vasárnap, július 30, 2017

„Megértettétek mindezeket?”- Évközi 17. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz (Mt 13,44-52) alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.

Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.

Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett értékes kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember megtalálja, örömében fogja magát, eladja mindenét, és megveszi a kincset rejtő földet, hogy így a kincs is a birtokába kerülhessen.
Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.

Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt talál, felszámolja, eladja mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa ezt az értéket. Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.
Ugyanígy van, a mennyek országát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló életet, örömet és örökkévalóságot ígér.

Mindkét hasonlatban egy kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Mindkettő siet azonban, hogy mindenét eladja, és megszerezze azt. A mennyek országa – az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban. Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget. Jobban szeretik a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.

Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki tanulékony szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől. Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem mindent: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.

A szentírási szövegek nemcsak Jézus kortársainak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek akadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent? Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.

Hogy hogyan válthatjuk tettekre a hallott evangéliumi szakasz üzenetét, abban eligazítást és útmutatást a szentek életében találhatunk. Bizonyára sokak előtt ismerős a nyolc évszázaddal ezelőtt élt Assisi Szent Ferenc, a Ferences rend alapítójának élete. Az ő élettörténete arról szól, hogy a példabeszéd által föl vázolt út járható, hogy a Jézusi tanítás megvalósítható, még akkor is, ha sokan értetlenül állnak vele szembe. A dúsgazdag fiatalember, a mulatságot, szórakozást kedvelő fiatalok körében nagy hírnévnek örvendő Ferenc, miután fölfedezi Isten országát, az Istennel való személyes kapcsolat boldogító voltát, kész lemondani a gazdagságról, anyagi javak birtoklásáról, csakhogy szabadon, szegénységben, tisztaságban és engedelmességben követhesse Krisztus Urunkat.

Igen, ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete, örök boldogságának elnyeréséért? A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.

A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel cselekszik, s éli mindennapjait. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. „Megértettétek mindezeket” (51), kérdezi Jézus hallgatóitól. De nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkhoz, az élethez való konkrét viszonyban, az Istennel való személyes kapcsolatunkban.

Aki így érti meg a példabeszédet, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (52). Ez azt jelenti, hogy az újban, az újszövetségi szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és irányelvét. És ha ezt megtalálta, akkor sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem okoznak problémát számára, mert megérti, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontos. Arról is meg van győződve, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Befejezésül Szent Anzelm szavaival könyörögjünk: „Ó, Uram, Istenem! Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teljes szívemből vágyódjam utánad, és hogy így vágyakozva keresselek és megtaláljalak Téged. És ha megtaláltalak, szeresselek Téged, és az irántad való szeretetem meggyűlöltesse velem azokat a dolgokat, amelyektől megváltottál és megszabadítottál bennünket! Ámen.”

csütörtök, július 27, 2017

Nosztalgiás határkerülés – Kaplony - képes beszámoló





A tegnap, július 26-án L. Lóránt barátomnak köszönhetően az egykori Ecsedi láp vidékén egy szép „határkerülésben” volt részem. Ebből szeretnék néhány lencse végre kapott mozzanatot megosztani a blog látogatóival.

A többi kép ide kattintva látható

szerda, július 19, 2017

Szünidő – Imre atya írása Stuttgartból

Szünidő
A következő kis történet igen csak elgondolkoztatott. Egy kínai professzor meglátogatta berlini kollégáját. Amint megérkezett a pályaudvarra, barátja már türelmetlenül várta. – „Igyekezz” – mondta neki, „azonnal indul a busz. Ha ezt lekéssük, akkor majd csak tíz perc múlva indul a következő.” A kínai professzor nagy nyugalommal azt kérdezte: – „És mit csinálunk a tíz perccel, ha hamarabb érkezünk oda?”

