Oldalak

péntek, március 30, 2018

Nagypénteki gondolatok Szénégető István plébánostól:

Nagyszombat és a húsvéti ünnepek - Esztelnek Ferences templom

A szentsírhoz kitett perselybe összegyűlt pénzbeli adományt a szentföldön élő keresztények megsegítésére juttatjuk el az ott élő ferenceseken keresztül.

Nagyszombat:



Déli 12 órától délután 5-ig szentségimádás a szentsírnál





Este 8 órakor kezdődik a liturgikus szertartás:
tűzszenteléssel és befejeződik a feltámadási körmenettel, amit jó idő esetén természetesen kint tartunk meg.

Húsvétvasárnap:

Reggel 7 órától lesz az ételszentelés templomunkban  
a szentmise pedig a megszokott időpontban ½ 11-től.

Húsvéthétfő: 

 ½ 11-től lesz a szentmise.

Nagypéntek a szeretet csúcspontja...

„Nagypéntek a szeretet csúcspontja.

 Jézus halála a kereszten, aki az Atyja kezébe ajánlja magát az egész világ üdvösségéért, kifejezi ezt a mindvégig menő szeretetet, mely mindenkit át akar ölelni és senkit nem hagy ki belőle. Kiterjed minden időre és minden helyre, az üdvösség kimeríthetetlen forrása, és mi bűnösök, mindnyájan meríthetünk belőle. 

Ha Isten így megmutatta a szeretetét Jézusnak a halálában, akkor mi is, a Szentlélek által újjászületve, szerethetjük és szeretnünk is kell egymást”- mondotta a szentatya, Ferenc pápa.

Nagyheti gondolatok: A szent három nap, avagy Isten szeretetének megnyilvánulása az emberek iránt (III. rész)

Isten csendjére az ember csendje válaszol.

Nagypéntek Jézus kínszenvedése misztériumának ünneplése, a böjt és a bűnbánat napja, amely során, a keresztfán függő Krisztust szemléljük. Szent Pál szavai szerint Jézus átdöfött szívében rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse, sőt benne lakik testileg az Istenség egész teljessége. Valóban a Kereszt feltárja, hogy mekkora a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetének, mely eltölt minket Isten teljességével.
Ezért nagypénteken, az év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük. Ezen a napon nincs Szentmise, mert ekkor maga az örök Főpap mutatta be a legszentebb áldozatot a kereszt oltárán: önmagát adta áldozatul értünk, üdvösségünkért.

A Szentmise a kereszt áldozat megjelenítése, jelenbe hozatala. Mivel ezen a napon történt meg a keresztáldozat, ezért az Egyház ezen a napon nem mutat be szentmisét.

Ezen a napon különösen igaza van János apostolnak (3, 15), aki hittel rátekint Krisztus keresztjére, az üdvözül.

De vigyázzunk, mert két fajta látás van.
Van az egyszerű látni tudás, ez olyan, mint az állaté. Ezzel az ember üdvösségét illetően semmire sem megy. Hiába látták ugyanis kortársai Jézust, mégsem fogadták el, mint Messiást.
Ide mélyebb látás kell, a lényeget kell meglátni. Jézus felismeréséhez a Szentlélek megvilágosítása, a hit látása kell.

Mikor a liturgia kezdetén belépünk a templomba, az Isten háza kopár, megfosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi. Nincs csengő, nincs orgona, a pap bevonulása alatt nincs ének, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. A pap a vértanúság piros ruhájában jelenik meg és leborul az oltár előtt.
Mikor az ember megsejti, hogy mi történt a golgotán, hogy meghalt értem az Istenember, akkor ott nem lehet állva maradni, ott le kell borulni. Érzelmeinket nem lehet kifejezni szavakkal.
Isten csendjére az ember csendje válaszol.
Nincs gyülekező ének, nincs köszöntés, nincs közösség egymással, hanem a nyitott tabernákulum csöndje előtt a keresztény nép leborul a földre. Ez a földön való tehetetlen fekvés jelzi az imádást, a gyászt, a hódolatot, az egész földdel való egységet, melyre Jézus vére ráfolyt.

A nagypénteki szertartásnak csúcspontja, a kereszt, a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás igen régi. Jeruzsálem keresztényei egykor az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. Magát a keresztet az Üdvözítővel és megváltó szenvedésével való szoros kapcsolata miatt a legteljesebb tisztelet illeti.

Amikor János azt írja, első levelében, hogy mi tapintottuk az Élet Igéjét, akkor ezt most mi is elmondhatjuk. Nagypéntek délutánján a kereszt maga Krisztus. Érinteni, tapintani kell a szent keresztet és megcsókolni.
Ebben a csókban beleleheljük Isten utáni vágyunkat, megújított odaadásunkat és azt a visszavonhatatlan igent, mely válasz a megváltó Isten szeretetére, mely életünknek értelmet ad. Ebben a csendben, meg ebben a csókban, ebben az érintésben az ember el tud oda jutni ezen a földön, hogy mindent kimond egyszerre, olyan nagy önátadással, hogy ezt fölülmúlni nem lehet, csak mindennap megújítani.

csütörtök, március 29, 2018

A Szent Három nap liturgiájának időpontja a ferences templomban


Nagycsütörtökön:

Délután 6 órakor kezdjük az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmisét.
Előtte  ½5-től szentgyónási lehetőség 

Nagypéntek:

Délután 6 órától kezdjük az ünnepi liturgiát



A szentsírhoz kitett perselybe összegyűlt pénzbeli adományt a szentföldön élő keresztények megsegítésére juttatjuk el az ott élő ferenceseken keresztül.

Nagyszombat:

Déli 12 órától délután 5-ig szentségimádás a szentsírnál

Este 8 órakor kezdődik a liturgikus szertartás: tűzszenteléssel és befejeződik a feltámadási körmenettel, amit jó idő esetén természetesen kint tartunk meg.

Húsvétvasárnap:

Reggel 7 órától lesz az ételszentelés templomunkban a szentmise pedig a megszokott időpontban ½ 11-től.

