Oldalak

kedd, április 30, 2013

2013. májusi imaszándékok

Általános szándék: Hogy azok, akik igazságot szolgáltatnak, mindig csorbítatlan becsületességgel és egyenes lelkiismerettel cselekedjenek. 

Problémáknak szinte mérhetetlen tömege nehezedik jelen világunkban az igazságosság gyakorlására; olyan erényről van szó, mely arra ösztönöz és kötelez, hogy mindenkinek megadjuk, ami megilleti. A pápa (XVI. Benedek és Ferenc egyaránt) egy konkrét és gyakorlati szempontra összpontosítja figyelmét, és azt kéri: imádkozzunk azokért, akik ilyen vagy olyan módon és különböző szinteken igazságot szolgáltatnak. Más szóval azt kéri: imádkozzunk az Úrhoz a bírákért, vagyis mindenkiért, akiknek a szerepe a legszélesebb értelmében és valóságában megfelel ennek az elnevezésnek.
A szentatya nagyon jól tudja, hogy az igazságosság ténylegesen az lesz, amilyen formában kiszolgáltatják és alkalmazzák, és hogy igazságosság nélkül lehetetlen arra a békére törekedni, amelyre minden szív vágyik, mint arra a legfőbb jóra, amely nélkül sem a személyek, sem a családok, sem a népek nem képesek méltó életet élni.
Napjainkban siralmas gyakorisággal figyelhetjük meg, hogy a bírák nem élveznek megbecsülést és bizalmat. Korunknak ez az egyik nagy baja. Olyan nép ugyanis, amelynek nincs bizalma bírái iránt, mindig végtelenül boldogtalan nép lesz.
Jézus azt mondta: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságosságot.” (Mt 5,6.) Hívőkként azt kell tőle kérnünk, hogy visszanyerjük, gyorsan és minden szempontból, azokra irányuló elvesztett bizalmunkat, akiknek szent kötelessége, hogy igazságot szolgáltassanak.
Egyetlen módja van annak, hogy eljussunk erre a szükséges és sürgető bizalomra: azok, akik igazságot szolgáltatnak, amint azt a pápa jelzi, „csorbítatlan becsületességgel és egyenes lelkiismerettel” tegyék. Becsületüknek köszönhetően tényleg messze kerülnek mindenfajta önkényes visszaéléstől azzal a hatalommal, amelyet az igazságszolgáltató a kezében tart. Az, aki igazságmunkáló lelkiismerettel cselekszik, biztosítottnak tudhatja magát, hogy hűségesen megtartja azt a rendet, amelyet Isten akar. Isten az ilyen lelkiismeretnek feltárja magát, és lelkiismeretünkön sugalmazza nekünk azt, ami jó és igazságos, és mindig arra sürget, hogy tegyük meg a jót, és kerüljük a rosszat (Gaudium et spes 16).

(José María Díaz Moreno jezsuita, a kánonjog tanára spanyol egyetemeken)
 
Missziós szándék: Hogy a szemináriumok, különösen a missziós országok szemináriumai, Krisztus Szíve szerinti lelkipásztorokat képezzenek, akik teljesen az evangélium hirdetésére szentelik magukat. 

Fokvárosban (Dél-Afrika) a leendő kispapok egy előkészítő évet töltenek el. A szemináriummal szemben gyönyörködve szemlélhetik a Táblahegyet. Hozzáértő papi csoport nyújt nekik emberi, tanulmányi és lelki bevezetést képzésük további éveihez. Ezzel kezdődik annak megvalósulása, hogy „Krisztus Szíve szerinti lelkipásztorokká” váljanak.
Dél-Afrika különféle országaiból származnak, és fajilag, nyelvileg, kulturálisan is meglehetősen sokfélék: zuluk, baszotók, hererók, fehérek. . . A nevelőknek igazi kihívás ennyiféle vidám fiatalból összetartó, tevékeny közösséget kialakítani, melyet a Krisztus-szeretet éltet. Sokan először kerültek ki természetes közösségükből, több száz, sőt ezer kilométerre szülőföldjüktől. Fokváros csábítja a turistákat, de nem feltétlenül a családjukhoz erősen kötődő fiatalokat. Ilyen helyzetben kell meghallaniuk Krisztus hívását: „Kövess engem!”
Nevelőik csodálattal szemlélik nagylelkű erőfeszítéseiket és a közösségben kialakuló szellemet: reggeli elmélkedés, nekifeszülés a tanulmányoknak (biblia, lelkiség, liturgia, angol nyelv...). Hiányos előképzésük, családjuk szegénységének emléke többeket nyugtalanít: talán mégse kellett volna...
A legtöbben úttörők: otthoni környezetükből elsőnek hallották meg a papi hivatást. Helyi egyházuk legyen majd büszke rájuk! Ha esetleg el kell hagyniuk a szemináriumot, ez is hiteles keresztény hivatásuk megvalósulása legyen.
Abban a világban, amelyben élnek, pappá válni egyfelől kiemelkedés a környezetből, másfelől viszont szegény és nem könnyű egzisztencia. Az általános életszínvonal emelkedőben van ugyan, de megvannak és meglesznek a sajátos nehézségek: apartheid, a szegény fekete többséghez tartozás, a katolikusok csekély aránya (10 %).
A fokvárosi kisszemináriumban és a világ minden hasonló intézményében élni és tanulni: igazi hitaktus, és abban áll, hogy a fiatalok Isten kezébe teszik életüket, jövőjüket. Buzgón imádkozzunk értük!
(Curis Chatteris atya nyomán, aki Dél-Afrikában az imaapostolság országos igazgatója és az említett szemináriumban a fiatalok lelki vezetője)

Forrás: Jezsuita. hu
Nagy Ferenc SJ

Papokat nem engedtek a bostoni robbantás sebesültjeihez

A The Wall Street Journal munkatársa írja: a robbantás után több tucat sebesült hevert az utcán, ahol orvosok, ápolók, tűzoltók, rendőrök nyüzsögtek, az odasiető papokat azonban nem engedték a helyszínre.
Mint ismeretes, április 15-én délután két robbantás történt a Boston Marathon céljának közelében. Hárman életüket vesztették, és legalább 144 személy szenvedett sérüléseket.
A feltartóztatott papok egyike elmondta: ilyet még nem tapasztalt. A papot régebben mindenhová beengedték. A 2001. szeptember 11-i New York-i merénylet színhelyén számos pap adott feloldozást – volt, aki élete árán – a tűzoltóknak és a sebesülteknek. „Ez megváltozott. Ma nem tartják szükségesnek a pap jelenlétét vészhelyzetben” – mondta. 