Rohanó világunkban egyre kevesebb az idő.
Mindenhova sietve megyünk.
Ha kocsival vagyunk és előttünk a lámpa „narancssárgára” vált, még hamar áthajtunk rajta, nehogy egy percet is „elveszítsünk”.
Ha autóúton megyünk, sokszor veszélyes előzésekbe is belemegyünk, mert „sietünk”.
Határidőnaplónk egyre telítettebb. Egyszerre több dolgot is végzünk, hogy hamar a végükre érjünk. Hogy milyen minőséggel, az már más kérdés…
Sokan munkaszünetük idejét is azzal töltik, hogy közben mindenféle fontosnak vélt dolgot elintéznek.
Olyanok is vannak, nem kevesen, akik a skypon való beszélgetés közben valakivel épp e-maileznek, másik kezükben pedig a maroktelefonon épp egy WhatsApp-ot küldenek…
Végül nem kevés azok száma, akik a szabadság ideje alatt is ide-oda rohannak, hogy minél több „élményben” legyen részük…

Pedig nem az a fontos, hogy sokat tegyünk, hanem az, hogy amit teszünk, azt alaposan és jól tegyük.
Nem az a fontos, hogy gyorsan dolgozzunk, hanem az, hogy hatásosan.
Munkánknak csak akkor van értelme, ha pontosan és szépen, nem pedig kapkodva tesszük. „Ne légy szeles. (…) Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – írja József Attila költőnk.

Ezért fontos a munka és a tevékenység után (vagy közben) a szünet. Ha ugyanis csak dolgozunk, akkor kifárad a testünk és a lelkünk.
Pihenés, kikapcsolódás alatt viszont mindkettő feltankolhat. Utána jobban és hatásosabban tudjuk végezni munkánkat.

Milyen legyen a hatékony szünet, a pihentető kikapcsolódás?

Mindenkinek más és más…
Egy banktisztviselő mesélte nekem, hogy időközben leszokott a kantinban való evésről, mert ebéd közben is állandóan a részvények állását kellett hallania társaitól. Mit csinál ehelyett? Ebédidő alatt elmegy, beül egy közeli templomba és élvezi a csendet. Neki ez a hatékony szünet.
Egy másik azt mesélte nekem, hogy ebédszünetben a parkba megy sétálni, hogy „kijárja” magából azt, ami nyomasztja.
Egyeseknek a felüdüléshez arra van szükségük, hogy találkozzanak másokkal, mások pedig inkább magukban akarnak maradni…

A csend, a nyugalom, a munka megszakítása azonban mindenkit gyógyít.

Engedi, hogy fellélegezzek, segít abban, hogy az új követelményeknek jobban eleget tegyek. Kinyitom az ablakot, hogy friss levegőt eresszek be, és a terheket lerakom…
És néha, talán anélkül, hogy keresném, még az is sikerül, hogy elengedjem magam és Isten tenyerébe hulljak…
Ilyenkor magamhoz találok, új erőre kapok, és az előttem álló munkát sokkal könnyebben végezhetem el.

Miért írom ezeket?

Mert most van a szabadság és a vakáció, a „nagy szünet” időszaka.
Vajon mi vár rám ott, ahova megyek?
Vajon ki tudom-e magam istenigazából pihenni?
Vajon lesz-e annyi időm, hogy önmagamhoz visszataláljak?
Isten adja, hogy így legyen!
Mindannyiótoknak egy nagyon szép vakációt, szünidőt és szabadságot kívánok!

És Ő, akinek mindenütt gondja van ránk, Aki fölöttünk őrködik, Akit a jó és a „rossz” időt adja, kísérjen el Titeket mindenhova, áldjon, illetve őrizzen meg Titeket, és hozzon vissza épségben és egészségben!

Ezt kívánja lelkipásztori és baráti szeretettel

Imre atya
Stuttgart, 2017. július 09.

Megvédeni Ferenc pápát?! - Kuzmányi István írása - Magyar Kurír

Az elmúlt hetekben felerősödtek hazánkban a véleményformáló média felületein a Ferenc pápát érő kritikák. A jelenségre reflektál az alábbi főszerkesztői írás.



A közösségi oldalakon Ferenc pápát „szenilis öregemberező” kritikai hang megjelenésekor tavaly azt hittük, elértük a hazai „közbeszéd” mélypontját. Tévedtünk. A magyar sajtót nemrég járta be a Miskolci Televízióban adott „helyzetkép”, amely a műsor címével egyezően egy látlelet a sajtóból táplálkozó féligazságokból, csúsztatásokból kiinduló, félelmeinkre alapozó társadalmi közbeszédünkről. A pápát „argentin libsiző”, „genderben hívő marhának” tituláló és persze összeesküvés-elméleteken alapuló vélemény előtt mintha bénultan állnánk.

