Oldalak

kedd, május 31, 2016

Mit jelent megbocsátani? - Szent Antal kilenced - Esztelnek - 8. Kedd – 2016 - hanganyag



Május 31-én, a Szent Antal kilenced keretében a gelencei segédlelkész, ft. Fülöp László tartotta a 8. elmélkedést, amelynek témája: 
„A bántalmakat békével tűrni, és az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” – volt. 
A hanganyagban meghallgatható a bevezető gondolat, az evangéliumi szakasz és a szentbeszéde… 

Assisi Szent Ferenc Iskolája - Gyerektábor 2016






Bátran jelentkezhetnek esztelneki iskolások is ebbe a táborba.

vasárnap, május 29, 2016

Úrnapi körmenet - 2016 - Felső Esztelnek



Az imádság a lélek lélegzetvétele – Évközi 9. vasárnap

A mai első olvasmányt és az evangéliumi szakaszt egy közös gondolat, az ima, mégpedig a kérő ima köti össze. 

Az olvasmányban: „A templomszentelés napján Salamon (király) így imádkozott a templomban: „Uram! Az égben, ahol trónodon ülsz, hallgasd meg az idegent is, aki… nevedért messze földről ide jön… Ha eljön és imádkozik ezen a helyen, teljesítsd minden kérését”(1 Kir 8, 41-43). Az evangéliumi szakaszban pedig a kafarnaumi pogány százados küldi el Jézushoz „a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját”, aki már halálán volt (Lk 7, 1-10).

Az imádság a hit forrása! Hogy "lelki egészségünket megőrizzük, szükségünk van az imádságra. Imádkozni azonban csak élő hitből lehet." (Romano Guardini). Hitünk azonban csak akkor marad élő, ha imádság kíséri. Mert az imádság maga a kapcsolat Istennel. Imádság nélkül lehetetlen megmaradnunk a hitben huzamos időn keresztül! A hit világába tartozik a benső, lelki élet, amit a Szentlélektől kaptunk. Ez az új élet annyira törékeny, mint az újszülött gyermek élete, amely az édesanya gondjaira van bízva. A gyermeket - és az új életet - ápolni kell, törődni kell vele, mert különben elgyengül és meghal. Hiszen oly sok veszély fenyegeti.
A testi élet ránehezedik az új életre, korlátozza, visszatartja. A testi élet minden különösebb erőfeszítés nélkül érvényesül, mert az ember azt gondolja, ez a fontosabb. A másik, a lelki élet el van rejtve, a hit világába tartozik, könnyen megfeledkezünk róla.

Ha valakit megszerettünk, fontosnak tartjuk, hogy vele találkozzunk. Szükségét érezzük annak, hogy beszélgessünk vele, megosszuk vele örömeinket és bánatunkat. Szárnyakat tud adni, ha együtt örül, vagy együtt érez velünk valaki. Ha nem él bennünk ez a közlési vágy, elképzelhetetlen, hogy legyen bennünk szeretet.
Ez vonatkozik Istennel való kapcsolatunkra is. Hogyan fogadhatnánk el az Atya gyengéd szeretetét, a feltámadt Jézus baráti tekintetét, a Lélek lelkesítő tüzét anélkül, hogy ne fejeznénk ki hálánkat, örömünket, és azt, hogy milyen nagy kincset jelent számunkra az Ő ajándékuk. Az ember lényegéhez tartozik a kapcsolat. Annyiban válik emberré, amennyiben kapcsolatot tart. Annyira élő az egyik ember viszonyulása a másikhoz, amennyire mély és élő a kapcsolata.

Az imádság az Istennel való kapcsolattartás legfontosabb eszköze. Minden kapcsolatnál fontos az őszinteség, a nyitottság és a bizalom. De még a legszeretetteljesebb emberi kapcsolatnál is megvan bennünk az a szándék, hogy rossz tulajdonságainkat elrejtsük, vagy kimagyarázzuk. Sokszor azért, mert félünk, hogy a másik megtagadja tőlünk szeretetét.
Az emberi kapcsolattal ellentétben Isten előtt levethetünk minden álarcot. Isten ismeri lényünk legrejtettebb titkát is. De ami a legfontosabb, Ő így szeret bennünket, ahogy vagyunk. Nem tesz szemrehányást, hogy újra hibát követtünk el, hanem szeretné lelkünket még teljesebben betölteni az Ő életével. Szükségünk van arra, hogy ezt a feltétel nélküli elfogadást újra és újra megtapasztaljuk az imában, mert így válik az ima életünk forrásává.

A mai napon, amikor az Oltáriszentséggel körmenetet tartunk, az Úr Jézus azt mondja Szent János evangéliumában: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,35)

Nekünk, katolikusoknak a benső ima legnagyobb segítője az Úr Jézus szentségi jelenléte az Oltáriszentségben. Krisztus, aki újra és újra a szentmisében földre száll, s vándorlásunk társa lesz. Éppen ezért, akár szentmise után, vagy napközben betérve a templomba, itt van előttünk Jézus. Az Oltáriszentség az önfeláldozó szeretet és az emberrel egyesülni vágyó isteni jóság legnagyobb jele. Mint a legjobb barát előtt, mondhatjuk el Neki - saját szavainkkal - terveinket, örömeinket, vágyainkat! Beszélhetünk Vele azokról, akiket szeretünk, azokról, akiket szeretnénk Istenhez közelebb segíteni vagy azokról, akikkel gondunk van! Bízzunk benne, hogy a legjobb kezekbe tesszük le szeretteink, barátaink, ismerőseink, rokonaink sorsát! Utána csendesen figyeljünk Rá, és meghalljuk majd válaszát!
Az Oltáriszentség imádása erőt ad! Teréz anya minden nap egy órát imádta az Urat az Oltáriszentségben. Azt mondta, ez ad neki erőt, hogy lehajoljon a haldoklókhoz és a legszegényebbekhez. Ez adott erőt neki, hogy a szeretet intézményeit létrehozza szerte a világon!

