Oldalak

vasárnap, július 23, 2017

P. de La Soujeole #5 : La nécessité des sacrements (III, 61)

Isten nem akarja a bűnös halálát/kárhozatát… - Évközi 16. vasárnap

Aratás - Esztelnek - Barátok kertje - 2015
Ha körültekintünk a világban, és a sok rosszat látjuk a TV képernyőjén, vagy olvasunk róla az újságban, interneten, ami naponta történik a nagyvilágban, de sajnos sokszor a közvetlen környezetünkben is, akkor a keresztény embernek könnyen támad, azaz érzése a mai evangéliumi szakaszból vett képpel élve, hogy több a konkoly, mint a jó mag, és hogy a gaz szinte elfojtja a termést. Könnyen bele tudunk tehát helyezkedni az evangéliumi példabeszéd szolgáinak lelkivilágába, akik csodálkoznak, és türelmetlenkedve kérdik: „Uram, ugye jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan került belé a konkoly? Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk?"
A tanítványok kérdése – érthető. Ősi nehézség, megválaszolatlan probléma: honnan a rossz, a gonosz jelenléte a világban, ha egyszer Isten is és a teremtése is jó? Hogy kerül oda konkoly? Talán a gazda – az Úr – nem elég figyelmes? Hisz hatalma volna megakadályozni a botrányt, avagy nem?

Szent Máté evangélista a földműves életéből vett képpel igyekszik választ adni, erre a természetfeletti igazságot érintő kérdésre.
„Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe" - kezdi Jézus a mennyek országáról szóló tanítását. Talán érthetőbb lenne, ha azt mondanánk, hogy a mennyek országának eljövetelével is úgy van, mint azzal az emberrel, aki jó magot vetett a földjébe. A párhuzamot nem a konkrét személy, hanem az esemény egésze között kell felfedeznünk.

Az éppen megszülető és máris üldözések közepette élő egyház a példabeszéd szolgáival és az ószövetségi igaz Jóbbal, vagy a zsoltárossal együtt teszi fel az örök kérdést: Honnan a rossz botránya, és miért élhetnek zavartalan nyugalomban a gonosztevők?
Talán még nagyobb lehetet az elkeseredettségük azoknak az első keresztényeknek, akik hitüket Jézusba helyezték, és abban a hitben éltek, hogy Jézus második eljövetele még az ő életükben bekövetkezik, és tapasztalniuk kellett, hogy késik, s ennél fogva az utolsó ítélet is, a bűnösök pedig élik világukat, a keresztény üldözőkkel nem történik semmi.
Már Keresztelő János hirdette, hogy utána jön az, aki "hatalmasabb", mint ő. „Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét, és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti" (Mt 3,12). Nem véletlen, ha az Aratás Urának szájába Szent Máté ugyanezeket a szavakat adja: „Megmondom az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe" (Mt 13,30).
Tudjuk azonban, hogy maga Keresztelő János is, elfogatása után, Heródes börtönében bizonytalanná vált Jézus kiléte felől, látva az ő viselkedését: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?" – kérdezteti tanítványaival Jézustól (Mt 11,3). Máshol a türelmetlen tanítványok az égiek haragját szeretnék lehívni az őket be nem fogadó szamaritánusok városára (Lk 9,54).

Valószínűnek tűnik, hogy Jézus tanítványai közül sokan táplálták magukban a megigazult, könyörtelenül tiszta lelkek közösségének vágyát. Azzal a tudattal élve, hogy ők Isten szent népe és az Úr elpusztítja majd a hitetleneket. Ezek után elképzelhetetlen volt számukra, hogy a messiási idők beköszöntével is fennmaradhat a rossz, és hogy az Üdvözítő műve akadályokba ütközhet.
Igen, ha már eltűrte „az ellenséges ember beavatkozását” a Magvető, itt az ideje, hogy gyomláljunk – vélik ma is az önmagukat igazaknak tartók. Isten országa azonban nem rögtönítélő bíróság.
Hogyan engedheti meg az Isten a konkoly növekedését, egyáltalán a létét… ez felháborító, gondolják a „jók”, kivéve… ha csak nem róluk/rólunk van szó. De ha magunkat látjuk a „konkoly” szerepében, hirtelen megenyhülünk. Hirtelen nagyra értékeljük Isten türelmét. Akkor hirtelen mi is jobbnak tartjuk, hogy várjunk csak az aratásig… Annyi minden történhet időközben! A szolgák türelmetlensége annyiban is abszurd, hogy édes mindegy, hogy a büntetés, amit itt elégetésként ír le a szerző, most vagy később éri utol a vétkest. Az igazi tét, hogy örök időkre szól az ítélet. Ezért is, csak az számít, hogy elkerüljük a büntetést, hogy aratáskor ne kerüljünk szórólapátra, hanem a magtárba!

A konkoly és a búza példabeszédével Jézus válaszol mindezekre a türelmetlenségekre és kétségekre, a bűnös ember megtűrését illetően. Itt is a végső győzelem üzenetének ugyanazzal a reményt keltő kibontakozásával találkozunk, mint a magvetőről szóló példabeszédben. Amint Jézusban elérkezett Isten küldötte, a Magvető, úgy lesz majd ugyanaz a Jézus az idők végezetén az Aratás Ura.
Az ítélkezés tehát nem a mi dolgunk, és a "farizeusi" hívő magatartás láttán, mely önmagát mások fölé ítélőbíróként állítja, Jézus szavait idézhetjük: „Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből." (Mt 7,5).

Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal: Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni állandó küzdelmet, harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre, és hogy új eget és új földet teremtsen. De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme elsősorban az emberek szívében.
Az Úr Jézus tehát eljön az idők végén, amikor Isten az üdvösség ajándékával tölti be azt a világot, amely felkészülten várja eljövetelét. Azonban akik elzárkóztak az üdvözítő Isten elől, azok kimaradnak ebből az Isten által megújult világból, mert, ahogy Jézus fogalmaz: aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt. .
Addig az időpontig azonban megmarad a világban a jó és a rossz küzdelme, amelyet sokszor az a látszat kísér, hogy a rossz győzedelmeskedett. Ez a látszólagos vereség már Jézus életében is megmutatkozott. Ahová Jézus lépett, mindenütt betegekkel, ördögtől megszállottakkal találkozott, mindenütt meg nem értéssel és ellenségeskedéssel kellett szembenéznie. A gonosz látszólag győzelmet aratott, mert sikerült Jézust igazságtalanul keresztre feszíteni. Ez azonban csak látszat szerint volt kudarc, mert valójában a szenvedés útja lett, azaz út, amelyen keresztül az Istentől jövő üdvösség beárad a világba. Krisztus szenvedése és halála bűneinkért felajánlott engesztelő áldozat volt, így nyílt meg számunkra az üdvösség útja.
Épen ezért a feszület előtt állva nem találunk szavakat. Az Úr Jézus rettenetes kereszthalála a végsőkig kitartó hűségének és minden ember iránti szeretetének legmagasabb rendű bizonyítéka. A kereszt az istenszeretetnek, a megbocsátásnak és az üdvösségnek a helye.
„A világ felfeszítette a keresztre a szeretetet” mondta Jan Korec szlovák bíboros, azonban a kereszt világítja meg az egész világot, ahol pusztít a bűn, a gyűlölet, a bosszú, a féktelen szenvedélyek, üldözések, öldöklések, eljutva egészen a náci és szovjet haláltáborokig, vagy a napjainkban is dúló háborúkig, mely ártatlan emberek vérét ontja, vagy a hitük miatt zaklatott, anyagi javaiktól, s olykor életüktől megfosztott keresztényekig, illetve a több millió abortuszig…
A Golgotán azonban felgyullad a remény lángja, a jobb lator bűnbánatot tart, a bűn már nem legyőzhetetlen rossz, Jézus feltámad a harmadik napon. A halál és a feltámadás ugyanannak az egyetlen isteni tervnek a két szempontja. A mag, amely elhal, gyümölcsöt terem. A keresztre feszített Úrnak hatalma van ahhoz, hogy minden embert magához vonzzon és boldogítson.

Ha tehát a világban olyan jeleket látunk, amelyek mintha azt jeleznék, hogy Isten nem törődik a világgal, akkor tudnunk kell, hogy ez azért van, mert Isten nem akarja, hogy a konkollyal a búza is kitépődjön, Isten nem akarja a bűnös halálát, kárhozatát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Amikor a saját életünkben találkozunk a rosszal, olyan helyzetbe kerülünk, amelyből nem látszik továbbvezető út, nem szabad engednünk a kísértésnek, amely azt súgja, Isten elhagyott minket.
A szenvedésnek és a rossznak sokféle látványos jelenléte a világban arra utaló jel is lehet, bármennyire is idegenkedünk tőle, hogy Isten közeledik felénk az üdvösség ajándékával. Így a szenvedés és a rossz a remény jelévé válhat a hívő ember számára.

Ez nem valami rendkívüli elmélet, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Való igaz, hogy szépségét és értékét csak mélyen hívő szemmel tudjuk felfedezni. A szenvedés a felszínről nézve soha nem szép és nem kívánatos, maga Jézus is szeretet volna szabadulni tőle az olajfák hegyén… De Krisztus Urunk kereszthalála óta a hívő ember számára nyilvánvaló, hogy van értéke és értelme. Abban az életben, amelyet összetört az ellenségeskedés, a szeretetlenség, a gyűlölet, a zűrzavar, Jézus jön felénk Isten erejével és az üdvösséggel a világba… az én világomba is.

Testével és vérével, életével, amelyet a gonoszság feszített keresztre, meggyógyította a bűn által okozott sebeket. Ezzel a gyógyító jelenlétével van jelen közöttünk, amelynek az eucharisztikus áldozat, az Oltáriszentség a legnagyobb jele, ahol táplálékul adja önmagát nekünk naponta ezerszer és ezerszer, a világ minden oltárán, hogy belőle és vele táplálkozva küzdhessünk a rossz és a szenvedés ellen, de ha Mennyei Atyánk úgy látja jónak, akkor Szent Fiához hasonlóan járhassuk keresztutunkat, amely a nagypénteki eseményeken át is, a mennyei dicsőségbe vezet.

szerda, július 19, 2017

Szünidő – Imre atya írása Stuttgartból

Szünidő
A következő kis történet igen csak elgondolkoztatott. Egy kínai professzor meglátogatta berlini kollégáját. Amint megérkezett a pályaudvarra, barátja már türelmetlenül várta. – „Igyekezz” – mondta neki, „azonnal indul a busz. Ha ezt lekéssük, akkor majd csak tíz perc múlva indul a következő.” A kínai professzor nagy nyugalommal azt kérdezte: – „És mit csinálunk a tíz perccel, ha hamarabb érkezünk oda?”

