Oldalak

vasárnap, szeptember 30, 2018

Biblia

Egy kopott könyvem van nekem,
s ha hozzám minden idegen,
kinyitom s már nem vagyok árva:
fényes mennyei seregek
suhannak s visznek hozsánnázva.

Fekete tó, – s napként ragyog.
Mint fáradt, húnyó csillagok,
le-lehullok, de itt találok
megújulást. Ebből születnek
vértanúk, szentek s óriások.

Kis könyv. Sok „bölcsnek” langy mese,
s én, a senki, győzök vele:
benne annyi tűz s annyi hit van,
mint földet rendítő erő
a hallgatag kis dinamitban.


Égi kamra. Nincs rajt lakat.
Szomjamat oltja, jóllakat
s tőle Istent hordom magamban.
S tudom, hogy szavam, életem
győztes, ifjú és halhatatlan.

Bódás János

A Szentírás nem "valami”, hanem elsősorban "Valaki” – Szentírás vasárnapja

Családi ünnepeinken, egy-egy születésnapon, névnapon, házassági évfordulón kifejezhetjük szeretetünket egymás iránt, értékeljük és megbecsüljük, azt, ami természetessé vált, ami körülvesz, mint a levegő, s amit, vagy akit ezért könnyen levegőnek is nézünk máskor, ha nem vigyázunk.
Egyházi ünnepeink is így segítenek csodálkozni azon, ami jó esetben része életünknek, s amihez; mint a jóhoz általában, könnyen hozzászokik az ember.

Szentírás vasárnapján Isten írott üzenetét, a Bibliát köszönjük meg és ünnepeljük azzal a tudattal: hogy nélküle elképzelhetetlen volna a hitünk világa. Hiszen a Bibliában benne van a hit egész története: a választott nép hívő vágyakozása, az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépése, és ott a Jézusban kitárult idő, amelyben tanítványai útra keltek, s az örömhír hirdetői lettek a világ végéig.
Mivel pedig Isten emberek által szólt, a végső időben pedig az ő istenember Fia által, ezért a Biblia feltárja az emberi élet legfontosabb tapasztalatait is: a születés és újjászületés örömét, az élet sűrűjében bolyongók töprengését, a megvetettek makacs reményét, a szerelem és a halál szenvedélyét.
Így a Biblia egyfelől a gyógyító Isten ujja, amellyel rátapint életünk rejtett sebeire. Másfelől sziklába fúrt kapaszkodó, amely a hegyen biztosít és irányt mutat: ahol Isten leereszkedett, ott, és csak ott, minket is magához segít.

Szentírás vasárnapja arra hív, hogy figyeljünk fel újra Isten szavára. Hallgassuk a liturgiában és olvassuk otthon újra meg újra. S így nemcsak megszokjuk, hanem „rászokunk” majd, megismerjük nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. Így pedig remélhetjük, hogy felfrissül kapcsolatunk és „beszélgetésünk” Istennel, új élettel telik meg vándorutunk Isten oldalán.

Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje, a Szentírás között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkről aktív együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap, mint nap.

Viszonyulásunk egy szöveghez kétféle lehet: tárgyi - ha a szöveg számunkra valamilyen vizsgálódás, kutatás tárgyát képezi, esetleg segítséget nyújt valamely érdekes kérdés megismerésében, vagy egy probléma megoldásában, illetve alanyi - amikor az olvasott szöveg, ahogy Gabriel Marcel mondaná, "misztériummá” válik számunkra.
Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteink elmélyítésére törekszünk, ez azt jelenti, hogy viszonyulásunk a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben az értelemben egyszerűen - "valami”. Ez a viszony azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki bennünket.
A mi személyes viszonyulásunknak egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenekelőtt alanyi viszonyulásnak kell lennie. A Szentírás ugyanis nem "valami”, hanem elsősorban "Valaki”.
Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Krisztussal találkozhattunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít bennünket.

Az Egyház két asztalról beszél, amikor a hívek lelki táplálkozását említi. Az Ige asztalánál, a szentmisében az olvasó állványról, amboról, a hívek a kinyilatkoztatott Isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, az oltárról, „a hit szentségében”, az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához.
Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tegyük ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. Nagyon fontos ezt tudatosítanunk, nagyon jó, és gyümölcsöző lenne életünkre vonatkozólag, ha ez meggyőződésünkké válna.
Igen, az élő Isten van jelen az Igében. Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört, kisugárzást teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. Ezért van az, hogy egy-egy ember jelenlétében jól, vagy rosszul érezzük magunkat, illetve közömbös a mi számokra. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha a másik embert nem valakinek, hanem valaminek tekintjük.

A Szentírás "Valaki”, Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezünkbe vesszük, egyenesen az Ő jelenlétébe lépünk be. ,,Misztériummá”, olyan igazsággá válik számunkra, amely körülvesz, és amelybe elmerülve élhetünk.
A Szentírásban a Mi Urunkat, Istenünket találhatjuk meg, ezért van, ezért kell, hogy legyen a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet bennünket – ez a legfontosabb célja.

Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre van is szükségünk.
Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy Ő megajándékoz bennünket a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat minket, mi pedig kezdjük meghallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezdjük Őt megismerni, s ha megismertük, akkor megszeretjük, s ha megszerettük, akkor már könnyen megy az Ő akaratának, az Ő tanításának a fényében élni minden napjainkat.

Aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismeri Krisztust – figyelmeztet a Szentírás fordító, Szt. Jeromos. Igen, ha valóban figyelünk Isten Igéjére, akkor ez hatással lesz, kell-, hogy legyen választásainkra és döntéseinkre, azaz mindennapi életvitelünkre, mert a Szentírás végső megértése az, hogy megteszem mindazt, amit Isten kér tőlem, akár nehéz és akármilyen szakításokba kerül, még ha véresekbe is.

A mai evangéliumi szakasz szerint (Mk 9,38-43. 45. 47-48) nemcsak hasonlat az, hogyha megbotránkoztat jobb kezed, vágd le.
Igaz, mi inkább levágnánk jobb kezünket, mint hogy megszakítanánk bizonyos szálakat, kapcsolatokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és az Ő törvényeitől. De ha igazán meg akarjuk ismerni és komolyan venni Istent, akkor el kell szakítanunk azokat a szálakat, kapcsolatokat, amelyek nem Isten tervei szerint valók!
Ha a Szentírás segítségével megismertük Krisztust, az Élő Isten Fiát, akkor egészen biztos, hogy vágyni fogunk arra, hogy életünk összhangban legyen az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha ez a vágy hiányzik belőlünk, akkor egészen biztos, hogy még nem igazán, nem eléggé ismerjük Őt, bármennyit is tudunk Róla.

A Szentírás olvasása alapvető tényezője a hitben való növekedésünknek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésünknek, és annak is, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévő valóságot mintegy Isten szemével lássuk meg.
Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ő Igéjébe vetett hitünk által, hogy kötődhessünk Hozzá, és hogy Őrá tudjuk bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot.
Ha hittel elmélkedünk, gondolkodunk Jézus tanításáról, földi életéről és vágyairól, akkor ezek a gondolatok idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, akkor hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: "Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel”. Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magunkba fogadva, kezdjük majd megérteni és átérezni, hogy mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élő kapcsolatunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal fogja eredményezni azt, hogy egyre inkább eggyé váljunk Vele.

Jézus minden megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engednünk kell, hogy e Jelenlét körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Őt. Ez a ki nem mondott Jelenlét azonban különleges nyitottságot kíván tőlünk, olyan nyitottságot, mely lehetővé teszi, hogy idővel teljesen átalakuljunk, mintegy Krisztussá változzunk át.
Épen ezért a Szentírás legmélyebb megértése az áldozás pillanata. Másfélezer éven keresztül nem is volt könyvnyomtatás, nem olvasták a hívek a Bibliát, és mégis éltek, szentek nevelődtek. A szentmisében hallották, de magukhoz is vették azt a Krisztust, akinek a szavait hallották. Így Krisztus a Szentlélekben kortársuk lett, nem pedig egy távoli történet.
Ekkor, csakis ekkor valósulhat majd meg számunkra is emberi életünk célja – hogy Krisztus növekedjen bennünk és mi Ő általa, Ő vele és Ő benne növekedve elérjük a teljességet, az örök boldogságot.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy Jézus nyomába lépjünk, és Isten országának erejével megharcoljuk lelki harcunkat a gonosszal. Nem a magunk szavával, az semmit sem ér. Isten szavával: annak van meg az ereje a sátán legyőzéséhez. De ehhez meghitt kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással: olvasni, gyakran, elmélkedni, magunkba építeni. A Bibliát Isten jelenléte lebegi körül, az Ő szavát foglalja magában, amely mindig időszerű és hatékony.

Valaki azt mondta: mi történne, ha úgy bánnánk a Szentírással, ahogyan a mobiltelefonunkkal bánunk? Ha mindig magunknál tartanánk, vagy legalább egy kis evangéliumos könyvet.
Ha ottfelejtjük valahol telefonunkat, visszaszaladunk utána – tűvé teszünk érte mindent. Óh, milyen jó lenne, ha ilyen buzgósság emésztene bennünket a Szentírásért is. Milyen gyümölcsöző lenne, ha legalább annyiszor lapoznánk föl a nap folyamán, ahányszor tesszük azt a facebookkal, ha Istennek a Szentírásban található üzeneteire, úgy figyelnénk, mint a telefon csengésére, ha úgy olvasnánk, ahogy a telefon sms-eit.
Világos, hogy furcsa, paradox a párhuzam, de érdemes elgondolkodni rajta. Ha ugyanis Isten szava mindig szívünkben élne, semmilyen kísértés nem tudna eltávolítani minket Istentől, és semmilyen akadály nem térítene le minket a jó útról; le tudnánk győzni a bennünk és körülöttünk működő rossz mindennapos csábításait; jobban tudnánk a Lélek szempontjából eredményes életet élni azáltal, hogy elfogadjuk önmagunkat és szeretjük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a legnagyobb szükséget szenvedőket, de az ellenségeinket is.

Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, az Istennek való engedelmesség és az ő akaratában való feltétlen bizalom tökéletes példaképe támogasson minket életutunkon, hogy tanulékonyan hallgassuk Isten szavát, és így szívünk valóban megtérjen és boldog legyen.

szombat, szeptember 22, 2018

Isten emberszolgálata teszi lehetővé, az ember istenszolgálatát – Évközi 25. vasárnap

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,30-37) – mondta az Úr Jézus a nagyra vágyó apostoloknak, akik a mai evangéliumi szakasz szerint azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.

Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”!
Fennáll a veszély, hogy a mai ember a szolgálatot csak a társadalom egy rétegére, az egyháziakra korlátozza. A karitász és a diakónia, azaz a szeretet-szolgálat, eszerint az Egyháznak az a sajátos szolgáltatása, melynek fejében a társadalom tiszteli, és kiváltságokkal ruházza fel, ugyanakkor az Egyházat kizárólag e tevékenység végzésére korlátozza; vagyis az elismerésnek, azaz ára, hogy üdvtörténeti küldetéséről mondjon le a mai társadalomban.

Ezzel szemben az Újszövetség szellemében ki kell emelni, hogy a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Éppen ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.
Igen, ha a szolgálatot nem kötjük hangsúlyozottan annak az Istennek az önközléséhez, aki egyoldalúan jön elénk, és mindannyiunk szolgájaként jelenik meg, akkor a szolgálatról szóló tanítást és ennek gyakorlatát utolérheti az a veszedelem, hogy hatáskörét beszűkítik és összetévesztik a karitatív tevékenységgel.

A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a legszegényebbekben, a társadalom perifériájára, szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25,40).
Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa.

A Názáreti Jézusban Szent Ferenc atyánk Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Ugyanis Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos és szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál. Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordinum fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok.

A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.
Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze.

Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel.
Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust.
Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést.

Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig.
Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett kórházak, szegény otthonok…

Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében. Itt válik, pl. Szent Kalkuttai Teréz anya szegények és haldoklók érdekében végzett szolgálata prófétai tanúskodássá. Vagy a nem rég boldoggá avatott Salkaházi Sára, magyar szociális testvér élete követendő példává, akit az üldözöttek melletti kiállásáért végeztek ki a nyilasok.

A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, istentelen törvénnyé válik.

Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a diakóniára, a szeretet szolgálatra.

Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája. Ne feledjük: „Addig egyetlen ember se hisz az üdvösség tanításában és az Üdvözítőben, amíg véresre nem nyúztuk magunkat a fizikailag, pszichikailag, szociálisan, gazdaságilag, erkölcsileg vagy más módon beteg emberek szolgálatában'' (A. Delp).

Mindenekfölött igyekezzünk Istennek azon az úton szolgálni, amelyen Isten maga akarja, hogy szolgáljunk neki. Azért mondom ezt, hogy elkerüljük némelyeknek önámítását, akik az időt ilyesféle tűnődésekkel vesztegetik el: Ha pusztában élhetnék, ha kolostorba léphetnék, ha e házon kívül máshova mehetnék, távol a férjtől, feleségtől, gyermektől, munkatársaktól, akkor szentté lehetnék, ilyen meg olyan bűnbánati cselekedeteket végeznék, ennyit meg annyit imádkoznék. Ezek az emberek azt mondják: lennék, végeznék, de közben kedvetlenül viselik azt a keresztet, amelyet éppen most a jelenben kellene átölelniük, Jézushoz hasonlóan hordozniuk. Egyszóval nem haladnak azon az úton, amelyen Isten akarja, s nem lesznek szentté, sőt a rossz állapotból még rosszabba jutnak.
Ezek a vágyak néha ördögi kísértések, mivelhogy nem Isten akarata szerint valók; azért űzzük el őket és törekedjünk buzgón arra, hogy egyedül azon az úton szolgáljunk az Úrnak, amelyre ő vezetett bennünket.

Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni.
Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló dolgok, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
Mindenekfölött kedves legyen előttünk, azaz imádság, melyre Jézus Krisztus tanított bennünket: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is.”
Génuai Szent Katalinnak azt mondá az Úr, hogy valahányszor a Miatyánkot mondja, álljon meg különösen e szavaknál s kérje őt, hogy szent akarata teljesüljön benne azzal a tökéletességgel, amellyel azt a szentek a mennyországban teljesítik. Ámen.

kedd, szeptember 18, 2018

Ha hinni akarsz… Imre atya írása Stuttgartból

Mikor az első jegyes-oktatásra jöttetek, akkor beszélgetésünk legelején őszintén megmondtad nekem, hogy nem hiszel. Szüleid soha nem neveltek vallásosnak. Abból a meggyőződésből, hogy a vallás humbug és nem csak, hogy nem szükséges, de rossz is, mert szolgává tesz. Ahhoz a bizonyos 68-as nemzedékhez tartoztak (ezek is a te szavaid), akik se Istent, se embert nem akartak maguk fölött elismerni.

Tehát te csakis azért jöttél jegyes-oktatásra, mert székely jegyesednek a templomi házasság nagyon sokat jelent, s nem akartad őt megszomorítani. Velem azonban szívesen beszélgetsz, ha van valami ezzel kapcsolatos mondanivalóm, azt meghallgatod…

A múlt héten, az utolsó – sorrendben hatodik – jegyes-oktatástok alkalmával azonban láttam, hogy szorongsz a fotelban, s mikor megkérdeztem, miért, azt válaszoltad: időközben sok minden megvilágosodott a fejedben, s bár még ezernyi kérdés ágaskodik benned, most őszinte szívvel szeretnéd a hitet – keresni. Viszont nem tudod, hol kell elkezdened.

„Mit ajánlasz, atya, hogy hogyan nyerhetném el a hitet?“ – kérdezed.