Húsvéthétfő: 

 ½ 11-től lesz a szentmise.

Nagyheti gondolatok: A szent három nap, avagy Isten szeretetének megnyilvánulása az emberek iránt (II. rész)

A szent három nap nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmisével kezdődik. Ezen a szent napon emlékezünk a papság és az Oltáriszentség alapítására, amelyben Krisztus teljesen felajánlotta magát az emberiségnek.

Akik megszoktuk, hogy az év 365 napjának mindegyikén – kivéve nagypénteket és nagyszombatot – szentmisét mutatnak be egy kicsit a felismerés döbbenetével álljuk körül az oltárt Nagycsütörtökön: ekkor válik kézzelfoghatóan történetivé az esemény. Közvetlen emlékeztetővel, mint a lábmosás szertartása és a közvetett emlékezéssel, mint az oltár megfosztásával díszeitől, hiszen a Jézust elfogó bérencek is megfosztanak minket Tőle. Elhallgat az orgona, „Rómába mennek a harangok” gyászolni a megfeszítettet.

Igen, ezt az éjszakát csak a kereszt rávetődő árnyékában ünnepelhetjük, mert Nagycsütörtök minden ajándéka a keresztből nyeri erejét.

Az eukarisztia, az oltáriszentség rendelésének van egy titokzatos mozzanata. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán a kenyér és bor színe alatt elővételezte keresztáldozatát, ami a valóságban még nem történt meg.

Miért beszélhetett mégis testének feláldozásáról és vérének kiontásáról? Hogyan állíthatta, hogy a kenyér és a bor színe alatt már akkor is feláldozott teste és vére volt jelen?

Csak azért tehette meg, mert bensőleg már egészen átadta magát az Atya akaratának, egészen elfogadva az áldozati sorsot.

Viszont ha tetteinek értékét ez a tökéletes önátadás határozta meg, akkor érthető, hogy tőlünk is valami hasonlót követel.

Az áldozati lakomát azért rendelte, hogy testével és vérével együtt magunkévá tegyük lelkületét: az Atya előtti hódolatot és az emberek iránt való jóakaratot. 

Így lett Nagycsütörtök keresztény- és lelkiéletünk forrása.

Ez a nagy titkokat feltáró nap szentségimádással zárul, az Úr Jézus Getszemáni kerti halálos szenvedésére emlékezve.
Szent Máté evangéliumának elbeszélésből tudjuk, hogy Jézus arra kérte tanítványait, hogy virrasszanak vele, ám ők elaludtak. Ezek voltak számára a magány és az elhagyatottság órái, majd következett elfogatása és kálváriájának fájdalmas kezdete.

szerda, március 28, 2018

Nagyheti gondolatok: A szent három nap, avagy Isten szeretetének megnyilvánulása az emberek iránt

Bevezető

Húsvét a kereszténység legfontosabb ünnepe. Azonban a keresztény vallás visszaszorulásával a vén Európában is, egyre inkább nem világos az emberek előtt, sokszor katolikus emberek előtt sem, hogy mit is ünnepelnek ilyenkor, mi történik a Nagyhéten és Húsvétvasárnap.

A mai keresztény egyházak közül a katolikusnak van a legintenzívebb ünneplési gyakorlata ebben az időszakban. A Hamvazószerdán kezdődő Nagyböjt 40 napja ekkor teljesedik ki: a Húsvétvasárnap előtti héten a katolikus egyházban minden mozzanattal Jézus utolsó napjaira emlékezünk, igen összetett szimbólumokkal.
Az egyházi év tetőpontját alkotó szent három nap (nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat) során ismét átéljük Urunk szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumát.

E három nap az Egyház a Megváltó kereszthalálának történéseire, az Úr Jézus életének utolsó napjaira, óráira emlékezik, melynek vége nem a sírba tétel, hanem Jézus feltámadása.

Ezek a napok arra szolgálnak, hogy felébresszék bennünk a vágyat, hogy csatlakozzunk Krisztushoz, és odaadóan kövessük őt, Aki élete feláldozásig szeretett minket, embereket.

Medvefuttatás Esztelnek közelében: Kurtapatak és Bélafalva között

B. Kinga felvétele 2018. március 26. reggel

kedd, március 27, 2018

Életét adta barátaiért – A francia csendőralezredes tanúságot tett hitéről

2018. március 26. hétfő 19:22

A március 23-i francia merényletsorozat utolsó színhelyén, Trèbes-ben a túszok helyébe álló francia csendőr, a katolikus Arnaud Beltrame március 24-én belehalt sérüléseibe.



„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” – János evangéliumának szavaival (Jn 15,13) méltatta Arnaud Beltrame csendőralezredes önfeláldozó tettét a francia tábori püspökség. A túszok helyébe álló francia csendőr március 24-én halt bele sérüléseibe.

A folytatás erre a linkre "Magyar Kurír" kattintva olvasható.

hétfő, március 26, 2018

Római Riportok - 2018. március 25.

Virágvasárnap


Nagyheti gondolatok: Krisztus szenvedéstörténete és a szeretet himnusza

Esztelnek - 2016-os Virágvasárnap - ferences kolostor
STÁCIÓK                                                                                                A SZERETET
1.    Elítélik:                                                                                          haragra nem gerjed
2.    Felveszi a keresztet:                                                                    nem keresi a maga javát
3.    Elesik:                                                                                          a rosszat föl nem rója
4.    Mária:                                                                                                    jóságos
5.    Cirenei:                                                                                             nem kérkedik
6.    Veronika:                                                                                   együtt örül az igazsággal
7.    Másodszor esik el:                                                                                türelmes
8.    Az asszonyok sírása:                                                                       nem tapintatlan
9.    Harmadszor esik el:                                                                         mindent elvisel
10.    Megfosztják ruháitól:                                                                    nem gőgösködik
11.    A keresztre szegezik:                                                                      mindent eltűr
12.    Meghal:                                                                                           mindent hisz
13.    Leveszik a keresztről:                                                                    mindent remél
14.    A sir:                                                                                          soha el nem múlik