A papok, akik szentségekkel nem láthatták el a sebesülteket, egy közeli templomhoz vonultak, ahol banánnal, naranccsal, innivalóval és jó szóval vigasztalták a rémült embereket. Talán ennyit tolerál a szekuláris társadalom, talán csupán egy-két rendőr egyéni elutasító magatartásáról volt szó – a The Wall Street Journal cikkírója mindenesetre fájdalmasan ironikusnak nevezi, hogy miközben haldoklott a merénylet egyik áldozata, egy nyolcéves katolikus fiú, aki tavaly lett elsőáldozó, a papok csupán pár méternyire voltak tőle, a rendőrkordon túloldalán, és nem adhatták fel neki a katolikus ember számára oly fontos, utolsó szentséget.

Magyar Kurír (mk)

Papokat nem engedtek a bostoni robbantás sebesültjeihez

Szent Antal kilenced - élő hit - 3 kedd - meghallgatható prédikáció

Napi gondolatok: a krisztusi béke nem valaminek a hiánya, hanem valakinek a jelenléte… ApCsel 14,19-28; Jn 14,27-31a

„Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek! Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne csüggedjen.”

Mi ez a világ pillanatnyi erőegyensúlyon alapuló, ingatag békéjétől különböző békesség? Sztoikus nyugalom, szenvedélymentesség talán? Nem, a krisztusi béke éppenséggel nem valaminek a hiánya, hanem valakinek a jelenléte. Az Atyához induló Jézus nem hagyja magára apostolait, hanem titokzatos módon ott marad közöttük. Ez a békesség a Szentlélek bennünk lakásának következménye, az Isten életébe való bekapcsolódásból születik, és abban őriz meg egyre mélyebben.

A külső béke gyakran megalkuvás eredménye, ezért is oly törékeny, a belső viszont az életszentségre törekvő ember sajátja, s aki Jézus Krisztusban marad, nem is veszíti el soha.
Példa erre Szent Pál apostol, akinek megpróbáltatásairól a mai Szentleckében is olvasunk. Ő egy pillanatig sem a külső béke megőrzésén fáradozott, de birtokában volt a belső békességnek, amely megannyi rosszindulat, üldözés, szerencsétlenség közepette is erőt adott neki, hogy tovább folytassa az evangélium hirdetését.

Ez az a békesség, amely megőriz a nyugtalanságtól és a félelemtől, s amit ha hordozunk, mi magunk is békességszerzővé válunk, mint Szent Ferenc, aki mint kiengesztelődött és Isten békéjében élő ember Naphimnuszával kibékítette Assisiben az egymással szemben álló püspököt és podesztát.

„Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
az igét mindezekhez: A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
de kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.” (Reményik Sándor)

fr. Barsi Balázs ofm

hétfő, április 29, 2013

Ferenc pápa hétfő reggeli homíliája

Április 29-én, hétfőn Ferenc pápa, szokásához híven reggel 7 órakor mutatta be a szentmisét a vatikáni Szent Márta ház kápolnájában. A szertartáson részt vett az Apostoli Szék Vagyonkezelőségének néhány alkalmazottja, továbbá szerzetesnők. A pápával együtt misézett Domenico Calcagno bíboros, a dikasztérium elnöke, valamint Francesco Gioa érsek, a Peregrinatio ad Petri Sedem szentszéki intézmény elnöke.

Hétfő reggeli szentmise a Szent Márta Házban

Homíliája elején Ferenc pápa az első olvasmányból, Szent János első leveléből vett szavakat elemezte: „Isten világosság, benne nyoma sincs a sötétségnek”. A Szentatya hangsúlyozta: mindnyájunk életében vannak sötét foltok, olyan pillanatok, amikor mindent sötétség borít, még lelkiismeretünket is. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a sötétségben járunk.
Sötétségben járni annyit jelent, hogy meg vagyunk elégedve önmagunkkal, meg vagyunk győződve arról, hogy nincs szükségünk az üdvösségre. Ez jelenti a sötétséget! Amikor valaki ezen az úton, a sötétség útján halad előre, akkor nem könnyű visszafordulni. 

Ezért János evangelista így folytatja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság” (1Jn 1,5-2,2). Tekintsetek bűneitekre, bűneinkre: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ez a kiindulási pont. De ha megvalljuk bűneinket, Jézus hűséges és igazságos, olyannyira, hogy megbocsátja azokat és megtisztít bennünket minden tisztátalanságtól.

Amikor az Úr megbocsát nekünk, igazságosságot szolgáltat – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Elsősorban önmagának, mert azért jött el közénk, hogy üdvözítsen minket és megbocsásson nekünk, egy atya gyengédségével befogadva gyermekeit. Az Úr gyöngéd azokkal, akik félik őt, akik hozzá mennek. Gyengéden mindig megért minket, azt a békét akarja nekünk ajándékozni, amit csak Ő adhat. Ez történik a kiengesztelődés szentségében, akkor is, ha gyakran azt gondoljuk, hogy a gyóntatószék egyfajta ruhatisztító, amely kitisztítja piszkos ruháinkat.
A gyóntatószék azonban nem ruhatisztító: az a hely, ahol találkozunk Jézussal, azzal a Jézussal, aki vár minket és elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. „De Uram, hallgass meg, én ilyen és ilyen vagyok….” Szégyelljük megmondani az igazságot, hogy ezt és ezt tettem, gondoltam.
A szégyenérzet valódi keresztény és emberi erény – mondta Ferenc pápa, majd hozzátette: „Nem tudom, hogy olaszul hogy mondják, nálunk azokat, akik nem tudnak szégyenkezni, „szégyentelennek” nevezik. Nem képes rá, hogy szégyellje magát, pedig a szégyenérzet az alázatos ember erénye.

Bíznunk kell, mert amikor vétkezünk, van védelmezőnk az Atya mellett: „Jézus Krisztus, az igazságos”. Ő az, aki megvéd minket az Atya előtt és gyengeségeinkkel szemben. Szükség van azonban arra, hogy az Úr elé álljunk bűneink igazságával, bizalommal és örömmel, szépítgetés nélkül. Soha nem kell kiszépíteni tetteinket Isten előtt! A szégyenkezés erény, „áldott szégyenkezés”. Ezek azok az erények, amelyeket Jézus kér tőlünk: alázat és szelídség.

