évének befejezése után, egy adományokat gyűjtögető kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy szerzetes szeretne lenni.
1903. január 6-án belépett a morconei kapucinusok közé, s hamarosan felöltötte a ferences habitust. A szerzetesrendben a Pio nevet kapta. Novíciusévei során gyakran érték támadások a gonosztól, aki egy éjszaka vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg a cellájában.
1910. augusztus 10-én Beneventóban szentelték pappá. Az ezt követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján. A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. E fájdalmak hatására egészségi állapota megromlott. Ebben az időszakban iskolában tanított, és naponta tartott prédikációkat.
1916 szeptemberében a Gargano hegyen fekvő San Giovanni Rotondóba helyezték. Vele együtt hét testvér működött a kapucinus kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva több mint ötven éven át, haláláig itt élt.
1918. szeptember 20-án, imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák  röviddel halála előtt teljesen eltűntek testéről.
Több más, igazolt rendkívüli jelenség is kísérte életét: a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, a bilokáció, a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat volt, amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött.
Pio atya áhítattal tisztelte a Szűzanyát. Egész életét és apostolkodását az ő anyai tekintete és közbenjárásának ereje hatotta át.
Mindvégig egységben maradt Jézussal, ugyanakkor mindig szeme előtt voltak az emberi dráma mélységei – mondta a stigmatizált szentről San Giovanni Rotondó-i látogatása alkalmával XVI. Benedek pápa. Hozzátette: ezért ajánlotta fel rengeteg szenvedését, ezért adta oda magát a betegekért mint Isten irgalmának és eljövendő, sőt már köztünk lévő országának, a szeretet győzelmének különleges jele.  A lelkek vezetése és a szenvedés enyhítése: ebben foglalhatjuk össze Isten szolgája, VI. Pál pápa szavaival Pietrelcinai Szent Pio küldetését. Mély átéléssel bemutatott szentmiséi és az általa alapított kórház létrejötte egyaránt Krisztus szent Szívéhez fűződő szoros kapcsolatának gyümölcse – fogalmazott a Szentatya, aki az elvilágiasodás és az állandó tevékenykedés kísértésével szemben Pio atya egyszerűségét és Krisztustól való megragadottságát állította példaként a papok és a hívek elé.
Közismert, hogy Pio atya Mindszenty József bíboros cellájában is járt. Ez a különleges képességen alapuló eset, bilokációjának leírása a szenttéavatási eljárás dokumentumai között szerepel, a positio második kötetének 1638. oldalán.
„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” – jövendölte Pio atya Magyarországról.

Pietrelcinai Szent Pio

vasárnap, szeptember 22, 2013

Jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat? - Évközi 25. vasárnap - meghallgatható

Ámosz próféta kímélet nélkül leleplezi a visszaélőket és azok csalásait, durvaságát. Nem egyszerűen a szociális igazságosság, hanem Isten nevében teszi. „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban szűkölködőket – (bele gázoltok a kicsinyek személyi méltóságába, megalázzátok önérzetükben) –… Megesküdött az Úr… Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”(8,4-7)...
.

Jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat? - Évközi 25. vasárnap

Bántalmazás
A mai szentírási részek alaptémája a gazdagság helyes felhasználása. A gazdagság értelemszerűen
magába foglalja mindazt, amivel az ember rendelkezik: anyagi javait, testi-lelki-szellemi adottságait, erejét, pozíciójából eredő hatalmát.

Az első olvasmányban (Am 8, 4 – 7) Ámosz prófétát halljuk, amint kemény támadást intéz a szegények pénzéből meggazdagodott gátlástalan kereskedők ellen, akik meghamisítják a mérleget, eladják a gabona ocsúját, növelik az árakat, kihasználják mások szükséghelyzetét. Azt is mondhatnák folytatva a próféta gondolat menetét, hogy azok ellen, akik Istentől kapott erejükkel, pozíciójukból származó hatalmukkal visszaélve durván belegázolnak mások lelkivilágába, elnyomják a kicsit, a védtelent, megalázzák emberi méltóságában a gyengét, az erőtlent, csak azért, hogy a szükségesnél jóval több anyagi javuk legyen, vagy esetleg úgymond egy „jót szórakozzanak” a kicsinyek, a gyengék, a védtelenek rovására.