Van azonban, amikor úgy érezzük, hogy Isten nem hallgatta meg imádságainkat. Pedig az „Úr mindig meghallgatja imádságunkat, de nem mindenkor adja meg azt, amit kérünk”. (P. Szalóczy Pelbárt). Ilyenkor tanul meg az ember – ha van benne alázat – lemondani és a hit magasságaiba emelkedni. Ilyenkor tanulja meg az örök igazságokhoz igazítani vágyait. Kiemelkedik a kicsinyességekből, és nagyobb távlatokba helyezi életét.
Amikor tehát konkrét dolgot kérünk Istentől, gyakran megtörténik, hogy meghallgatja kérésünket, mint a kafarnaumi százados esetében is. De az is előfordul, hogy nem kapjuk meg, amit szeretnénk.

Miről lehet szó? Isten azért nem hallgatja meg az imádságunkat, mert talán: Valamit elmulasztottunk, amit Isten elvárt volna tőlünk (például: hogy szívből megbocsássunk az ellenünk vétőnek, hogy szakítsunk a bűnnel, bűnös kapcsolattal, hogy kerüljük a bűnre vezető alkalmat is). – Vagy máskor adja meg az Úr azt, amit kértünk, mert a körülmények most még nem alkalmasak rá. – Vagy bizalomra és hűségre akar nevelni bennünket. Ha néhány nap után abbahagyjuk az imát, ezzel azt jelezzük, hogy amit kértünk, nem is annyira fontos és nem is bízunk benne, hogy Isten képes megadni. – Vagy, mert nem válna javunkra. Isten mindent lelkünk üdvössége céljából ad meg. Mivel végtelenül szeret, nem adja meg, ami lelkünk kárára volna. – Vagy talán valami jobbat akar adni! Lehet, hogy Isten sokkal jobbat szeretne adni, mint amit kértünk Tőle. – De lehet, hogy kérésünk teljesítése önzésünket szolgálná és nem Isten Országát. – Vagy éppen rosszul, gőgösen kértünk, azzal a gondolattal, hogy ha Isten nem adja meg, amit kértünk, akkor elhagyod Őt, megszakítjuk vele a kapcsolatot. És sorolhatnánk tovább az okokat…

Soha ne gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy automata. Bizonyos számú imádság után megjön a kívánt dolog. Isten személy, aki jóságos szívvel mérlegel minden körülményt, és csak azután adja meg – ha jónak látja –, amit kérünk Tőle. Mindamellett számolni kell a szabad akarattal is.
Amikor például kérjük szeretteink megtérését, bizonyára az Úr sok kegyelmet ad nekik, de szabad akaratuk ellenállása miatt lehet, hogy hosszú éveket kell várni, amíg ez megtörténik. Példa erre Szent Mónika, aki hosszú évekig imádkozott fiának, Ágostonnak a megtéréséért.

Ne felejtsük el azt sem, hogy az igazán imádkozó ember nem a saját akaratát akarja kierőszakolni Istentől, hanem azt kéri, Isten tegye alkalmassá arra, hogy megismerje és megtegye az Ő akaratát. – Milyen sokan beleesnek az ördög csapdájába, és fellázadnak Isten ellen a „teljesületlen” imádság miatt. Az elégedetlenséggel és lázadással évek munkáját rombolják le, amit Isten kegyelmével addig elértek. Jézus elfogadta az Atya akaratát akkor is, amikor azaz akarat élete odaadását kívánta.

Egy ismeretlen szerzőtől származnak a következő sorok: Erőt kértem az Úrtól, s Ő nehézségeket adott, amelyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és Ő problémákat adott, amelyeket megtanultam megoldani. Előmenetelt óhajtottam, gondolkozó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem, és Isten veszélyeket adott, amelyeket legyőztem. Szeretetre vágytam, és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. Kegyes jóindulata helyett, alkalmakat kaptam a jóra. Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!

"IMÁDKOZZATOK, hogy KÍSÉRTÉSBE NE ESSETEK" (Lk 22,40). A Szentírás világosan elénk állítja az imádság kettős hatását: kapcsolatba lépni szerető Atyánkkal (Mt 6,9, Miatyánk), másrészt lelki erőt nyerni a kísértések legyőzésére. Mindenki, aki imádkozni kezd, ezt a kettős célt kell, hogy maga elé állítsa. Mivel a kapcsolatot minden nap meg kell újítani és a mindennap felmerülő kísértéseket le kell győzni, ezért "szüntelenül kell imádkozni" (1Tesz 5,17).

Az imádság a lélek lélegzetvétele – mondta valaki. Nagyon találó ez a megállapítás. Lélegezni annyit jelent, mint ellátni a testet a létfontosságú oxigénnel. Aki nem lélegzik, az meghal. Így van ez az imádsággal is.
Aki nem imádkozik, az lelkileg meghal. Aki keveset imádkozik, az lelkileg elgyengül, vagy beteg lesz. Aki rendszeresen, tudatosan imádkozik, az befogadja Isten erejét. Új szemléletet nyer. Isten szemével látja a világot. Jobban el tud igazodni a feladatok között. Kitárhatja az Úr előtt szíve minden gondját és szükségletét. Ugyanakkor kifejezheti örömét, s az Úr iránti háláját. De, mindenek előtt öntudatosan fogja mondani, minden körülmény és nehézség közepette is: „Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”.

péntek, május 27, 2016

FRISSS TV - Eperjes szavalat

Ferenc pápa kedd reggeli homíliája: Az életszentség az Úr jelenlétében járás

Az életszentség egyszerű dolgokat igényel - OSS_ROM
24/05/2016 11:19
Ferenc pápa kedd reggeli homíliáját a Szent Márta házban tartott szentmise során az életszentség témájának szentelte, amelyhez az alapgondolatot a napi olvasmány adta Péter apostol első leveléből: „A titeket meghívó szent Istenhez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban! Ezt olvassuk ugyanis a Szentírásban: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!” (1 Péter 1,10-16).

A mindennapok névtelen életszentsége
A pápa a szakaszt „az életszentségről szóló kis értekezésnek” nevezte. „Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az Úr jelenlétében járunk, mégpedig feddhetetlenül. Az életszentség az egy útonjárás, amit nem lehet megvenni, sem eladni, sem elajándékozni. Azt nekem kell csinálni és nem tehetem meg más nevében. Imádkozhatom másik életszentségéért, de azért neki kell eljárnia, nem nekem.  Nekem kell az Úr jelenlétében járni feddhetetlenül. Most néhány olyan szót említek – fűzte hozzá magyarázatképpen a pápa – amelyek megtanítják nekünk milyen is a mindennapok névtelen életszentsége. Az első ilyen szó a bátorság. Az életszentség felé vezető úthoz bátorság kell.”