Felmerül a kérdés, hogy szabad-e és kell-e cáfolni mindezt, avagy az elmondottakkal szemben meg kell-e védeni a Szentatyát? A válasz: igen is, meg nem is. Hiszen ha csak egyszerű cáfolatról beszélnénk, az összeesküvés-elmélet kapcsán maga XVI. Benedek emeritus pápa jön segítségünkre, aki már sokszor, számtalan helyen leleplezte a lemondatása kapcsán szárnyra kelt pletykák ostobaságait. Vagy hosszan idézhetnénk a Szentatya genderelmélet kapcsán elmondott szavait…

A folytatás ide kattintva érhető el.

hétfő, július 17, 2017

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! - Évközi 15. vasárnap - HANGANYAG

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait… egy egyszerű születésnap is nagyon jó alkalmat szolgáltat arra, hogy a hétköznapi rohanások közepette egy kissé megálljunk, és tudatosan időt szakítsunk arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe…

vasárnap, július 16, 2017

Mindent Dosztojevszkijről

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Ha nem tudnánk, kiről van szó, akkor is felkeltené az érdeklődésünket, kit takar ez a név, miféle személyiséget. Ha pedig akár csak egyetlen oldalt is elolvasunk tőle, azonnal a hatása alá kerülünk, képtelenek vagyunk, de nem is akarunk szabadulni...


Ljudmila Szaraszkina orosz irodalomtörténész több mint hétszáz oldalas monográfiájában korabeli és később keletkezett dokumentumok, visszaemlékezések és Dosztojevszkij alkotásai alapján mutatja be ezt az egyedülálló életművet az író születésétől kezdve haláláig. Feltárja családja történetét is, egészen a középkorig visszamenőleg. Szakít az irodalomtörténet-írás általánosan elfogadott kliséjével, hogy az író apja idült alkoholista, erőszakos ember lett volna, akit a jobbágyai agyonvertek. Ezzel szemben megbecsült orvos volt, akit betegei nagyon szerettek, és az állam is elismerte munkásságát. Feleségével együtt nagy szeretetben nevelték hét gyermeküket, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy művelt, olvasott felnőttekké váljanak. Dosztojevszkij élete vége felé igen nagyra értékelte, hogy a szellemi-lelki fejlődéséhez szükséges könyveket, így a négy evangéliumot vagy az Ószövetségből Jób történetét, szülei jóvoltából kellő időben olvashatta. Még az írók körében is rendkívülinek számító műveltségét kamasz-, illetve fiatalkorában alapozta meg. 

Az írás folytatása ide a Magyar Kurír oldalára kattintva olvasható.

szombat, július 15, 2017

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! - Évközi 15. vasárnap

Az Úr Jézus a legjobb pedagógus, tanító. Tanítása nem száraz elmélet volt. Az egyik Kafarnaumi beszédében mondta: „Hozzátok intézet szavaim lélek és élet”(Jn 6,63). Ő úgy tanította az embereket, hogy az isteni igazságokat egyszerűen, rövid és érthető módon, az életből vett történetekkel és példákkal hozta közel hallgatóinak szívéhez. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. A mai evangéliumban ilyen történetet, példabeszédet hallhattunk (Mt 13,1-23).

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart elérni: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön akart szólni, másrészt meg akart osztani velük valami nagyon fontosat, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, a szívvel való látást igénylik.
Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak nyilvánvaló, felszínes értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

A mai példabeszéd sikeresebb megértéséhez jó tudnunk, hogy Jézus korában, a Szentföldön nem úgy vetettek, mint ahogy nálunk volt szokásban, hogy előbb fölszántották a földet és csak utána vetették el a magot, majd beboronálták. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint manapság. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, műveletlen volt arra, hogy az új vetést befogadja. Először bevetették a földet, egészen a mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.
Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld.
Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, csak azután látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

Az emberi szívek állapota, amit a példabeszédben a föld, a talaj szimbolizál ma sem egyforma. Egyesek szívének jellemvonása érdektelenséget tükröz, másokét könnyelműség jellemzi, illetve az anyagiasság és állhatatlanság van benne túlsúlyban. A mag, Isten igéje, az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában nem hallják meg; mert nem érdekli őket, sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne; azaz meghallják, de az érdektelenség miatt nem veszik komolyan, tövisek közé hull (Mk 4,7), de az emberi szívekben a sokféle gond, hamarosan megfojtja. De egy rész jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve az emberekkel bő termést hozzanak.

Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva, az emberek gyarlósága ellenére is termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait és biztosítja a termést.
Milyen jó lenne ha találnánk alkalmat arra, hogy a hétköznapi rohanások közepette egy kissé megálljunk, és tudatosan időt szakítsunk arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a Genezáret-tó partján, a nagy tömeg előtt. Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem szól. Ezek a magok ma felém hullnak, a lelkem, a szívem földjébe.
Én milyen föld, milyen talaj vagyok a mag számára? Útfél? Hallottuk, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a járókelők által letaposott földre hullott. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul a madarak egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.
Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Isten az Ő igéje által?

Köves talaj vagyok? A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe, de a perzselő Nap hamar kiszárította mivel nem volt elég nedvessége, tápláléka.
Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de visszatérek a „világba”, a szürke-hétköznapokba, és jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.
Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. S miközben meg akarok felelni a munkahelyi elvárásoknak, a család, az ismerősök igényeinek, aközben már nem marad időm Istenre,

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést is.
Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, a szomszédokkal való kapcsolatomban, a munkahelyemen, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!
Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok – felszínesség, könnyelműség, anyagiasság, állhatatlanság – miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.
A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk azzal, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható "sokaság," a kétmilliárd kétszázmillió tagot számláló, a világ lakosságának 32,8%-át kitevő "kereszténység," illetve az "egyházközség" része vagyunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt?
Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről. Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítanunk. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban "halló" füllel hallotta Jézus szavait, s lelkében az elvetett mag százszoros termést hoz.

Jézus az imént elhangzott példabeszédben "Isten országáról", a "mennyek országáról" tanítja az embereket, és arra akar rávilágítani, hogy az Ő tanítására, igéjére milyen sors vár az emberi lelkekben, szívekben: siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség egyaránt.
Viszont marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a "tanítványok" közé ", akiknek van fülük a hallásra?

Az evangéliumi tanítás mindannyiunk számára megfontolandó, mert nem sokban különbözünk a Jézust hallgató emberektől. Gyakorta előfordul velünk is, hogy értetlenkedve fogadjuk az evangéliumot, s bizony az is megtörténik, hogy kockára tesszük keresztény hivatásunkat.

Ezért a mai szentmisén, az Esztelneki Madonna közbenjárására arra kérjük Istent, adjon nekünk készséges, nyitott szívet tanításának befogadására, és erősítse bennünk a tanúságtevői hivatástudatot, hogy keresztény életünk valóban százszoros termést hozhasson, az Ő dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére.

péntek, július 14, 2017

Ferences programok: Ferences Ösvény augusztusban

Szárhegyi Ferences Kolostor - Fotó: Guia Hugó OFM
2017. augusztus 11–13. között a Szárhegyi Ferences Kolostorban (Szárhegy 549. szám) kerül sor a három hétvégéből álló Ferences Ösvény lelki programsorozat első találkozójára, amelyen Szent Ferenc életével és evangéliumi lelkiségével, vagyis a ferencességgel ismerkedhetnek meg a résztvevők. A programra – amelyen a helyek száma korlátozott – 17 és 35 év közötti fiatalokat várnak a szervezők. A Ferences Ösvény augusztus 11-én, pénteken este 6 órakor kezdődik, és augusztus 13-án, vasárnap délután ér véget.

Jelentkezni, illetve a találkozó részleteiről érdeklődni fr. Pantea Tibor ferences szerzetestől a 0746774701 telefonszámon, a frtibi@gmail.com e-mail címen, valamint a http://www.ferencesprogramok.ro/fr_osveny_augusztus honlapon lehet.

Borsodi L. László
ferences sajtóreferens
.