Mivel sejtem, milyen érzések kavarognak az elmédben, s azt is tudom tapasztalatból, hogy ilyenkor – házasságkötés előtt – mindent megígér a magatok fajtája, mégis arra gondolok: hátha benned jó talajba hull mindaz, amiről az elmúlt öt alkalommal beszélgettünk. Ezért elmondom neked, hogy legkedvesebb evangéliumi történetem a kánai menyegző (vö. Jn. 2,1-11). Nem csak azért, mert a jegyesekről illetve a házasulandókról szól, hanem elsősorban azért, mert írója, János apostol és evangélista, ebben is, mint minden történetében sokkal mélyebb jelentést rejtett el, mint ami első látásra vagy hallásra tűnne. Ebben a csodában is – azon túl, hogy Jézus a vizet borrá változtatta – a dolog mélyebb értelmét kell keresni, amely – szerintem – azt akarja elmondani, hogy Jézus a bennünk, teremtményekben ágaskodó ürességet isteni erejével képes betölteni. Azon túl pedig a Te kérdésedre is válaszol.

Mivel – kérdésemre, hogy ismered-e a történetet – igennel válaszolsz (lám, azért mégsem egészen ismeretlen számodra a Szentírás!), azonnal rá is térek a lényegre.

Ha hinni akarsz Istenben, akkor először is ne könyvet végy a kezedbe, amely a hitről szól. Mert lehet, hogy egy s más tudást szerzel a hitről, de, hogy nem lesz mélyebb a hited, az biztos. A hit ugyanis nem tudás dolga! Legyen negatív példa számodra Léo Taxil (igazi nevén: Marie Joseph Gabriel Antoine Jogand-Pagès – 1854-1907) francia ateista, aki fiatalabb éveiben a jezsuitákhoz járt iskolába, de mert a sok olvasásban és tanulásban nem talált rá az igaz hitre, szabadkőműves, és ezzel az Egyház ádáz ellensége lett.

Ha hinni akarsz, akkor ne a hitről szóló előadásokon és konferenciákon végy részt. Igaz ugyan, hogy a hit hallásból ered (vö. Róm 1,17), azonban attól még nem fog lobogni benned, hogy sok tudást halmoztál fel róla. A hit ugyanis nem is az értelem dolga! Itt is legyen negatív példa számodra Eugen Drewermann (*1940) német teológus, aki – mert többre tartotta a mélypszihológia területén magába halmozott tudást Krisztusnak magáról kinyilatkoztatott tanításánál – egymás után tagadni kezdte a hitigazságokat, s kilépett az Egyházból.

Ha hinni akarsz, ne utánozd vakon azokat az embereket, akik a hit szerint cselekedtek. A szentek követése jóllehet dicsérendő dolog, viszont ha csak viselkedésüket utánzod, de szívedben nem követed őket, akkor nem vagy egyéb, mint színész, aki egy-két órára egy szerepet vállal magára. A hit ugyanis nem az életszentség utánzása! Genf híres és már életében szentként tisztelt püspökének, Szalézi Szent Ferencnek (1567-1622) kissé görbe volt a nyaka. Tanítványai, mert nagyon szerették és tisztelték, elkezdték utánozni… Ő mikor észrevette, megkorholta őket, mert nem ebben áll a hit és az életszentség lényege…

Ha hinni akarsz, ne keresd a csodákat sem. A csodák bár a hitet erősítik, de annak nem forrásai. Alexis Carrel (1873-1944) francia Nobel-díjas sebész jut eszembe, aki egy gyógyíthatatlan beteget vitt Lourdesba azzal a mindenkinek kijelentett elhatározással, hogy ha a beteg ott meggyógyul, akkor ő hinni fog. A beteg meggyógyult, ő azonban egészen 1943-ig küszködött, míg végül elnyerte a hit ajándékát.

Ha hinni akarsz, akkor tartsd oda Jézusnak hiányosságaidat, és engedd, hogy Ő kiegészítse őket.

Ha hinni akarsz, akkor – a kánai menyegző történetének szavaival – vidd oda Jézusnak „üres kőedényeidet”, vagyis mindazt, ami nem sikerült az életben, ami hiányzik benned.

És tudod, mi történik velük?
Ő „a vizet is borrá tudja változtatni”.
Ő a keveset meg tudja sokasítani.
Ő a gyengeséget is erőssé tudja tenni.
Ő a bánatot is örömmé tudja változtatni.
Ő a vereséget is győzelemmé tudja változtatni.
Ő a veszteséget is nyereséggé tudja fordítani.

Ha feltárod Jézusnak hiányosságaidat, akkor  megtapasztalod az Ő dicsőségét.
És ez a hit kezdete!

Ha Jézusra bízod ürességedet, akkor Ő betölti azt.
És ez a hit kezdete!

Ha pedig majd elnyerted a hitet, akkor majd ápolnod is kell önmagadban, úgy, hogy beszélgetsz a Hit Forrásával: Jézussal. Mint egy baráttal!
Én is naponta imádkozom a hit kegyelméért.

Mikor hitetlenkedve rám nézel, elmondom neked az imámat:
„Uram, ürességemet hozom eléd, hogy szavaiddal betölthess engem!
Gyengeségeimet hozom eléd, hogy bennük a Te erőd legyen láthatóvá!
Vereségeimet hozom Neked, hogy bennük a Te velem való terved váljék nyilvánvalóvá.
Veszteségeimet adom neked, hogy mindenki láthassa: a nyereség egyedül Tőled származik!
Uram, köszönöm Neked már most,
hogy minden úgy fog majd történni velem, ahogyan Te azt eltervezted,
hogy ebben is mindenki a Te nagyszerűségedet láthassa.”

