Oldalak

kedd, október 16, 2018

Tanúságtétel a pokol tornácából – Imre atya írása Stuttgartból

Azelőtt soha nem látták egymást. Most a „sors” összehozta őket Németország egyik legjobb hírben álló rehabilitációs központjában.
A sok program közül az egyiket „Rákosok beszélgető körének” hívták. Amikor a kis halk szavú pszihológusnő arra szólította fel őket, hogy üljenek körbe, nagyon nehezen akaródzott nekik egymás mellett helyet foglalni. Ismeretlen mellé nem szívesen ül az ember, ha másutt is van hely…

A beszélgetés is nagyon döcögve indult. A központi téma: a betegség lelki feldolgozása volt. Kis idő után azonban az első felszólaló magabiztosan ragadta magához a szót, és sietett elmondani mindenkinek a szerinte legfontosabbat, nevezetesen, hogy nagy firmája van, amelyet épp most hagyott a fiára. Az pedig (lám, milyen fia van!), amikor nála rákot állapítottak meg, azonnal a legjobb tübingeni orvosokat hívta fel, tudtán kívül terminust beszélt meg velük, sőt, elvitte oda kocsival. Neki semmit nem kellett tennie. Minden nagyon simán ment, s most itt van, hogy az operáció után teljesen meggyógyuljon… Szerinte biztosan sikerülni fog, mert a pénz, az nem számít! – Noha magabiztosan csengett minden szava, mint a penge, szeméből riadt félelem áradt…

A másodiknak azt tartotta szükségesnek elmondania, hogy neki két firmája van. Az egyik Kínában, a másik itthon, Németországban. És amikor megállapították nála is a rákot, akkor ő – mellesleg, nagy sportoló, jegyezte meg elég szerénytelenül – nem akarta elhinni, de miután még két helyről – Heidelberg és Ulm leghíresebb orvosaitól – szerzett be szakorvosi véleményt, megoperáltatta magát. Az operáció után komplikációk léptek ugyan fel, amit aztán sikerült az orvosoknak leküzdeni, s ő most nagy akaraterővel azon van, hogy teljesen felépüljön és munkájához visszatérhessen. – Nagyon sokat beszélt, s ebből mindenki kihallhatta, ő is nagyon fél attól, hogy mégsem úgy lesz, ahogyan ő azt most itt nagyhangon ecseteli…

És ez így ment tovább egy jó háromnegyed óráig. A hallgatóság mindent megtudhatott az épen beszélőről, csak éppen a lényeget nem: nevezetesen azt, hogy mindannyian félnek. Félnek attól, hogy a rák visszatér, félnek attól, hogy az operáció következményei nem fognak olyan simán elmúlni, mint azt ők itt most a hallgatósággal és önmagukkal megpróbálják elhitetni, félnek attól, hogy ők már soha nem lesznek olyan tevékenyek, teherbírók és szívósak a munka mezején, amilyenek voltak. Szavuk színezete elárulta őket, félnek, és ami még rosszabb: nincs mibe kapaszkodniuk, csupán a nagy, hangzatos szavakba, csak épen nem merik megfogalmazni és kimondani.

És ekkor jött ő, a 80 felé járó férfi. Fejéből a kemoterápia kihullajtotta a hajakat. Karja tele volt a szúrások kéklő, dagadt nyomaival. Elmondta, hogy háziorvosa – noha árulkodóan nagy volt egy bizonyos érték a vérpróbában – hanyagul elnézte a diagnózist. Bár ő többször is kifejezte aggodalmát, őt is leintette azzal, hogy semmi baj. Míg ő egy alkalommal, régi évek szokása szerint – noha rossz közérzete miatt aznap egyáltalán nem akart! – golfozni nem ment az üzletfeleivel, és a játékosok között egy új arcot nem fedezett fel. Remekül elbeszélgettek egymással, és kiderült, hogy az illető egy nagyon híres, de már nyugdíjas orvosprofesszor, akinek a fia szintén urológus. Szó szót hozott, s ő a beszélgetés végén elmondta a professzornak, hogy noha háziorvosa szerint nincs oka aggodalomra, neki mégis rossz előérzetei vannak. A professzor beajánlotta a fiának, aki aztán a következő napok egyikén apjával ketten három óráig vizsgálta. Utána pedig elborult arccal azt közölte vele, hogy a rák már egész testében el van terjedve. (Eddig a beszámoló alatt csak el-elcsuklott a hangja, de most már patakzottak az arcáról a könnyek…) Azután nagyvonalakban elmondta azt is, hogyan kemózták többször is, végül rátért jelenlegi helyzetére: közérzete ugyan jobb, de tudja, érzi, hogy az „ellenség már falakon belül van”.