Forrás: A keresztfához megyek – Keresztutak gyűjteménye

szombat, március 24, 2018

Elképzelhetetlen a Kereszt nélküli kereszténység – Virágvasárnap

„A Messiás, Izrael királya, szálljon most le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” (Mk 15,32)

Most nem rég fejeződött be a téli olimpia dél-Koreában. Akik esetleg figyelemmel kisérték, azok láthatták, hogy a sí versenyzők hegyről lefelé azon igyekeztek, hogy lehetőleg mindegyik akadályt kikerüljék, hogy egyetlen botot se döntsenek ki, hiszen így remélhették a legmagasabb pontszám elérését. Ha hívő emberként a verseny előtt imádkoztak, akkor talán ehhez kértek segítséget Istentől is: „Add, Uram, hogy minél ügyesebben sikerüljön kikerülnöm őket”...
Némely keresztény ember mintha az egész életét ilyen műlesiklásként fogná fel, hasonlót kérve Istentől: „Segíts, Uram, kikerülni a kereszteket!” Őket valószínűleg meglepi, zavarba hozza vagy bosszantja, az imént felolvasott evangéliumi szakasz, Jézus szenvedés története, mert eszébe jut, eszébe kell, hogy jusson az Úr Jézusnak egy korábbi felszólítása, vagyis: „aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen”(Lk 9,23). De nemcsak ímmel-ámmal való "utána somfordálásról" van szó, hanem arról, hogy számunkra is a szentté válás és a boldoggá levés mindennapi eszköze keresztjeink szeretettel való, tudatos együtt hordozása Jézussal.
Jézus szerint kereszténynek lenni nem más, mint önmagunk megtagadása, a kereszt naponkénti felvétele és Krisztus követése. Ezt értették Jézus első követői, a tanítványok is, a keresztény életvitel alatt – és a kereszténységre nem egy vallásként, hanem egy életútként tekintettek.

Mára azonban az önmegtagadásra, a kereszt hordozására és Jézus követésére hívő kereszténységből vasárnapi ájtatosság és a népszámláláskor bevallható vallás lett. Szomorú igazság, hogy kialakult a kereszt nélküli kereszténység.
Márpedig, ha életünk keresztjeit elkerülnénk, mint ahogy sokan így szeretnék élni keresztény életüket, akkor soha nem találkoznánk Jézussal. Mert ahogyan Kereszt nélkül nincs megváltás, úgy elképzelhetetlen a Kereszt nélküli kereszténység is.

A probléma talán a helytelen Istenképünkben keresendő.
Az egyik ilyen helytelen Isten-kép szerint: Isten transzcendens lény, e világ fölött áll, számunkra – fizikailag – hozzáférhetetlen távolságban. A távolság áthidalásának helyes módja az lenne, ha mi, emberek, belépnénk Isten világába, magunk mögött hagyva eddigi életünket, és készek lennénk engedelmeskedni neki. Az emberek, és szomorúan bár, de mondjuk ki, a keresztények jelentős hányada ezt a lépést nem képes, nem hajlandó megtenni. Istenre vágynak, de nem tudnak belépni az ő országába, az ő uralma alá, így megpróbálják Istent bevonni, begyömöszölni a saját életükbe.
A neves ferences atya, Richard Rohr ezt a súlyos hibát így fogalmazza meg: „Az Atya olyan messze van, s olyan sokat kíván tőlem. Mivel számomra igencsak megerőltető, hogy belépjek az ő világába, hát inkább őt próbálom a magaméba belepasszírozni” mint valami hiány pótlót, vagy hézagkitöltőt.

A másik szélsőséges Isten-kép szerint: a szélsőségesen karizmatikus mozgalom téves teológiájával pedig Istent úgy mutatja be, mint egy mesebeli dzsinnt, akinek egyetlen célja, hogy minden kívánságunkat teljesítse, legyen szó akár gyógyulásról, anyagi bőségről vagy bármi egyébről.
Ha ilyen istenkép él az egyházhoz kötődő emberekben, akkor nem csodálhatjuk, hogy Jézus követéséről egészen kifacsart elképzelésük van. Ebben az esetben a kereszt felvétele kimerül egy aprócska medál hordozásából – és többé már nem a vállunkon hordozzuk saját keresztünket, hanem a nyakunkban hordjuk ékszerként. Így, keresztény életutunk nem tettekben nyilvánul meg, hanem külsőségekben: ékszerekben, pólókban, autóra ragasztható matricákban. Ez az út azonban nem Jézus útja, ez a vallás nem az igaz Isten imádata.

A kereszt tisztelete mélyen beleivódott a vallásos emberek lelkületébe. Talán itt lenne az ideje, hogy a kereszt tiszteletéből fakadó lelkiség útját állja napjaink szomorú tapasztalatának, hogy a kereszt sokak számára divatcikké, ruha-kiegészítővé vagy játékszerré vált.
Önvizsgálatra és megtérésre van szükségünk, ahogy arra Jeremiás próféta ösztönöz: „Vizsgáljuk meg útjainkat, kutassuk át, és térjünk vissza az Úrhoz! Emeljük fel szívünket kezünkkel együtt Istenhez, aki az égben van! Mivel mi vétkeztünk és lázadoztunk…” (Siral 3:40-42).
Alaposan gondoljuk át, mit jelent valójában kereszténynek lenni? Krisztus követése ugyanis nem más, mint önmagunk, a saját terveink és egónk megtagadása; a kereszt naponkénti felvétele.
Kész vagyok felvenni a keresztet, és naponként megfeszíttetni rajta? Kész vagyok meghalni önmagamnak, hogy Jézusnak élhessek (Gal 2:20)? „Jézus keresztje arra szólít bennünket, hogy saját életünkről lemondva, mindent odahagyva kövessük őt” (Richard Rohr).