Remény és kegyelem   
A Jézus által említett Mennyek Országa azoké, akik bátran haladnak előre. Olyan bátorságról van itt szó – hangsúlyozta – amit a reménység mozgat, mert ez az életszentségre vezető út második szava. Bátorság, mely reméli a Jézussal való találkozást. Aztán a harmadik elem az, amiről Péter ír: „Helyezzétek minden reménységeteket ebbe a kegyelembe!”. Az életszentséget soha nem műveljük egyedül, magunktól. Az mindig kegyelem. Jónak lenni, szentnek lenni, minden nap egy kicsit előre haladni a keresztény életben, ez mindig kegyelem, amit úgy kell kérni. Bátorság és útonjárás. Bátran kell járni, reménnyel és készséggel, hogy megkapjuk ezt a kegyelmet. A kegyelem az útonjárás kegyelme. Olyan szép a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete, olvassátok el!” – biztatott a pápa. „Hogyan haladtak előre az ősatyáink, akiket meghívott az Úr? Ábrahám atyánkról ezt mondja: „Ő pedig elindult, anélkül, hogy tudta volna, hová megy”. Ment, de reménységgel tette!”.

Megtérés a mindennapokban
„Péter apostol a levelében hangsúlyt ad a negyedik szempontnak. Amikor a hallgatóit arra hívja el, hogy ne alkalmazkodjanak ennek az időnek a vágyaihoz, valójában arra ösztönzi őket, hogy belül változtassák meg szívüket, folyamatosan, egy benső mindennapi fáradságos munkával. Igen, a hétköznapok során való megtérésről van szó. Ha valaki most ellenvetné, hogy ahhoz böjt és önsanyargatás kell.. Nem, nem, nem! Kicsi megtérések kellenek!” – pontosított a pápa. „De ha te képes vagy arra, hogy ne szóld meg a másikat, már jó úton jársz az életszentség felé. Tehát kicsi dolgok kellenek! Szeretnék beolvasni egyik munkatársamnak, nem, inkább leharapom a nyelvemet! Semmi nagy dolog, semmi önsanyargatás! Az életszentségre vezető út egyszerű. Ne fordulj vissza, hanem mindig csak előre, előre - erővel! – fejezte be Ferenc pápa a kedd reggeli homíliáját a Szent Márta ház kápolnájában.   
(vl)

Forrás: Vatikáni Rádió 

csütörtök, május 26, 2016

Merítsünk erőt Abból, Aki az élet Ura – Úrnapja - hanganyag

A vasárnap megszentelésének parancsolata az öntudatos keresztény számára nem lehet egyszerűen külsőség, hagyományhoz való ragaszkodás. A hívő embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való táplálkozás belső igény kell, hogy legyen, mert ebből merítheti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló út és feladat megtételére.

Krisztussal a keresztet: Magyarok, akik a pápát kísérték

Krisztussal a keresztet: Magyarok, akik a pápát kísérték: „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait....

szerda, május 25, 2016

Merítsünk erőt Abból, Aki az élet Ura – Úrnapja

A XII. században nagyon elterjedt Berengar Tours-i kanonok (†1088) tévtanítása az Eucharisztiáról: tagadta Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, a kenyér és bor színében, és csak jelképes jelenlétet vallott.
Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magán kinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna szerzetesnővér részesült. Az Üdvözítő azt a kérését közölte vele, hogy a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. 37 ével a kérés elhangzása után, 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában, ahol Szent Julianna született.

Az ünnep világegyház szintű elrendelésben fontos szerepet játszott az 1264-es Bolsenáoi Oltáriszentséggel kapcsolatos csoda. Bolsenában egy pap kezében átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A véres korporálét megmutatták IV. Orbán pápának, aki ekkor elrendelte az ünnepet. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az Eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe.

Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak áldoztató kehelyben vitték az Oltáriszentséget a körmeneten, később már díszes szentségtartót is készítettek Krisztus Testének.
Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott; utána folytatódott a körmenet.

A véres keresztény üldözések alkalmával, amikor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a vasárnapot szentmisén való részvétellel megszentelni, az őskeresztények azt vallották: „Vasárnap nélkül, az Úrnapja nélkül nem élhetünk.”.
Ugyanis a vasárnap a „hetenként ismétlődő Húsvét” a keresztény közösség identitásának kifejeződése, életének és küldetésének középpontja volt, és ma is az kellene, hogy legyen.
Krisztus után 304-ben Diocletionus császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztényeknek, hogy szentírás legyen a birtokukban, valamint, hogy vasárnap szentmisére gyűljenek össze. A mai Tunézia területén, az egykori Karthágó közelében 49 főből álló kis csoport a császári tilalom ellenére Octavius Felix házában szentmisére gyűlt össze. Letartóztatták és Karthagóba vitték őket, ahol a császári helytartó hallgatta ki a 49 személyt.
Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség a császári rendelet megszegésére, egyikük, egy Emeritus nevű keresztény csak ennyit mondott: „Vasárnap nélkül nem élhetünk.” A 49 keresztény hosszú kínzás után vértanúhalált halt.

E vértanúk példáján nekünk a XXI. század keresztényeinek is el kell gondolkodnunk. Nekünk sem könnyű keresztényként élnünk a mai túlzottan fogyasztói, vallásilag közönyös és az isteni értékekkel szemben becsukódott társadalomban.
Szükségünk van az Oltáriszentség kenyerére fáradságos földi utunk során. A vasárnap, az Úr napja a legjobb alkalom arra, hogy erőt merítsünk Abból, Aki az élet Ura.