Rohanó világunkban egyre kevesebb az idő.
Mindenhova sietve megyünk.
Ha kocsival vagyunk és előttünk a lámpa „narancssárgára” vált, még hamar áthajtunk rajta, nehogy egy percet is „elveszítsünk”.
Ha autóúton megyünk, sokszor veszélyes előzésekbe is belemegyünk, mert „sietünk”.
Határidőnaplónk egyre telítettebb. Egyszerre több dolgot is végzünk, hogy hamar a végükre érjünk. Hogy milyen minőséggel, az már más kérdés…
Sokan munkaszünetük idejét is azzal töltik, hogy közben mindenféle fontosnak vélt dolgot elintéznek.
Olyanok is vannak, nem kevesen, akik a skypon való beszélgetés közben valakivel épp e-maileznek, másik kezükben pedig a maroktelefonon épp egy WhatsApp-ot küldenek…
Végül nem kevés azok száma, akik a szabadság ideje alatt is ide-oda rohannak, hogy minél több „élményben” legyen részük…

Pedig nem az a fontos, hogy sokat tegyünk, hanem az, hogy amit teszünk, azt alaposan és jól tegyük.
Nem az a fontos, hogy gyorsan dolgozzunk, hanem az, hogy hatásosan.
Munkánknak csak akkor van értelme, ha pontosan és szépen, nem pedig kapkodva tesszük. „Ne légy szeles. (…) Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – írja József Attila költőnk.

Ezért fontos a munka és a tevékenység után (vagy közben) a szünet. Ha ugyanis csak dolgozunk, akkor kifárad a testünk és a lelkünk.
Pihenés, kikapcsolódás alatt viszont mindkettő feltankolhat. Utána jobban és hatásosabban tudjuk végezni munkánkat.

Milyen legyen a hatékony szünet, a pihentető kikapcsolódás?

Mindenkinek más és más…
Egy banktisztviselő mesélte nekem, hogy időközben leszokott a kantinban való evésről, mert ebéd közben is állandóan a részvények állását kellett hallania társaitól. Mit csinál ehelyett? Ebédidő alatt elmegy, beül egy közeli templomba és élvezi a csendet. Neki ez a hatékony szünet.
Egy másik azt mesélte nekem, hogy ebédszünetben a parkba megy sétálni, hogy „kijárja” magából azt, ami nyomasztja.
Egyeseknek a felüdüléshez arra van szükségük, hogy találkozzanak másokkal, mások pedig inkább magukban akarnak maradni…

A csend, a nyugalom, a munka megszakítása azonban mindenkit gyógyít.

Engedi, hogy fellélegezzek, segít abban, hogy az új követelményeknek jobban eleget tegyek. Kinyitom az ablakot, hogy friss levegőt eresszek be, és a terheket lerakom…
És néha, talán anélkül, hogy keresném, még az is sikerül, hogy elengedjem magam és Isten tenyerébe hulljak…
Ilyenkor magamhoz találok, új erőre kapok, és az előttem álló munkát sokkal könnyebben végezhetem el.

Miért írom ezeket?

Mert most van a szabadság és a vakáció, a „nagy szünet” időszaka.
Vajon mi vár rám ott, ahova megyek?
Vajon ki tudom-e magam istenigazából pihenni?
Vajon lesz-e annyi időm, hogy önmagamhoz visszataláljak?
Isten adja, hogy így legyen!
Mindannyiótoknak egy nagyon szép vakációt, szünidőt és szabadságot kívánok!

És Ő, akinek mindenütt gondja van ránk, Aki fölöttünk őrködik, Akit a jó és a „rossz” időt adja, kísérjen el Titeket mindenhova, áldjon, illetve őrizzen meg Titeket, és hozzon vissza épségben és egészségben!

Ezt kívánja lelkipásztori és baráti szeretettel

Imre atya
Stuttgart, 2017. július 09.

Megvédeni Ferenc pápát?! - Kuzmányi István írása - Magyar Kurír

Az elmúlt hetekben felerősödtek hazánkban a véleményformáló média felületein a Ferenc pápát érő kritikák. A jelenségre reflektál az alábbi főszerkesztői írás.



A közösségi oldalakon Ferenc pápát „szenilis öregemberező” kritikai hang megjelenésekor tavaly azt hittük, elértük a hazai „közbeszéd” mélypontját. Tévedtünk. A magyar sajtót nemrég járta be a Miskolci Televízióban adott „helyzetkép”, amely a műsor címével egyezően egy látlelet a sajtóból táplálkozó féligazságokból, csúsztatásokból kiinduló, félelmeinkre alapozó társadalmi közbeszédünkről. A pápát „argentin libsiző”, „genderben hívő marhának” tituláló és persze összeesküvés-elméleteken alapuló vélemény előtt mintha bénultan állnánk.

Felmerül a kérdés, hogy szabad-e és kell-e cáfolni mindezt, avagy az elmondottakkal szemben meg kell-e védeni a Szentatyát? A válasz: igen is, meg nem is. Hiszen ha csak egyszerű cáfolatról beszélnénk, az összeesküvés-elmélet kapcsán maga XVI. Benedek emeritus pápa jön segítségünkre, aki már sokszor, számtalan helyen leleplezte a lemondatása kapcsán szárnyra kelt pletykák ostobaságait. Vagy hosszan idézhetnénk a Szentatya genderelmélet kapcsán elmondott szavait…

A folytatás ide kattintva érhető el.

hétfő, július 17, 2017

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! - Évközi 15. vasárnap - HANGANYAG

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait… egy egyszerű születésnap is nagyon jó alkalmat szolgáltat arra, hogy a hétköznapi rohanások közepette egy kissé megálljunk, és tudatosan időt szakítsunk arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe…

vasárnap, július 16, 2017

Mindent Dosztojevszkijről

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Ha nem tudnánk, kiről van szó, akkor is felkeltené az érdeklődésünket, kit takar ez a név, miféle személyiséget. Ha pedig akár csak egyetlen oldalt is elolvasunk tőle, azonnal a hatása alá kerülünk, képtelenek vagyunk, de nem is akarunk szabadulni...