Többek közt most az iskolakezdés idején példaként említhetjük, a már sok helyen elfajult, durvaságba és erőszakba torkolló középiskolai beavató szertartásokat, amelyeknek keretében a kezdőket személyi méltóságukban megalázó, önérzetüket durván sértő feladatoknak vetik alá „tréfából”, függetlenül attól, hogy milyen mély és maradandó lelkisebeket okoznak. A félő és szomorú az, hogy az illetékesek, a hatalommal rendelkezők tudnak erről – hisz évente ismétlődnek – és semmit nem tesznek annak érdekében, hogy megakadályozzák ezeket a sokszor lelki és testi sérüléseket okozó szertartásokat, vagy a megbélyegzett gyerekek szívatását. És amikor egy-egy tizenéves öngyilkosságáról tudósít a sajtó, akkor felette csodálkoznak, hogy vajon miért tette ezt…

A próféta kímélet nélkül leleplezi a visszaélőket és azok csalásait, durvaságát. Nem egyszerűen a szociális igazságosság, hanem Isten nevében teszi. „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban szűkölködőket – (bele gázoltok a kicsinyek személyi méltóságába, megalázzátok önérzetükben) –… Megesküdött az Úr… Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”(4. 7).
Ámosz próféta szerint a visszaélések, a szegények kárára elkövetett csalások és a védtelenek megalázása, kihasználása Istent sértik. Istent, Aki a gyámoltalanok, a szegények és a gyengék oltalmazója, „az árvák atyja, az özvegyek védelmezője” (Zsolt 68,6). Istent, Aki „a kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét” (Zsolt 72,13), „Mert a mindenség Ura senkitől sem tart, és nincs nagyság, amitől félne. Hisz ő teremtette a kicsit és a nagyot, és egyaránt gondját viseli mindegyiknek” (Bölcs 6,7), ezért azt parancsolta, hogy nagylelkűen kell bánni az ínségesekkel: „Nyisd meg kezed, és adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében” (MTörv 15, 8).

A vallást nem lehet a társadalmi igazságosság egy intézményévé lefokozni; a vallás feladata, hogy Isten nevében védje az ember személyi méltóságát, félelem nélkül hirdetve Isten parancsait a gazdagoknak és szegényeknek, a hatalmasoknak és a kicsinyeknek, az erőseknek és a gyengéknek egyaránt. Aki csupán emberi szinten akarja megvalósítani a társadalmi igazságosságot, homokra épít, mivel csak az a valódi igazságosság, ami Istenből ered és Őrá épül.

A csalók, a visszaélők elítéléséről szóló prófétai szöveg felkészít, hogy még jobban megértsük a hűtlen intézőt bemutató evangéliumi példabeszéd igazi jelentését (Lk 16, 1—13). Itt is csalásról, visszaélésről van szó, de most nem a szegények, a kicsinyek kárára, hanem egy nagy és gazdag emberére, aki javai tékozlása miatt elcsapja intézőjét. Ez pedig, hogy barátokat szerezzen magának, törvénytelen eljáráshoz folyamodik: önkényesen csökkenti gazdája adósainak tartozását.

A példabeszéddel Jézus egyáltalán nem dicsérni akarja az intéző rafinált becstelenségét – különben is a „mihaszna” jelzővel illeti (8) -, hanem azt akarja kiemelni, milyen nagy előrelátással biztosítja magának a jövőt. A példabeszéd végkövetkeztetése szinte az Ur panaszaként hangzik: „A világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál”(8). Jézus szomorúan állapítja meg, hogy a világ fiai – vagyis akik távol élnek Istentől, nem hisznek benne – sokkal okosabbak és serényebbek földi jövőjük biztosításában, mint a világosság fiai, vagyis a hívők, akik – bár hisznek Istenben – csak kelletlenül és hanyagul foglalkoznak lelki ügyeikkel, nem nagyon nyugtalankodnak örök jövőjük miatt.

Jézus tevékeny elkötelezettségre és éberségre hív, emlékezetünkbe idézi, hogy eljön az utolsó nap, amikor mindenkinek ezt kell majd hallania: „Adj számot vagyonodról” (2), a kapott talentumokról: hatalmadról, testi és lelki erőnlétedről, fizikai és szellemi képességeidről, adottságaidról…
A példabeszédet követő irányelvek azt akarják megértetni, hogyan kell a kereszténynek örök célja távlatában a gazdagságot, az élethelyzetből adódó hatalmat, testi és lelki erejét, fizikai és szellemi képességeit felhasználnia.