Egy dologért azonban mindenképp hálás, hogy ide eljött. Itt, a rehabilitáción több időt tölthet önmagával, majd – ismét könnyekkel a szemében – ezzel fejezte be beszédét: „Ha Ő akkor – és mutatóujját magasan az ég felé emelte – nem hoz össze a professzorral, én ma már nem vagyok… Mondom Önöknek, mindnyájan az Ő kezébe vagyunk!”

Döbbent csend ereszkedett a kör tagjaira… Egy pillanatnyi ólomlábon lépkedő csend után a résztvevők kivétel nélkül mind igazat adtak neki! Mindenki érezte, hogy nem a firma a fontos, nem is csak az orvos, még csak a sok pénz sem, hanem Isten, aki mindannyiunk sorsát igazgatja, és Ő, Aki a bénító félelem hínárjából képes kiszabadítani…

A beszélgetés végén a pszihológusnő kiértékelte a mondottakat. Minden felkerült a táblára, minden apró ötlet, mondás, ami az ő – egyébként igen jól – előkészített sablonjába beleillett. Csak épp az Istenbe vetett hit fontosságáról nem írt fel egy betűt sem, holott a jelenlévők mindegyike – kimondottan vagy kimondatlanul – ebbe kapaszkodott!

De tudtam, hogy Istennek nem reklámra van szüksége.
Nem reklámra, hanem tanúságtételre!
Hitvallásra, amely másokkal az Ő gyógyító kegyelmét, segítségét közli,
amely a belé vetett reményt erősíti,
amely az Ő gondoskodó szeretetéről beszél.

Mert Ő mindenkivel ott van!
A rákos betegekkel is,
akiken már senki emberfia nem tud segíteni…
Ő velük van és erős lelket ad nekik, hogy önmagukra találjanak,
hogy kibírják a legnehezebbet is,
hogy emberhez méltóan szenvedjenek,
hogy felegyenesedjenek,
hogy túlnőjenek önmagukon!

Ez az eset egy ilyen tanúságtétel volt a javából.
Egy bőröd alá bújó modern tanúságtétel, amely – hacsak pár percre is, de – mindenki figyelmét Őrá, a Legfontosabbra irányította.

Stuttgart, 2018-10-15.
Imre atya 

szombat, október 13, 2018

„Ami lehetetlen az embereknek, az lehetséges az Istennek”- Évközi 28. vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 10, 17 – 27) hallottuk, hogy odasietett Jézushoz valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válasza, tartsd meg a parancsokat és sorolni kezdi a tíz parancsolatot… „Mester, ezeket mind megtartotta kora ifjúságomtól fogva” – volt a válasz.
Látjuk, hogy a kérdező tudta: az élet teljessége függ a parancsolatok, az isteni törvények megtartásától. Természetesen, ahogy a Megváltó földi életének éveiben, úgy napjainkban sincsenek kevesen azok, akik szeretnék örökölni az örök életet.

De vajon sokan vannak-e, akik keresik a tökéletességet és annak elnyerése érdekében tesznek is valamit?