Ljudmila Szaraszkina orosz irodalomtörténész több mint hétszáz oldalas monográfiájában korabeli és később keletkezett dokumentumok, visszaemlékezések és Dosztojevszkij alkotásai alapján mutatja be ezt az egyedülálló életművet az író születésétől kezdve haláláig. Feltárja családja történetét is, egészen a középkorig visszamenőleg. Szakít az irodalomtörténet-írás általánosan elfogadott kliséjével, hogy az író apja idült alkoholista, erőszakos ember lett volna, akit a jobbágyai agyonvertek. Ezzel szemben megbecsült orvos volt, akit betegei nagyon szerettek, és az állam is elismerte munkásságát. Feleségével együtt nagy szeretetben nevelték hét gyermeküket, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy művelt, olvasott felnőttekké váljanak. Dosztojevszkij élete vége felé igen nagyra értékelte, hogy a szellemi-lelki fejlődéséhez szükséges könyveket, így a négy evangéliumot vagy az Ószövetségből Jób történetét, szülei jóvoltából kellő időben olvashatta. Még az írók körében is rendkívülinek számító műveltségét kamasz-, illetve fiatalkorában alapozta meg. 

Az írás folytatása ide a Magyar Kurír oldalára kattintva olvasható.

szombat, július 15, 2017

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! - Évközi 15. vasárnap

Az Úr Jézus a legjobb pedagógus, tanító. Tanítása nem száraz elmélet volt. Az egyik Kafarnaumi beszédében mondta: „Hozzátok intézet szavaim lélek és élet”(Jn 6,63). Ő úgy tanította az embereket, hogy az isteni igazságokat egyszerűen, rövid és érthető módon, az életből vett történetekkel és példákkal hozta közel hallgatóinak szívéhez. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. A mai evangéliumban ilyen történetet, példabeszédet hallhattunk (Mt 13,1-23).

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart elérni: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön akart szólni, másrészt meg akart osztani velük valami nagyon fontosat, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, a szívvel való látást igénylik.
Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak nyilvánvaló, felszínes értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

A mai példabeszéd sikeresebb megértéséhez jó tudnunk, hogy Jézus korában, a Szentföldön nem úgy vetettek, mint ahogy nálunk volt szokásban, hogy előbb fölszántották a földet és csak utána vetették el a magot, majd beboronálták. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint manapság. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, műveletlen volt arra, hogy az új vetést befogadja. Először bevetették a földet, egészen a mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.
Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld.
Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, csak azután látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

Az emberi szívek állapota, amit a példabeszédben a föld, a talaj szimbolizál ma sem egyforma. Egyesek szívének jellemvonása érdektelenséget tükröz, másokét könnyelműség jellemzi, illetve az anyagiasság és állhatatlanság van benne túlsúlyban. A mag, Isten igéje, az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában nem hallják meg; mert nem érdekli őket, sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne; azaz meghallják, de az érdektelenség miatt nem veszik komolyan, tövisek közé hull (Mk 4,7), de az emberi szívekben a sokféle gond, hamarosan megfojtja. De egy rész jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve az emberekkel bő termést hozzanak.

Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva, az emberek gyarlósága ellenére is termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait és biztosítja a termést.
Milyen jó lenne ha találnánk alkalmat arra, hogy a hétköznapi rohanások közepette egy kissé megálljunk, és tudatosan időt szakítsunk arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a Genezáret-tó partján, a nagy tömeg előtt. Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem szól. Ezek a magok ma felém hullnak, a lelkem, a szívem földjébe.
Én milyen föld, milyen talaj vagyok a mag számára? Útfél? Hallottuk, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a járókelők által letaposott földre hullott. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul a madarak egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.
Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Isten az Ő igéje által?

Köves talaj vagyok? A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe, de a perzselő Nap hamar kiszárította mivel nem volt elég nedvessége, tápláléka.
Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de visszatérek a „világba”, a szürke-hétköznapokba, és jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.
Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. S miközben meg akarok felelni a munkahelyi elvárásoknak, a család, az ismerősök igényeinek, aközben már nem marad időm Istenre,

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést is.
Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, a szomszédokkal való kapcsolatomban, a munkahelyemen, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!
Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok – felszínesség, könnyelműség, anyagiasság, állhatatlanság – miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.
A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk azzal, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható "sokaság," a kétmilliárd kétszázmillió tagot számláló, a világ lakosságának 32,8%-át kitevő "kereszténység," illetve az "egyházközség" része vagyunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt?
Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről. Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítanunk. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban "halló" füllel hallotta Jézus szavait, s lelkében az elvetett mag százszoros termést hoz.

Jézus az imént elhangzott példabeszédben "Isten országáról", a "mennyek országáról" tanítja az embereket, és arra akar rávilágítani, hogy az Ő tanítására, igéjére milyen sors vár az emberi lelkekben, szívekben: siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség egyaránt.
Viszont marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a "tanítványok" közé ", akiknek van fülük a hallásra?

Az evangéliumi tanítás mindannyiunk számára megfontolandó, mert nem sokban különbözünk a Jézust hallgató emberektől. Gyakorta előfordul velünk is, hogy értetlenkedve fogadjuk az evangéliumot, s bizony az is megtörténik, hogy kockára tesszük keresztény hivatásunkat.