Az alázat és a szelídség mintegy a keresztény élet keretét alkotják. Jézus vár bennünket, hogy megbocsásson nekünk. Feltehetjük neki a kérdést: gyónáshoz járulni nem olyan, mintha kínzópadra mennénk? Nem! Meggyónni azt jelenti, hogy dicsőítjük Istent, mert engem, bűnöst Ő üdvözített. Azért vár rám, hogy megbotozzon? Nem! Gyöngéden megbocsátja bűneimet. És ha holnap ismét vétkezem? Menj el újból minden nap! Ő mindig vár ránk. Ez az Úr gyöngédsége, alázata, szelídsége.
Imádkozzunk az Úrhoz, hogy adja meg nekünk ezt a kegyelmet, ezt a bátorságot, hogy mindig Hozzá forduljunk az igazsággal, mert az igazság világosság. Ne a féligazságok vagy hazugságok sötétségével menjünk Istenhez! Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet!– fejezte be ezzel a fohásszal homíliáját Ferenc pápa. 

Forrás: Bonumtv.hu

A világ vatikáni szemmel - Római Riport

Jézus a Golgotán belehalt a szeretetbe - Húsvét 5. vasárnapja - hangzó prédikáció

 

Hogyan is szeretett Ő bennünket?  „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet... Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda...”(Jn 10,17-18) Elsősorban úgy szeretett bennünket, hogy tudatosan az életét adta értünk, minden feltétel nélkül...

Napi gondolatok: Sziénai Szent Katalin egyháztanító

Szent Katalin szarkofágja Rómában a Santa Maria sopra Minerva templomban
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy bajt, a keresztény világot egyre fenyegetőbb török veszedelem jelentette. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.
1347. március 25-én született, mint a család 25. gyermeke. Már kislány korában látomásban volt része, Krisztus jelent meg neki, aki jóságosan rámosolygott és megáldotta őt. Ez a látomás egészen megváltoztatta a kislány életét, aki szüzességet fogadott, kemény vezeklő és mély imaéletet folytatott.
 Mintegy háromévi teljes magány, sok-sok imádság és az erényért vívott harc után, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Lassanként híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók.

Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért. A sok vezeklés és imádság végre eredményt hozott: XI. Gergely pápa szinte megszökött Avignonból és visszatért Rómába.
Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány, hívő alázatával közelítenek hozzá.
VI. Orbán pápa Rómába hívta, és Katalin ott halt meg 33 éves korában, 1380. április 29-én. 1461-ben avatták szentté, VI Pál pápa egyházdoktorrá nyilvánította és Boldog II. János Pál pápa pedig Európa társvédőszentjévé.

A mai nap ösztönözön bennünket Sziénai szent Katalin életpéldája. Ugyanakkor közbenjáró imáját is kérjük, hogy ne a világ szerinti bölcsességet keressük, hanem valósuljon meg életünkben is a lélek bölcsessége, amiről Jézus beszél az evangéliumi szakaszban, s amely képes eligazítani bennünket a mindennapi élet kihívásai és útvesztői között.

vasárnap, április 28, 2013

A pápa vasárnap délelőtti homíliája

Április 28-án, délelőtt 10 órakor kezdődött a Szent Péter téren az ünnepélyes szentmise, amely során Ferenc pápa 44, a világ minden részéről érkezett hívőnek, főleg fiatalnak kiszolgáltatta a bérmálás szentségét. A tavaszi napsütésben fénylő Szent Péter teret mintegy 70 ezren töltötték meg.

Szilárdan és biztos reménnyel folytassátok a hit útját: az Úr erőt ad ahhoz, hogy az árral szemben haladjunk – buzdította a fiatalokat Ferenc pápa. A 44 hívő a bérmálás szentségének felvételével kifejezte, hogy maradéktalanul és szabad döntés alapján csatlakozik a keresztségben kapott hithez. A bérmálkozók, akiknek életkora 11 és 55 év között van, a világ számos részéről érkeztek, olyan környezetekből, ahol háború dúl, ahol a keresztények üldöztetést szenvednek hitük miatt, de a gazdag Nyugat is jelen volt, mint például az olaszországi Emilia tartomány, amely csak nehezen áll talpra a tavalyi súlyos földrengés után. Ferenc pápa mindannyiukat arra buzdította: tegyék fel életüket a „nagy ideálok” megvalósítására.

Követni az Urat, hagyni, hogy Lelke átalakítsa lelkünk „sötét zónáit”, azokat a magatartásainkat, amelyek nem felelnek meg Isten tervének, hagyni, hogy lemossa bűneinket, ez olyan út, amelyen sok akadállyal találkozunk. Ezek egyrészt rajtunk kívül esnek, a világban vannak, amelyben élünk. Azonban bennünk is jelen vannak, szívünkben, amely gyakran nem ért meg minket.
A nehézségek, a küzdelmek részét képezik annak az útnak, amely elvezet Isten dicsőségéhez, mint ahogy Jézus is a kereszten dicsőült meg. Mindig fogunk találkozni nehézségekkel életutunkon! Azonban ne veszítsük el a bátorságot: velünk van a Szentlélek ereje és legyőzi küzdelmeinket – mutatott rá homíliájában a Szentatya.

A Szent Péter tér minden sarka tele volt lelkes, főleg fiatal hívőkkel. A pápa őket és a bérmálkozókat arra szólította fel, hogy szilárdan tartsanak ki a hit útján és bízzanak reménnyel telve az Úrban.
„Jól figyeljetek ide, fiatalok: az árral szemben haladni jót tesz a szívnek, de bátorság kell hozzá és Ő megadja nekünk ezt a bátorságot. Nincsenek nehézségek. Nincs olyan nehézség, küzdelem, értetlenség, amely félelmet ébresztene bennünk, ha egységben maradunk Istennel, mint ahogy a szőlővesszők kapcsolódnak a szőlőtőhöz; ha nem veszítjük el a Vele való barátságunkat, ha egyre több helyet biztosítunk számára életünkben.

Akkor is, és főleg akkor, ha szegénynek, gyengének, bűnösnek érezzük magunkat, mert Isten erőt ad gyengeségünkhöz, gazdagságot ad szegénységünknek, megtérít és megbocsátja bűneinket” – mondta közvetlen szavakkal Ferenc pápa a fiatalokhoz fordulva. Istennel nagy dolgokat vihetünk végbe, érezteti majd velünk azt az örömöt, hogy tanítványai, tanúi vagyunk.
Mély meghatottság tükröződött a bérmálkozók arcán, amikor a pápa kiszolgáltatta számukra a hitüket megerősítő szentséget.