Ferences programok: Jubileumi FerBiT koncerttel

Idén 10. kiírásához érkezett a Főcze I. Bonaventúra dévai ferences szerzetespap által szervezett Ferences Biciklitúra. A jubileumi FerBiT-re július 19–24. között kerül sor a Szováta –  Gyergyószárhegy – Gyilkos-tó – Háromkút – Hidegség – Káronta – Csobányos – Csíksomlyó útvonalon.

Július 21-én este fél 9-től Hidegségen a Csángó és Fatányéros Panzió udvarán felállított szabadtéri színpadon a Psallite együttes tart koncertet, amelyre a rendezvény tízéves évfordulója alkalmából kerül sor.

A biciklitúrán való részvételre 2017. július 10-ig Bonaventúra testvérnél a 0741940171-es telefonszámon, a biciklistak@gmail.com e-mail címen vagy a www.ferbit.ro honlapon lehet.

Borsodi L. László
ferences sajtóreferens

hétfő, július 10, 2017

A nagykárolyi Carmina Renascentia régizene együttes vendégszereplése esztelneken - képekben



2017. július 9-én, a délelőtti ½ 11-es szentmisét követően került sor a régizene együttes koncertjére az esztelneki ferences templomban: „Énekkel, öröm-zengéssel Néki szolgáljatok!" címmel . 

A nagykárolyi CARMINA RENASCENTIA régizene együttes előadásában elhangzottak:

1.Claude Goudimel által szerzett, és Szenci Molnár Albert által ékes magyar nyelvre fordított zsoltárok 
2.Die beste Zeit /Melchior Vulpius-Luther Márton
3.Aus meines Herzens Grunde/Bodenschatz
4.Ènek Szent Lászlóról /Kájoni János -Cantionale Catholicum
5.Ave spetiose/ Hymni Latini-gyulafehérvári Mária-himnusz
6.Kánai menyegző/Vietorisz kódex
7.Bogáthi Fazakas Miklós:Az Úrnak országul hálát adjatok

Az együttes tagjai:
Keresztesi Ildikó – szoprán, hárfa, furulyák, görbekürt (művészeti vezető)
Lőrincz Tünde – alt, dob
Jónucz Alfonz – tenor, furulyák, görbekürt
Lőrincz Szilveszter – basszus, furulyák, viola da gamba
Vezér János – furulyák, görbekürt
Nagy Norbert – csembaló

Ezúton is hálás köszönet az együttes tagjainak, akik az utazás fáradalmait vállalva, áldozatot nem kímélve jöttek a mi kis falunkba, a régizene „nagyköveteiként” már másodszor, hogy megörvendeztessenek bennünket szakszerű zenélésükkel és lélekemelő szép éneklésükkel.
Isten fizesse a felejthetetlen élményt, amivel megajándékozták kis, templomi közösségünket!

fr. Szilveszter ofm

A többi kép ide kattintva nézhető meg

Hamarosan következik a hanganyag is. 

vasárnap, július 09, 2017

„Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura..." - Évközi 14. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz lehetővé teszi, hogy bepillantsunk Krisztus személyének misztériumába, az Atyával való bensőséges kapcsolatába. Az a legmegindítóbb, hogy ennek kinyilatkoztatását, feltárását a kicsinyeknek, az egyszerű embereknek, az alázatosaknak tartotta fenn Isten, azoknak, akiket az e világ bölcsei megvetnek és lenéznek, ezen utóbbiakat viszont határozottan kizárta: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és az okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!”(25)

Isten megtagadja önmaga megismertetését a tudásuk miatt felfuvalkodott bölcsektől, akik meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak, és azoknak az egyszerű embereknek nyilatkoztatja ki magát, akik a gyermek készségével nyílnak meg előtte, mivel tudatában vannak egyszerűségüknek, kicsinységüknek. Az ő számukra tartotta fenn azt a csodálatos megismerést, ami Jézus és a mennyei Atya között fennáll, s amit kizárólag Isten tud közölni az emberrel: „nem ismeri a Fiút senki más, mint az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (27)
Itt a szeretetben gyökerező megismerésről van szó, a kölcsönös megismerésről, amely által az Atya teljesen ismeri a Fiút és a Fiú az Atyát. Ez az ismeret arra utal, hogy Jézus, a megtestesült Fiú lénye mélységében tökéletesen egyenlő az Atyával. Talán ez az, az evangéliumi szakasz, amely a legvilágosabban állítja Jézus istenségét. Míg a bölcsek és okosak, az akkori és a mai írástudók és farizeusok, csupán embert látnak Jézusban, „az ács fiát” (Mt 13,55), az akkori és mindenkori egyszerű emberek mindig felismerik benne Isten Fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Jézus pedig pontosan ezeknek nyilatkoztatja ki, mutatja be önmagát és az Atyát a Szentlélekben.