A vasárnap megszentelésének parancsolata az öntudatos keresztény számára nem lehet egyszerűen külsőség, hagyományhoz való ragaszkodás. A hívő embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való táplálkozás belső igény kell, hogy legyen, mert ebből merítheti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló út és feladat megtételére.
Az utat mellesleg nem mi választjuk önkényesen, hanem Isten mutatja nekünk parancsolataiban. Az Úr azonban nem hagy bennünket sorsunkra az út megtétele során, hanem velünk van, sőt azt szeretné, ha osztozhatna életünkben és azonosulhatna velünk.

A szentmisén elhangzott szentleckében ez áll: „Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: *Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik!*(1 Kor 11,23-26)” Vagy az allelujás versben: „Én vagyok az égből szállott élő kenyér. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog”(Jn 6,51). Krisztus az Eucharisztiában valóságosan jelen van közöttünk, magához akar ragadni bennünket, hogy magához hasonlóvá tegyen minket.

Az a Krisztus, Akivel az oltáriszentségben találkozunk, a világon mindenütt ugyanaz: ugyanaz Esztelneken, Kurtapatakon és Rómában, Európában és Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Az egyetlen Krisztus jelen van az eucharisztikus kenyérben a föld minden részén. Ez azt jelenti, hogy a többi kereszténnyel együtt találkozhatunk vele, de csak az egységben vehetjük magunkhoz Őt. Ezt fogalmazza meg Szent Pál a korintusi híveknek írt levelében: „Mi sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk.” Ebből világosan az következik, hogy nem beszélhetünk az Úrral, ha nem beszélünk egymással, ha haragba vagyunk embertársunkkal, keresztény testvérünkkel.
Ha meg akarunk jelenni az Úr színe előtt, akkor nekünk is közelítenünk kell egymáshoz, ami azt jelenti, hogy meg kell tanuljuk a megbocsátás nagy leckéjét, azt, hogy eltávolítjuk szívünkből a haragot, a neheztelést, hogy nagylelkűen meghallgatjuk egymást, hogy felajánljuk és elfogadjuk a megbocsátás gesztusait.

Az Eucharisztia az egység szentsége és mi keresztények sajnos megosztottak vagyunk, de nem csak mi keresztények, hanem mi katolikusok is megosztottak vagyunk és ez nincs így jól. Az Oltáriszentség erejében minden erőnkkel törekedjünk arra a teljes egységre, amelyet Krisztus kért tőlünk az utolsó vacsorán.

Milyen szép és ugyanakkor Isten előtt kedves lenne, ha az Oltáriszentség ünnepén, mindannyian, akik Krisztus Testével táplálkozunk, alapvetően elhatároznánk, hogy minden energiánkkal azon fogunk munkálkodni, hogy Krisztus követőinek teljes és látható egysége helyreálljon a családban, a testvérek között, a munkahelyen és faluközösségünkben, függetlenül attól, hogy kinek milyen a meggyőződése, vagy érdeke.
Tisztában vagyok azzal, hogy ehhez nem elegendő a nemes érzelmek kinyilvánítása, hanem konkrét cselekedetekre van szükség, amelyek behatolnak a lelkekbe és felébresztik a lelkiismereteket és mindenkit belső megtérésre ösztönöznek, mert ez mindenfajta egységre törekvő folyamatnak az előfeltétele.
A mai szép ünnepen Isten mindannyiunktól azt kéri, hogy határozottan lépjünk rá a lelki egység útjára, amely az imán, Szentségimádásokon keresztül kinyitja a kaput a Szentlélek előtt, mert Ő az egyetlen, Aki egységet tud teremteni, ahogy ez bebizonyosodott az első Pünkösd alkalmával Jeruzsálemben, amikor a különböző nyelvű embereket tette egyetértőkké.

Úrnapjának ünneplése arra szólít fel bennünket, hogy büszkeséggel fedezzük fel: mekkora kiváltságban van részünk, amikor vasárnap részt vehetünk az Eucharisztia, a szentmise ünneplésén. Antióchia Szent Ignác az első keresztényeket úgy mutatta be, mint akik eljutottak az új reménységre, mert a vasárnap jegyében éltek.
Mi, mai keresztények is a vasárnap ünneplésében, az eukarisztia által találhatjuk meg az új lendületet ahhoz, hogy eredményesen járhassuk életutunkat, hirdethessük Krisztust a világnak és valósítsuk meg a lelki egységet közvetlen környezetünkben ép úgy, mint kis és nagy közösségünkben.

Dzsihadista rakéták támadták meg az aleppói ferences kolostort – a szerzetesek válasza: „Mi itt maradunk”

Francesco Patton ferences atya, az új szentföldi kusztosz - RV
24/05/2016 10:50

Május 21-én, szombaton este az aleppói Szentföld kollégiumot és kolostort, amelyet a Pro Terra Sancta Egyesület tart fenn, több rakétacsapás érte dzsihadisták részéről. A támadás következtében egy idős asszony életét veszítette, ketten súlyosan megsebesültek. A kollégium jelenleg húsz idős személynek ad otthon, akik a kolostor falai között kerestek és találtak menedéket.

A kolostor és környéke idáig Aleppó ozásia volt a véres háborúban
A merényletet követően P. Firas Lutfi, a kollégium elöljárója a következőket nyilatkozta: „Este hat óra körül egy rakétacsapás sújtott le a ferences barátok kollégiumára, a környék lakossága, főleg a családok által nagyon szeretett kolostorra. A látogatók nagy számban jönnek minden nap, hogy tiszta levegőt szívjanak és visszanyerjék energiájukat, amelyet felőröl a hosszan tartó háború.  Pánik és félelem tölti el a húsz asszonyt, akiket idáig a kolostor látott vendégül, miután egy évvel ezelőtt otthonukat (a Páli Szent Vince központot) szétbombázták. Most nem tudjuk, hogy hol helyezzük el őket – mondta Lutfi atya. Aleppóban sajnos már nincs egy biztonságos hely. Az Úr kegyelmezzen nekünk, szeretnénk, ha mindnyájan csatlakoznátok imáinkhoz, hogy véget érjen a rossz, és a gyűlölet helyett a béke és a szeretet uralkodjon!”.
A folytatás a Vatikáni Rádió oldalán olvasható 

kedd, május 24, 2016

„A szomorúakat vigasztalni” - Szent Antal kilenced - Esztelnek - 7. Kedd – 2016 - hanganyag




Május 24-én, a Szent Antal kilenced keretében ft. Timár Zoltán, Feltorja-i plébános atya tartotta a 7. elmélkedést és „A szomorúakat vigasztalni” – volt a téma. A hanganyagban meghallgatható az evangéliumi szakasz és a szentbeszéde…

vasárnap, május 22, 2016

Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja - hanganyag

 
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. 

Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. 

Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

szombat, május 21, 2016

Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jelenít meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol, a mai szent leckében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(Róm 5,5.).
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Ahhoz, hogy Isten szeretetét, amennyire emberileg lehetséges, megérthessük, a szeretettel kapcsolatos emberi tapasztalatból kell kiindulnunk, nevezetesen abból a csalódottság-érzésből, amelyet kisebb nagyobb mértékben valamennyien megtapasztalunk, átélünk.
Mert mit óhajt legforróbban az a szeretet, amelyet a házasságban, a testvéri vagy gyermeki szeretetben, a barátságban vagy a közösségi életben élünk meg?  Azt óhajtja, hogy én eggyé váljak a szeretett személlyel, ugyanakkor megmaradjak magamnak, oly módon, hogy ő meg én ne csupán egyesüljünk, hanem valósággal egyek legyünk.
Az emberi szeretetélmény öröm és szenvedés keveréke. Csodálatos öröm azt mondani annak, akit szeretek: te meg én nem vagyunk kettő, hanem egy. Ugyanakkor szenvedés, mert kénytelenek vagyunk belátni, hogy amikor ezt mondjuk, nem arról beszélünk, ami van, hanem olyasmiről, amit szeretnénk elérni, és ami lehetetlen. Mert ha a szerető személy és a szeretett lény már nem volna kettő, akkor már nem létezne a „másik”, és egyszeriben vége lenne a szeretetnek.

A szeretet egyidejűleg kívánja meg a különbözőséget és az egységet. Az emberi létben az a mélységes vágy, hogy ne csak egyesüljünk a másik személlyel, hanem egyek legyünk vele, és ugyanakkor maradjunk meg önmagunknak, visszafojthatatlan és elérhetetlen. Ezért nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába.
Ezzel szemben, Istenben a szeretet vágya mindörökké kielégül: ebben áll a Szentháromság titka, misztériuma. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóban elkülönül egymástól, úgy hogy semmiképpen sem lehet összetéveszteni őket, az Atya nem tűnik el a Fiúban, a Fiú nem tűnik el az Atyában, az Atya és a Fiú nem tűnik el a Szentlélekben. Egyek és ugyanakkor tökéletesen megkülönböztethetőek. Különösen, ha az egyes isteni Személyek tevékenységét tekintjük: az Atya teremtette a világot, a Fiú megváltotta, és a Szentlélek megszentelte – tanultuk a hittan órán.
De mégsem állíthatjuk azt, hogy a Szentháromság három egymás mellé rendelt személy, hanem fogalmazhatunk úgy is, hogy három nagylelkűség, akik tökéletesen egymásnak adják magukat. A három személy mindegyike csak annyiban van önmagáért, amennyiben a másik kettőért van. Az Atya csak úgy létezik, mint a Fiútól különálló Atya, hogy teljesen a Fiúnak adja magát: a Fiú csak úgy létezik, mint az Atyától különálló Fiú, mint a teljes egészében az Atya felé sugárzó szeretet. A Szentháromságban, ahol a kölcsönösség tökéletes, a Szeretet maga is személy, nevezetesen a Szentlélek: az Atya szeretete a Fiú iránt, a Fiú szeretete az Atya iránt, kettejük csókja, ha úgy tetszik, a megszemélyesült szeretet kölcsönössége, abban az értelemben, ahogyan azt mondjuk, hogy Szent Ferenc atyánk a megtestesült evangélium.

Annak ellenére, hogy ilyen nagy az egység, ilyen szoros a kapcsolat a három isteni Személy között, még sem állíthatjuk azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a legkisebb mértékben is begubózzék önmagába.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.
Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet lényege.
„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van, meg kellene lennie a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke-hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A szentháromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos kifejezést, amellyel Szent Pál a Korintusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Ezért hát, most az elmélkedés végén újra kívánom, hogy „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”! Ámen.

péntek, május 20, 2016

Francesco Patton az új szentföldi ferences kusztos – Beszélgetés Várnai Jakab OFM pápai vizitátorral

Várnai Jakab OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora a ferences rendfőnök megbízásából az elmúlt fél évben vizitátorként bejárta a Szentföldi Ferences Kusztódia területét, így jelentős szerepet vállalt a Vatikán által május 20-án kinevezett új kusztos kiválasztásában.



– Kérem, mutassa be a kusztódia intézményét!
– A Szentföldi Ferences Kusztódia a Szentföldön működő ferences rendtartomány. Ez a rendi egység tizenkét országban működik. A szoros értelemben vett „Szentföld” Júdea és Galilea, de vannak bibliai vonatkozású Szent Helyek Szíriában és Jordániában is, valamint történelmi a ferences jelenlét Libanonban, Egyiptomban és Cipruson, más országokban pedig a Szentföldet támogató rendházak működnek. Mivel a térség a keresztény hit számára elsőrendűen fontos, politikailag pedig igen kényes régió, ezért érthetően a Szentszék magának tartja fenn a választás megerősítését. A Rend is korán belátta a szentföldi misszió jelentőségét: 1430-ban határozták el, hogy a kusztost mindig a nagykáptalan választja, és ez a gyakorlat három évszázadon át megmaradt, sőt valójában most is él, mert a Rend legfőbb elöljárója és tanácsa választja a kusztost Rómában, nem pedig maga a közösség, vagyis a Szentföldön élő rendtagok.
Az új kusztos beiktatására az elkövetkező hetekben kerül sor: ez egy történelmi szertartás, amellyel az új elöljáró „bevonul” a kulcsfontosságú helyekre. Az első bevonulás a jeruzsálemi központi házba, a San Salvatoréba történik, ekkortól a kusztos teljes joggal gyakorolja hivatalát. Fontos (és látványos) esemény ezenkívül a Szent Sír-bazilikába, a Cenákulumba, a Betlehembe és a Názáretbe történő ünnepélyes bevonulás is, a többi felekezetek, diplomáciai képviselők és egyéb notabilitások jelenlétében.

