Oldalak

vasárnap, január 31, 2016

Örökségünk – a klip

FITT 2016 - Ferences Ifjúsági Téli Találkozó

Könnyebb kifelé jónak mutatkozni… - Évközi 4. vasárnap

A prófétáknak mindig különös helyzetük, és szerepük volt az üdvösség történetében. Sorsuk nem az átlagos emberi sors, hanem a kiválasztottaké: Istent és embert egyszerre szolgáló sors. A Szentírásban a próféta nem jövendőmondó, nem jós.
A próféta mindenekelőtt, Isten embere, aki Isten nevében beszél, aki az Úr szócsöve. Isten lefoglalja egész személyét, megszenteli, amikor kiválasztja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,4) - mondja az Úr, Jeremiás prófétának a mai első olvasmányban. Ez a személyi lefoglaltság a záloga annak, hogy egész életével Isten tanúságtevője kell, hogy legyen. Különleges feladata, hogy Isten üzenetét képviselje, és hirdesse, akár alkalmas, akár nem, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Legfontosabb erényei a hűség és az Istenbe vetett bizalomból eredő bátorság: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” - bátorítja az Úr Jeremiás prófétát.

Minden próféta csak előkészítője és előképe volt az egyetlen igazi Prófétának, Jézus Krisztusnak. Az Ő prófétai hatalma és szolgálata a prófétai lét teljessége. Benne nemcsak az Isten embere jelenik meg, hanem maga az Isten is. Ezért nem más, hanem a saját maga nevében beszél. De földi sorsában magára veszi az összes próféta sikertelenségét, zaklatottságát, üldöztetését. Egyik legsúlyosabb szenvedése, hogy „a tulajdonába jött, de övéi, nem fogadták be”(Jn.1.11) - éppen szülőföldjén nem értik meg, kiűzik a városból, sőt ki akarják végezni, a város szélében lévő szikláról letaszítva.

A názáreti zsinagógában, a jelenlevők először „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak”. Ilyen örömhírt ők még nem hallottak, hogy a próféta jövendölése most, előttük teljesedett be. Jézus ott áll előttük, Lélekkel felkent ember, aki hirdeti, hogy az előkészületeknek vége, és az a küldetése, hogy megkezdje a megvalósítást. Mindnyájan kinyilvánították, hogy szavai az Isten jóságáról szólnak, ez a jóság az emberek szívét lángra gyújtotta és „mindenki helyeselt neki”. De amikor arról beszélt, hogy Isten jósága, szeretete nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre, hanem minden ember számára elérhető, akkor kitört belőlük a felháborodás, belekötnek a személyébe, s megbotránkozva kérdezgetik: „De hát nem József fia ez?”.
Hogy Jézus az ember, akit ismertek, ott van közöttük, alkalmat adott a botránkozásra. Az örömhírt, amit hozott, azt elfogadták, a hirdetőt azonban megvetették és elvetették. Az iránt az emberi külső iránt, amelyben Isten jósága megnyilatkozott, felébredt a botránkozás. Ahogy fogalmaztak később, Szt. János evangéliumában: „Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való” (Jn 7, 27). Akár csak akkor, amikor önmagát a menyből alászállott élő kenyérnek nevezte. Akkor „így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” (Jn 6, 42).
Jézus közülük való, de mivel nem az ő elvárásaik szerint küldötte őt Isten, ezért jeleket kívánnak tőle. A názáreti emberek azt akarják, hogy „a nagy tetteket, amelyeket Kafarnaumban végbe vitt, azokat tegye meg hazájában is”. Azt szeretnék, hogy Isten úgy igazolja előttük Jézust, mint ahogy ők azt elgondolták. Ezért hiába minden magyarázat, nem értik, hogy a próféta nem a saját elgondolása szerint cselekszik, nem a saját okosságát hirdeti.
A názáretiek elgondolása szerint Jézusnak, mint orvosnak gyógyítania kellene "saját magát", azaz népe között is ugyanazon csodákat tenni, mint Kafarnaumban. Mivel ezt nem teszi, elveszíti népszerűségét az emberek előtt, és szétrombolja a bizalmat és hitet maga iránt. Hisz mire valók a természetfeletti képességei, ha saját településének lakói iránt nem használja, nem kamatoztatja azokat?
A názáretiek félreismerik Jézust, hisz a próféta Isten megbízásából, akaratából cselekszik. Viszont Jézus cselekedeteit nem az irányítja, amit a názáretiek elvárnak Tőle, Ő azt teszi, amit a Mennyei Atya akar Tőle és Vele. Isten hitet vár, a hit engedelmességét, a názáretiek azonban nem hisznek és így nem is ismerik Jézus isteni küldetését. Ezért mondja, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.”
A zsinagógában levő názáretiek eltelnek haraggal Jézus szavai miatt és erőszakkal válaszolnak. Az emberi gondolkodástól elvakultan és dühödten, mivel nem érték el szándékukat, „kiűzték a városon kívülre, fölvezették a hegyre…, a szakadék szélére, hogy letaszítsák”(Lk 4,29). Íme, a világ ezt a sorsot szánja azoknak, akik küldetése, mint Jézusé, az igazság hirdetése.
Az idegen emberek inkább elfogadnak valakit prófétának, mint a saját nemzete, a választott nép fiai. Két példát említ előttük Jézus. A nagy szárazság és éhínség idején sok özvegyasszony élt Izraelben. Isten azonban Illés prófétát egyikkőjükhöz sem küldte el, hanem csak az idegenbeli Szareptába, az özvegyasszonyhoz, hogy feltámassza halott fiát. Sok leprás ember élt Elízeus próféta idejében is, akik gyógyulásra szorultak. Mégis, csak az idegen, a szíriai Námán gyógyult meg. Mindketten idegen nemzetűek voltak. Hogy egy asszonyról és férfiről esik szó, azt jelentheti, hogy Jézus előtt ez a fajta különbség sem számít, Isten üdvössége egyetemes. Tehát az isteni kegyelem nincs se hazához, se fajhoz vagy személyes érdemekhez kötve, hanem teljesen ingyenes.