Ahogy Salvatore Fisichella érsek, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke a szertartás elején a pápát köszöntő beszédében elmondta: a Hit évében fiatalok ezrei gyűltek össze a Szentatya körül. Mindannyian idén részesülnek, vagy már részesültek a bérmálás szentségében. Elkísérték őket papjaik, szüleik, katekétáik hogy tanúsítsák a közösen végigjárt utat, amelyet ez a mostani pillanat megkíván.

A Hit évében nem hiányozhatott ez a jel, amely mindenki figyelmét felhívja annak a jelentőségére, hogy minden nap megerősítse a keresztségben kapott hitét. A világ minden részén élő fiatalok képviseletében egy kis csoport most a Szentatya kezéből fogadja majd a Szentlélek pecsétjét. Csakúgy, mint Pünkösd napján, a Szentlélek bőségesen kiárad majd rájuk és mindnyájunkra, hogy termékennyé tegye az egyházban és a világon a Feltámad Krisztusról tett tanúságot.
Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, hogy az első Pünkösdkor jelen voltak „pártusok, médek, elamiták, Mezopotámia, Júdea, Kappadócia, Pontusz, Ázsia, Frígia, Pamfilia, Egyiptom és Líbia” lakói. Ezeket a neveket ma számos más helyettesíti.

A fiatalok a következő országokat képviselik: Kongó, Libanon, Nigéria, Brazília, Zöldfoki-szigetek, Argentína, Olaszország, Madagaszkár, Németország, Kolumbia, Franciaország, India, Portugália, Egyesült Államok, Románia, Fülöp-szigetek, Írország, Kína, Srí Lanka, Spanyolország, Fehéroroszország, Tonga. Változnak a nevek, de érintetlen marad az a valóság, ami ma a szemünk előtt végbe megy.
Mint az első Pünkösd napján, most is arra kaptunk meghívást, hogy higgyünk és megtérítsük szívünket, hogy befogadjuk magunkba Isten Szavát, kegyelmét, amely átalakít, és amely életet ad. Fisichella érsek arra kérte a Szentatyát: fohászkodjon a Szentlélekhez, hogy bőségesen árassza el kegyelmével ezeket a fiatalokat és töltse el őket hét ajándékával, különös tekintettel a lelki erősségre, hogy életük során mindig vissza tudjanak térni ehhez a pillanathoz.

Az egyházban mindig találják meg azt az erőt, amely támaszt nyújt a fárasztó, de örömteli úton, amely tanúsítja, hogy az Atya irgalmas szeretetének élő jelei vagyunk – mondta a pápát köszöntő beszédében Salvatore Fisichella érsek, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke.
Délután a megbérmáltak a VI. Pál teremben gyűltek össze közös ünneplésre. A találkozó alkalom volt arra, hogy meghallgassanak három tanúságtételt. Egy 34 éves kínai társuk, Huan Guozhi, aki a keresztségben a Pál nevet kapta, hazájában szerzett tapasztalatait mondta el. A 18 éves Malia Petulisa Malani Tonga szigetéről, beszámolt arról, hogy hogyan tért meg édesapja, miután ő sokat imádkozott ezért, valamint Adriana Trujillo, bogota-i katekéta mondta el tanúságtételét.