– Mi a kusztos feladata?
– A kusztos feladatköre nagyon kiterjedt: az ott élő 265 rendtag irányítása, az 51 rendház életének megszervezése, a rájuk bízott 66 Szent Hely őrzése, a 23 plébánia és a 12 iskola felügyelete, a kusztódia képviselete az egyházi és állami hatóságok előtt, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. 

A folytatás a Magyar Kurír oldalán olvasható

2016-05-14 Csíksomlyói búcsú (Duna TV)

Halálos bűn kiszívni a dolgozók vérét: Ferenc pápa csütörtök reggeli homíliája



Az, aki az emberek munkáját kizsákmányolva gazdagszik meg olyan, mint a vérszívó, és halálos bűnt követ el – jelentette ki Ferenc pápa csütörtökön reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A gazdagok, akik a szegények vérét szívják
A szentleckében (Jak 5,1-6) Jakab apostol erős hangon figyelmezteti a gazdagokat, akik az embereket kihasználva halmozzák föl vagyonukat. A gazdagság önmagában jó dolog, de viszonylagos, nem pedig abszolút érték. Tévednek, akik az úgynevezett bőség teológiáját követik, amely szerint Isten úgy mutatja meg, hogy igaz ember vagy, hogy nagy gazdagságot ad neked. A probléma ott rejlik, hogy nem szabad a szívünknek a gazdagsághoz ragaszkodnia, mert nem lehet egyszerre Istent és a gazdagságot is szolgálni. Ez olyan béklyót rakhat ránk, amely miatt nem tudjuk szabadon követni Jézust. Ahogy Szent Jakab mondja: „Az a bér pedig, amelyet a földeteket learató munkásoktól visszatartottatok, íme felkiált, és az aratók szava felhatol a Seregek Urának fülébe”.

Trükkös szerződésekkel játsszák ki a munkavállalókat
Amikor úgy szerez vagyont valaki, hogy kihasznál másokat, amikor a gazdagok kizsákmányolják az emberek munkáját, akkor ők, szegények rabszolgává lesznek. De nézzünk körül itt és most, az egész világon ez történik. „Dolgozni akarok” – rendben, kötnek veled egy szerződést. Szeptembertől júniusig. Nyugdíjlehetőség nélkül, egészségbiztosítás nélkül. Júniusban felfüggesztik, aztán július-augusztusban marad az éhkopp. Szeptemberben meg újra megkötik a szerződést. Akik ezt csinálják, igazi vérszívók, az emberek véréből élnek és dolgozó rabszolgákká teszik őket.

A munkahelyi kizsákmányolás halálos bűn
Ferenc pápa fölidézte, amit egy lány mesélt neki: talált egy munkát napi 11 órában, amiért 650 eurós havi fizetést kapott feketén. Azt mondták neki: „Ha tetszik, elfogadod, ha nem, mehetsz. Sokan vannak a helyedre, ott sorakoznak mögötted az emberek”. Ezek a gazdagok szaporítják vagyonukat, ahogy az apostol mondja: „a leölés napjára hizlaljátok szíveteket”. Ezeknek az embereknek a vére, amit kiszívtak az Úrhoz kiált, az igazság kiáltása. Az emberek kizsákmányolása ma valódi rabszolgaság – állapította meg a pápa. Mi azt hisszük, hogy ma már nem léteznek rabszolgák: igenis vannak. Igaz, hogy már nem Afrikából hozzák, hogy eladják őket Amerikában. De a városainkban zajlik. És ott vannak ezek az üzérek, akik igazságtalanul bánnak a munkavállalókkal.

Sok vezekléssel lehet megtérni ebből a bűnből
Tegnap, az audiencián (szerdai általános kihallgatás, a pápa katekézise – a szerk.) a gazdag és a koldus Lázár példabeszédéről elmélkedtünk. De ott a gazdag a saját világában élt és nem vette észre, hogy valaki az ajtaja előtt éhezik. Ez azonban rosszabb: aki azért éhezteti ki a dolgozó embereket, hogy ő keressen rajta. Az emberek véréből él, és ez halálos bűn. Sok-sok vezeklésre van szükség, sok visszaszolgáltatásra ahhoz, hogy valaki megtérjen ebből a bűnből.

A kapzsi ember temetése
Ferenc pápa ekkor egy történetet mesélt el: meghalt egy kapzsi ember és az emberek azon viccelődtek, hogy oda lett a temetés, mert nem tudták lecsukni a koporsót, ugyanis mindenét magával akarta vinni és nem tudta. Senki nem viheti magával a gazdagságát. Gondoljunk erre a mai drámára: az emberek kizsákmányolására, azoknak a vérére, akiket rabszolgává tesznek, az emberkereskedőkre, és nemcsak azokra, akik a prostituáltakkal és a gyerekekkel kereskednek a kiskorú munkavégzés miatt, hanem a - mondjuk úgy - civilizáltabb változatára: „Én eddig fizetlek, szabadság, egészségbiztosítás, minden nélkül feketén… és majd jól meggazdagszom!” Fohászkodjunk az Úrhoz: értesse meg velünk Jézusnak az egyszerűségét, amellyel a mai evangéliumi szakaszban szól (vö. Mk 9,41-50): fontosabb egy pohár víz Krisztus nevében, mint az a sok gazdagság, amit az emberek kihasználásával halmozunk föl – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.  
(gá)

Forrás: Vatikáni Rádió 

kedd, május 17, 2016

Szent Antal kilenced - Esztelnek - 6. Kedd – 2016 - hanganyag



Május 17-én, a Szent Antal kilenced keretében Ft. Vakaria Béla, Csíkszentmárton-i plébános tartotta a 6. elmélkedést, amelynek témája "A tudatlanokat tanítani…" volt. A hanganyagban meghallgatható a szentmise bevezető gondolata, evangéliuma és a szentbeszéd.

vasárnap, május 15, 2016

IDEBENT - Életképek a gyulafehérvári szeminaristák (kispapok) mindennapjaiból…


Idebent. A gyulafehérvári szeminárium (Megtestesült Bölcsességről nevezett Papnevelő Intézet – Seminarium Incarnatae Sapientiae) keretében működő Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola idei célkitűzései közt szerepelt egy, a szemináriumot népszerűsítő imázsfilm elkészítésének projektje. A film célja az érdeklődés kiaknázásán túl a szeminaristák életét megismerni vágyók figyelmének fenntartása, a jövő nemzedék kíváncsi és érdeklődő szempárainak felvillantása és azok mélyreható rálátásának elősegítése.

