kedd, május 26, 2015

Ferenc pápa beszéde a ferences nagykáptalan tagjaihoz: „A nép szeret benneteket”

Ferenc pápa a ferences testvérekkel, testvéri öleléssel - EPA
Kedden délben Ferenc pápa a Kelemen teremben fogadta a ferences nagykáptalan 200 fős küldöttségét, köztük Dobszay Benedek magyar tartományfőnököt, (Orbán Szabolcs erdélyi tartományfőnököt - Szilveszter megjegyzése)  és Orosz Lóránt, most tanácsnokká választott definitor generálist.

Ferenc pápa szeretettel köszöntötte a mostani káptalanon megválasztott új generálist, az amerikai Micheal Anthony Perry atyát,  minden résztvevőt és rajtuk  keresztül üdvözölte az egész ferences nagycsaládot, különösen a beteg és idős testvéreket, akik a rend emlékezete és ők adják a rendben a megfeszített Krisztus jelenlétét. 

A megfontolások és az imádság e napjaiban a rendi önazonosságtoknak főként két eleme vezetett benneteket, melyek a minoritás, a kisebbségi mivolt és a fraternitás,  a testvéri érzület – kezdte beszédét a pápa, majd rögtön személyes emléket idézett: „Egyszer két ferencestől kértem tanácsot még Argentínában, hogy mit mondanának nekem a kisebb testvéri mivoltról, a minoritásról. Adjatok tanácsot! Egyikük így válaszolt: „Isten minden nap megadja azt nekem”. A másik ezt  mondta: „Éppen ezt akarom megteremteni napról napra”. Ez a kisebbség meghatározása két fiatal ferences barátom révén, a mi földünkön”.

A minoritás meghívás arra, hogy kicsik legyünk Isten előtt és teljesen rábízzuk magunkat
A minoritás egy meghívás arra, hogy kicsik legyünk és annak érezzük magunkat Isten színe előtt és bízzuk magunkat teljesen az ő végtelen irgalmára. Az irgalmasság távlata érthetetlen azok számára, akik nem érzik magukat „kisebbeknek”, rászorulóknak és bűnösnek az Isten előtt. Minél inkább tudatában vagyunk ennek, annál közelebb vagyunk az üdvösséghez; minél inkább meggyőződünk a saját bűnösségünkről, annál készebbek vagyunk a megváltásra. Így van ez az evangéliumban; akik szegénynek ismerték el magukat Jézus előtt, azok nyerték el a megváltást. Aki azonban azt tartja, hogy nincs rá szüksége, nem nyeri el a megváltást. Kisebbnek lenni, azt jelenti, hogy kilépünk magunkból, saját sablonos elképzeléseinkből, túllépünk a struktúrákon – melyek persze hasznosak, ha jól használjuk – túlmegyünk a szokásainkon és biztonságainkon, hogy konkrét tanúságot tegyünk a szegényeknek, a rászorulóknak és a peremre szorítottaknak”.

A testvériség konkrét cselekedeteivel a „kijáratban”
A testvériség is lényegi vonatkozásként tartozik hozzá az evangéliumi tanúságtételhez – folyatta a pápa. A kezdetek egyházában a keresztények olyképpen élték meg a testvéri közösséget, hogy ékesszólóan és vonzóan hirdették az egységet és a szeretetet. Az emberek csodálkozva látták őket egynek a szeretetben, készségeseknek az adakozásban, a kölcsönös megbocsátásban, az irgalomban, a jóakaratban, a kölcsönös segítségben. A ti szerzetescsaládotok arra kapott meghívást, hogy kifejezésre juttassa ezt a konkrét testvériséget, a bizalom visszaszerzése által. Szerezzétek vissza a lelkiismeret képességét, hogy hordozza az irgalmasságot, a kiengesztelődést, a testvériséget és a békét. Akkor tudjátok eredményesen megvalósítani ezt a hivatásotokat és küldetéseteket, ha a kongregációtok mindinkább a „kijáratban” áll – buzdította a ferences nagykáptalan tagjait Ferenc pápa.