Forrás: Bonumtv

Szürke Bagoly



Jézus belehalt a szeretetbe a golgotán - Húsvét 5. vasárnapja

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34).
Kedves Testvérek!
Mikor is mondta Jézus ezeket, a szavakat? Szent János evangélista szerint: „Abban az időben: amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett…”(13,31), vagyis, kereszthalálának előestéjén, az úgynevezett búcsúbeszédben, mely egyben végrendelete is.
Végrendelet. Gondoljunk csak bele, mennyire fontos az ember számára, amit egy szülő mond halála előtt a gyermekeinek, azt soha nem felejtjük el. Mi emberek, milyen görcsösen és pontosan tudunk ügyelni arra, hogy elhunyt szeretteink utolsó kívánsága teljesítve legyen, hogy hová legyen temetve, milyen ruhát adjanak rá, és még sorolhatnánk tovább. Ha pedig végrendelet maradt az eltávozott után, ügyelünk arra, hogy pontosan végre legyen hajtva végakarata - főleg, ha anyagi oldalról érdekeltek vagyunk benne.
Ezzel szemben az Istenember, az Úr Jézus végakarata, végrendelete messze nem izgat úgy bennünket, krisztuskövetőket, mint elhunyt szeretteinké. Ebből is látszik, hogy nem vesszük komolyan és nem szeretjük eléggé az Úr Jézust. Ha komolyan vennénk, ha őszintén szeretnénk és nem csak a szavak szintjén, akkor minden erőnkkel azon fáradoznánk, hogy végrendelete megvalósuljon: "Szeressétek egymást!" Talán azért nem törekszünk ennek megvalósítására, mert ebből a végrendeletből nincs semmi kézzel fogható, anyagi hasznunk.
"Szeressétek egymást!" – Jézus végrendeletének lényege a Szeretet. Elcsépelt szó. Annyi mindenre használják és használjuk. Annyiszor kimondják, vagy kimondjuk hazug módon. Kimondják házasságkötéskor örök érvényűen, hogy aztán néhány hónap vagy év múlva elváljanak útjaik a megtestesült szeretetüket, gyermekeiket elszakítva az anyától vagy apától. Kimondjuk ezt a szót személytelen dolgokra: egy jó ételre, italra, a filmre, egy ruhadarabra… 
Olyan személytelen, nálunk, embereknél ezerszer értéktelenebb dolgokra mondjuk, amelyekről azt hisszük, hogy boldoggá tesznek. Ebben a hazug és hamis szeretetben nem csoda, ha úgy tűnik: tényleg nem is olyan fontos a jézusi szeretet, mert talán ő is csak úgy mondta, mint ahogy mi mondjuk személytelen tárgyakra. Holott Jézus egészen más szeretetről beszélt, mint ami például már az Ószövetségben felbukkan, vagy nem beszélve arról, ahogyan és amire mi használjuk ezt a szót ma.
A hagyományos ószövetségi meghatározásban a szeretet a főparancsban van leírva: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." Úgy gondoljuk, hogy ezt a szeretetet kell megvalósítani, ez a mérce. Annál is inkább, mert a hitoktatásban központi szerepet tölt be ez a mondat, s úgy van előadva, mint jézusi tanítás. Pedig nem az, hanem már az Ószövetségben megfogalmazott meghatározás, melyet Jézus felidéz, de ugyanakkor kiegészít és beteljesít.
Ha pedig a főparancs szeretet-meghatározása ószövetségi gondolat, akkor ezen a lényeges területen mi újat hozott Jézus? Mi az újszövetségi mérce? Miben van az Újszövetség új szeretetkapcsolata? – tehetjük fel a kérdést. A mérce, az újdonság abban van, amiről Jézus beszél, amit hozzáfűz a felszólításhoz: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Kt. Hogyan szeretett ő? Hogyan is szeretett Ő bennünket?  „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet... Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda...”(Jn 10,17-18) Elsősorban úgy szeretett bennünket, hogy tudatosan az életét adta értünk, minden feltétel nélkül.
A szeretet tehát nem csupán egy érzelem, a szeretet az egy cselekedet. Kicsit általánosítva: a szeretet az egy – cselekedetekben megnyilvánuló – állapot. Az az állapot, amikor tudatosan és önzetlenül adok. Mit adok? Magamat adom. Ahogy Jézus fogalmaz, az „életemet”, azaz a gondolataimat, a cselekedeteimet, a hozzáállásomat, az időmet. Persze ebben benne vannak az anyagi javak is, de azok csak járulékai ennek a dolognak.
„Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Személyesen szeretett bennünket. Nem lehet szeretni messziről, telefonon, interneten keresztül, ajándékot küldve...stb. Manapság a filmek, de nemcsak a filmek, hanem a mindennapi élet elég gyakori kijelentése, hogy „szeretlek téged, de hát nem tudok veled élni”, s elválnak, boldogtalanná teszik a másik felet, anya vagy apa nélkül maradnak a gyerekek. Szeretetnek nevezik azt a „nemes valamit”, ami össze kellene kösse őket jóban és rosszban egyaránt, de ez inkább „képmutatás”. Mert a „szeretet” jó, ezért nem cselekedhet olyat, ami „nem szeretet”, ami rossz, amivel csak a saját maga érdekeit nézve, árt a másik személynek.
A jézusi szeretet fogalmának első fele tehát az önzetlen, tudatos adás. Magamat adom, feltétel nélkül adom, személyesen adom.
Még mindig az utolsó vacsoránál tartunk. Miután Jézus megmosta az apostolok lábát, így szólt hozzájuk: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. (Jn 13,14) Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. (Jn 13,15) „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13:17) Értelemszerűen folytatva: „Ha nem értitek meg, és cselekedeteitekben nem ehhez igazodtok, akkor nem lesztek boldogok, helyesebben, boldogtalanok lesztek.”
Újabb „kulcsmondat” ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában: „Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött”. (Jn 13:20) Kit küld Jézus? Néhány mondattal később Júdáshoz fordul: „Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! (Jn 13:27) Most küldte Júdást. Lehet, hogy első hallásra furcsán hangzik, de ezekből a mondatokból az következik, hogy Júdást be kell fogadni.
Ez azt jelenti, hogy minden, ami velem történik, minden ember, minden esemény azért nyilvánul meg az életemben, hogy befogadjam. Az nem valami „istencsapás”, és nem valami büntetés. Azért nyilvánul meg, hogy befogadjuk, mert ha befogadjuk, akkor ezzel Jézust - mármint a tanítását - fogadjuk be, és ha Jézust fogadjuk be - azaz az Ige szellemében cselekszünk -, akkor Istent fogadjuk be. Ez nagyon keményen hangzik, de érdemes végiggondolni.
Jézus tanítása személyesen nekünk szól: aki befogadja azt, akit küldök - azt az embert, azt az eseményt -, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Ha ezt megértjük, s tetteinkben ehhez igazodunk, boldogok leszünk. Ha nem, akkor nem fogjuk megérteni, hogy mi miért történik velünk. Akkor az élet csak úgy rángat, csapkod ide–oda, és boldogtalanok leszünk.
Az „aki befogadja azt, akit küldök”, azaz a „befogadás” szintén a szeretet fogalmához tartozik. Az előbb a szeretet még „adás” volt, most már befogadás. A látszólagos ellentmondás egyből feloldódik, ha megértjük a befogadás lényegét.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a jézusi szeretet az önzetlen, tudatos adás és az önzetlen, tudatos befogadás egysége. 

Jézus emberként nem tett más, mint ő is az ószövetségi eredetű főparancsot valósította meg. Szerette Istenét teljes szívéből, lelkéből, elméjéből és erejéből. De Jézusban nem voltak korlátok, s ő nem igyekezett leszűkíteni szívének, lelkének, elméjének, s erejének határait. Olyannyira nem, hogy a benne lévő istenség szétfeszítette emberségét, túllépte azt, amit egy ember elbír, ami abban nyilvánult meg, hogy Jézus még testi életét sem tartotta fontosabbnak ennél a szeretetnél, vagyis belehalt a szeretetbe a golgotán, a kereszten.
Jézus valóban úgy szerette felebarátját, mint önmagát. De benne a Fiú lakozott, akit az Atya szült az idő kezdete előtt - szeretetből. A Fiú pedig megtapasztalva az Atya önajándékozó szeretetét mindenestől visszaajándékozta magát az Atyának. Jézus tehát önmagában a Szentháromság végtelen szeretetét szerette, s ezzel a szeretettel szerette az embereket: a barátait és azokat is, akik ellenségei lettek, mert Isten "fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is".
Jézus tehát megvalósította a főparancsnak ismert ószövetségi szeretetparancsot - isteni módon, végtelen méretekben. Épen ezért, ezen túl nekünk, Krisztus követőinek, nem a mi méreteink, hanem Jézus méretei szerint kell megvalósítanunk a szeretetet - isteni módon.
De mi emberek vagyunk - hogyan szerethetünk isteni módon? Úgy, hogy bennünk van az isteni szikra, mert minden ember Isten képére és az Ő hasonlatosságára lett teremtve. Fontos, hogy ez a szikra lángra lobbanjon, hagyjuk lángra lobbanni. Fontos, hogy ezt a lángra lobbant szikrát ne rejtsük véka alá, hanem tartóra tegyük, hogy világítson körülöttünk.
Jézus ugyanis azt mondta: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A megélt kölcsönös szeretet lesz tehát az a jel, azaz egyenruha, mely hitelessé teszi Krisztus tanítványait. Ez a keresztények ismertetőjele, mondja Jézus. Ha ez hiányzik, a világ többé nem ismeri fel a keresztényekben Jézus tanítványait.
Éppen ezért mielőtt hozzá fognál dolgozni: az irodában, a gyárban, a mezőn, vagy éppen a konyhába, mielőtt betegágyadban felgyógyulásodra várnál, mielőtt tanulnál, misére mennél vagy bármi mást cselekednél, győződj meg arról, hogy megvan-e a kölcsönös, jézusi szeretet közted és azok között, akik melletted élnek. Mert ha nincs, akkor e nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Isten előtt. De ha meg van, akkor mindennek értelme van. 