Pünkösd vasárnapja


Római Riportok - 2016. május 15.

Annak a tiszteletreméltó madárnak a jelentőségét képtelen vagyok felfedezni… - Pünkösd vasárnapja

Az egyik missziós atya (Anthony Bloom) meséli: „Egy japán fordult egyszer hozzám: Úgy gondolom, hogy amit a keresztény vallás az Atyáról és a Fiúról mond, azt megértem, de annak a tiszteletreméltó madárnak a jelentőségét képtelen vagyok felfedezni”.
Azt hiszem nagyon sok, magát kereszténynek valló ember számára ez a „tiszteletreméltó madár” a nagy ismeretlen. Ez volt a korai efezusi egyházban is, amikor Pál megkérdezte tőlük: „Megkaptátok a Szentlelket, amikor megtértetek? - Ezt felelték: Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek”(ApCsel 19,2).

Krisztus Urunk búcsúbeszédében sokat beszél a Szentlélekről. Azt mondja, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, mert ha elmegy, akkor elküldi a Vigasztalót, nekünk ajándékozza a Szentlelket. A Szentlélek az egyetlen, igazi „ajándék”, végtelen, amint Isten is végtelen. Bár aki hisz Krisztusban, illetve akit megkereszteltek, az már megkapta, mégis egyre teljesebben befogadhatja. Krisztus, aki az emberek megváltásáért halt meg és támadt fel, rendelkezik azzal a joggal, hogy ezt a legnagyobb ajándékot megadja követőinek. Így a húsvéti misztérium csúcspontját nemcsak a Feltámadás és a Mennybemenetel jelenti, hanem annak záróaktusa, a Pünkösd, a Szentlélek kiáradása is.
Mivel a Lélek Isten ajándéka, ezért törekednünk kell arra, hogy jobban megismerjük, megértsük Őt, és így bizalommal fordulhassunk hozzá, igénybe vehessük isteni segítségét.
Ki a Szentlélek? A Szentlélek, a Háromszemélyű egy Isten harmadik személye.
Nekünk, embereknek a szeretet olyan hatalom, amely a hihetetlent is megoldja. A szeretet a legnagyobb hatalom a földön. De Istenben a szeretet több mint külön valami. Istenben a Szeretet Valaki, azaz Személy, a harmadik személye a Legszentebb Háromságnak. Ő az a csodálatos szeretet, amely az Atyát és a Fiút tökéletes egységbe fűzi. Ő kapcsolja össze az Atyát a Fiúval és a Fiút az Atyával.

Ugyanezt a szeretetet kaptuk mi is ajándékba: „A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5) - mondja Szt. Pál apostol. Minden titok legnagyobbját kaptuk a Szentlélek által ajándékba, aki Isten szeretete egy Személyben. Bizonyos módon ugyanazt a csodát műveli az emberek között, mint amit művel az Atya és a Fiú között. Itt is közösséget teremt. Példa erre az Egyház születése az első Pünkösd alkalmával.
Amikor az apostolok várták a Szentlelket, állhatatos, egyetértő imádságban voltak összekapcsolódva. És amint pünkösdkor ténylegesen megérkezett, hatalmas csodát művelt bennük. A ház előtti téren, ahol összegyűltek az emberek a szokatlan jelenség láttán, hirtelen mindenki megértette a másik beszédét. Olyan emberek, akik eddig el voltak szakítva egymástól, közelebb kerültek egymáshoz, megértették egymást. Ez a Szentlélek csodája. Ö sohasem csak egy személynek adott ajándék, hanem mindig közösséget akar teremteni, népeket, nemzeteket, családokat, egyes embereket akar egymáshoz közelebb vinni. Azért árad ki a szívekbe, hogy a különböző emberekből és népekből egyetlen népet kovácsoljon össze: Isten népét, amelyet a szeretet tart össze.
Ki a Szentlélek? – Krisztus Lelke, Krisztus mentalitása, érzülete: „én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad... Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok”(Jn 14,16-18). Pünkösd, a Lélek kiáradása, az Egyház és a szentségek születése volt Krisztusnak hatalommal való visszatérése, melyben végleg kinyilvánult, hogy Ő a mindenható Isten, az Atya jobbján ül, s vele egylényegű. S ezután már nem csak az örök, második isteni személyként, hanem emberségében is velünk van.
Mikor van két ember egymáshoz igazán közel? Ha testileg érintik egymást? Ez nem elég, Júdás nem volt közel Jézushoz, amikor a Getsemani kertben megcsókolta, pedig testileg érintette, éppen akkor állt lelkileg tőle a legtávolabb. Két ember csak akkor van igazán közel egymáshoz, ha érzületben egyek. Így van Krisztus is Lelke által és Lelkében közel hozzánk. „Akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem az övé”(Róm 8,9).
Krisztus Lelkének bírása azt jelenti, hogy valóban úgy kezdünk gondolkodni, ahogyan Krisztus gondolkodik, és úgy kezdünk érezni, ahogyan Krisztus érez. Az ő érzülete, magatartása éltet minket. Csak egy út van az Atyához, éspedig az, amely Krisztuson átvezet. És csak egy út van Krisztushoz, éspedig Szentlelkén keresztül. A Szentlélek Krisztus küldetésének beteljesítője a földön és ugyanakkor a mi keresztény életünk kezdete is.

Nyíljunk meg a Szentlélek kiáradása előtt és akkor Ő életünk három fontos területén fog átalakítani, megújítani bennünket.