Igen, azt hiszem, tudatában vagyunk, hogy milyen nagy a szakadék a vágyaink és a tetteink között. Kevés olyan lélek van, aki törekszik az Úr felé és odafigyel értelme és szíve tisztaságára. A legjobban kérni szeretjük Istent, folyamatosan, szüntelenül kérjük Őt.
Nem csak az Úr kortársai tapasztalták meg irgalmának bőségét, de mi magunk is tapasztalhatjuk azt. Krisztus nem hagyja figyelmen kívül az imáinkat és megad mindent, ami üdvözülésünket és örök boldogságunkat szolgálja. De nagyon fontos, hogy hogyan kérünk. Milyen a szívünk és mi tölti el az adott pillanatban? Ne feledjük, Szent Jakab apostol szerint: „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (5,16).

A kérdező tehát pontosan megtartotta az Úr által felsorolt összes parancsolatot. Ez még az Úr földi életének idején is meglehetősen ritka volt, ahogy napjainkban is az.

Elgondolkodván a mai Evangéliumon, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy milyen távol állunk attól az erkölcsi magaslattól, amelyen ez a kérdező volt.

Úgy tűnik, ez a parancsolatokat megtartó ember dicséretet várt az Úrtól, de a dicséret mellett olyan szavakat is hallott, amelyek választás elé állították: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszt szét a szegények között, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!”
Nem kötelezi arra, hogy kizárólag őt kövesse, hanem csak hívja, hogy az örök javakkal és Krisztus követésével szemben „semmibe vegye a gazdagságot”. Ekkor kiderült, hogy az ifjú kötődése ehhez a világhoz – a gazdagságon keresztül – rendkívül szoros volt, mert Jézus szavai behatolnak az ifjú szívébe és azt válságba sodorják, de sajnos nem Jézus mellett dönt, ugyanis: „elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”. Úgy látszik, Jézus is elszomorodott, mert ezt mondja: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába”.

Sajnos a gazdagság uralkodott az értelmén és az akaratán. Szomorúan távozott az Úrtól, mert nem volt képes lazítani a gazdagságtól való függésén, hiába értette ésszel, hogy semmilyen vagyont nem fog magával vinni az örökkévalóságba. Megtartván oly sok parancsolatot, mégsem volt képes azt mondani az Úrnak: „Uram ez nem az én vagyonom. Bár megdolgoztam érte becsülettel, de még sem az enyém, Tőled van és rendelkezz felette”.

Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie.
Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tették a szentek.

Itt is, mint az Evangélium más szakaszaiban is, a gazdagság úgy jelenik meg, mint az üdvösség szinte leküzdhetetlen akadálya. Nem azért, mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért, mert az ember hajlamos arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse Istennél.
Kt. Lényegében semmivel nem rendelkezünk. Ha van pénzünk, vagyonunk, házunk, akkor is tudnunk kell, hogy mindezeket csak ideiglenes használatra kapjuk. A földi, átmeneti dolgok iránti túlságos kötődés csak eltávolít minket Istentől.

Mennyire erős a kötődésünk az evilági dolgok iránt? Az evilági dolgok nem feltétlenül anyagi vagyont jelentenek. Jelenthetik a világban betöltött pozíciónkat is, lelki kötöttségeinket is, amelyeket oltárra emelünk Isten helyett.
Nem kellene, hogy a dolgok, a pénz abszolút függésben tartsa az embert, mert akkor eltávolodik Istentől és könnyű prédájává válik a szívet rabságban tartó és onnan Krisztus békéjét kiűző szenvedélyeknek.
Nincs jelentősége a vagyonunk mértékének. Az a lényeges, hogy mi milyen mértékben válunk rabjává e vagyonnak. Isten Országa felé tartva „nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak” (Mt. 6, 24). Vagyis a választás földi életünkben elkerülhetetlen. Ez az út nehéz, de az evangéliumi olvasmány végén meghalljuk az Úr üdvösségünk „kulcsát” tartalmazó válaszát.