A ferences kolostor az egész világ
Ez megfelel egyébként a karizmátoknak, amelyet egy korai elbeszélés a rendi hagyomány történetében így mond el: az első testvérektől egyszer azt kérték, hogy mutassák meg, hol van a kolostoruk. Válaszképpen ők kimentek egy dombra, majd széjjelmutattak, amerre a szem ellátott, mondván: „Ez a mi kolostorunk”. Kedves Testvérek, ebbe a kolostorba, mely az egész világ, menjetek el Krisztus szeretetével, ahogy Szent Ferenc írja a regulában: „Tanácsolom, és intve buzdítalak benneteket testvéreim Urunk Jézus Krisztusban, hogy amikor kimentek a világba, ne veszekedjetek és kerüljétek a vitákat a szavakkal és ne ítélkezzetek mások fölött, hanem legyetek szelídek, szerények, állhatatosak és alázatosak, becsületesen beszélve mindenkivel”. Ez a buzdítás ma is időszerű. Menjetek bátran, a nép szeret benneteket.

A világ szeret benneteket
Ehhez kapcsolódva Ferenc pápa egy személyes emlékkel zárta a beszédét, felidézve Buenos Aires-i elődje Quarracino bíboros alakját, aki egyszer így beszélt neki a  ferencesekről. Városainkban vannak „papfaló”, a papokkal szemben ellenséges emberek, akik ha papot látnak, rögtön azt mondják neki: Varjú! Legalábbis nálunk így volt Argentínában – mondta a pápa. Quarracino bíboros ellenben azt állította, hogy ezt sohasem mondták a ferencesekről, soha soha, soha! Hogy miért is? Mert a kisebbségi lelkiségetekkel és a testvériségetekkel, szelídséggel, alázattal és szegénységgel megörököltetek a nép körében egy nagy tekintélyt. Kérlek benneteket, őrizzétek meg, ne veszítsétek el. A nép szeret és kedvel benneteket”.
(vl)
Forrás: Vatikáni Rádió 

hétfő, május 25, 2015

vasárnap, május 24, 2015

Common Post - Fiatalok az Élet Küszöbén

Ferenc pápa pünkösdi homíliája: a Szentlélek vezet, megújít és gyümölcsöt oszt




Ferenc pápa Pünkösd főünnepén a Szent Péter bazilikában mutatta be a szentmisét és homíliájában a Szentlélekáradás három mozzanatát fejtette ki: A Szentlélek a teljes igazságra vezet, megújítja a föld színét és átadja gyümölcseit.
 
„Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is benneteket…, vegyétek a Szentlelket”. A feltámadás estéjén megtörtént áradás megismétlődik Pünkösd napján, rendkívüli külső jelekkel megerősítve – kezdte beszédét a pápa. Húsvét estéjén Jézus megjelent az apostoloknak és rájuk lehelte a Szentlelket, Pünkösd reggelén a kiáradás zúgó hanggal történt meg, mint egy féktelen erejű szél, mely betölti az apostolok elméjét és szívét. Ennek révén olyan erőre tesznek szert, mely arra indítja őket, hogy Krisztus feltámadásának eseményét különféle nyelveken hirdessék meg. „Ekkor mindnyájan elteltek Szentlélekkel és másféle nyelveken beszéltek”. Velük együtt volt Mária, Jézus Anyja, az első tanítvány, a születő egyház Anyja. Békéjével, mosolyával és anyaságával elkísérte a fiatal Jegyes, Jézus egyháza örömét. Isten Szava, ma különösen is, azt tanítja nekünk, hogy a Szentlélek működik azokban a személyekben és közösségekben, melyek eltelnek vele. Képessé teszi őket Isten befogadására, ez a „capax Dei”, az Istenre való képesség, ahogy az egyházatyák mondják. És mit tesz a Szentlélek ebben az új képességben? Elvezeti őket a teljes igazságra, megújítja a földet és átadja a gyümölcseit: vezet, megújít, gyümölcsöt ad – zárta bevezető gondolatát a pápa.
 