Augusztusban volt az esküvőtök. Azt írtátok épp a minap, hogy evangélium gyanánt a szentmisében a kánai menyegzőt választottátok…
Abban maradtunk, hogy a szabadság után majd még eljösztök hozzám, egyrészt, hogy az esküvői képeket megmutassátok, másrészt pedig, hogy még beszélgethessünk a hitről. Mert téged nagyon érdekel…
Remélem, addig sikerül megtalálnod!

Sok boldogságot neked – nektek!

Stuttgart, 2018-09-6.
Imre atya

Október 7-én az eredeti házasság és család mellett szavazhatunk (Romániában).

Ha a referendumon az igenek győznek, akkor az alaptörvény 48-ik cikkelye a következőképpen módosul: „A család egy férfi és egy nő szabadon választott házasságán, egyenlőségükön, a szülők azon jogán és kötelességén alapul, hogy felneveljék, oktassák és képezzék a gyermekeiket”.

Addig is érdemes megnézni, meghallgatni az alábbi két részes filmet, Téglásy Ferenc filmjét az MTV-én. A házasság kontra élettársi kapcsolat témában. Szereplők: Skrabski Árpád, Kopp Mária, Barsi Balázs atya.

Álljunk ki értékeink mellett és legyen bátorságunk az árral szemben úszni!!!!

Első rész


Második rész

szombat, szeptember 15, 2018

A hit önmagában, jótettek nélkül holt dolog - Évközi 24. vasárnap

Naponként sok emberrel találkozunk, de közülük kevésről tudjuk, hogy ki is valójában. Csak a legközelebbieket ismerjük, családtagjainkról, barátainkról tudunk személyes dolgokat mondani. Másokról esetleg felszínes dolgot állíthatunk, ami legtöbbször alig fedi a valóságot.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus meglepő dolgot kérdez apostolaitól: „Kinek tartanak engem az emberek?”- kérdezi. Mire való ez a kérdés, valójában mit szándékszik megtudni Jézus? Tényleg nem tudta volna, hogy mi mindent mondanak róla az emberek?
Jézus egészen biztos tisztában van önmagával, küldetésével. Nem volt szüksége, hogy mások világosítsák fel arról, hogy mi lakozik az emberben. Minden bizonnyal az apostoloknak akart lehetőséget adni e kérdéssel arra, hogy vallomást tegyenek személyével kapcsolatos álláspontjukról, és megvallják hitüket.
Kezdetben az apostolok gyanútlanul ismételgették mások véleményét. „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának mondanak”- sorolják.

Téves észrevételek, hamis felfogások voltak ezek? Nem teljesen, hisz megvizsgálva találhatunk hasonlóságot a felsorolt személyek és Jézus között.
Keresztelő szent János és Jézus rokonok voltak, ugyanakkor hivatásukban is találkoztak. Nyilvános működése kezdetén Keresztelő Jánoshoz hasonlóan Jézus is böjtölni és imádkozni a pusztába vonult, majd ő az, aki megkereszteli a Jordán vizében azt, akinek nincs szüksége a bűnbánatkeresztségére. János a bűnbánat keresztségét hirdette, amikor a Jordán folyónál keresztelt. Jézus is azt akarta, hogy mindenki keresztelkedjen meg vízzel és Szentlélekkel.
Hogyha Illés próféta és az Úr Jézus személyét vetjük össze kettőjük között is találunk hasonlóságot. Illésről tudjuk, hogy megszaporította a száreptai özvegy lisztjét és olaját, ahogy később Jézus a kenyeret.
Azonban bármennyire is elemeznénk a hasonlóságokat, mégis sokkal kirívóbbak a különbségek. Érezte is ezt biztosan mindegyik apostol, de a kérdésre, hogy „hát ti kinek tartotok engem? - nem találtak megfelelő választ. Egyedül Péter válaszolt a többiek nevében is: „te vagy a Messiás”, azaz Krisztus.

Sokkal egyszerűbb volt mások véleményét ismételgetni, azok észrevételét sorolgatni. Annál nehezebb feladatnak bizonyult valami olyant mondani, ami a mélyről jön, ami személyes, ami tökéletesen fedi a valóságot. Még a Péter vallomása is rögtön kiegészítésre szorult. Ezért fűzte hozzá Jézus: „az Emberfiának szenvednie kell… de harmadnapra feltámad”

Jézus kérdése örök érvényű és mindenkit válaszadásra késztet.
Szent Ferenc atyánk, akinek szeptember 17-én, azaz holnap emlékezünk meg a stigmatizációjáról, vagyis arról az eseményről, amikor halála előtt két évvel megkapta Jézus sebhelyeit, ő is megválaszolta e kérdést. Az ő számára Jézus a szenvedő megváltó, akihez tökéletesen hasonlítani akart, ezért a sebhelyek elnyerése előtt így imádkozott:
„Óh, Uram, Jézus arra kérlek, két kegyelmet adj nekem, mielőtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges érezzem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, amelyet te édes uram keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél. A másik, hogy amennyire lehetséges érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, amely téged, Isten fiát arra késztetett, hogy értünk bűnösökért oly szörnyű kínokat vállalj magadra” – imája meghallgatásra talált és két évig hordhatta saját testén az Úr Jézus sebhelyeit.