Krisztus tanítványai összezavarodtak! Ha ez a tiszta, tökéletességre törekvő ember szomorúan távozik, akkor egyáltalán ki üdvözülhet? „Ami lehetetlen az embereknek, az az Istennek lehetséges”- mondja Jézus.
Az Úr válasza reményt ültet a mi szívünkben is, hisz Isten nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri. Ő segít az akadályok elhárításában is, így üdvösségünk Isten irgalmának következménye.

szerda, október 10, 2018

Barsi Balázs atya szentbeszéde a házasságról, lelkiismeretről, szavazásról




Barsi Balázs, ferences atya szentbeszéde az évközi 27. vasárnapra, amiben a házasságról, lelkiismeretről, és a romániai szavazásról is beszél. Nagyon érdemes időt szánni rá és meghallgatni.


hétfő, október 08, 2018

Énekszóval dicsérni az Urat

Requiem Erdélyért - Czeglédi Andrea írása 2018. 10. 07

Nézem a romániai népszavazás eredményét és közben keserű gondolatok kavarognak bennem. Bevégeztetett, hát, ennyi volt… Népem jövőjének eddig tiszta egén úgy látom gyülekezni a viharfelhőket, mint nyáron, amikor a tikkasztó meleg után enyhülést várunk, de jégeső pusztítása az elégedetlenségünk büntetése. Miért írom, hogy büntetés? Mert nemzetem az Úr haragját vonta ma magára látszat-keresztény magatartásával. Az erdélyi és partiumi magyarság ma bebizonyította, hogy a kereszténység számára semmit nem jelent. Hiába áldozták fel őseink életüket, sokszor egész családjuk életét a kereszténység, hazájuk, népük védelmében. A sok áldozat hiábavaló volt. A mai kor embere ezen a vidéken már nem keresztény, a templomba is csak a látszat miatt jár. Megmutatni divatos ruháját, elővenni mise, vagy istentisztelet alatt legújabb kiadású telefonját, a parkolóban mutogatni autóját. Ezek az emberek, sajnos nem írhatom azt, hogy hívek nem átallják aztán magukhoz venni az Oltáriszentséget, vagy az Úrvacsorát...

A folytatás erre a linkre kattintva olvasható: http://hungaryfirst.hu/cikkek/2018-10-07/requiem-erdelyert

vasárnap, október 07, 2018

A házasság természeténél fogva kötelék egy férfi és egy nő között, és nyitott az élet továbbadására – Évközi 27 vasárnap

Liturgiánkban ma az évközi 27. vasárnapot ünnepeljük és még alig 7 vasárnap van hátra adventig. Szentírási részeink: az első olvasmány (Ter 2, 18-24), a válaszos zsoltár és az evangélium (Mk 10, 2-16) üzenetének középpontjában a házasság és a család áll. Ezért isteni Gondviselésnek tartom azt, hogy éppen mára írták ki azt a referendumot országunkban, amelynek keretében arról kell döntenünk szavazatunk által, hogy kik között jöhessen létre a törvényes házasság és ennek következtében kikből tevődjön össze a mai család. Néhány évvel, évtizeddel ezelőtt mindez nagyon világos volt.

Viszont a mai, értéket vesztett világban nem is annyira egyszerű, nem is annyira világos. Ma nem egy esetben házasságról akarnak beszélni, amikor két férfi, vagy két nő összeáll és a gyerekek örökbefogadása által családalapításról is szövegelnek.

De korunkban nem ritka az állatokkal vagy tárgyakkal kötött házasság sem. Bali szigetén egy tizennyolc éves fiút azon kaptak, hogy flörtöl a tehénnel ezért arra ítélték, hogy vegye nőül az állatot. 2006-ban egy szudáni férfi vett feleségül egy kecskét. - Erika Eiffel, lánykori nevén LaBrie az egyik leghíresebb ember azok közül, akik tárgyakat vagy épületeket vettek el. 2007-ben, egy három évig nyúlt bírósági kereset végén sikerült hozzámennie a francia nevezetességhez, az Eiffel-toronyhoz. - Eija-Riitta Berliner-Mauer, már gyerekként beleszeretett a Berlini Falba, mikor látta a tévében és számtalanszor meglátogatta, végül 1979-ben feleségül ment hozzá. Amikor 1989-ben lerombolták, és egész Németország ünnepelt, Berlinné a férjét siratta…

Visszatérve a referendumhoz, mai szavazáshoz, mi, az IGENNEL szavazók azt szeretnénk elérni, hogy nálunk mindez ne történhessen meg törvényes keretek között, hogy az alkotmány törvényébe iktatva „a család egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságon alapuljon”.