A Szentlélek elvezet a teljes igazságra
 
Jézus az evangéliumban megígérte a tanítványoknak, hogy amikor visszatér az Atyához, eljön a Szentlélek, aki elvezeti őket a teljes igazságra. Az „Igazság Lelkének hívják” és megmagyarázza nekik, hogy az ő működése elvezeti az apostolokat mindannak a mélyebb megismerésére, amit a Messiás mondott és tett, különös tekintettel halálára és feltámadására. A Mesterük botrányos szenvedése miatt képtelenné vált apostoloknak a Szentlélek megadja azt az új értelmezési kulcsot, mely elvezeti őket az üdvösség eseményének igazságára és szépségére. Ezek az emberek, akik korábban féltek és bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, hogy elkerüljék nagypéntek következményeit, nem szégyellik többé, hogy Jézus tanítványai, nem remegnek meg többé az emberi törvényszékek előtt. A Szentlélek erejével eltelve megértik az igazságot, hogy Jézus halála nem vereség, hanem az Isten Szeretetének végső kifejezése, azé a szereteté, mely a feltámadásban legyőzi a halált és felmagasztalja az élő Jézust, az Urat, az ember, a történelem és a világ Megváltóját és Urát. Ez a valóság, melynek ők tanúi, lesz az az örömhír, amit mindenkinek hirdetni kell.
 
A Szentlélek megújítja a földet   
 
 A Szentlélek vezet, megújít és gyümölcsöt oszt – ismételte meg Ferenc pápa, majd a reggeli zsolozsmaimádság zsoltárát idézte: „Küldd el lelkedet és megújul a föld színe” (Zsolt 103,30). Az Apostolok Cselekedeteinek a születő egyházról szóló beszámolója szoros kapcsolatban áll ezzel a zsoltárral, mely a Teremtő Isten nagy dicsérete. A Szentlélek, akit Krisztus elküldött az Atyától, és a Szentlélek, aki mindeneknek életet ad, egy és ugyanaz. Ezért a teremtett világ tisztelete a hitünk követelménye: a kertet, melyben élünk, nem azért kaptuk, hogy kizsákmányoljuk, hanem hogy tisztelettel műveljük és őrizzük. De ez csak akkor lehetséges, ha Ádám, a földből formált ember, a maga részéről engedi, hogy a Szentlélek megújítsa, ha hagyja, hogy az Atya újraformálja Krisztus modellje nyomán az új Ádámot. Így tehát, a Szentlélek által megújítva élhetjük a fiak szabadságát az egész teremtett világgal egységben és így minden teremtményen felismerhetjük a Teremtő dicsőségének visszfényét. Vezet, megújít és gyümölcsöt ad.
 
A Szentlélek átadja a gyümölcseit
 



Ferenc pápa homíliája harmadik pontjában Szent Pál Galatákhoz írt levelét idézte, melyben az apostol bemutatja annak az életnek a „gyümölcsét”, mely a Szentlélek szerint halad. Egyik oldalról  a test bűnei, az önzés, a bezárkózás áll; a másik oldalról pedig abban az emberben, akinek a hite befogadja a Szentlelket, kivirágoznak az isteni adományok, melyet Pál a kilenc örömteli erényben, a „Szentlélek gyümölcseiben” foglal össze. Innen ered a felhívása: „A Lélek szerint éljetek!” (Gal 5,16.25).
A világnak szüksége van olyan férfiakra és nőkre, akik nem zártak, hanem Lélekkel telnek el. A bezárkózás nemcsak a szabadság hiánya, hanem egyúttal bűn is – hangsúlyozta a pápa. Sokféle módja van a bezárkózásnak: mint például a saját előnyökbe, a merev törvényességbe, az emlékezet hiányába, a személyes érdekeltségű szolgálatba zárkózás. A világnak ezzel szemben szüksége van bátorságra, reményre és Krisztus tanítványai állhatatosságára. A világnak szüksége van a szentpáli levél felsorolása szerint a Szentlélek gyümölcseire, melyek a szeretet, öröm, béke, nagylelkűség, jóakarat, jóság, hűség, szelídség, önuralom. A Lélek gyümölcsei bőségesen kiáradtak az egyházra és mindnyájunkra, hogy hitel életet, tevékeny szeretet élhessünk, hogy elszórhassuk a kiengesztelődés és béke magvait. A Szentlélek és sokszoros adományai által megerősítve, aki vezet, megújít és gyümölcsöt ad, képesek vagyunk harcolni megalkuvás nélkül a bűn és a világon napról napra mind jobban elterjedő korrupció ellen, hogy türelmes állhatatossággal szenteljük magunkat az igazságosság és a béke műveinek – zárta pünkösdi homíliáját Ferenc pápa a Szent Péter bazilikában tartott szentmise során.   