Az evangéliumi szakaszban a pénzt Jézus „hamis mammomnak” nevezi (9), mivel gyakran nem becsületes haszonból ered; használatában arra kell figyelni, hogy ne legyen az üdvösség akadálya, sőt segítsen annak elnyerésében. De ez, nem csak az ember anyagi javaira vonatkozik, hanem mindarra, amivel rendelkezik: testi-lelki adottságaira, erőnlétére, pozíciójából eredő hatalmára stb.
Ez történik például, amikor az anyagi javakat a szükségben lévők javára fordítjuk, vagy az erőnlétünket, hatalmunkat, befolyásunkat arra használjuk fel, hogy megvédjük a gyengét, az erőtlent, a védtelent. A keresztény így szerezhet magának barátokat, akik majd fogadják őt az „örök hajlékban”.

Ha az ember nem tud elszakadni önérdekétől, akkor a pénzkezelés, a hatalommal való élés, az erő felhasználása nehezen kivédhető kísértéssé válik a számára. Akár úr vagy intéző, akár főnök vagy alárendelt, akár idős vagy fiatal, akár férfi vagy nő, akár kisiskolás vagy „nagyiskolás” könnyen a pénz, a hatalom, az erő rabjává válik, ez pedig olyan gonosz zsarnok, hogy nem enged neki semmi szabadságot, legkevésbé azt, hogy Istennek szolgáljon.
Az imént felsorolt földi értékek nem haszontalan dolgok, sőt szükség is van rájuk a mindennapi élethez, de Jézus arra intette híveit, hogy vannak veszélyei ezeknek… Felfoghatatlan, hogy egy hívő annyira ragaszkodjon ezekhez, hogy még Istent is képes legyen eltaszítani magától. Ám elérkezik a pillanat, amikor ezek az értékek már Isten ellenségeivé válnak, és a hívő választás elé kerül: vagy Isten, vagy a földi értékek. Ha Isten mellett dönt, akkor tud veszíteni a gazdagságból, engedni a hatalmából, de ha mégsem, akkor biztos, hogy teljesen hátat fordít Istennek. De tudnia, kell, hogy akármennyi pénze, akármilyen nagy ereje és legyőzhetetlennek látszó hatalma is lesz, mégsem lesz, mert nem lehet soha boldog. 

Épen ezért nézzünk magunkba, és gondoljuk végig, jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat?
Mert ahol Istenre is gondolnak, ott mindig megfelelően használják fel ezen értékeket, de ahol nem, ott a kapzsiság nemcsak elhatalmasodik, hanem a határt sem akarja ismerni, ott az erő, durvaságba és erőszakba torkollik, a hatalom pedig igazságtalanságot és zsarnokoskodást szül…
Ezért soha nem elmélkedhetünk eleget az Ur figyelmeztetésén: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak!” (13) – egy időben.

szombat, szeptember 21, 2013

Ferenc pápa: mondjunk nemet a pénzimádatra

A Szentatya szeptember 20-án reggel szentmisét mutatott be a Szent Márta Ház kápolnájában. Homíliájában kiemelte: a pénz beteggé teszi a gondolkodást és a hitet, és más útra térít bennünket.

A pénzimádatból olyan rossz dolgok születnek, mint a hiúság és a büszkeség, amelyek e hiábavaló kérdések mániákusaivá tesznek bennünket – fogalmazott a pápa. Nem lehet Istent és a pénzt is szolgálni.
Tanításában a Szentatya Pál apostol szavaiból indult ki, amelyek a Jézus Krisztus útja és a pénz közötti kapcsolatról szólnak. Van ugyanis valami a pénz iránti szeretetben, ami eltávolít Istentől. Létezik sok betegség, bűn, de Jézus kiemeli: „Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság” (1Tim 6,2c-12). Ebből a káros kívánságból kiindulva sokan eltávolodtak a hittől, és sok gyötrelmet szereztek maguknak – állapította meg Ferenc pápa...