Tudatosítani kell magunkban, hogy Jézus élete „mintaélet”. Isten üzenete – az Ige – testet öltött Jézus személyében, és megmutatta nekünk, hogy milyen életet élhet az ember, ha „tudja honnan jött, és hová megy”. Ne feledjük, tanításának alkalmazásával, magunkévá tételével erőt kapunk ahhoz, hogy az élet terheit könnyebben elviseljük és az élet göröngyös útján Célba érjünk.

szombat, április 27, 2013

Napi gondolatok: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát… Jn 14,7-14.

Erdélyi autósztráda
„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14.8) szól Fülöp apostol az Úr Jézushoz. Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése volt ez: Istent ismerni, Istent látni! 

Az ószövetségi választott nép milyen boldogan hirdette: nincs nép, amelyhez oly közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig ők csak cselekedeteiben és jeleiben ismerhették meg Istent. Személyes közvetlenségben senki sem láthatta közülük, de vágytak rá, hogy lássák. Ezért Fülöp apostol a próféták, pátriárkák nagy kívánságával fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”- látni szeretnénk Isten dicsőségét, magát az Istent. Mózes is ezért könyörgött az Úrhoz, de azt a választ kapta, hogy nem láthatja meg, mert aki Istent meglátta, annak meg kell halnia. És ez természetes, mert aki Istent színről színre látja, az már nem e világban van, hanem odaát a mennyországban. Az Isten látás ugyanis az örök boldogság jutalma.

Isten láthatóan csak Jézus Krisztusban jelent meg a földön, amikor a látható, „megtapasztalható” emberi természet a Fiú Isten sajátja lett. Ezért mondja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta”(9). Vagyis a második isteni Személy megtestesülése, az Isten emberré válása után lehetségessé vált a lehetetlen, hogy tudniillik itt a földön is megláthassuk az Istent. Mert aki Jézust látja, magát az Istent látja. Aki Jézus jóságával, szelídségével, bűnösök iránti irgalmával találkozik, az magának a mennyei Atyának jóságával, irgalmas szeretetével találkozik. Jézus tengert, vihart lecsendesítő hatalmában magának a mennyei Atyának az erejét csodálhatjuk. Jézus bölcsességében az Atya bölcsességét tapasztalhatjuk meg. Az apostoloknak, különösen Fülöp apostolnak éppen ezzel a „látással” voltak nehézségei.

Az az ismeret és látás, amelyet Jézus jelenléte valósít és közvetít hívei között, nyilván nem külső, emberi látás, hanem benső ismeret és hitben való látás, amely egyben részesedés Istenben, vagyis Isten benső életének megtapasztalása. Nagy vigasztalás ez számunkra, akik test szerint nem láthattuk Jézust: a hitben és kegyelemben, tehát a benne való életben mégis láthatjuk és megtapasztalhatjuk őt, és általa az Atyát. S ez a „megtapasztalás” már elő íze az örök boldogságnak: Isten színről színre való látásának.

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. A zsoltáros szavai visszhangzanak Fülöp ajkán: „Uram, mutasd meg nekünk a te utaidat, taníts meg minket az ösvényeidre”(27,11 zs - 86,11 zs). Ezek az utak a parancsok, az istenfélelem, a felebaráti szeretet gyakorlása, egy szóval: a Törvény. De egy prófétának sem jutott eszébe, hogy ezt az utat egy Személlyel azonosítsa. Jézus pedig azt mondja: a Cél ahová el kell jutnotok, az Atya: egy Személy. Az út, amely hozzá vezet, szintén egy személy: a Fiú. „Én az Atyában vagyok, s az Atya bennem”(11) - vagyis „az Atya és én egy vagyunk”(10,30). Így lehet a Fiú Cél is meg Út is a célhoz: Isten és egyúttal közvetítő az Istenhez. Éspedig egyedüli Út, egyedüli Közvetítő, mintegy szakadékon át vezető egyetlen Híd, úgy köti össze a megtestesült Ige az isteni és emberi természetet egyetlen Személyben.

Jézust akkor láthatjuk és ismerhetjük meg igazán, ha elfogadjuk őt útnak, igazságnak és életnek. Ha bennünk él, akkor megtapasztalhatjuk a hitben és kegyelemben azt, aki önmagában és önmaga által megmutatta az Atyát és a hozzá vezető utat is. Ebből az a keresztény kötelesség és felelőség következik a mi számunkra, hogy Jézust kell megmutatnunk a világnak és az embereket elvezetnünk az örök üdvösségre. Úgy kell élnünk e világban, hogy fölismerjék bennünk Jézust és Jézus által az Atya házába vezető utat. Ennek érdekében kérte Jézus az utolsó vacsorán az Atyát, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”(17.21).

péntek, április 26, 2013

„A hit nem elidegenedés, hanem az igazság útja Isten csodálatos arcának megpillantására” – Ferenc pápa homíliája a péntek reggeli szentmisén



„A hit útja arra készíti fel szívünket, hogy meglássa Isten csodálatos arcát” – mondta Ferenc pápa április 26-án, pénteken reggel bemutatott szentmiséje alkalmával a vatikáni Szent Márta Ház kápolnájában. Ez alkalommal a Vatikáni Tipográfia, a Csendőrség és az Apostoli Szentszék munkaügyi osztályának egyes alkalmazottai vettek részt a szertartáson.