Ha fél szívvel követjük Jézust, akkor sikertelenséget és kudarcot fogunk vallani, mert egyszerre nem lehet két urat szolgálni. Ha viszont teljesen odaadjuk neki magunkat, lemondva az irányításról, be fogjuk látni, hogy őt csak így érdemes követni. Megtapasztaljuk, hogy nem kényszerű lemondásról, hanem önkéntes áldozatról van szó, melyet Isten mindennél jobban értékel és megjutalmaz. Amiről lemondunk érte – legyen az akár a saját életünk is –, azt áldással kapjuk tőle vissza ajándékként (Mk 10:28-30, Lk 9:24).

Virágvasárnap a keresztre feszített Jézus magasodik elénk olyan eszményként, ami minden keresztény előtt követendő példa kell, hogy legyen. Jézus előre látva, hogy kereszthalála a feltámadás által a dicsőségbe torkollik, így tanítja övéit, a kereszt megbecsülésére, arra az útra, amin a hűséges, mindvégig kitartó engedelmesség nyeri el méltó gyümölcsét, a megdicsőülést:
Ha a kereszten felmagasztalnak, mindeneket magamhoz vonzok. Ez a vonzás, a tehetetlenségében megfeszített Jézusnak az erejéből fakad. Ahogyan Szent Pál mondja: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Ugyanerről beszél, amikor ezt írja: A kereszt a görögöknek oktalanság, a zsidóknak botrány, nekünk azonban, akik hiszünk benne, Isten ereje…

Jézus minden csodája közül a legnagyobb, hogy ellenségei, gúnyolói kérésére nem szállt le a keresztről, és így igent mondott rá.
Az emberiség legsúlyosabb bűnét követte el akkor, amikor Isten a Fiát küldte el hozzánk, hogy megváltónk legyen, mi azonban bűneinkkel az átok fájára szegeztük. Jézus azzal változtatta át az átok fáját az áldás fájává, hogy rajta maradt, noha Isten Fiaként megtehette volna, hogy leszáll róla.
A kereszten függve, túl a kigúnyoláson, szembesül az utolsó megkísértéssel, azzal a provokációval, hogy szálljon le a keresztről, hogy erővel győzze le a rosszat és mutassa meg egy hatalmas és legyőzhetetlen istennek az arcát”.
Jézus ellenben éppen itt, a megsemmisülés csúcsán fedi fel az Isten igazi arcát, amely az irgalom. Megbocsát az őt keresztre feszítőknek, megnyitja a paradicsom ajtaját a megtért bűnösnek, és megérinti a százados szívét. Ha örvénylő a gonoszság titka, akkor végtelen a szeretet valósága, amelyet az keresztüljár, egészen a sírig és az alvilágig érve, magára veszi a fájdalmunkat, hogy megváltsa, fényt hoz a sötétségbe, életet a halálba, szeretetet a gyűlöletbe.

Látszólag nagyon távol van Isten cselekvési módja tőlünk, aki megsemmisült értünk, miközben nekünk nehéznek tűnik már az is, hogy csak egy kicsit is megfeledkezzünk magunkról. Ő jön, hogy megszabadítson bennünket, mi pedig arra hívattunk, hogy az ő útját válasszuk, a szolgálat, az adakozás, az önmagunkról való megfeledkezés útját.
Együtt kezdhetjük el járni ezt az utat, megállva ezekben a napokban és feltekintve a Megfeszítettre, a kereszten függő Krisztusra, hogy megtanuljuk az alázatos szeretetet, mely üdvözít és életet ad, hogy lemondjunk a hatalmat és hírnevet kereső önzésről. Megalázkodásával Jézus arra hív bennünket, hogy ezen az úton járjunk. Fordítsuk rá a tekintetünket, kérjük a kegyelmet, hogy megértsük az értünk vállalt megsemmisülésének a titkát, és így, csendben szemléljük a keresztfa titkát a Nagyhét során.

Avilai Szent Teréz azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. A nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát, még bíboros korában, megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával? A válasz: „a kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.”
A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása. A keresztfa azért is értékes, mert Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele.

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”(Lk 9,23-24).

Jézus követése a kereszt vállalása, és magában foglalja az önfeláldozást a vértanúságig. E követés a tanítványtól radikális gondolkodásmódot követel: az életet megmenteni annyi, mint elveszíteni azt; az életet elveszíteni annyi, mint megnyerni azt. A követés részesedés Krisztus keresztjében a búzamag törvénye szerint, melynek meg kell halnia, hogy bő termést hozhasson (Jn 12,24).

Önmegtagadás, kereszthordozás nem aszketikus teljesítmény, hanem csak úgy értelmezhető és úgy élhető meg, mint a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat kifejezése. Pál apostol a Krisztussal való egyesülést a kereszten így fejezi ki: "Krisztusban engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,19). A Jézus "halálára" történt keresztségen (Róm 6,4) alapuló "új létnek Krisztus Jézusban" (2Kor 5,17) abban kell konkréten megnyilvánulnia, hogy a megkeresztelt részesedik "Krisztus érzületében": alázatos és engedelmes mindhalálig, "egészen a kereszthalálig" (Fil 2,5.8). Ez a Krisztusban való élet a keresztényekben teret nyit annak a szeretetnek, amelynél nagyobb nincsen (Jn 15,13), melynek erejében a Krisztust követő életét tudja adni a barátaiért (Jn 13,34; 15,12.17).

szombat, március 17, 2018

Golgotának Szent hegye - P. Szabó Dömjén ofm - 8 évvel ezelőtti felvétel

"A sokat szenvedett, árva kaplonyi jó népnek ajánlom ez éneket, vigasztalásul a megpróbáltatások között, bizakodásul a szent Keresztben és vágyakozásul az örök haza felé." P. Dömjén ofm 1951. jan. 5.
 

„Elérkezett az óra…” - Nagyböjt 5. vasárnapja

Evangélium: Jn 12,20-33.

Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfia. A mai Evangéliumban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a szenvedést, mint megdicsőülése és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát.