Az Úr Jézus egyidejűleg gondol a szenvedés és a szorongatás földi körülményeire is, hiszen a kicsinyeknek, a szegényeknek és a megalázottaknak gyakran ezek közepette kell vergődniük, így hívogatja őket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket!” Felüdíti őket szeretetével, kinyilatkoztatva nekik az Atya szeretetét, és megtanítva őket arra, hogy gyermekként viszontszeressék Őt. A kinyilatkoztatás itt elsősorban nem értelmi és szóbeli közlést jelent, hanem azt, hogy Jézusban látható lett az Isten, akit csak Jézusban érthetünk meg igazán, vagyis akkor, ha elsajátítjuk Jézus életét és tanítását. S amennyire Jézushoz hasonlóak leszünk lelkületileg, gondolkodásban és magatartásban, annyira ismerjük meg az Atyát. Így senki sem részesedhet Isten közelségének vigasztalásában, felemelő boldogságában, csak az, aki közel kerül Jézushoz.

A győzedelmes Isten Fia nemcsak Jeruzsálembe vonult be szelíden és alázatosan, mint ahogy a próféta előre megjövendölte, hanem titokzatos módon a mai szentmisén is bevonul az Egyház ünneplő közösségébe, az átváltoztatás csendjében, melyet megelőz az ujjongó ének: „Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban! – s majd a szentáldozás pillanatában betér mindazok szívébe, akik készek őt befogadni, hogy szelídségébe és alázatába, sőt isteni életébe részesítse őket.
A szent, erős és halhatatlan Isten szelídsége abban nyilvánult meg, hogy sebezhetővé vált, amikor szabad akarattal ruházta fel az embert, s amikor elküldte és kiszolgáltatta a teremtménynek Szent Fiát. Ezért Jézus szájából a kijelentés, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, nem csupán emberi tulajdonságára vonatkozik, hanem az isteni lényeg kinyilatkoztatása.
Az emberi lélek is sebezhető, de leggyakrabban úgy keres sebére gyógyulást, hogy viszonozza az őt ért megbántást. Ha megbántanak, megsértődöm, és nem beszélek, ha erélyesebben szólnak ránk, visszaszólunk, ha megütnek, visszaütünk, hogy ne tűnjünk gyáváknak: amilyen a mosdó olyan a törölköző – mondjuk olykor, de a lelkünk ennek következtében békétlenné, nyugtalanná válik. Ilyenkor, ha érzékeny a lelkiismeret, lelkiismeret furdalást érzünk: miért nem tudtam hallgatni, miért is viszonoztam a rosszat rosszal?

Az Úr Jézus az első olvasmányban, Zakariás próféta által megjövendölt Messiásként mutatja meg magát (9,9): szelíd és alázatos király, aki nem a földi nagyságok pompájával és hatalmával lép fel, nem karddal oszt igazságot, hanem mindenhova békét visz: „Békét hirdet a népeknek” (10). Arra tanítja az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mint ő, szelíden, alázatosan, szeretettel hajoljanak Isten akaratának igája alá, amint ő is meghajolt a kereszt súlya alatt…
Hogy, mindezt hogyan kell érteni, s még inkább megélni a hétköznapi életben, a szentek és boldogok életéből olvashatjuk ki, akiket az Egyház elénk állit követendő példaként.