   
(vl)

Vegyétek a Szentlelket! – Pünkösd vasárnapja - hanganyag is

.
Mindannyian tudjuk, hogy Anyánk az Egyház a legnagyobb ünnepeinket vigíliával ünnepli, így Pünkösdöt is. A vigília, mint ismeretes várakozást jelent. Várakozni pedig sokféleképpen lehet. Ki unottan, ki türelmetlenül… csak nézzünk szét egy váróteremben, akár az orvosi rendelőben, akár egy hivatal előterében, vagy az autóbusz- illetve a vasút állomáson. Persze, az sem mindegy, hogy mit vagy kit várunk?
Dsida Jenő írja egyik versében: „Kész a világ. / Feszült ünnepi várás. / Tereng felette. / Halotti csend. / Csak néha-néha / Sóhajt az Isten lelke." Nagy kérdés, hogy mi hogyan vártuk pünkösd ünnepét, hogyan vártuk, várjuk a megígért Lelket?
Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy „a (sátoros) ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus”(7,37-39).
Jézus itt a legmélyebb vágyainkat szólaltatja meg: szomjúságról beszél. S ki ne szomjaznék? A nagy melegben vízre, s a szürke-hétköznapokban igazságra, szeretetre, megértésre, megbecsülésre, emberibb életre, arra, hogy élete értelmet nyerjen. Így tekintve, mindnyájan szomjazzuk Őt, akkor is, ha nincs neve szomjunknak. És ekkor a várás egyszerre több: sóvárgás lesz, emésztő vágy, amely betöltésre vár, valamiképpen így voltak az apostolok is az utolsó vacsora termében, amint olvastuk az evangéliumi szakaszban:
„Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót… Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!- mondta. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20, 19-23)
Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken való beszéd… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, hanem egy félelemtől reszkető maroknyi, kiábrándult csapatba, az apostolokba kellett erőt önteni.
Az Úr Jézus nem magyarázkodik az apostoloknak, hogy miért nem kell félniük. Szemrehányást se tesz, hogy az asszonyok szavára nem hittek föltámadásában. Azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. A receptben a küldetés áll! S milyen hatalmas küldetés, mily nagyhatalommal! Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek nyugalmazott pápánk mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül! Vele van a szentek egész tábora. Vele vannak az érte imádkozó hívek.
A mai első olvasmány arról számol be, hogy a zsidó pünkösd napján „ugyanazon a helyen” ahol Jézus először jelent meg az apostoloknak, az utolsó vacsora termében, kiáradt a Szentlélek rájuk, és ez által az egész világra. Bár mindezt ismerjük, mégis elég idegenkedve, nehézkesen közeledünk ehhez az ünnephez, mintha nem éreznénk annyira magunkénak, mint a Karácsony, vagy Húsvét ünnepét.
Talán azért van ez, mert a pünkösdben nem annyira az eseményt, mint inkább a titkot ünnepeljük. Pünkösd misztériumában legfontosabb a harmadik isteni személy, a Szentlélek lényegének megértése. Újra és újra tudatosítanunk kellene, hogy a Szentlélek által is Isten lép közénk – akárcsak a Fiú által –, az ő szeretete fordul az emberek felé. Tehát a Szentlélek a kapcsolatnak a lelke, a megváltás eseményének az állandósítója.