Ferenc pápa napi evangéliumi részletből idézte Jézus szavait, amelyet tanítványaihoz intézett: „Ne nyugtalankodjék a szívetek” (Jn 14,1). Jézus ezen szavai valóban gyönyörűek – mondta a Szentatya. A búcsúzás alkalmával Jézus tanítványaihoz beszél, szavai szívből jönnek. Tudja jól, hogy tanítványai szomorúak, ezért intézi hozzájuk ezeket a szavakat. Barátként, a lelkipásztor szerepében szól hozzájuk. Ferenc pápa hangsúlyozta: Jézus ezen szavainak dallama valóban a lelkipásztor hozzáállását tükrözik: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!”. Majd a Mennyek Országáról szól nekik: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14,2). Jézus tehát elmegy, hogy helyet készítsen nekünk az Atya házában – magyarázta a Szentatya, majd a következő kérdést tette fel:

„Vajon milyen ez a hely? Mit jelent az, hogy helyet készít nekünk?” Azt jelenti, hogy Jézus lehetőséget ajánl arra, hogy mi is meglássuk, meghalljuk, megértsük annak szépségét, ami ránk vár, vagyis annak az országnak a szépségét, amely felé életünk során haladunk.

A keresztény élet Jézus és a Szentlélek műve, hogy készen álljunk meglátni az Atyát. Szemeinknek, lelkünknek szüksége van a felkészülésre, hogy megpillantsák Jézus csodálatos arcát. Füleinknek is fel kell készülniük, hogy meghallják a szép és bátorító szavakat. Végül pedig szívünket kell felkészíteni arra, hogy szeretni tudjon egyre jobban – magyarázta homíliájában Ferenc pápa.

Életünk során – hangsúlyozta – az Úr a megpróbáltatások, a vigasz, a jó dolgok, a gyötrelmek által erősíti szívünket. Életünk tehát nem más, mint felkészülés. Olykor az Úrnak sietős dolga van, mint pl. a jobb lator esetében, ahol néhány perc alatt kellett eljárnia, de megtette. Az élet rendes menete azonban az, hogy hagyjuk szívünket, szemeinket, füleinket felkészülni arra, hogy belépjenek a Mennyek Országába. Ez ugyanis a mi országunk is – hangoztatta a Szentatya.

Példaként a következő esetet említette meg: egyszer egy ember elment a filozófushoz, aki azt mondta neki, hogy ezek a gondolatok elidegenedést jelentenek, az élet ugyanis ez a pillanat, amelyben élünk, a konkrétum. Ezen túl nem létezik semmi. Jézus azonban azt mondja nekünk, higgyünk benne, mert amit Ő mond, az az igazság.

A Mennyek Országába való belépésre készülés azt jelenti, hogy közeledünk Jézushoz, először csak távolról üdvözöljük Őt. Ez nem elidegenedés, hanem maga a valódi igazság – hangsúlyozta a Szentatya. Hagyjuk, hogy Jézus felkészítse szívünket, szemeinket a végtelenül nagy szépség meglátására. A hit a szépség útja, valamint a Mennyek Országába való visszatérés ösvénye.

A Szentatya homíliája végén azért imádkozott, hogy az Úr megadja a híveknek a reményt, a bátorságot és az alázatot ahhoz, hogy az Úr helyet tudjon készíteni a Mennyek Országában.

(hh)
Forrás: Vatikáni Rádió

Napi gondolatok: Krisztus az út, amely az Atyához vezet… Jn 14, 1-6

Loránd testvér a Santiago de Compostellába,
Szent Jakab apostol sírjához vezető úton
Krisztus az út, amely az Atyához vezet, az igazság, amely értelmet ad az emberi létezésnek, és az élet forrása, amely örök boldogság a szentek közösségével a mennyei királyságában. Engedjük, hogy az Úr szava vezessen minket. Most a hit évében újítsuk meg hitünket benne és bízzunk ígéreteiben.

Az evangélium arra tanít minket, hogy igaz szabadság, Isten gyermekeinek szabadsága, csak önmagunk feladásával lehetséges, amely a szeretet misztériumának része. Csak önmagunk elvesztésével találhatjuk meg valóban önmagunkat, mondja az Úr. Igaz szabadság akkor virágzik, ha elfordulunk a bűnöktől – amelyek elhomályosítják értelmünket és érzékeinket, gyengítik akaratunkat és döntéseinket –, hogy megtaláljuk végső boldogságunk forrását benne, aki a határtalan szeretet, szabadság és élet.

A valós szabadság egyedül Isten kegyelmének ingyenes ajándéka. Ez az igaz szabadság a valóság látásának új útját mutatja meg nekünk. Ha Krisztus lelkületét öltjük magunkra, új távlatok nyílnak előttünk. A hit világosságában, az egyház közösségében megtaláljuk az ösztönzést és az erőt, hogy az evangélium kovászai legyünk a világban.

Szent János evangéliumában az Úr megígéri tanítványainak, hogy nála nagyobb tetteket visznek majd végbe. Krisztus ígérete a biztos reménnyel tölt el bennünket. Csatlakozzunk imánkkal hozzá, mint lelki templomának – egyetlen, szent, katolikus és apostoli egyházának – élő kövei. Emeljük fel szemünket rá, aki most is fáradozik értünk, Atyja házában készíti elő helyünket. És Szentlelkével eltelve, megújult buzgalommal munkálkodjunk országának építésén.

Forduljunk Jézushoz. Ő az egyetlen út, amely az örök boldogságba vezet, az igazság, amely kielégíti minden szív leghőbb vágyát és az élet, amely örök boldogságot és reményt hoz nekünk és az egész világnak.

csütörtök, április 25, 2013

Az egyház a szeretet története, nem egy bürokratikus szervezet – Ferenc pápa szerda reggeli homíliája

A Szentatya szokásos reggeli szentmiséjén a Szent Márta Ház kápolnájában ez alkalommal a vatikáni pénzintézet, a IOR alkalmazottai vettek részt. A szertartáson koncelebrált Javier Lozano Barragán bíboros, az Egészségügy Pápai Tanácsának nyugalmazott elnöke.

A napi olvasmányok az első keresztény közösség történéseit mondják el, amely növekszik és, amely megsokszorozza tanítványait. Ezt kommentálva a pápa megjegyezte: ez jó dolog, de ún. „paktumokra” is ösztönözhet annak érdekében, hogy több tagja legyen a vállalkozásnak. Ehelyett azonban Jézus útja az egyház számára másféle: a nehézségek útja, a keresztté és az üldöztetéseké. Ez elgondolkodtat bennünket: mi is ez az egyház? Egyházunk miért tűnik úgy, mintha nem emberi vállalkozás lenne? Az egyház más. Nem a tanítványok csinálják az egyházat. Ők Jézus küldöttei, akit pedig az Atya küldött – hangsúlyozta a Szentatya.