Jézus kérdése, bennünket is sürget. Sokkal egyszerűbb lenne mások véleményét ismételgetni. Azt, hogy mit mondtak a szentek Jézus személyéről, vagy épp a történészek. Mit mondanak az ellenségei, mit tart Jézusról az utca embere, az értelmiségi és így tovább…
Azonban a kérdés sokkal személyesebb, ma az Úr Jézus az én véleményemet szeretné hallani. A hitem szavát, az életem és a tetteim hitvallását várja az Úr. És itt nem lehet mellébeszélni, nem lehet kitérni a válasz elől. Olyan választ kell adnom, amelyet csak én adhatok és senki más, mélyről jövőt és személyeset. Nem körülcsomagolt, kidíszített szóvirágokat, hanem olyat, ami mögött tartalom és elkötelezett élet van. Mert, ahogy szent Jakab apostolfogalmaz a szentleckében (Jak 2,14-18), a hit, ha nem származnak belőle tettek, pontosabban jó tettek, önmagában holt dolog, azaz nem vezet el az örök életre, nem képes üdvözíteni az embert.
Jó tudni, hogy ma is sokan vannak, akik hitük alapján válnak az emberiség jótevőivé. Mindaz, aki hite alapján becsületesen és lelkiismeretesen végzi hivatásbeli kötelességét, nemcsak a hit erejének, hanem az Isten irántunk való szeretetének is tanúja az emberek között.

Ma, e kérdésre válaszolva, lehetőségem van megfogalmazni önmagam előtt is, hogy merre fele tart az életem, hogy milyen a hitem. Milyen az én kapcsolatom az Úr Jézussal. Ma álljak lelkiismeretem tükre elé és fogalmazzam meg személyes hitvallásomat.

Személyazonosságunkat nem a közvélemény határozza meg. Ezzel szemben barátaink véleménye, nem csak "visszatükrözi", hanem befolyásolja is önképünket, és ez így van rendjén. Jézus tehát okkal és joggal kérdezte, „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”

Nem arra volt pusztán kíváncsi, hogy jól tudják-e a leckét, hogy képesek-e mint egy kis iskolás, megismételni, amit tőle vagy másoktól hallottak. Azonosulniuk kellett vele, különben hogyan is válhattak volna a későbbiekben apostollá? Ez a mélyebb jelentése a „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen engem - mondatnak. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.”

Itt nem egy bizonyos körhöz való tartozás feltételeiről van szó, hanem belső átalakulásról, Jézussal való személyes azonosulásról, ami nélkül nem lehetünk Jézus igazi tanítványai, öntudatos keresztények. Aki erre nem képes, az elveszíti életét, pontosabban örök életét, örök boldogságát.

Miközben házi feladat gyanánt az elkövetkező napokban megpróbálunk választ adni az Úr Jézus által föltett kérdésre, tudniillik, hogy kinek tartjuk mi őt, érdemes lenne nekünk is megfogalmazni egy kérdést, amit Jézushoz intézhetnénk. S e kérdés nem lehetne más, mint az, hogy Jézusom te, kinek tartsz engem? A körülöttünk lévő világ zaját elnémítva, a napi ima és az elmélkedés csöndjében próbáljuk meghallani Jézus válaszát, ami minden bizonnyal eléggé meglepő lehet.


Szentírási részek: Iz 50,5-9a;Jak 2,14-18; Mk 8,27-35

vasárnap, szeptember 09, 2018

„Közülünk származik”- primiciás szentbeszéd – Mezőtúr

Kedves pap testvérek, kedves szülök, nagyszülők, rokonok, barátok! Kedves ünneplő testvérek!
Kedves újmisés pap testvérem!

Szeretettel köszöntelek mindannyiunk nevében, most, amikor itt állsz szülővárosod templomának oltáránál, ahol megkereszteltek, ahol elsőáldozó voltál, ahol bérmálkoztál, s ahol érlelődött és kibontakozott papi hivatásod. 

Tudom, hogy hosszú út vezetett el idáig. Mint mondottad az újságírónak, kezdetben menekültél az isteni hívás elől. Hónapok teltek el az ellenállásban, mígnem ki tudtad mondani a nagy IGENT. Ekkor béke töltötte el szívedet, és már nem arra figyeltél, hogy mi mindenről kell lemondanod, hanem hogy mire, pontosabban, hogy Kire, Kinek mondtál igent, miközben vallottad és vallod: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”(Mt 5,3). Aztán több éven át készültél szellemileg, lelkileg, sok nehézséggel kellett megküzdened, de megküzdöttél azokkal, hivatásodban kitartottál. S ezért, ma, amikor köszöntünk, első ünnepélyes szentmiséd bemutatása alkalmával, mindezt megköszönjük neked.  

Szeretettel köszöntöm szüleidet, rokonaidat, barátaidat, ismerőseidet, és ezt az egyházközséget is, amelynek mind-ezidáig aktív tagja voltál, a plébános atyával az élen, akik boldog örömmel vesznek most körül, akik segítettek, támogattak nemes célod elérésében, s most a költővel, Váci Mihállyal vallják: „Közülünk származik”. 

Köszönjük szüleidnek, hogy miként az ószövetségi, idős Ábrahám, úgy ők is gyermeküket képesek voltak Istennek adni. Isten áldja meg őket ezért és adja, hogy ezután is örömüket leljék pap fiukban és az ő papi tevékenységében.