A Szentlelket az elfelejtett istenként is szokták említeni. Pedig, valójában azt is mondhatnánk, hogy a legistenibb isteni személy és egyben a leglényegesebb is: a Szentháromság személyei közötti kapcsolat és egyben a szeretet és az egység lelke. Ugyanakkor a Megváltót betöltő szelíd Lélek egyben erős Lélek is. Erről maga Jézus vall Názáretben, amikor megkezdi nyilvános működését: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…”
S mégis mintha pünkösd jelentősége megfakult volna az emberi szívekben. Pedig benne a közösséggé válást is ünnepeljük. Hiszen az apostolok addig csak fizikailag találkoztak a feltámadottal, most önmagukban megélik a feltámadás valóságát.
Pünkösdöt a bátorság ünnepének is nevezhetnénk. Az apostolok, akik gyáván eloldalogtak a halálra ítélt Krisztus mellől, pünkösd után a Lélek erejével, bátran kezdik hirdetni a feltámadott Krisztus dicsőségét.
A Lélek a megelevenítő erő. Már a teremtéssel kapcsolatban is megemlíti a Szentírás, hogy akkor „Isten lelke lebegett a vizek fölött". Ő az, aki az anyagnak értelmet, a céltalannak célt ad, és ami összetartozik, azt összekapcsolja.
Mintha a mai ember elfelejtette volna azt a képességét, hogy ami valóban összetartozik, mint például - apa és anya, család és gyerek -, azt össze is kapcsolja.
Sajnos való igaz, hogy sok a kapcsolat nélküli ember, aki kiszolgáltatott, és a reklámok által könnyen lehet manipulálni, vezetni. Nincs, ami megvédje a jóléti társadalom kísértésétől. Tudniillik ami örömöt, boldogságot a kapcsolataiban megkaphatna, legyen szó: családi, szerelmi vagy baráti viszonyról, azt a kapcsolatok nélküli ember az anyagi javakban próbálja megtalálni. Ezért sokkal fontosabb figyelni a Szentlélek valóságára, hiszen a kapcsolatnak is a lelke.
Mindenki megértheti a pünkösdöt, ha helyesen ünnepli. Vagyis nem pusztán pihenőnapnak tekinti. Az ünnep mindig találkozás, amely módot ad a szembesülésre önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élő emberrel. Áldásos lenne, ha csendet teremtenénk magunkban, hogy végiggondoljuk, hová is tart az életünk, a közösség élete, amelynek tagja vagyok, a család élete, amelynek alkotó eleme vagyok, a falu, a város élete, amelyhez tartozom, jó lenne, ha elmélkednénk azon, hogy mit tehetünk a kapcsolatainkért, a családért, a szeretteinkért, az egyházközösségért.
Mindannyian akkor fogunk valamit megérezni pünkösd lényegéből, ha törekszünk arra, hogy a harmadik isteni személyt, a Szentlelket egyre inkább megismerjük és befogadjuk, ha az Ő eljövetelének napját, az elcsendesülés, az elmélkedés, a családi vagy szerzetesi közösség építésének, a lelki megújulás és az ujjongás ünnepévé tesszük.
Gondoljunk Máriára, aki szívébe véste a hallottakat és „el-elgondolkodott rajtuk” (vö. Lk 2,19.51). A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekszik bennünk – mondta a Szentatya, Ferenc Pápa. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét” – maradéktalan készséget kell mutatnunk arra, hogy befogadjuk az Isten Fia által küldött Szentlelket életünkbe, aki a befogadás pillanatától képes teljesen átalakítani, megújítani azt.