Látható, hogy az egyház innen kezdődik, az Atya szívéből, akiben megszületett ez a gondolat… Lehet, hogy nem gondolat volt, hanem az ő szeretete. Tehát elindult a szeretetnek ez a története, amely olyan hosszú, hogy kiterjed az időben és még mindig nem ért véget. Mindegyikünk egy láncszem ebben a szeretetkötelékben. Ha ezt nem értjük meg, semmit nem értünk abból, hogy mi is az egyház – állapította meg Ferenc pápa. Fennáll a kísértés, hogy az egyházat anélkül akarjuk építeni, hogy a szeretet útját járnánk. Az egyház azonban nem emberi erővel növekszik.

Egyes keresztények történelmi okokból hibát követtek el, elvétették az utat, hadseregeket hoztak létre és vallásháborúkba kezdtek. Ez egy másik történet, nem a szereteté. Mi is a hibáinkból tanulunk, ahogy a szeretet története halad előre. Ez hogyan történik? Jézus egyszerűen megmondta: ahogy a mustármag, úgy növekszik, mint a kovász a lisztben, anélkül, hogy zajt csapna. Az egyház alulról és lassan növekszik – mutatott rá Ferenc pápa.

Amikor az egyház a számadatokkal akar büszkélkedni, szervezeteket és irodákat hoz létre, kissé bürokratikussá válik, elveszti alapvető lényegét és felmerül a veszélye, hogy egy nem kormányzati szervezetté alakul át. De az egyház nem egy nem kormányzati szervezet, hanem a szeretet története.

Ekkor a pápa utalt a szentmisén résztvevő vatikáni pénzintézet alkalmazottaira. Megerősítette, hogy az irodákra szükség van, de csak egy bizonyos pontig: eszközként a szeretet történetének segítéséhez. Amikor a szervezet átveszi az első helyet, a szeretet megfogyatkozik és az egyház sajnos egy nem kormányzati szervezetté válik. Ez nem a helyes út! – figyelmeztetett a Szentatya.

Egy államfő egyszer megkérdezte, hogy milyen nagy a pápa hadserege – jegyezte meg a pápa. Az egyház nem a katonák segítségével növekszik, hanem a Szentlélek erejével. Az egyház ugyanis nem egy szervezet, hanem Anya. A Szentatya újra a szentmise résztvevőihez fordult: itt számos asszony van jelen. Önök otthonuk szervezőjének érzik magukat? Nem, édesanya vagyok – a válasz. Az egyház is.

Egy szeretettörténet részesei vagyunk, amely a Szentlélek erejével halad előre. Mindannyian együtt alkotjuk az egyház családját, amely Édesanyánk. Ferenc pápa végül Szűz Máriához imádkozott: adja meg nekünk a spirituális öröm kegyelmét, hogy ebben a szeretettörténetben haladhassunk előre.

(sv)

Napi gondolatok: Vigyük Jézust magunkkal mindenhova…

Szent Márk bazilika - Velence
Szent Márk evangélista ünnepe (Mk 16,15-20)

Az evangéliumi részlet arra utal, hogy nem sokkal húsvét után a tanítványok végérvényesen felismerik feladatukat. Tudatára ébrednek annak, hogy Jézus föltámadását és az örök élet reményét kell hirdetniök a világban. Egyben azt is megtapasztalják, hogy e nem könnyű munkához Jézus minden segítséget megad. A hithirdetők kígyókat vehetnek kezükbe, s nem esik bántódásuk; halálos mérget ihatnak, és nem árt nekik.

E jelképek azt fejezik ki, hogy a tanítványok munkája a legnagyobb nehézségek közepette is sikeres lesz, és Jézus örömhíre előbb-utóbb minden akadályt legyőz.

 A ma ünnepelt Márk evangélista bátran és határozottan hirdette Jézus örömhírét. A Zsidó papi családból származó Márk vagy zsidó nevén János, az Úr szenvedése idején még ifjú volt, de már az apostolok igehirdetése alakalmával ott találjuk Szent Pál és Barnabás mellett, illetve később Péter apostollal együtt Rómában tartózkodott, és ott tolmácsolta Szent Péter prédikációit. Ezeket írta le evangéliumában.
Az Apostol-fejedelmek vértanúsága után Alexandria püspöke lett, és ott szenvedett vértanúságot.
Ezekiel próféta jövendölése alapján oroszlánnal ábrázolják, mert azzal kezdi evangéliumát: „A pusztába kiáltó szava: Készítsétek az Úr útját!”.

Az evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja apostolainak: „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Ez parancs nekünk is szól, de igazából mit jelent az evangelizálás? Azt jelenti, hogy Jézus él a szívünkben. „Vigyük Jézust magunkkal mindenhova" – ezt mondta Teréz anya is. Bármerre járunk, az utcán, a boltban, autóvezetés közben, a munkahelyen, lakóhelyünkön, kérjük mindenütt áldását. Evangelizálni annyi, mint fénynek lenni más számára. Délidőben nem félnek az emberek. Sötétben bizonytalanok és félnek. A sötétben élők számára kell megmutatni a fényt, hogy magabiztosak legyenek. Evangelizálni annyi, mint sónak lenni. A só ízesít, és egyben szomjassá tesz. Adjunk ebből a sóból másoknak is, hogy ők is szomjazzák az élő hitet. Evangelizálni annyi, mint kovásznak lenni. A tizenkét apostol elegendő volt Jézusnak az egész világ megtérítéséhez. A kovász egy kis kezdet, amiben roppant erő feszül, és ami a tésztát megkeleszti. Soha nem tudjuk, hogy egy egyszerű szó vagy kedvesség mit tehet másokkal. A mi szavaink ugyanúgy működnek, mint a kovász. Csak annyi a teendők, hogy a kovász valóban bekerüljön a tésztába.

Szent Márk evangelista bátran és határozottan hirdette Jézus örömhírét. Vajon mi - kései tanítványok - mennyire tudjuk követni ezt a Márkot? Hiszünk-e eléggé a Föltámadottban, s látszik-e magatartásunkon, hogy az örök élet örökösei vagyunk? Az ünnep kapcsán gondolkodjunk el e kérdéseken, és kérjük Isten segítségét. Kérjük Őt, növelje hitünket, és erősítse meg roskadozó lényünket, hogy a föltámadás és az örök élet reményével ajándékozhassuk meg embertársainkat.