Vannak, akik azt mondják, hogy fölösleges pénz pocséklás a referendum megtartása, mert az alkotmányban már szerepel az, amire igennel akarunk szavazni. Ez igaz, de ma már nem annyira egyértelmű, mint volt akkor, amikor megfogalmazták a román alkotmány 48-ik törvényének első bekezdését. Ott ez áll: „Familia se întemeiază pe căsătoria liber consimţită între soţi (házastársak szövetsége), pe egalitatea acestora şi pe dreptul şi îndatorirea părinţilor de a asigura creşterea, educaţia şi instruirea copiilor”.

Mint látjuk/halljuk a törvényben a „soți”, azaz a „házastársak” kifejezés szereppel. Viszont amint már korábban példákkal utaltam rá, itt Európában és a nagyvilágban a házastárs kifejezés ma már nem ugyan azt jelenti, mint amit korábban jelentett, a férfi és a nő életszövetségét.

A sepsiszentgyörgyi Puskás Bálint alkotmányjogász mondja, hogy a „soți” kifejezés az alkotmányban eredetileg, annak idején magától értetődő volt. Azonban a megváltozott szociokulturális környezet és az egyes országok törvénykezésében történt jelenségek miatt 2018-ban ugyanaz a szöveg megkívánja, hogy ugyanott, vagyis az alkotmányban, és nem csak a Polgári Törvénykönyvben, ezt minden kétséget kizáróan pontosítsuk, hogy egy férfiről és egy nőről van szó.

A Romániai Katolikus Püspöki Kar értelmezése szerint: „A család egy férfi és egy nő szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon, a házastársak egyenlőségén és a szülők azon jogán és kötelezettségén alapul, hogy biztosítsák a gyermekek eltartását, nevelését és oktatását”.

Ez a megfogalmazás kizárja a „fél” kifejezést érintő félreértelmezéseket, meghatározva ezzel, hogy csakis egy férfi és egy nő szabad akarattal vállalt szövetségét nevezhetjük házasságnak. Ez a pontosítás teljesen összhangban van a Szentírás tanításával és nemzeti örökségünk szellemével.

Itt nem árt megemlítenünk, hogy ez az alkotmánymódosító kezdeményezés nem egyedül álló Európában, ugyanis másik 14 ország tartotta életbevágóan fontosnak, szükségesnek beleírni alkotmányaikba, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetségén alapszik.

Idézhetjük Szent II. János Pál pápát is, aki 2002-ben, a Lateráni Egyetem Házasság és család intézményében végzett diákoknak ezt mondta: „Arra kérlek, hazatérve dolgozzatok sokat azon, hogy az országban ahol éltek, Alkotmányban deklarálják azt, hogy a házasság egy férfi és egy nő szeretet-szövetsége”.

A szóban forgó Alkotmány-módosítás a fenti pontosítás érdekében tehát szükségszerű. A Szentatya, Ferenc pápa is arra bátorít bennünket, keresztényeket, hogy „védjük meg a férfi és nő közötti házasságot, mint a természetes család alapját, és merjünk kiállni mellette, még akkor is, ha ezzel mások érzékenységét érintjük és divatos eszmei áramlatokkal ütközünk” (Amoris Laetitia)

A házasság mindig egy férfi és egy nő közötti kizárólagos kötelék marad, amely nyitott kel-hogy legyen az élet továbbadására, a gyermekvállalásra. Ezért helytelen és veszélyes minden olyan próbálkozás, amely a házasságban mellőzi a férfi és nő közötti természetes különbségeket és a kölcsönösséget. E különbségek eltörlésével a család antropológiai gyökereit vágják el, ami veszteséget jelent a társadalom számára is, mert ahelyett, hogy elfogadnák a különbözőséget, uniformizálják az emberi kapcsolatok megjelenési módját.