Amikor most, ebben az újmisében részt veszünk, és együtt örvendezzünk, együtt adunk hálát az Úrnak az újmiséssel, ugyanazt szeretném tenni, amit Jézus tett. A ma felolvasott evangéliumban (Lk 10,1-9) azt hallottuk, hogy amikor a kiválasztott tanítványokat apostoli útra küldi, ellátja utasításokkal, tanácsokkal munkájukra, de magatartásukra vonatkozóan is. Ezek az utasítások, tanácsok az apostoli lelkület jellemzőit tartalmazzák, ezeket szeretném most én is kiemelni, hiszen Jézus mai tanítványaitól, papjaitól is ezeket kívánja.
Ezek alapján elmondhatjuk, hogy:

A pap Isten küldötte. Isten az, aki el küldötte az Ő Egyszülött Fiát, és küldi kiválasztott szolgáit is Jézus Krisztus által. Ezért mondja Jézus feltámadása után, amikor megjelenik az apostoloknak: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”(Jn 20,21)

A pap Isten küldötte. Azért küldi, mert szükség van rá, szüksége van az embereknek reá. Jézus ezt így fejezte ki: az aratnivaló sok, de munkás kevés.
A világnak szüksége van, nemcsak tudósokra, felfedezőkre, államférfiakra, politikusokra, művészekre, mérnökökre, orvosokra, tanárokra, kétkezi munkásokra, hanem szüksége van azokra is, akik Krisztus küldötteiként járnak körül a világban, az evangéliumot hirdetve. Az embereknek szükségük van olyan személyekre, akik tudják őket szeretni még bűneikben is, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt is. Szükségük van olyan emberekre, akik többet tudnak nekik nyújtani a mulandó javaknál, reményt, erőt, bátorítást tudnak adni még a kilátástalannak látszó helyzetekben is.
A világnak szüksége van rájuk, még akkor is, ha nem mindenki várja, vagy fogadja, ha nem mindenki veszi igénybe őket, nem mindenki szereti őket, szüksége van azokért, akik meg akarják menteni lelküket az örök életre. 

Adja a jó Isten, kedves Zoltán, hogy életed minden szakaszában érezzed, hogy szükség van rád, az embereknek szüksége van a te szolgálatodra. Adja Isten, hogy papi életed tartóoszlopa legyen ez az érzés, és sose kísértsen meg a fölöslegesség érzése.

A pap a béke és a szeretet képviselője, hirdetője a földön, az erőszakkal és a hatalommal szemben. Jézus szavai szerint a tanítványnak mindig bárányként kell lennie a farkasok között. Ha mindenki más farkasként is viselkedik, neki akkor is Isten Bárányát, Jézus Krisztust kell képviselnie, és ennek az isteni Báránynak szelídségével, szeretetével kell az emberek között lennie. Sőt a békét és a szeretetet kell hirdetnie. Azon kell fáradoznia, hogy a békétlenségnek és a szeretetlenségnek az okait megszüntesse, hogy az önzés, gyűlölködés, harag, viszály, veszekedés ellen küzdjön.
Bár azt mondja a mondás, hogy egy fecske nem csinál nyarat, ez igaz lehet emberi gondolkodásmódunkban, de mert Istennél semmi sem lehetetlen, ahogy a Szentírás mondja, ezért a bárány szemben állhat a farkasokkal, és győzedelmeskedhetik fölöttük, vagyis képes a farkasokból bárányt nevelni. Ezért Assisi Szent Ferenc atyánkkal kérjed: „Uram tégy engem békéd eszközévé, hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet honol, hogy megbocsátást vigyek oda, ahol széthúzás van…”

A pap Jézus önzetlenségével végzi szolgálatát. Ő pásztor és nem béres. Nem a fizetség érdekli, hanem a lelkek üdvössége. Nem az anyagi gazdagodás, az anyagi jólét az eszménye és mozgatórugója, hanem a lelki gazdagodás és gazdagítás. Nem az erszényben, a pénztárcában bízik, sem a tarisznyában, hanem az isteni Gondviselés jóságában. A világ dolgait, kincseit csak eszközként használja a cél megvalósítása érdekében, azért, hogy sok jót tehessen általa. Nem kapni akar, hanem, mindig csak adni.

A pap Isten szeretetének a tanúja, a lelki hatalom birtokosa, az Oltáriszentség létre hozója és őre, közvetítő a földi és égi világ között, a közösség vezetője, az imádság és a Lélek embere, sebzett gyógyító, a családok támogatója, a szeretet tanúságtevője, Isten irgalmának eszköze, Igéjének szócsöve, híd Isten és az emberek között, áldások osztója, a mennyei liturgia ünneplője, az isteni titkok továbbítója, a kegyelmek kiosztója, Krisztus világosságának fáklyája a bűn sötétjében... – de mindenekelőtt ember, akit Isten hívása elragadott, magával sodort, és az a dolga, hogy ezt másokkal is megossza.

Dió héjban megpróbáltuk a papi élet és lelkület jellemzőit felvázolni. Végezetül elmondhatjuk, hogy a papi élet mindig merész vállalkozás, kaland. Lehet, hogy olykor félre sikerül, de ugyanakkor sokaknak személyes kibontakozást és kiteljesedést jelent Isten és az emberek szolgálatában. Ez bizonyítja, hogy a papi élet értelmes élet, de érthetetlen marad a Jézus Krisztusban való hit nélkül.  Ugyanis a világ oldaláról nézve a papi élet nem egészen érthető.
Más szavakkal, a szűzi, szegény és engedelmes életállapotot csak a hitben lehet teljesen megérteni. Ezért van az, hogy a papok már életstílusuk és életállapotuk által is kifejezik, mennyire nélkülözhetetlen a hit, életük megértéséhez. Hiszen úgy élnek, hogy életük értelmetlen lenne, ha Isten nem létezne, vagy pozitív módon megfogalmazva, bemutatják, hogy Isten élő-valóság és teljességre tudja vinni az emberi életet. 