Ezért a mai szentmisén, az Esztelneki Madonna közbenjárására arra kérjük Istent, adjon nekünk készséges, nyitott szívet tanításának befogadására, és erősítse bennünk a tanúságtevői hivatástudatot, hogy keresztény életünk valóban százszoros termést hozhasson, az Ő dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére.

péntek, július 14, 2017

Ferences programok: Ferences Ösvény augusztusban

Szárhegyi Ferences Kolostor - Fotó: Guia Hugó OFM
2017. augusztus 11–13. között a Szárhegyi Ferences Kolostorban (Szárhegy 549. szám) kerül sor a három hétvégéből álló Ferences Ösvény lelki programsorozat első találkozójára, amelyen Szent Ferenc életével és evangéliumi lelkiségével, vagyis a ferencességgel ismerkedhetnek meg a résztvevők. A programra – amelyen a helyek száma korlátozott – 17 és 35 év közötti fiatalokat várnak a szervezők. A Ferences Ösvény augusztus 11-én, pénteken este 6 órakor kezdődik, és augusztus 13-án, vasárnap délután ér véget.

Jelentkezni, illetve a találkozó részleteiről érdeklődni fr. Pantea Tibor ferences szerzetestől a 0746774701 telefonszámon, a frtibi@gmail.com e-mail címen, valamint a http://www.ferencesprogramok.ro/fr_osveny_augusztus honlapon lehet.

Borsodi L. László
ferences sajtóreferens
.

Ferences programok: Jubileumi FerBiT koncerttel

Idén 10. kiírásához érkezett a Főcze I. Bonaventúra dévai ferences szerzetespap által szervezett Ferences Biciklitúra. A jubileumi FerBiT-re július 19–24. között kerül sor a Szováta –  Gyergyószárhegy – Gyilkos-tó – Háromkút – Hidegség – Káronta – Csobányos – Csíksomlyó útvonalon.

Július 21-én este fél 9-től Hidegségen a Csángó és Fatányéros Panzió udvarán felállított szabadtéri színpadon a Psallite együttes tart koncertet, amelyre a rendezvény tízéves évfordulója alkalmából kerül sor.

A biciklitúrán való részvételre 2017. július 10-ig Bonaventúra testvérnél a 0741940171-es telefonszámon, a biciklistak@gmail.com e-mail címen vagy a www.ferbit.ro honlapon lehet.

Borsodi L. László
ferences sajtóreferens

hétfő, július 10, 2017

A nagykárolyi Carmina Renascentia régizene együttes vendégszereplése esztelneken - képekben



2017. július 9-én, a délelőtti ½ 11-es szentmisét követően került sor a régizene együttes koncertjére az esztelneki ferences templomban: „Énekkel, öröm-zengéssel Néki szolgáljatok!" címmel . 

A nagykárolyi CARMINA RENASCENTIA régizene együttes előadásában elhangzottak:

1.Claude Goudimel által szerzett, és Szenci Molnár Albert által ékes magyar nyelvre fordított zsoltárok 
2.Die beste Zeit /Melchior Vulpius-Luther Márton
3.Aus meines Herzens Grunde/Bodenschatz
4.Ènek Szent Lászlóról /Kájoni János -Cantionale Catholicum
5.Ave spetiose/ Hymni Latini-gyulafehérvári Mária-himnusz
6.Kánai menyegző/Vietorisz kódex
7.Bogáthi Fazakas Miklós:Az Úrnak országul hálát adjatok

Az együttes tagjai:
Keresztesi Ildikó – szoprán, hárfa, furulyák, görbekürt (művészeti vezető)
Lőrincz Tünde – alt, dob
Jónucz Alfonz – tenor, furulyák, görbekürt
Lőrincz Szilveszter – basszus, furulyák, viola da gamba
Vezér János – furulyák, görbekürt
Nagy Norbert – csembaló

Ezúton is hálás köszönet az együttes tagjainak, akik az utazás fáradalmait vállalva, áldozatot nem kímélve jöttek a mi kis falunkba, a régizene „nagyköveteiként” már másodszor, hogy megörvendeztessenek bennünket szakszerű zenélésükkel és lélekemelő szép éneklésükkel.
Isten fizesse a felejthetetlen élményt, amivel megajándékozták kis, templomi közösségünket!

fr. Szilveszter ofm

A többi kép ide kattintva nézhető meg

Hamarosan következik a hanganyag is. 

vasárnap, július 09, 2017

„Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura..." - Évközi 14. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz lehetővé teszi, hogy bepillantsunk Krisztus személyének misztériumába, az Atyával való bensőséges kapcsolatába. Az a legmegindítóbb, hogy ennek kinyilatkoztatását, feltárását a kicsinyeknek, az egyszerű embereknek, az alázatosaknak tartotta fenn Isten, azoknak, akiket az e világ bölcsei megvetnek és lenéznek, ezen utóbbiakat viszont határozottan kizárta: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és az okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!”(25)

Isten megtagadja önmaga megismertetését a tudásuk miatt felfuvalkodott bölcsektől, akik meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak, és azoknak az egyszerű embereknek nyilatkoztatja ki magát, akik a gyermek készségével nyílnak meg előtte, mivel tudatában vannak egyszerűségüknek, kicsinységüknek. Az ő számukra tartotta fenn azt a csodálatos megismerést, ami Jézus és a mennyei Atya között fennáll, s amit kizárólag Isten tud közölni az emberrel: „nem ismeri a Fiút senki más, mint az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (27)
Itt a szeretetben gyökerező megismerésről van szó, a kölcsönös megismerésről, amely által az Atya teljesen ismeri a Fiút és a Fiú az Atyát. Ez az ismeret arra utal, hogy Jézus, a megtestesült Fiú lénye mélységében tökéletesen egyenlő az Atyával. Talán ez az, az evangéliumi szakasz, amely a legvilágosabban állítja Jézus istenségét. Míg a bölcsek és okosak, az akkori és a mai írástudók és farizeusok, csupán embert látnak Jézusban, „az ács fiát” (Mt 13,55), az akkori és mindenkori egyszerű emberek mindig felismerik benne Isten Fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Jézus pedig pontosan ezeknek nyilatkoztatja ki, mutatja be önmagát és az Atyát a Szentlélekben.