A folytatás az alábbi linken olvasható 
Ferenc pápa: mondjunk nemet a pénzimádatra

Misszió a zenetanítás ürügyén

A Boldogasszony Iskolanővéreket az a szándék vezette a nyárádmenti kis falvakba hogy a muzsika, a kóruséneklés segítségével éltető közösségeket hozzanak létre, hogy lehetőséget teremtsenek, reményt ébresszenek, segítsék a szülőföldön maradást a székelyföldi gyerekek, fiatalok számára. A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar életét Nagy Éva Vera iskolanővér, az egyik kórusvezető mutatja be.

Mi a „Tündérkert Iskola”?
A gyerekek lelkesedése és kitartása eredményeképpen megszületett egy iskolarendszeren kívüli komplex zenei műhely, a „Tündérkert Iskola”, amely a Kodály-módszer segítségével ma már 8-19 éves korú 250 gyermeknek ad lehetőséget az aktív muzsikálásra, a zenei anyanyelv megőrzésére. A zenetanítás ürügyén összegyűjtjük a gyerekeket. Heti rendszerességgel tanítunk, hétvégén pedig a magyar kultúra egyéb területeivel foglalkozunk önkéntesek segítségével. Iskolai szünetekben intenzív táborokat, utazásokat szervezünk. Próbálunk pezsgő életet teremteni a gyerekek számára, törődni a családjaikkal is. Figyelünk, hol mire van szükség, abban próbálunk segíteni...

A folytatás az alábbi linken olvasható 
Misszió a zenetanítás ürügyén

Napi gondolatok: Bűnös ember is lehet Isten szentje, Istennél nincs előítélet!

SZENT MÁTÉ apostol és evangélista ünnepe  

Caravaggio: Máté elhívása
Szent Máté életéről, fiatalkoráról, családjáról nagyon keveset tudunk, szinte semmit. Gazdag vámos volt, amikor Jézus meghívta, a héber Lévi nevet használta, Kafarnaumban lakott, és Alfeus fia volt. Valószínűleg a jómód mellett művelt lehetett, hiszen nagyon jól beszélt görögül is.
Foglalkozása nem tette rokonszenvessé honfitársai szemében, a vámosok nem csak a kiszipolyozó, sokszor hatalmával visszaélő adóbehajtó embertípusát, de az elnyomó római zsarnokság hazaáruló képviselőjét is megszemélyesítették. Sok volt a vámosok között a nyereséget hajszoló, lelkiismeretlen ember. A zsidók bűnös és megvetett embernek tekintették őket, kerülték a társaságukat, gyűlölték a vámosokat.

Jézus talán már korábban megismerte, nem kételkedett jószándékában és becsületességében, ezért előítélet nélkül hívta meg tanítványnak Lévit, aki aztán készségesen áll fel a pénzváltó asztaltól, mégpedig azonnal és a nagy megtiszteltetés örömére meghívta házába vendégségre az Urat, és elhívta vámszedő társait is, hogy felhívja figyelmüket a Megváltóra. A farizeusok ezt látva zúgolódni kezdtek. Jézus nem vitatta, hogy ezek az emberek valóban bűnösök. "Betegek"-nek nevezte őket. Végtelen egyszerű igazságot kapcsolt ehhez a megnevezéshez: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt. 9:12-13)
Miért eszik mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” – kérdezik a farizeusok. Gyorsan rájár a szánk, hogy megvető, kárhoztató ítéletet mondjunk felebarátainkról, és azután így is viselkedjünk velük. Az emberek tetteiről alkothatunk véleményt, de magát az embert végérvényesen soha nem ítélhetjük el. Igazán ítélni ember nem képes, és nem is feladata
Talán még a Máté nevet is az Úr adta Lévinek, ezzel is jelezve mekkora ajándék Jézus tanítványának lenni. A tizenkét apostol közé került Máté, alázatosan, nagy-nagy örömmel követte Mesterét mindenhova. Krisztus feltámadása után ő is Galileában várta az Urat, ott volt a hegyen, amikor Jézus minden nép tanítására küldte őket. Pünkösd után először Galileában tanította honfitársait és nagyon példamutató, böjtölő életet élt. 