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma: „Atyám dicsőítsd meg nevemet” - „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem”.
A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.
Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?

„Elérkezett az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.

Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretném látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét.
Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték. Ezek a görögök minden bizonnyal megtért pogányok, az úgynevezett. prozeliták voltak, akiket vonzott a zsidó vallás egy Istenhite és azért jöttek az ünnepekre, Jeruzsálembe, hogy az igaz Istent imádják.

Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Elérkezett az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).
Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek Őbenne.

Ne feledjük, hogy a kereszten függünk mi is mindannyian, a két lator képében Jézus két oldalán. Mindannyian ott függünk a kereszten, a jók is, a rosszak is. Mi mindannyian ott függünk a kereszten és Jézus Krisztussal együtt szenvedünk. A döntő különbség azonban az, hogy Jézus Krisztus a mennyei dicsőségéből szállott alá, hogy érettünk elszenvedje a kereszthalált, míg mi kezdettől fogva bűnben élünk az áteredő bűn következtében. A bűn vermében vagyunk, ahonnan nem tudunk a magunk erejéből kimászni. Jézus Krisztus, aki leszállt hozzánk, csak ő tud bennünket innen kimenteni, de csak akkor, ha hiszünk Őbenne.

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.
Jézus egy egyszerű, de szuggesztív képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan „elveszítik életüket” Isten és testvéreik iránti szeretetből (12,25).

Az Úr Jézus megdicsőülése a halálon keresztül történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.
Halálából születik meg Isten új népe, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”
Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.
Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát”, vagyis a szenvedést és a kereszthalált, Jézus nem muszájból, nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.

A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája is lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.

A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, a legemberibb módon ír Krisztus szorongásáról: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni és a Kálvária jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9).
A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét.

Valahogy úgy, ahogyan tette a püspök, Antiochiai Szent Ignác, akit a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek megszabadulásáért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „váltságdíj vagyok értetek”, „engesztelő áldozat vagyok értetek”, „lelkem áldozatul adja magát értetek”.
Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ő kifejezetten a bűnökért engesztelésként ajánlja fel életáldozatát. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is. Ezekben a kis áldozatokban is mindig velünk lesz Jézus, hogy erőt adjon nekünk, és hogy áldozatunkat igazán érdemszerzővé tegye.

Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint a 19 éves Akash Bashir – a fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Elállta az útját, megölelte a támadót, és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, aki alig 19 éves volt, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.

Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk kényelmes, áldozatmentes keresztény életével?

Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.

„Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.

A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.
De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa megmutatott úton járni.

A Szentatya, Ferenc pápa azt mondja, hogy azoknak, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azoknak, akik keresik Isten arcát, azoknak, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, sőt talán el is vesztették hitüket, azoknak, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal – mindezeknek az embereknek felkínálhatunk három dolgot: az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét.
Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk és megismerhetjük őt. A feszületet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének jele. Végezetül a hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban nyilvánul meg, de főként következetes életvitelünkben: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink.

Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék!

vasárnap, március 11, 2018

Római Riportok - 2018. március 11.

Minden megkérdőjelezhető, csak egy valami nem… – Nagyböjt 4. vasárnapja


Esztelneki házaspárok nagyböjti zarándoklata
Olvasmányok:  2 Krón 36,14-16. 19-23 // Ef 2,4-10  // Jn. 3, 14-21.

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 
(Jn 3:16).

Valahányszor olvasom, hallom, vagy idézem a fenti szavakat, midig olyan jóleső tudat tölt el, hisz annyira pozitív, erőteljes, előremutató üzenete van a Szentírás eme legismertebb, legtöbbet idézett mondatának.
Ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, ezt a mondatot idézhetnénk. Viszont ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban kellene összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.

„Isten Szeretet”(1Jn 4,8) – írja Szent János az ő első levelében. Amúgy az egész Biblia nem más, mint Isten szeretetének az elbeszélése. S ez az a jó hír, amely hordozza és megmagyarázza az összes többit. Végeláthatatlan viták voltak és lehetnek arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. Viszont a legfontosabb kérdés nem Isten létére vonatkozik, hanem Isten szeretetére.

Amennyiben feltételeznénk Isten létét szeretet nélkül, inkább megfélemlítene, mintsem hogy örvendeznénk léte miatt, mint ahogyan ezt látjuk számos nép és civilizáció esetében. A keresztény hit nagyon határozott ebben: Isten az, Aki Van, és Isten a Szeretet.

Isten szeretetének a megközelítésében kiindulópontunk a Szentháromság lehet. Miért hisznek a keresztények a Szentháromságban? A válasz: azért, mert hiszik, hogy az Isten Szeretet. Ahol az Istenről, mint legfőbb Hatalomról, vagy Törvényről gondolkodnak, ott nincs szükség több személyre, s ezért nem is értik a Szentháromságot. A törvényt és a hatalmat egyvalaki is gyakorolhatja, de a szeretetet nem.

És itt jön a keresztény kinyilatkoztatás, melyet az Egyház Krisztustól kapott, s melyet vall a Hiszekegy-ben. Isten maga a szeretet, öröktől fogva, mert Ővele mindig is ott volt a Fiú, az Ige, akit végtelenül szeret, s ez a szeretet szintén egy személy, a Szentlélek. Ezért minden szeretetben jelen van három valóság, minden szeretetnek van három alanya, mégpedig valaki, aki szeret, valaki, aki felé irányul a szeretet, s maga a szeretet, mely egyesíti őket.

A Szentírásban, Isten úgy beszél a szeretetről, mint ami az ember számára természetes valóság. Dante a nagy olasz költő és filozófus mondja, hogy Istenben együtt van jelen az a szeretet, ami a világban „sokfélének” látszik. Mindenféle emberi szeretet – a házastársi, az atyai, anyai, a baráti szeretet – egyetlen szeretet lángnyelve, s azoknak forrása és teljessége Istenben van.