Először is Krisztus Lelke megtanít bennünket arra, hogy Istenről helyesen gondolkodjunk: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!”(Róm 8,14-15) Az Isten előtti bénító félelmet elveszi szívünkből, ami egyébként az Ószövetség emberét jellemezte. Istent Atyánknak nevezhetjük, Krisztus tanítása szerint. Ha teljesen eltölt bennünket a Lélek, imánkban semmi sem tud összezavarni. Erőlködés, feszültség nélkül adhatjuk át magunkat Istennek. Mivel szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy az Isten szeretet, és az élet ősforrása, jelenlétét nem tapasztaljuk sem tehernek, sem fenyegetésnek. Amint Krisztus számára, úgy a mi számunkra is világos, hogy Isten akarata az a mű, amelyet végbe kell vinnünk és az a táplálék, amelyből élünk.

Másodszor Krisztus Lelke nemcsak az Istenhez való viszonyunkat alakítja, hanem a többi emberhez való kapcsolatunkat is képes formálni. Krisztus mindenkivel szemben tiszteletet tanúsított. Finomsága és nyitottsága mindenkivel szemben, akivel csak találkozott, azt erősítette meg, hogy minden ember, testvér és mindenki az Atya gyermeke. El tudott fogadni mindenkit, a bűnöst is annak ellenére, hogy a bűnt elítélte. Krisztus Lelkében és Lelke által vagyunk mi is képesek valódi megbecsüléssel elfogadni mindenkit, akikkel együtt élünk a családban, a munkahelyen, az utcán – és ez a szeretet magja. 

Harmadszor Krisztus Lelke képes befolyásolni a dolgokhoz való viszonyunkat is. Krisztus az igazság szellemében élt és ez tette öt szabaddá. Ez a belső szabadság adja meg nekünk is azt a képességet, hogy helyesen használjuk a világ dolgait, anélkül hogy rabszolgáikká válnánk. Szent Ferenc atyánk túláradó örömmel élvezte a világ dolgait, mert nem törekedet azokat magáévá tenni, birtokba venni. Ezért tökéletesen szabad volt. De ha csüngünk a dolgokon, ha rendetlenül ragaszkodunk hozzájuk, akkor azok gondot jelentenek. „Inkább Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok ráadásképpen” (Lk 12,31) – figyelmeztet az Úr Jézus.

Végül, amikor újra föltesszük a kérdést, hogy „Ki a Szentlélek?” Inkább azt kellene megkérdeznünk: Hogy mit művel a Szentlélek, miből ismerhető fel életünkben?

Először is tanúkká tesz bennünket a föld végső határáig, olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben (1,8). Mint Krisztus, úgy mi is az igazságnak, vagyis Isten megbízhatóságának, az emberek iránti szeretetének és irgalmának kell, hogy a tanúi legyünk. És erről olyan mértékben tudunk tanúságot tenni, amilyen mértékben befogadtuk a Szentlelket, amennyire Krisztus az életünk és létünk középpontja.
Az igazságot, a bölcsességet, a tudást különböző fokon és módon adhatjuk tovább. Azonban a hitigazságok átadása egészen más módon történik, mint az előbbieknél. Itt az egyetlen érvényes eljárás annak a személyes tanúsága, aki beszél: legyen szülő vagy tanár, pap vagy szerzetes, jó barát vagy az utca embere. A kioktatás, rábeszélés, a vita nem elégít ki. Aki vallásos igazságról tanúskodik, inkább igyekezzék kevesebbet beszélni, többet tanúskodni magatartásával, életvitelével, kevesebbet vitatkozni, „rágni a másik oldalát” és több személyes beszélgetést folytatni, és inkább támaszkodjon a Szentlélekre, mint saját bölcsességére.

A tanúságtétel sokkal többet követel tőlünk, mint bármilyen szellemi műveltség, amit az ész produkálhat. Ugyanis a tanúságtétel nem csupán a tanúságtevő illetékességét és tudását, képzettségét kívánja meg, hanem öt magát, öt, mint személyt, és ez sokkal több. Ebből arra következtethetünk, hogy tanúságot tenni nem puszta közlés, nem is valamifajta tudás tovább adása, hanem meggyőződés és életvitel a Szentlélekben.

A keresztény életnek tanúságtételnek kell lennie. A keresztény élet mellett tanúskodni annyi, mint megmutatni, hogy ez az élet magában érték a mi számunkra, hogy a hitből fakadó élet derűt, békét és boldogságot ajándékoz nekünk. Nem azért éljük ezt az életformát, hogy másokat meggyőzünk. Ez nem lenne tanúságtétel, csupán látszat. A keresztény életben tanúságot tenni azt jelenti, hogy akkor is telve vagyunk reménnyel, ha mások nem értik vagy nem helyeslik életmódunkat. Minden tanúságtételben ez a legalapvetőbb:
Ne feledjük, a Szentlélek tesz bennünket tanúkká, ha készek vagyunk Öt befogadni, és vele együtt működni, mint az első pünkösd alkalmával tették az apostolok. A Lélek gyümölcsei formálják azt az embert, aki Krisztus valódi tanúja, még a szenvedés vagy a nehézségek között is: „A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”(Gal 5,22).

A szentlélek kiáradása az Egyházban most is tart, egészen a világ végezetéig. A pap szavára minden nap leszáll a kenyérre és borra, hogy erejéből Krisztus teste és vére legyen. A hét szentségen keresztül szüntelen árad a Lélek, közénk hozva a Feltámadt Krisztust. S Ő ébreszti bennünk a hitet is, Ő emel fel a felfoghatatlan, csodálatos misztériumok magasságába. A kenyér és bor átlényegülése, amely a látás és ízlelés elöl, rejtve marad, nagyobb csoda, mint a víz borrá változása a kánai menyegzőn, mert mindenestül a hit világába tartozik, s az örök életet, Isten életét közvetíti.
A Szentlélek ezt az örök jövendőt hirdeti: nem szóval, hanem csendes, szinte észrevétlen érintéssel, sokszor életünk sötét, kilátástalan perceiben is. A Lélek a végső idők nagy Teremtője, az Atya benne alkot újjá mindent, hogy Krisztus legyen minden mindenben. Engedjük hát, hogy bennünket is alakítson, formáljon tetszése szerint, s tegyen alkalmassá a földön a hiteles tanúságtételre, a mennyben pedig az örök-boldogság elnyerésére! Ámen!