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.05.24.

Elindultak a nyárádremetei zarándokok

csütörtök, május 21, 2015

Élő közvetítés 8 órától. Élőben a Csíksomlyói pünkösdi búcsú - 2015

Megválasztották a ferencesek új miniszter generálisát

fr. Michael Anthony Perry
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.

A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.

Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.

„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.

A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.

A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.

A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.

Szerdahelyi Csongor - Ferences Sajtóközpont 
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf

vasárnap, május 17, 2015

Égni kell annak, aki gyújtani akar... Imre atya írása

Szilveszter fotó archívum
Legutóbbi konferenciánk után ismét a gyalogos zónán kellett keresztül mennem a stuttgarti belvárosban. Az egyik épület sarkán gyertyetengerre lettem figyelmes. Valakik valaminek a kapcsán vagy emlékére rengeteg különböző nagyságú gyertyát rakosgattak a földre. Hogy miért, nem kérdeztem. Talán így akartak protestálni a készülő stuttgarti ultramodern főpályaudvar ellen...

Nekem azonban azonnal valami más jutott eszembe.

A gyertyák egy része azokra a szülőkre – köztük az enyéimre – emlékeztetett, akik magukat egészen a gyermekekért és a családért áldozták fel. Egy egész életen át égtek értük, adtak nekik meleget és fényt. Valamikor kialszik ugyan életük lángja, de tudom, soha nem fogják megbánni, hogy a családért égtek el!

Más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik egész életükön át másokat tanítottak és neveltek. Ez volt élethivatásuk. Szépen ég a lángjuk, messzire világít fényük, de életük gyertyája hamar elfogy. Csodálom őket, hogy mindezek tudatában is képesek arra, hogy életüket áldozzák – másokért!

Ismét más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik munkájukat hivatásként végzik. Ahol csak dolgoznak, ott az odaadás szellemében teszik, világítanak és ragyognak, így lesz általuk melegebb a világ. Őket is éri rossz idő, szél és vihar, néha ők is vágynak egy kis pihenésre. Megkísérti talán az a gondolat is, hogy legjobb lenne nem égni már... De a másik pillanatban tudják, hogy akkor ez már nem az ő életük lenne!

Este, amikor hazaérkeztem, s a gyertyák emléke még elevenen égett bennem, azt olvastam a Szentírásban: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (vö. Jn 15,13) Azóta még jobban megértettem Isten és az Ő barátainak a titkát...

Ma pedig éppen azt olvasom: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (vö. Mt 16,25)

És ismét a gyertyákra gondolok, amelyek – miközben vidáman égnek – önmagukat elemésztik, de nem bánják, mert így találnak önmagukra, életük értelmére.

Milyen nagy szükség lenne közösségeinkben ilyen gyertyákra!

Stuttgart, 2015-05-09.

Értük szentelem magam… - Húsvét 7. vasárnapja

Brassói ferences templomban
Kedves Testvérek!

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallhattuk, hogy az Úr Jézus, mielőtt elválna az apostoloktól, hogy a kereszthalálba induljon, az Atya oltalmába ajánlja őket, mert tudja, hogy az apostolokat veszély és ellenséges magatartás várja a „világ” részéről.
Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán által uralt bűn világáról.
Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! (Mk 1,15) - még ma is visszhangzanak az emberi szívekben.
Embervoltunk helyes kiteljesedésével az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is, miközben anyagilag mindent megadnak, a véletlenre, vagy éppen az Úr Jézus által használt kifejezéssel élve: az e világra bízzák gyermekeik nevelését.
A mai társadalmi helyzetben pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök, sőt a különböző, országos és uniós politikai erők intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi értékeket, a keresztény gyökerekkel rendelkező Európában.
Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi tanítás, a jézusi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de valahogy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mint a világ fiai, akik semmibe veszik Krisztus Urunk tanítását.
A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott és a szívébe vésett, hogy segítségével könnyebben eligazodhasson az életben, a mennyei hazafelé vezető úton. Jóformán csak a "ne lopj" és a "ne hazudj" megsértése teszi az embert szabálytalanná, magatartását kifogásolhatóvá, de ezeket is ki lehet játszani, hiszen mindig akad egy-egy kiskapu, amin keresztül lépve, lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok világába, ő nem folytathat kétfajta életet, egy vallásosat a templomba és egy pogányt, Isten-nélkülit a szürke-hétköznapokban: a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a családban.
Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg az egyik keresztény gondolkodó: az Egyháznak még soha nem volt ennyi megkeresztelje, de még soha nem élt benne ennyi sok pogány. Ügyeskedéssel, méricskéléssel, saját, profán érdekeinket védő filozofálgatással, magyarázgatással nem sokra megyünk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk…
Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: „Legyetek tökéletesek, amiként tökéletes a ti Mennyei Atyátok”? (Mt 5,48) Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni. És mégis: ami értékes, ami igaz, szép és szent, az mind nehéz és áldozat vállalásba kerül – erről nem hallgathatunk, csak azért, hogy megnyerjük az emberek tetszését. Ezt nagyon jól tudta Pál apostol is, ezért biztatja Timóteust: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött… hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák”(2 Tim 4, 1 – 3.).

Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó és nem tétlenséggel, áldozatmentes, kényelmes életvitellel lehet megszerezni. A felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A hívő, elkötelezett embernek itt az árral szembe kell úsznia.
A keresztény Európa és benne a mi országunk is újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi, keresztény civilizációval rendelkező országok azonban fuldokolnak, lélekért kiáltanak.
A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, a hit szemére van szükség. Blaise Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké. Igazából mi akkor leszünk ilyenek, ha vállaljuk emberlétünket, és teljesítjük krisztusi, azaz természetfeletti hivatásunkat, küldetésünket.

Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoztak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” mondja főpapi imájában –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kellett élniük és teljesíteniük a missziós parancsot, a krisztusi küldetést. Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(Jn 17,15).
Ez az ima meghatározza minden idők Krisztus-követőjének a magatartását: a világban marad, ott kell maradnia, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.
A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, az, amely meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba, az örök kárhozatba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”(Jn 17,17). Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia.

„Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a megszentelés, latin szóval élve a „consecratio”, egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített, a profán, azaz az Istennélküli világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való halálig. Erre utalnak ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”(Jn 17,19).
Kt. A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz, amit vall, és amire gyermekkorában megtanították. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban ÉLET, a szürke hétköznapok között megélt élet! És minden életnek van kisugárzása, a jónak éppúgy, mint a rossznak.
Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja. Ő eljött, és itt is van közöttünk, ígérete alapján „én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig”(Mt 28,20), de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek”.

Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget az Isten Szavától, Isten Szeretetétől. Ne csak a fejünkkel tudjuk, mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal tudjunk elindulni a Krisztuskövetés útján. Ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni, ha kell, merjük vállalni a vértanúságot Krisztusért, a megvetettséget, vagy akár a lenézettséget.
És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Ő számít ránk. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben. Nekünk a kovászhoz hasonlóan meg kell erjesztenünk a világot, a sóhoz hasonlóan ízt, azaz értelmet kell adnunk ennek a világnak.
A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem semmittevés, nem a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is megtapasztalt, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. Az isteni, a láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor.
A világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, magához vonzani.
Ha a keresztény gyökerekkel rendelkező országokban kicsinyke nyáj lett is a kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes, mint voltak az apostolok. A feltétel adott: ha Krisztusra tekintve járjuk az életútját, akkor győzedelmeskedünk, azaz maradandó gyümölcsöt termünk.

Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, egy elvilágiasodott új Európában?
Az egyház a történelemben mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten. A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangéliumi szőlőben bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám a szép, a jó, a kiegyensúlyozott élet példája.

Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értünk és értem is. Teszek-e valamit azért, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét? Hiszen Isten semmit nem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét, az apostolokét, a szentekét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron.