Isten elsősorban a prófétákon keresztül beszél szeretetéről. Izaiás prófétánál olvashatjuk ennek egyik legszebb megfogalmazását: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad”(Iz 49,15). A prófétai megnyilatkozásokban egyidejűleg fejeződik ki Isten szeretetének atyaisága és anyaisága.

Az atyai szeretet kezdeményez, ösztönöz és bátorít. Azt akarja, hogy a gyermeke felnőjön, eljusson az érettségre. Ezért korrigálja, ezért nem dicséri, amikor jelen van, nehogy azt higgye, már célba ért, már nem kell fejlődnie, nehogy azt higgye, hogy már tökéletes és nincs szükség további erőfeszítésre De egy igazi atya szabadságot és biztonságot is ad gyermekének, ami miatt az védettnek érzi magát. Ez az, amiért Isten úgy nyilatkoztatja ki Magát az embereknek, mint „kőszikla, bástya és vár”.

Máskor Isten az anyai szeretet képével beszél Önmagáról. Az atyai szeretettel szemben az anyai szeretet elfogadó és gyöngéd, bensőséges, az anyaság mélységéből származik, onnan, ahol a gyermek formálódott, s ez az anya egész személyiségét igénybe veszi, betölti együttérzéssel. Az édesanyák mindig cinkosaik gyermekeiknek, megvédik őket és közben járnak értük az édesapa előtt. Elmondhatjuk, hogy Isten hatalmas és erős, ugyanakkor gyöngéd és tehetetlen is. Ez az „anyai” gyöngeség.

Az ember ismer egy másikféle szeretetet, a házastársi szeretetet, amely „erős, mint a halál”, amelynek lángja „lobogó tűz” (Én 8,6). Istenre vonatkoztatva is megtaláljuk a szeretetnek ezt a típusát a Bibliában, azért, hogy bemutassa, milyen szenvedélyes szerelemmel szeret bennünket Isten. A jegyesi szeretetnek minden szakaszára és szenvedélyességére hivatkozik ez okból, a szerelemre lobbanástól a nász öröméig, a szakítás tragédiájáig, az újrakezdés reményéig, az újszövetségig. (Jer 2,2); (Iz 62,5); (Oz 2,4) ; (Oz 2,16); (Iz 54,8)
A jegyesi szeretet alapvetően vágy és választás. S ez igaz, hiszen az ember vágyódik Isten után, de bár misztérium, az is igaz, hogy Isten is vágyódik az ember után, el akarja nyerni a szeretetét, örvendezik felette, mint ahogyan a vőlegény örvend a menyasszonynak. „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (Iz 62, 5).

A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa a Deus Caritas est enciklikájában megjegyzi, hogy a menyegző, mint hasonlat, végigkíséri csaknem az egész Bibliát, ez a szövetség nyelvezete, mely leginkább bizonyítéka annak, hogy Isten irántunk való szeretete egyszerre vágyó és önajándékozó szeretet.

Jézus megvalósította a szeretet e formáit – az atyait, anyait, házastársit, de még hozzátett valamit: a baráti szeretetet. Ezt mondja apostolainak: „Nem hívlak titeket többé szolgáknak… barátaimnak nevezlek titeket, mert mindazt, amit Atyámtól hallottam, elmondtam nektek”(Jn 15,15).
Mi a barátság? A barátság erősebb kötelék lehet magánál a rokonságnál. A rokonság azt jelenti, hogy a hozzátartozóknak közös a vérük; a barátságban pedig közös az ízlés, az eszmény, az érdeklődés. A barátság alapja a bizalom, az, hogy rábízza a másikra legbensőségesebb és személyesebb gondolatait és tapasztalatait. Nos, Jézus barátainak hív minket, mert minden lényeges igazságot, amit tudott a mennyei Atyjától, ránk bízta, elmondta nekünk.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy megosztotta velünk a Szentháromság családi titkait! Például azt, hogy Isten szereti a kicsinyeket és a szegényeket, megbocsát tékozló gyermekeinek, vagy, hogy Ő úgy szeret minket, mint az Atya, vagy azt, hogy helyet készített nekünk a mennyek országában. Jézus adja meg a „barátság” szó legteljesebb értelmét.

Isten „úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda”. Ez valósult meg a Kálvárián, amit minden egyes keresztúti ájtatosságban föl elevenítünk, amikor Krisztus meghalt értünk a kereszten, majd feltámadt, saját vérével pecsételve meg az új és örök szövetséget az emberiséggel.
Az Eukarisztia, az Oltáriszentség örök emléke ennek a határtalan szeretetnek. Az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa.

Mit kell tennünk, miután erre a szeretetre gondolunk? Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!”
Úgy tűnhetne, mintha ez valami könnyű és kellemes hit lenne, pedig talán ezt a legnehezebb elhinni nekünk, embereknek is.

Valóban hisszük, hogy Isten szeret bennünket? Mintha nem hinnénk valójában, vagy eléggé! Amennyiben igazán hinnénk, az élet, mi magunk, a dolgok, események, minden azonnal átalakulna a szemünk előtt. Akkor azonnal Vele lennénk a paradicsomban, mert ez a paradicsom kifejezés lényege: élvezni Isten szeretetének teljességét.

Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, Isten szereti őket, és ezt a jó hírt leginkább Krisztus tanítványai vihetik el nekik.

A világban sokan osztoznak a keresztények istenfélelmében, aggódnak a szociális igazságért, az emberi jogokért, a békességért, a toleranciáért, de senki – se a filozófusok között, se a többi vallás között nem viszi hírül az embereknek, hogy Isten szereti őket, hogy Isten előbb szeret, mint az ember, hogy irgalommal szeret, vággyal és önmagát ajándékozva szereti őket.

Szent Pál javasol egy módszert, hogyan alkalmazzuk a magunk konkrét életére Isten szeretetének fényét. Azt írja: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Rom. 8,35).
Isten szeretetének ellenségeit Pál is megtapasztalta saját életében: „többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam.  Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.” (2Kor 11,23-26) Felidézi ezeket és mégis azt mondja, egyik sem összehasonlítható erőben Isten szeretetével.