Később az apostolok az üldözések hatására elszéledtek a szomszédos vagy távolabbi tartományokban. Máté is a pogány népek közt hirdette az evangéliumot, erről azonban nincs pontos adatunk. A hagyomány szerint Etiópiában, Perzsiában, talán még Macedóniában is térített.
Evangéliumát a zsidó honfitársai számára írta anyanyelvén, arámul. Célja a Messiásra vonatkozó jövendölések beteljesedésének bizonyítása volt, ezért gyakran hivatkozik így: “... hogy beteljesedjék, amit a próféták jövendöltek ...”. Tanítását az első század ötvenes éveiben írhatta le, hamarosan görögre is lefordították, talán maga Máté. Ez a fordítás maradt fenn, az arám nyelvű sajnos elveszett. Evangéliuma azonban megőrizte Jézus imáját a kereszten, anyanyelvükön: “Éli, Éli, lámmá szábáktáni? vagyis: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46; Zsolt 21, 1)
Általános hagyomány szerint vértanúságot szenvedett, ennek azonban sem helyéről, sem idejéről nincs adatunk. Többféle vértanúságot írnak le ezek a hagyományok, máglyahalált, karddal történő kivégzést. Regényes leírását adja vértanúságának egy apokrif irat, ami szerint egy etióp királylány, Ifigénia, Máté igehirdetése nyomán szüzességet fogadott, és határozottan elutasította Hirták király házasságát. A király bosszúból megölette Mátét. A legenda szerint maradványai a szalernói székesegyházba kerültek.

Példája: Bűnös ember is lehet Isten szentje, Istennél nincs előítélet!

péntek, szeptember 20, 2013

Ahol jelen van Isten, ott jól bánnak a pénzzel

Demetrio Fernández, a spanyolországi Córdoba püspöke a héten tette közzé Isten, a pénz és a korrupció című pásztorlevelét. A megjelenés napján a dél-amerikai katolikus hírügynökség (ACI) foglalta össze az üzenetet.

Ebben többek között arra szólította fel a főpásztor a híveket, hogy nézzenek magukba, és gondolják végig, jól használják-e fel a megkeresett pénzt? Mert ahol Istenre is gondolnak, ott mindig megfelelően használják fel a pénzt, de ahol nem, ott a kapzsiság nemcsak elhatalmasodik, hanem a határt sem akarja ismerni.

Főleg napjainkban, amikor az egyensúlyát vesztett, válsággal küszködő világban ez a pont ilyen botrányos szélsőségeket produkál. Vannak, akik dúskálnak a jólétben és látványosan pazarolnak, másoknak meg még a legszükségesebb dolgokra sem jut. A pénz nem haszontalan, sőt szükség is van rá a mindennapi élethez, de Jézus arra intette híveit, hogy vannak veszélyei a pénznek.

Fernández püspök számára felfoghatatlan, hogy egy hívő annyira ragaszkodjon a pénzhez, hogy még Istent is képes legyen eltaszítani magától. Ám elérkezik a pillanat, amikor a pénz már Isten ellensége, és a hívő választás elé kerül: vagy Isten, vagy a pénz. Ha Isten mellett dönt, akkor tud veszíteni a pénzéből, de ha mégsem, akkor biztos, hogy teljesen hátat fordít Istennek. De tudnia, kell, hogy akármennyi pénzt is szerez, sosem lesz, mert nem lehet boldog.

Ahol jelen van Isten, ott jól bánnak a pénzzel

Jó napot! Ferenc pápa vagyok - Részletek P. Antonio Spadaro SJ Ferenc pápával készített interjújából

Augusztus 19-e, hétfő. Ferenc pápa találkozóra vár engem tíz órára a Szent Márta Házba. Az apámtól örökölt kényszeres pontossággal, most is korábban érkezem. Egy kisebb szalonban foglalok helyet. A várakozás rövid ideig tart, néhány perc múlva a lifthez kísérnek. 

E pár percben alkalmam van visszaemlékezni arra, amikor Lisszabonban, a jezsuita kulturális folyóiratok főszerkesztőinek találkozóján fölmerült az ötlet, hogy közösen jelentessünk meg egy, a pápával készített interjút. Megvitattam ezt a többi jezsuita újság főszerkesztőjével, és megfogalmaztunk néhány kérdést, amelyeket mindnyájan fontosnak tartottunk. Amikor kiszállok a liftből, látom, a pápa már az ajtónál állva vár rám. Sőt, valójában az az örömteli érzésem támad, hogy nem is léptem át ajtókon. Pedig egy ajtónak azért mégiscsak kellett ott lennie.