Az Úr Jézus egyidejűleg gondol a szenvedés és a szorongatás földi körülményeire is, hiszen a kicsinyeknek, a szegényeknek és a megalázottaknak gyakran ezek közepette kell vergődniük, így hívogatja őket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket!” Felüdíti őket szeretetével, kinyilatkoztatva nekik az Atya szeretetét, és megtanítva őket arra, hogy gyermekként viszontszeressék Őt. A kinyilatkoztatás itt elsősorban nem értelmi és szóbeli közlést jelent, hanem azt, hogy Jézusban látható lett az Isten, akit csak Jézusban érthetünk meg igazán, vagyis akkor, ha elsajátítjuk Jézus életét és tanítását. S amennyire Jézushoz hasonlóak leszünk lelkületileg, gondolkodásban és magatartásban, annyira ismerjük meg az Atyát. Így senki sem részesedhet Isten közelségének vigasztalásában, felemelő boldogságában, csak az, aki közel kerül Jézushoz.

A győzedelmes Isten Fia nemcsak Jeruzsálembe vonult be szelíden és alázatosan, mint ahogy a próféta előre megjövendölte, hanem titokzatos módon a mai szentmisén is bevonul az Egyház ünneplő közösségébe, az átváltoztatás csendjében, melyet megelőz az ujjongó ének: „Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban! – s majd a szentáldozás pillanatában betér mindazok szívébe, akik készek őt befogadni, hogy szelídségébe és alázatába, sőt isteni életébe részesítse őket.
A szent, erős és halhatatlan Isten szelídsége abban nyilvánult meg, hogy sebezhetővé vált, amikor szabad akarattal ruházta fel az embert, s amikor elküldte és kiszolgáltatta a teremtménynek Szent Fiát. Ezért Jézus szájából a kijelentés, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, nem csupán emberi tulajdonságára vonatkozik, hanem az isteni lényeg kinyilatkoztatása.
Az emberi lélek is sebezhető, de leggyakrabban úgy keres sebére gyógyulást, hogy viszonozza az őt ért megbántást. Ha megbántanak, megsértődöm, és nem beszélek, ha erélyesebben szólnak ránk, visszaszólunk, ha megütnek, visszaütünk, hogy ne tűnjünk gyáváknak: amilyen a mosdó olyan a törölköző – mondjuk olykor, de a lelkünk ennek következtében békétlenné, nyugtalanná válik. Ilyenkor, ha érzékeny a lelkiismeret, lelkiismeret furdalást érzünk: miért nem tudtam hallgatni, miért is viszonoztam a rosszat rosszal?

Az Úr Jézus az első olvasmányban, Zakariás próféta által megjövendölt Messiásként mutatja meg magát (9,9): szelíd és alázatos király, aki nem a földi nagyságok pompájával és hatalmával lép fel, nem karddal oszt igazságot, hanem mindenhova békét visz: „Békét hirdet a népeknek” (10). Arra tanítja az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mint ő, szelíden, alázatosan, szeretettel hajoljanak Isten akaratának igája alá, amint ő is meghajolt a kereszt súlya alatt…
Hogy, mindezt hogyan kell érteni, s még inkább megélni a hétköznapi életben, a szentek és boldogok életéből olvashatjuk ki, akiket az Egyház elénk állit követendő példaként.

Az igazak is sokszor elbátortalanodnak. Lesz-e erejük kitartani a jó úton? Szent Ágoston biztatja őket: „Nem szakadt le a híd, amelyen az egykori szentek átmentek. Nem apadt ki az a forrás, amiből ők ittak. Ők példájukkal vonzzanak, bátorítanak bennünket és imáikkal közbenjárnak értünk.”
„Minden keresztény meghívatott az életszentségre, amelyet nem pusztán rendkívüli tettekkel lehet elérni. Egyetlen igazán fontos feltétele van a szentté válásnak: Jézus Krisztusra kell hallgatnunk, Őt kell követnünk, akkor is, amikor súlyos gondjaink vannak, akkor is, amikor ez nehéz feladat. A tragédiák és a boldogtalanság oka mindig az, hogy az ember eltávolodott Istentől” – mondta XVI Benedek pápa.
Nagyon jól tudta ezt a szatmári egyházmegye vértanú püspöke, Isten szolgája, Márton Áron kortársa, sorstársa, boldog Scheffler János, akit nem rég iktattak a boldogok sorába. Mivel nem akart boldogtalan életet élni, látszólag hatalommal rendelkezve, ezért inkább hallgatott keresztre feszítet Mesterére, s követte őt a keskeny, göröngyös és meredek úton a golgotára és onnan a boldog mennyországba.

Amikor 1942. március 26-án Scheffler Jánost XII. Pius pápa a szatmári egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki, a világban nehéz idők jártak. Mindenfele mérhetetlen szenvedést okozott a háború. Amikor pedig véget ért a háború, mindenki egy jobb életben reménykedett. De csakhamar bebizonyosodott, hogy egy másik nehéz idő következik, az istentelen kommunista terror ideje és az egyház üldözése.
Rövidesen megszüntették a romániai katolikus püspökségeket, feloszlatták a magyar szerzetesrendeket, elvették iskoláinkat, és kidolgozták a Rómától való elszakadás forgatókönyvét.