Nekünk is ezt kell tennünk, tekintsünk életünkre, úgy, amint van, hozzuk napvilágra a bennünk lapuló félelmeket, szomorúságokat, ellentmondásokat, erkölcsi hibákat, fájdalmas emlékeket, melyek megaláznak bennünket, és helyezzük mindezeket annak a gondolatnak a fényébe, hogy Isten szeret bennünket. Szent Pál arra hív, kérdezzem meg magamtól mi az, ami életemben meg akar engem nyomorítani?
Az Apostol személyes élettapasztalatából tekint rá a környező világra és mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).

Pál rátekint az „e világra”, mely a maga csalóka hatalmával, a pusztulás nyomorúságával, az élet csalfaságaival, s a sötét mélységek hatalmával, olyan rettegésbe tudta tartani az ókori embert, s olykor bennünket is.
Mi is megtehetjük ugyanezt, rátekinthetünk a bennünket körülvevő világra, mely ijeszt bennünket, s amely félelemmel tölt el, mert az ember egyedül törékeny és gyönge…

Igen, minden megkérdőjelezhető, minden összeomolhat, amit biztosnak tartottunk, csak egy valami nem, mégpedig Isten irántunk való szeretete mindennél erősebb. Mert „az Úr nevében van a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta.”

szombat, március 03, 2018

„Érted haragszom, és nem ellened!” - Nagyböjt 3. vasárnapja

Ószövetségi Jeruzsálemi templom makettje a pogányok udvarával
A kép forrás helye itt érhető el
Olvasmányok:  Kiv. 20, 1-17. // 1 Kor 1,22-25 // Jn. 2, 13-25.

A mai evangéliumi szakasz arról számol be, hogy Jézus a húsvét közeledtével fölmegy Jeruzsálembe, hogy tanítványaival a templom közelében ünnepelhesse a húsvétot.

A jeruzsálemi templom Jézus korában egyszerre volt szentély és a zsidó gazdasági élet központja. A zsidók a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni, ott kötötték és oldották fel fogadalmaikat, de a templom épület együttesét profán célokra is felhasználták: az oszlopcsarnokkal övezett külső udvaron kötötték üzleteiket, ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket, és szövögették gazdasági álmaikat.

Ezért az árusok és pénzváltók jelenléte a templom külső udvarában az úgynevezett ’pogányok udvarában’ önmagában véve nem jelentett semmiféle rendellenességet. Az áldozati állatok megvásárlásához és a templomadó befizetéséhez ugyanis szükség volt ezekre az intézményekre, amelyek egyébként sem a szentély közelében, hanem a pogányok udvarának nevezett részben működtek.
Azonban sokan voltak, akik a szent helyen nem az Istent keresték, hanem földi érdekeiket hajhászták: számukra a vallásosság csak ürügy volt, és az oszlopcsarnokot mintegy spanyolfalként használták kétes üzleteik lebonyolítására.

Jézus jelképes cselekedetével haragosan ítéli el ezt a szentet és profánt összekeverő gyakorlatot, és kemény szavakkal ostorozza a mögötte meghúzódó pogány lelkületet. Ostorcsapások közepette hangzik el Jézus egyetlen mondata: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” A tanítványok pedig, az evangélium leírása szerint megértették, hogy Jézusnak eme cselekedetében beteljesedett a zsoltáros szava: „Házadért való buzgóság emészt el engem”(68 zsolt).
Meghökkentő, elgondolkodtató mozzanat ez a szelíd, és alázatos szívű Jézus részéről. Jézus életének ez a jelenete felidézi bennünk az ószövetség különféle elbeszéléseit Isten szent haragjáról. Bizonyára ismerős előttünk a történet, hogy amikor Mózes lejön a szövetségkötés hegyéről és népét bálványimádásban találja, Isten így szól hozzá: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom” (Kiv 32,10).

Az első olvasmányban meghirdetett Tízparancsolat nemcsak valamikor Mózesnek adott szabályrendszer, nemcsak Izrael ókori történetének törvénytára, hanem az egész emberiség egyetlen útja önmaga kibontakozása és a teremtő Isten felé.
Épen ezért a Tízparancsolat nem valami merev erkölcsi törvény, amit egy abszolút tekintély kényszerít az emberre a magasból, hanem Isten szeretetéből fakadó törvénye, ugyanis Isten miután népét kiszabadította Egyiptom fizikai rabságából, most meg akarja szabadítani a szenvedélyek és a bűn erkölcsi rabságából, barátságot akar vele kötni.

„Azt mondja a szöveg: ’Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából’ (Kiv 20,2). A tízparancsolat tehát a megszerzett szabadság megerősítése kíván lenni. A parancsolatok, ha alaposan szemügyre vesszük őket, valóban azt az eszközt jelentik, amelyet az Úr ad nekünk, hogy megvédjük szabadságunkat mind a belülről korlátozó szenvedélyektől, mind a rosszindulatúak külső kihasználásától. A parancsolatok tiltó szava megannyi ’igen’ a valódi szabadság növekedésére. Van a tízparancsolatnak egy másik dimenziója is, amelyet ugyancsak ki kell emelnünk: a Mózes által adott törvényen keresztül az Úr feltárja, hogy szövetséget akar kötni Izraellel. A törvény ezért nem annyira előírás, mint inkább ajándék. Nem annyira előírja, mit kell tennie az embernek, mint inkább mindenkinek meg kívánja mutatni Isten választását: Ő a választott nép oldalán áll, megszabadította a szolgaságból, s körülveszi irgalmas jóságával. A tízparancsolat egy megkülönböztető szeretetről tanúskodik.” Mondotta XVI. Benedek pápa a szent Péter téren összesereglett sok hívőnek 2006 márc. 19-én.