Az igazak is sokszor elbátortalanodnak. Lesz-e erejük kitartani a jó úton? Szent Ágoston biztatja őket: „Nem szakadt le a híd, amelyen az egykori szentek átmentek. Nem apadt ki az a forrás, amiből ők ittak. Ők példájukkal vonzzanak, bátorítanak bennünket és imáikkal közbenjárnak értünk.”
„Minden keresztény meghívatott az életszentségre, amelyet nem pusztán rendkívüli tettekkel lehet elérni. Egyetlen igazán fontos feltétele van a szentté válásnak: Jézus Krisztusra kell hallgatnunk, Őt kell követnünk, akkor is, amikor súlyos gondjaink vannak, akkor is, amikor ez nehéz feladat. A tragédiák és a boldogtalanság oka mindig az, hogy az ember eltávolodott Istentől” – mondta XVI Benedek pápa.
Nagyon jól tudta ezt a szatmári egyházmegye vértanú püspöke, Isten szolgája, Márton Áron kortársa, sorstársa, boldog Scheffler János, akit nem rég iktattak a boldogok sorába. Mivel nem akart boldogtalan életet élni, látszólag hatalommal rendelkezve, ezért inkább hallgatott keresztre feszítet Mesterére, s követte őt a keskeny, göröngyös és meredek úton a golgotára és onnan a boldog mennyországba.

Amikor 1942. március 26-án Scheffler Jánost XII. Pius pápa a szatmári egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki, a világban nehéz idők jártak. Mindenfele mérhetetlen szenvedést okozott a háború. Amikor pedig véget ért a háború, mindenki egy jobb életben reménykedett. De csakhamar bebizonyosodott, hogy egy másik nehéz idő következik, az istentelen kommunista terror ideje és az egyház üldözése.
Rövidesen megszüntették a romániai katolikus püspökségeket, feloszlatták a magyar szerzetesrendeket, elvették iskoláinkat, és kidolgozták a Rómától való elszakadás forgatókönyvét.

Vagyis, a kommunista hatalom el akarta szakítani a romániai Katolikus Egyházat Rómától. Azt szerette volna elérni, amit a kínai kommunistáknak sikerült megvalósítani és fenntartani mind a mai napig, vagyis leválasztani a „hazafias” katolikusokat Rómától. Valószínűleg biztosra vették, hogy itt is menni fog. Ennek érdekében a püspököket börtönbe zárták, megalázták és megkínozták. Scheffler püspöknek felajánlották: ismét hatalmat kaphat a kezébe és learathatja a nép dicsőítését, ha elvállalja a Rómától elszakított Katolikus Egyház vezetését. Újból püspök lehet, szabad és mindenki által tisztelt, ha vállalja, hogy kiszolgálja az istentagadó és emberi jogokat semmibe vevő hatalmat. Az is nyilvánvaló volt mindenki számára, mi vár rá, ha mégis nemet mond.
Talán meg is magyarázhatta volna magának is, másoknak is, hogy azért fogadja el Erdély bebörtönzött püspökének Márton Áronnak a székét, hogy majd új kapcsolatait felhasználva előnyöket alkudjon ki az egyháznak, hogy a pásztor nélkül maradt nyájakat, püspökségeket összefogja, kormányozza. De ő, nem így tett. Erre a csábításra válaszolta, Uraim: „Nem tehetem!”

Ma, amikor egy kis kényelemért, szórakozásért, anyagi előnyökért, olyan könnyen megalkuszunk, felhagyunk a vallás gyakorlásával, az imával, templomba járással, ma amikor egyéni, vagy politikai érdekekért háttérbe szorítjuk hitbeli meggyőződésünket és készek vagyunk a másik ember becsületébe belegázolni, képesek vagyunk egy kanál vízbe megfojtani, csakhogy céljainkat elérjük, akkor emberi ésszel nehéz felfogni, hogyan tudta visszautasítani a látszatra nagyszerű ajánlatot és választani a kényszerlakhelyt, majd a börtönt a „földalatti pokolba”, a kényszermunkát és a vértanúhalált.