szerda, május 13, 2015

Urunk Mennybemenetele - Benedek és Ferenc pápa gondolatainak felhasználásával

Szülőfalum – Nyárádremete –
templomának mellékoltár festménye
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”(ApCsel 1, 1-11) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből.
A kérdés két magatartásformára utal, amely az ember életének két valóságához, földi és mennyei világához kapcsolódik.
Miért vagytok a földön? Azért, mert a Teremtő helyezett ide bennünket, mint teremtő művének koronáját. A mindenható Isten, miután a semmiből megteremtette a világmindenséget, életre hívta az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Felruházta az Istengyermek méltóságával és a halhatatlansággal. Az ember azonban eltévelyedett, visszaélt a szabadság ajándékával és nemet mondott Istennek. Ezáltal saját magát olyan létre ítélte, amelybe belépett a gonosz, a bűn, a szenvedés és a halál.
Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe és közvetlenül belépett az emberi történelembe, amely ezáltal az üdvösség történetévé lett. A földön élünk, itt visszük véghez a mindennapi élet széles mezején a jót, mind anyagi, mind lelki téren. Itt tapasztaljuk meg a zarándokok fáradságát a cél felé vezető, egymást keresztező utakon, kételyek, feszültségek, bizonytalanságok között, de annak mély tudatában, hogy ez az út előbb utóbb véget ér. És ekkor felmerül a kérdés: a föld, ahol élünk, végső elrendeltetésünk?
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”
Másodszor a kérdés az ember életének ama magatartásformájára utal, amely a mennyei világához kapcsolódik.
Az Apostolok az eget figyelték, mert tekintetükkel elkísérték a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztust, aki felment a mennybe. Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban tudatára ébredtek-e annak a ténynek, hogy szemük előtt egy csodálatos, végtelen látóhatár nyílt ki, amely az ember földi zarándokútjának végső célpontja. Talán csak Pünkösdkor értették meg, a Szentlélek megvilágosító hatására. Számunkra azonban az a kétezer évvel ezelőtti esemény jól értelmezhető.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy a földön maradva szegezzük tekintetünket az égre, figyelmünket, gondolatainkat és szívünket irányítsuk Isten kimondhatatlan valósága, misztériuma felé. Arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk az isteni valóság felé, amelyre az ember teremtése kezdetétől fogva irányul, mivel ott található életünk végső értelme.
Szent Lukács azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban nagy hangsúlyt fektet az apostolok rendkívüli örömére.
Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
A hit egy rendkívül személyes emberi aktus, amely két dimenzióban valósul meg. Hinni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságként elfogadjuk mindazt, amit értelmünk nem tud maradéktalanul felfogni. El kell fogadni azt, amit Isten kinyilatkoztat magáról, rólunk és a körülöttünk lévő valóságról, a láthatatlan, kimondhatatlan és elképzelhetetlen valóságról is.
Ez lehetővé teszi, hogy eljussunk a misztériumhoz, amelybe létünk merül. Nehéz elfogadni az értelemnek ezt a korlátozását. És éppen itt nyilvánul meg a hit második dimenziója: - az, hogy ráhagyatkozunk egy rendkívüli személyre – Krisztusra. Fontos, hogy miben hiszünk, de még fontosabb az, hogy Akiben hiszünk, azaz Atyaisten jobbján ül és közbenjár értünk.
A Zsidókhoz irt levél szerzője ezt az igazságot támasztja alá, amikor kijelenti, hogy Jézus az egyedüli és örök Főpap, aki kínszenvedésével keresztülment a halálon és a sírbolton, feltámadt, és felment a mennybe. Az Atya mellett van, ahol örökre közbenjár értünk (vö. Zsid 9,24), ahogy Szent János is megállapítja első levelében: Jézus a mi szószólónk az Atyánál.
Milyen szép ez az igazság! Amikor valakit a bíróság elé idéznek, akkor az első dolga az, hogy védőügyvédet keressen. Nekünk van egy szószólónk, aki mindig megvéd bennünket, megvéd az ördög alattomos tetteitől, saját magunktól, bűneinktől. Ne féljünk ehhez az ügyvédünkhöz fordulni, kérjünk bocsánatot tőle, kérjük áldását, kérjük irgalmasságát! Ő mindig megbocsát, ő a mi szószólónk örökre! Ne szabad ezt elfelejtenünk!
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.
„Miközben – az apostolok – feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve”, akik arra szólítják fel őket, hogy ne nézzék mozdulatlanul az eget, hanem életüket és tanúságtételüket táplálják azzal a bizonyossággal, hogy Jézus ugyanúgy eljön ismét, mint ahogy szemük láttára a mennybe szállt.
Ez felszólítás arra, hogy induljanak ki Jézus istenségének szemléléséből és belőle merítsenek erőt ahhoz, hogy a mindennapi életben tanúságot tegyenek az evangéliumról: szemlélődni és cselekedni, ora et labora – ahogy Szent Benedek tanítja; mind a kettő fontos a keresztények életében.
Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa –, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Soha nem vagyunk egyedül: a keresztre feszített és feltámadt Úr vezet minket; és velünk van sok testvérünk, akik csöndben elrejtve, családi életükben és munkahelyükön, problémáik és nehézségeik közepette, örömükben és reményeikben nap, mint nap megélik a hitet és velünk együtt elviszik a világba Isten szeretetének uralmát, a feltámadt Jézus Krisztusban, aki felment a mennybe, és ott közbenjár értünk.