Kedves Újmisés testvérem, a jövő papjaival szemben a világ elvárja az emberi érettséget, magas szintű spirituális tulajdonságokat, az apostoli buzgóságot és az értelmi szigort. Viseld el ezt az örökös ellentmondást, amit magadban hordasz: habár látszólag szegény és erőtlen, fegyvertelen és kiszolgáltatott vagy, hagyatkozz Krisztusra, az Örök Főpapra, és Ő legyen a te egyetlen Erősséged.
Elsősorban légy ember, aki megérti a másik embert. Légy tisztában kincseiddel és korlátaiddal. Ne bújj meg a papi méltóság mesterséges színfala mögé, ne élj vissza lelki hatalmaddal, ne nézd le az embereket, hanem maradj természetes és egyenes, sugározzék rólad az elhivatottság tüze, mert csak így leszel hiteles tanúja Krisztusnak. Ne szégyelld bevallani hibáidat, vagy tanácsot kérni másoktól, légy őszinte önmagaddal szemben, hiszen csak így válhatsz áttetszővé Krisztus számára.
A papszentelésben rád lehelt a Szentlélek, hogy szavaid és tetteid nyomán Krisztusra, felkelő Napunkra találjanak az emberek. A papság szentségi kegyelme csak akkor érvényesül, ha tudsz normális, becsületes ember maradni, és megérted az embereket.
Papságod most elkezdődött. Egy gyönyörű, kalandos, izgalmas élet vár rád, amely úton egy másik világot képviselsz, de ebben a világban leszel Isten országának iránytűje. Ne az autódra vagy a bankkártyára figyelj, mint a világ, ne akarj mindenáron modern lenni, de ne is engedd meg magadnak a becsontosodás, a lelki megkeményedés, a besavanyodott agg legénység, az értelmi beszűkülés luxusát.
Légy nyitott lelkű, imádságos ember, aki belső antennáival mindig felfogja, mit sugall neki a Lélek. Ne kedvetlenítsenek el az egyházban tapasztalt bűnök és fonákságok, hanem legyenek jó példáid, eszményképeid azok, akikre felnézhetsz, és akiktől ellesheted a papság művészetét. Legyenek barátaid az élő vagy az örökkévalóságba költözött szent papok, akik égi pártfogásukat számodra is „működésbe hozzák”.

Befejezésül Kedves Újmisés Testvérem, legyen eszményképed az a Jézus, aki téged kiválasztott és meghívott az Isten és az emberek szolgálatára, aki értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.
Egy faluba misszionárius Atya érkezett, aki hamar belopta magát az emberek szívébe azzal, hogy mindenkihez kedves volt, szelíd, betegeket látogatott, szóba állt az emberekkel, beállt a munkások közzé, ha arra volt szükség, mindenkihez volt egy kedves mosolya és bátorító szava. Egy napon a faluból az egyik gyermek, látogatóba ment a szomszéd faluba, ahol elvitték egy hittanórára. A hitoktató éppen Jézus erényeiről beszélt a gyermekeknek, anélkül, hogy egyszer is megemlítette volna a nevét. Egy emberről beszélt, aki mindenkihez jó és kedves volt, és aki mindenkin segített. Amikor a hitoktató felfedezte az idegen gyereket, megkérdezte tőle, hogy vajon tudja-e kiről beszélt? A gyermek, habozás nélkül válaszolt: Igen, a falunkban élő misszionárius atyáról!
Milyen szép, Jézus erényei, a papot juttatták eszébe a gyermeknek. Kedves Zoltán, kívánom, hogy a szeretet szolgálat tegyen téged is Jézushoz hasonlóvá. Érezzék azt az emberek, hogy egy olyan pap vagy, akit megérintett Isten szeretete.

Amikor megkeresztelkedtél, melletted álltak szüleid, kereszt-szüleid. Amikor megbérmálkoztál melletted állott bérmaszülőd. Papszenteléskor melletted álltak társaid, tieid. Ma is melletted állunk, íme, mily sokan! De melletted akarunk állni továbbra is. Mint ahogy a Szűzanya imája, tekintete, aggódása elkísérte Fiát tanító körútján, úgy akarunk mi is imáinkban elkísérni, hogy papi életed áldott élet legyen, amit vállaltál, azt meg tehesd. 

Isten áldjon meg és segítsen életed minden napján és tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned. Ámen. 

szombat, szeptember 01, 2018

A jó és a rossz közti határvonal a szívünk mélyén húzódik – Évközi 22. vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedni kezdtek Jézussal. Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”.

A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istennel élő, személyes, bensőséges kapcsolatban éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás.

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.
Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók vagyunk is.
Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg a szívet és nem mutatkozik meg konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozásnak és a Szaváról való imának, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Félretolja a kívülről származó tisztátalanság fogalmát és a belső, a szív tisztaságára irányítja a figyelmet.
A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt.

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15).

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk.
A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.
Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal.

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.

Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére.
A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól. Ezt a jelzőt használja Jézus a farizeusokra: képmutatók, mert mást mondanak és mást tesznek. Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint a szeretet.