Amikor erről a témáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyermekek védelmét sem. A társadalomnak fel kell ismernie, hogy a gyermek ajándék, és mindig megfelelő környezetet igényel fogantatása, születése és fejlődése, és ez a megfelelő környezet nem lehet más, mint az édesanyából és édesapából álló család, illetve rendkívüli esetben az édesanyából, vagy édesapából álló család. Ezért támogatni és erősíteni kell a családokat, és el kell ismerni azoknak az édesanyáknak és édesapáknak az érdemeit, akik keményen küzdenek azért, hogy hűek maradjanak pótolhatatlan élethivatásukhoz és a gyermeknevelés küldetéséhez.

Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának 2016-os, amerikai beszéde szerint a válás, a házasság nélküli együttélés és az azonos neműek házassága árt a gyermekeknek és megnehezíti Isten szeretetének felfedezését. Úgy fogalmazott, a sátánnak az a célja, hogy megsemmisítse a családokat, éppen ezért a keresztényeknek harcolniuk kell azon ideológiák ellen, amelyek tagadják a jelentőségét annak, hogy egy gyermeknek anyja és apja van.

A bíboros beszédében utalt II. szent János Pál pápára, aki a családot az evangéliumhirdetés első közegének nevezi. A főpásztor kifejtette: „A házastársak nagylelkű és felelősségteljes szeretete – amely a szülőknek azon önátadásában nyilvánul meg, amellyel a gyermeket, mint Isten ajándékát fogadják és gondozzák – teszi láthatóvá a szeretetet a mi generációnkban.”

Ezért a sátán tönkre akarja tenni a családokat, hogy az emberek nehezebben hallják meg Jézus Krisztus örömhírét: az önátadó, termékeny szeretetet. Ám ha egy kultúrában eltűnik az önzetlen szeretet, és az emberek pusztán igényeik kielégülésének eszközét látják egymásban, akkor minden téren általánossá válik mások kihasználása, ameddig csak kinek-kinek a hatalma engedi.

A küzdelem az emberi méltóságért, a családért, gyermekeinkért, a jövőért, végső soron Isten Országáért folyik. Küzdeni érdemes, a végső győzelem Isten kezében van.
„Az Egyház tudatában van annak, hogy társadalmi és antropológiai szempontból is mekkora ereje van a családnak, ezért mindenképpen védelmezi. Védelmezi, mert szereti a férfit, szereti a nőt, szeret mindenkit, és nem akarja, hogy lerombolják a bölcsőt, amelyből az egész társadalom megszületik és erőre kap”(Vincenzo Paglia érsek, a Családok Pápai Tanácsának elnöke).

Ne feledjük, mai döntéseinknek, szavazatunknak komoly kihatása lesz a jövő nemzedékére, gyermekeink életére. Rajtunk áll a minket követő generációk és gyermekeink jövője. Menjünk szavazni és mondjunk igent a keresztény értelemben vett családra, mely apából, anyából és gyerekekből tevődik össze.

szombat, október 06, 2018

Családi teadélután -második nap-, Gyergyószentmiklós 2018.10.05 (ATI FIL...











Érdemes megnézni ezt a filmet!!! MENJÜNK EL szavazni és mondjunk IGENT a hagyományos, keresztény értékeken alapuló családmodell támogatására.

hétfő, október 01, 2018

Szent Ferenc ünnepe Esztelneken


Október 4-én, csütörtökön, Rendünk legnagyobb ünnepén, Szent Ferenc atyánk tiszteletére bemutatott szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, amelyre szeretettel hívjuk és várjuk Esztelnek község minden-egyes lakóját és a környékbeli híveket, akik valamilyen formában kötődnek Szent Ferenc atyánkhoz. Munkálkodjunk azon, hogy minél többen jöjjenek el a szentmisére.

Az ünnepi, búcsús szentmise főcelebránsa és szónoka az újmisés mezőtúri Ft. Kovács Zoltán, kisteleki segédlelkész lesz, akit szeptember 8-án, Szegeden szenteltek pappá. Ez azt jelenti, hogy a szentmise befejeztével primiciás áldásban is részesülhetünk.