Vagyis, a kommunista hatalom el akarta szakítani a romániai Katolikus Egyházat Rómától. Azt szerette volna elérni, amit a kínai kommunistáknak sikerült megvalósítani és fenntartani mind a mai napig, vagyis leválasztani a „hazafias” katolikusokat Rómától. Valószínűleg biztosra vették, hogy itt is menni fog. Ennek érdekében a püspököket börtönbe zárták, megalázták és megkínozták. Scheffler püspöknek felajánlották: ismét hatalmat kaphat a kezébe és learathatja a nép dicsőítését, ha elvállalja a Rómától elszakított Katolikus Egyház vezetését. Újból püspök lehet, szabad és mindenki által tisztelt, ha vállalja, hogy kiszolgálja az istentagadó és emberi jogokat semmibe vevő hatalmat. Az is nyilvánvaló volt mindenki számára, mi vár rá, ha mégis nemet mond.
Talán meg is magyarázhatta volna magának is, másoknak is, hogy azért fogadja el Erdély bebörtönzött püspökének Márton Áronnak a székét, hogy majd új kapcsolatait felhasználva előnyöket alkudjon ki az egyháznak, hogy a pásztor nélkül maradt nyájakat, püspökségeket összefogja, kormányozza. De ő, nem így tett. Erre a csábításra válaszolta, Uraim: „Nem tehetem!”

Ma, amikor egy kis kényelemért, szórakozásért, anyagi előnyökért, olyan könnyen megalkuszunk, felhagyunk a vallás gyakorlásával, az imával, templomba járással, ma amikor egyéni, vagy politikai érdekekért háttérbe szorítjuk hitbeli meggyőződésünket és készek vagyunk a másik ember becsületébe belegázolni, képesek vagyunk egy kanál vízbe megfojtani, csakhogy céljainkat elérjük, akkor emberi ésszel nehéz felfogni, hogyan tudta visszautasítani a látszatra nagyszerű ajánlatot és választani a kényszerlakhelyt, majd a börtönt a „földalatti pokolba”, a kényszermunkát és a vértanúhalált.

Úgy tűnt, hogy a börtönből nincs menekvés, mindennek vége, világi szemmel nézve a helyzet reménytelen volt, úgy tűnt, hogy ő veszített… De valóban így volt? Ki volt a győztes és ki a legyőzött? Ki volt az erős és ki a gyenge? Hol vannak a győztesek és hol a legyőzött?
A vértanú püspökünknek boldoggá avatásával a Jó Isten válaszolt ezekre, a kérdésekre. Isten szolgája Scheffler János messze elnyomói fölé emelkedve, „hegyen állva” várta az ellenséget, és mindvégig, még a „földalatti pokol” celláiban, kihallgató termeiben is magasan elnyomói fölött állt a megpróbáltatások napjaiban. Olyan megrendítő életrajzában az a mozzanat, amikor felültetik a rabszállítóra, mellyel a Jilava-i börtönbe szállították, rabtársait arra kéri, hogy énekeljék el vele együtt az „Ó Mária, drága név” kezdetű éneket. A püspök érezte, hitte, hogy Isten vele van, még ha a látszat mást is mutat. Egy evilági, Isten és Egyházellenes sereggel szemben, a hite legyőzhetetlenné tette a püspököt.
És ez az, amiért a boldogok sorába, azaz oltárra emelte az egyház és ez az, amiért mi katolikusok büszkék lehetünk rá, és életpéldáját bátran követhetjük.
Mert ma – sokkal inkább, mint korábban – fennáll az a veszély, hogy az ember egyedül a téveszmék hálójába kerül. Ezért kell példaképüknek tekintenünk a szenteket, boldogokat és hitvalókat, akik megmutatják, hogy mi is az emberi lét valódi célja.
Mert a szentek olyan személyek, akik végsőkig megélik emberi mivoltukat, tökéletesen megvalósítják önmagukat. A siker nem egy bajnokcsapat, egy film hírneve, hanem az életszentségben maradéktalanul megvalósuló emberség. Ezért hívja Jézus boldogoknak a szenteket. A nyolc boldogság nem más, mint a szentek jellemzője. A lélekben szegények azok, akik nem rabjai a pénznek, a hatalomnak, a sikernek, a mítoszoknak, az erőszaknak, akik irgalmasak, nem gyűlölködnek, tiszta szívűek és boldogok. A szentek azok, akik hitelesen megvalósították Isten tervét, vagyis saját emberségüket. Vajon ki teljesebb ember, mint Assisi Szent Ferenc atyánk, mint a vértanú püspök, boldog Scheffler János, mint Erdély hitvaló püspöke Márton Áron, vagy melyik nő valósította meg jobban önmagát, mint a boldogságos Szűzanya, vagy kalkuttai Szent Teréz anya? A szentek és boldogok személyében olyan példaképekről van szó, akik megmutatják, hogy melyik úton járjunk, ha el akarunk jutni az életszentségre.

Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz: nyugalmat, békét talál a lelketek, ígéri Jézus azoknak, akik tőle akarnak tanulni. Természetesen egészen másfajta nyugalom az, amelyről Jézus beszél, mint az igazság érzetünk pillanatnyi kielégülése. De ez csak úgy érhető el, ha vállalom azt az olykor már-már kibírhatatlan feszültséget, mely abból fakad, hogy visszautasítom a nagy kísértő csábításait, hogy megválaszolatlanul hagyom az engem ért sérelmet.
Ez a test szerinti élet, az úgynevezett Ádámi, megváltás előtti, önistenítő emberi magatartás elutasítását jelenti és a lélek – az istengyermeki, az elkötelezett, tudatos hit szerinti élet vállalását. Tehát, ahelyett, hogy a könnyebbik részt választanánk, vagy éppenséggel visszavágnánk – akár fizikailag, akár szellemileg – lemondunk az elégtétel vételéről és felkínáljuk a bocsánatot, a békét, miként Tanító Mesterünk, Jézus Krisztus is tette a kereszten.
Kt. Krisztus hívása mindenkinek szól, aki fáradt és terhek súlya alatt görnyedezik, éppen ezért vegyük fontolóra fölszólítását, és valóban tanuljunk tőle. De ne csak úgy, hogy megpróbáljuk őt utánozni, hanem még inkább azzal, hogy belőle élve, az Ő testével táplálkozva, engedjük megvalósulni magunkban az ő szelíd és alázatos uralmát, a Lélek szerinti életet, azaz engedjük, hogy szentté tegyen bennünket.
Elmélkedésünket Léon Bloy francia konvertitának egy mondatával szeretném befejezni: „Csak egy fajta szomorúság létezik, mégpedig az, ha nem vagyunk szentek. Én azt szeretném, hogy senki ne ismerje ezt a szomorúságot, szeretném, ha mindenki szent lenne”.

kedd, július 04, 2017

„Énekkel, öröm-zengéssel Néki szolgáljatok!" - Régizene Koncert Esztelneken - Meghívó

A nagykárolyi CARMINA RENASCENTIA  régizene együttes előadásában elhangzanak:

1.Claude Goudimel által szerzett, és Szenci Molnár Albert által ékes magyar nyelvre fordított zsoltárok 
2.Die beste Zeit /Melchior Vulpius-Luther Márton
3.Aus meines Herzens Grunde/Bodenschatz
4.Ènek Szent Lászlóról /Kájoni János -Cantionale Catholicum
5.Ave spetiose/ Hymni Latini-gyulafehérvári Mária-himnusz
6.Kánai menyegző/Vietorisz kódex
7.Bogáthi Fazakas Miklós:Az Úrnak országul hálát adjatok

Helyszín: Esztelneki Ferences Templom
Időpont: 2017. július 9-e, de. ¼ 12 óra


Az együttes tagjai:

Keresztesi Ildikó – szoprán, hárfa, furulyák, görbekürt (művészeti vezető)
Lőrincz Tünde – alt, dob
Jónucz Alfonz – tenor, furulyák, görbekürt
Lőrincz Szilveszter – basszus, furulyák, viola da gamba
Vezér János – furulyák, görbekürt
Nagy Norbert – csembaló

Minden zene és ének kedvelőt szeretettel hívunk és várunk Esztelnekről, valamint a környező településekről! Belépő nincs, de önkéntes adományt elfogadunk.

***
A nagykárolyi Carmina Renascentia régizene-együttes 2012-ben alakult. Közel 40 éves régizenei szellemi műhelymunka folytatója, amelyet Deák Endre (†2012) indított el 1977-ben. Tagjai, egy személy kivételével, az egykori Collegium régizene-együttesben is játszottak, amelyet Deák Endre vezetett és ez által tevékenyen részt vettek az erdélyi régizene-mozgalom fejlődésében, életében.
Az együttes főként 16–17. századi erdélyi, magyar és nyugat-európai egyházi és világi zenét játszanak korhű hangszereken. Határainkon belül és kívül, számtalanszor bizonyították, hogy az általuk játszott régizene valóban lehet népszerű, hogy helye van a mai hallgatóság keretében, és értékközvetítő szerepet tölt be korunk ember számára is.
A Carmina Renascentia régizene-együttes szívesen játszik városokon és falvakon, római katolikus és protestáns templomokban, illetve különböző hagyományőrző rendezvényeken. Ezért vállalta fel az esztenkei koncert meghívást már másodjára is, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál kapcsán, egy kis kitérővel, na meg a régi barátság jegyében is. Hálás köszönet érte!

fr. Kakucs B. Szilveszter ofm

Carmina Renascentia - Balassi Bálint: Adj már csendességet...

Canea Galilei es Madrigal zingarica

hétfő, július 03, 2017

„Aki meg akarja találni életét…” – Évközi 13. vasárnap - hanganyag

Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is. Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége.

„Hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”- Pünkösd vasárnap - hanganyag

Életvitelünket, magatartásunkat, mindennapjainkat szem előtt tartva, vajon nem kellene-e megkérdőjeleznünk a hitünket, hitünk őszinteségét, valódiságát, életképességét?
Tudom és tapasztaltam már, hogy nagyon kényes kérdés ez, hiszen minden templomba járó, minden megkeresztelt keresztény ember, aki anyakönyvi kivonattal tudja igazolni vallási hovatartozását, meg van győződve arról, hogy jó keresztény, jó katolikus, jó hívő ember… de vajon az életvitelünk, az emberekkel való kapcsolatunk is erről tanúskodik?

Római Riportok - 2017. július 2.

vasárnap, július 02, 2017

„Aki meg akarja találni életét…” – Évközi 13. vasárnap

A mai evangéliumi részletben a valódi boldogságról és a valódi boldogság elérésének útjára tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban. Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

Jézus követése gyökeres, tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük Krisztus szeretete elé.

Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.

A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, a bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, a kényelem, a megszokás és a krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az oromig lássak.

Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is. Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik… De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe.

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle.
Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az ausvitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztuskövetésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének jutatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).

Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.
Hogy hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, még nem kereszthordozás, az ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.