A Tízparancsolat azt a szeretetet fejti ki – Isten és az embertárs iránt –, amit Isten a teremtés kezdetekor belevésett az ember szívébe. Az ember azonban gyorsan elfelejtette és eltorzította ezt. Maga Izrael sem volt következetesen hűséges a Sinai ígérethez, sok volt az eltévelyedés, a hűtlenség és az árulás. Aztán a századok során megszaporodtak az értelmezések, az üres formalitások, s mindez kiüresítette a Tízparancs hiteles és mély tartalmát.

Jézusnak kellett jönnie és az ősi törvényt helyreállítania, kiegészítenie s tökéletesítenie, különösen a szeretet és a bensőségesség jelentésében. Ezért mondja: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17–18).
Természetesen ő, mint az emberiség Üdvözítője, isteni tekintéllyel szól az ószövetségi törvényről. Ostorozza azokat, akik messze kerültek annak lelkületétől, csak szavain rágódnak. Ezért rámutat annak lényegére: „Szeresd Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, (mert) ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36–40).

A két kőtábla szimbólum: a kinyilatkoztató, a szigorú, értünk aggódó, a mi javunkat akaró, teremtő Isten jelképe. Nem mindegy, hogyan élünk! – Jézus arcán az „értünk haragvó Isten” vonásai tükröződnek. Isten joggal haragszik az emberre: már a teremtés hajnalán, a bűnbeesés után, amikor a kígyót megátkozza, dühe a szabadságával visszaélt ember védelmében tör ki (Gen 3,14). Illés próféta dühén át is Isten haragja nyer kifejezést, amikor a Kármell-hegyi áldozat után végeznek Baál bálványimádó prófétáival (1Kir 18,40).
Az ószövetség népe tudja, hogy Jahve, a Seregek Ura él, ismeri tetteit, számon kér, elvár, nevel. Izajás próféta írja: „haragja izzó, elviselni nehéz... nyelve, mint emésztő tűz, lehelete, mint a megáradt patak” (30,27). Isten haragját úgy élik át, mint saját vétkük, eltévelyedéseik, szeretetlenségük következményét. Azt is tudják, hogy Isten nem dönt haragja hevében, mert ő mégiscsak Isten és nem ember (Oz 11,9).

Ha hiteles képet akarunk formálni a templomot megtisztító Jézusról, akkor ebben az ószövetségi háttérben kell őt szemlélnünk. Személyében továbbra is jelen van köztünk a miattunk és értünk aggódó Isten. Amikor indulattal parancsol a sátánnak, megfékezi a démoni erőket, szinte magán kívül száll szembe a képmutató, ravasz farizeusokkal, amikor a szívtelen szolga történetét meséli el, akinek sokat engedtek el, ő mégis kegyetlen maradt szolgatársával; s amikor a jeruzsálemi templomot nyilvánosan megtisztítja a rablók barlangjára emlékeztető kufároktól, mert Istent tiszta szándékkal kell szolgálni és imádni, a vallás nem szolgálhat ugródeszkaként önző érdekek vagy becsvágy kielégítésére.

Jézus azért jött, és arról tett tanúságot, hogy „aki nem hisz a Fiúban (azaz őbenne), arra Isten haragja száll” (Jn 9,36). Pál apostol is ír erről: „Isten haragja száll a hitetlenség fiaira” – erkölcstelenségük, bálványimádásuk miatt (Kol 3,6), vagy: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek gonoszsága fölött” (Róm 1,18).

A Szentírás minden lapja ennek ellenére mégis arról szól: „Isten nem haragra szánt minket, hanem az üdvösség elnyerésére” (1 Tessz 5,9). A harag ebben az esetben nem öncél, nem ellenünk, hanem értünk való. Ahogy József Attila fogalmaz: „Érted haragszom, és nem ellened!” Komolyabban kell vennünk azt, hogy Isten féltékeny szeretettel fordul felénk, a javunkat akarja. Fenyítéke azt szolgálja, hogy megváltozzunk, észbe kapjunk, visszatérjünk hozzá, egyetlen Urunkhoz, Istenünkhöz.
Jézus határozott mozdulatai azt jelzik, hogy ő tényleg tüzet jött bocsátani a földre (Lk 12,49), s ez lehet, hogy kezdetben haragot jelent: a kapzsiság, a féltékenység, az irigység, a gyűlölet magatartásformáinak, a pletykálás és megszólás szokásainak, a selejtnek, vagy rövidebben a bűnnek az elégetését, de azután a Szentlélek mindent átragyogó, sugárzó világosságát, rendet, értelmet, tiszta szándékot! Mert az Újszövetség középpontja már nem egy kőből épült templom, hanem „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Isten ereje és Isten bölcsessége”(1Kor 1,23).

A már mondottak kapcsán, szinte magától adódik a kérdés: komolyan vesszük-e a haragvó Jézus személyében értünk, értem aggódó, felénk, felém forduló Istent?
Komolyan számítanak-e életünkben azok az értékek, amelyeket Isten annak tart: a szentmiseáldozat, az igazság melletti kiállás, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, az Isten és embertárs iránti szeretet, az emberi élet tisztelete, a fogamzástól a halálig, a másik ember becsületének tiszteletben tartása?

De ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi hogyan gondolkodunk a templomról? Vajon milyen lelkülettel látogatjuk Isten házát, ezt a templomot? Földi terveinket szövögetjük, vagy valóban az égről álmodunk? Kereskedni akarunk Istennel, vagy találkozni akarunk a halált legyőző Krisztussal? Kiválasztottságunk tudatában ‘menedékhelynek’ tekintjük Isten házát, vagy tudatában vagyunk annak, hogy a falakon kívüli emberek is valamiképpen Krisztushoz tartoznak?

Ha e kérdések hallatán kellemetlenül érezzük magunkat, kérjük Isten segítségét. Kérjük őt, hogy úgy alakítsa és formálja lényünket, hogy a templomban ne az evilági érdekeinket kiszolgáló automatát, hanem mindig az égi világ jelenlétét és feltámadt és a minden embert üdvözíteni akaró Krisztussal való találkozás színhelyét lássuk.

Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét és örömét.

Barsi Balázs Nagyböjt 3. vasárnap