Úgy tűnt, hogy a börtönből nincs menekvés, mindennek vége, világi szemmel nézve a helyzet reménytelen volt, úgy tűnt, hogy ő veszített… De valóban így volt? Ki volt a győztes és ki a legyőzött? Ki volt az erős és ki a gyenge? Hol vannak a győztesek és hol a legyőzött?
A vértanú püspökünknek boldoggá avatásával a Jó Isten válaszolt ezekre, a kérdésekre. Isten szolgája Scheffler János messze elnyomói fölé emelkedve, „hegyen állva” várta az ellenséget, és mindvégig, még a „földalatti pokol” celláiban, kihallgató termeiben is magasan elnyomói fölött állt a megpróbáltatások napjaiban. Olyan megrendítő életrajzában az a mozzanat, amikor felültetik a rabszállítóra, mellyel a Jilava-i börtönbe szállították, rabtársait arra kéri, hogy énekeljék el vele együtt az „Ó Mária, drága név” kezdetű éneket. A püspök érezte, hitte, hogy Isten vele van, még ha a látszat mást is mutat. Egy evilági, Isten és Egyházellenes sereggel szemben, a hite legyőzhetetlenné tette a püspököt.
És ez az, amiért a boldogok sorába, azaz oltárra emelte az egyház és ez az, amiért mi katolikusok büszkék lehetünk rá, és életpéldáját bátran követhetjük.
Mert ma – sokkal inkább, mint korábban – fennáll az a veszély, hogy az ember egyedül a téveszmék hálójába kerül. Ezért kell példaképüknek tekintenünk a szenteket, boldogokat és hitvalókat, akik megmutatják, hogy mi is az emberi lét valódi célja.
Mert a szentek olyan személyek, akik végsőkig megélik emberi mivoltukat, tökéletesen megvalósítják önmagukat. A siker nem egy bajnokcsapat, egy film hírneve, hanem az életszentségben maradéktalanul megvalósuló emberség. Ezért hívja Jézus boldogoknak a szenteket. A nyolc boldogság nem más, mint a szentek jellemzője. A lélekben szegények azok, akik nem rabjai a pénznek, a hatalomnak, a sikernek, a mítoszoknak, az erőszaknak, akik irgalmasak, nem gyűlölködnek, tiszta szívűek és boldogok. A szentek azok, akik hitelesen megvalósították Isten tervét, vagyis saját emberségüket. Vajon ki teljesebb ember, mint Assisi Szent Ferenc atyánk, mint a vértanú püspök, boldog Scheffler János, mint Erdély hitvaló püspöke Márton Áron, vagy melyik nő valósította meg jobban önmagát, mint a boldogságos Szűzanya, vagy kalkuttai Szent Teréz anya? A szentek és boldogok személyében olyan példaképekről van szó, akik megmutatják, hogy melyik úton járjunk, ha el akarunk jutni az életszentségre.

Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz: nyugalmat, békét talál a lelketek, ígéri Jézus azoknak, akik tőle akarnak tanulni. Természetesen egészen másfajta nyugalom az, amelyről Jézus beszél, mint az igazság érzetünk pillanatnyi kielégülése. De ez csak úgy érhető el, ha vállalom azt az olykor már-már kibírhatatlan feszültséget, mely abból fakad, hogy visszautasítom a nagy kísértő csábításait, hogy megválaszolatlanul hagyom az engem ért sérelmet.
Ez a test szerinti élet, az úgynevezett Ádámi, megváltás előtti, önistenítő emberi magatartás elutasítását jelenti és a lélek – az istengyermeki, az elkötelezett, tudatos hit szerinti élet vállalását. Tehát, ahelyett, hogy a könnyebbik részt választanánk, vagy éppenséggel visszavágnánk – akár fizikailag, akár szellemileg – lemondunk az elégtétel vételéről és felkínáljuk a bocsánatot, a békét, miként Tanító Mesterünk, Jézus Krisztus is tette a kereszten.
Kt. Krisztus hívása mindenkinek szól, aki fáradt és terhek súlya alatt görnyedezik, éppen ezért vegyük fontolóra fölszólítását, és valóban tanuljunk tőle. De ne csak úgy, hogy megpróbáljuk őt utánozni, hanem még inkább azzal, hogy belőle élve, az Ő testével táplálkozva, engedjük megvalósulni magunkban az ő szelíd és alázatos uralmát, a Lélek szerinti életet, azaz engedjük, hogy szentté tegyen bennünket.
Elmélkedésünket Léon Bloy francia konvertitának egy mondatával szeretném befejezni: „Csak egy fajta szomorúság létezik, mégpedig az, ha nem vagyunk szentek. Én azt szeretném, hogy senki ne ismerje ezt a szomorúságot, szeretném, ha mindenki szent lenne”.