Belépek a szobájába, és a pápa leültet egy karosszékbe. Ő egy magasabb és merevebb széken ül gerincproblémái miatt. A környezet egyszerű, spártai. Az íróasztal munkatere kicsi. Megérint a környezet lényegre törő mivolta, nemcsak a bútoroké, hanem a többi tárgyé is. Kevés könyv, kevés papír és kevés egyéb tárgy. Ezek között van egy Szent Ferenc-ikon, a Lujani Miasszonyunk, Argentína védőszentjének szobra, egy feszület, egy alvó Szent József-szobor, hasonló ahhoz, amit a San Miguel-i Colegio Máximo igazgatói és tartományfőnöki szobájában láttam nála. Bergoglio lelkisége nem „harmonizált energiákból” áll össze – ahogy ő mondaná –, hanem emberi arcokból: Krisztus, Szent Ferenc, Szent József, Mária...

A folytatás a következő linken olvasható: párbeszédháza. hu 

Napi gondolatok: Mindannyiunknak apostoli küldetése van, a világi hívek is nagy feladatokra hivatottak az Egyházban!

Kim Taegon Szent András áldozópap, Csong Haszang Szent Pál és társaik, 103 koreai vértanú emléknapja

Kim Taegon Szent András áldozópap, Csong Haszang Szent Pál

A XVII. század elején jutott el Koreába először a keresztény hit, világi hívek buzgósága folytán. Az erős és lelkes közösséget világi hívek vezették és tartották össze 1836-ig. 
Ekkor léptek először az ország földjére francia misszionáriusok. Ebből a közösségből valók voltak azok, akik az 1839., 1846. és 1866. évi üldözés idején vérükkel szentelték meg a koreai egyház indulását. Összesen 103-an voltak. 

Közülük kitűnik a lelkes pap és lelkipásztor, Kim Taegon András és a kiváló világi apostol, Csong Haszang Pál. A többiek is legtöbben világi hívek voltak: férfiak és nők, házasok és fiatalok, öregek és gyerekek is. 
+++

Kim Taegon Szent András vértanú áldozópap utolsó buzdításából
Tudjátok meg, kedves testvéreim, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, miután eljött a világba, számtalan szenvedést elviselt, és önként vállalt kínhalálával alapította meg az Egyházat, amelyet a hívek szenvedésével gyarapít. Bármennyire is elnyomják és támadják a világ hatalmasai, sohasem vehetnek erőt rajta. Jézus mennybemenetele és az apostolok kora óta mind a mai napig az Egyház mindenütt megpróbáltatások között növekszik.  
Most pedig ötven-hatvan éve, amióta az Anyaszentegyház a mi Koreánk földjére lépett, a hívek újra meg újra üldözést szenvednek, és jelenleg is üldözés dühöng. Nagyszámú hittestvérünk került börtönbe, köztük én is; miképpen ti is állandó megpróbáltatásban éltek. Minthogy tehát így egy testet alkotunk, hogyne szenvedne a szívünk? Hogyne tapasztalnánk, emberileg szólva, az elválás fájdalmát?
De miként az írás mondja, Istennek a fejünk legkisebb hajszálára is gondja van, és mindentudásával törődik vele, hogyan látnánk egyebet ebben az üldözésben is, mint az Úr rendelését: vagy az ő jutalmát, vagy pedig az ő büntetését?
Igazodjatok tehát Isten akaratához, és teljes szívvel küzdjetek Jézusért, égi vezérünkért, és győzzétek le a gonosz lelket, akit már Krisztus legyőzött.
Kérlek titeket, hogy el ne hanyagoljátok a testvéri szeretet gyakorlását. Segítsétek inkább egymást, és maradjatok állhatatosak, amíg az Úr meg nem könyörül rajtunk, és véget nem vet az üldözésnek.
Itt húszan vagyunk, és Isten kegyelméből még mindegyikünk jól van. Kérlek, hogy el ne hanyagoljátok azok családját, akiket esetleg megölnek. Még sok mondanivalóm volna, de hogy is tudnám ecsettel és papíroson kifejezni. Véget vetek a levélnek. Minthogy ilyen közel vagyunk a küzdelemhez, arra kérlek titeket, viselkedjetek hűségesen, hogy végül az égbe jutva, ott üdvözöljük majd egymást. Szeretetem csókját hagyom rátok.