Ez az ellenséges magatartás nem bátortalanítja el az Úr Jézust, hűséges marad mind küldetéséhez, mind népéhez. Mert a szeretet vezeti küldetésének teljesítésében, az a szeretet, amelyről Pál apostol a szentleckében beszél, s amely „a sértést nem tartja számon”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”, „mindent megbocsát” - még azt is, hogy életére törnek, és keresztre feszítik.
Jézus, minden prófétai hívatás példaképe. Ne feledjük, mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, akik a keresztség által Jézus Krisztusba öltöztünk, részesedtünk az Ő prófétai küldetésében is. Részesedve Krisztus prófétai küldetésében, nemcsak a papság, hanem a hívek is arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az evangéliumot, vigyék el a környezetükbe annak szellemét, a hitet és annak igazi gyakorlatát.

A próféta feladata elsősorban abban áll, hogy ébren tartsa az emberekben a hit érzékét; ezt tették az Ószövetség-i próféták is, amikor Izrael népét szüntelenül emlékeztették az igaz Isten létére, a vele kötött szövetségre és az Őt megillető hódolatra, tiszteletre.
Napjainkban is, amikor a vallás, Isten és Egyház iránt gyakran közömbös és ellenséges légkör uralkodik a társadalomban, igen nagy szükség van, prófétai feladatot teljesítő nagykorú keresztényekre. Ugyanis a társadalomban élő keresztényekre vár az a feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyék az evangéliumot, hogy a kovász szerepét töltsék be környezetükbe ott ahol élnek. A II. Vat. Zs. szerint „arra hívja őket Isten, hogy kovász módjára apostolkodjanak”(AA2).

Az Evangélium hivatalos hirdetése közvetlenül a papok, misszionáriusok és szerzetesek feladata. De az evangélium aprópénzre váltása a világban élő keresztények sajátos küldetése, mivel a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, az iskolában, a munkahelyen, a szórakozóhelyen vagy akár a kocsmában is.
Bár nem olyan általános körben kell gyakorolnunk a prófétai feladatot, mint Jézus gyakorolta, de a magunk körében hasonlónak kell lennünk hozzá. Elsősorban talán otthonunkban, saját házunkban kell elkezdenünk a prófétai, tanúságtevő életet. S talán ez az egyik legnehezebb feladat életünkben. De nem mindig azért, mert úgy fogadnak bennünket, mint Jézust Názáretben, hanem mert könnyebb kifele jónak mutatkozni; könnyebb a tőlünk távol álló személyeket szeretni, a tévé képernyőjének szenvedőjét megsiratni, mint a valóságban egy-egy igazán szerencsétlent segíteni. A szentbeszéd is sokszor akkor tetszik a leginkább, ha könnyezni lehet valamely kitalált édesanya szomorúságán, de nem jut eszünkbe a saját édesanyánk, akinek éppen miattunk van sok szomorúsága.

Itt szeretnék idézni egy elgondolkodtató levél részletet: „Mi keresztények mód felett szép életelvvel rendelkezünk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s valóban aktívak is vagyunk ebben az értelemben. Jómagam is olykor kórházban dolgozom, máskor szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozom, vagy idős embereket látogatok meg, ahol kitakarítok, bevásárolok. Ennek ellenére olykor azt mondja édesanyám: - Sokat beszélsz a felebaráti szeretetről, mégis kritizálsz engem; ha a körülményekkel küszködöm, nem teszel semmit,.. s a családon belül gyakran elfelejted szép szavaidat.
Ha jól belegondolok, - írja tovább a levél írója - igazat kell adnom neki, mert tényleg sokat beszélek arról, hogyan kellene a családi életünket Jézus elképzelése szerint alakítani; s valóban nem vagyok mindig olyan segítőkész, ha valamelyik nagynénikémről kell gondoskodnom, vagy valamilyen kellemetlen feladatot kell elvégeznem... könnyebb kifelé jónak mutatkozni, de a szűkebb családi és baráti körben alig van erőm és bátorságom a közeledésre, megbocsátásra.”(F.l.v.Karl R.140)

Bár az Úr Jézus azt mondta: „hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” - mégis azt hiszem, hogyha hűségesek vagyunk, ha prófétai küldetésünk tudatában, életünk tanúságtételével képviseljük az Istent, az Evangéliumot, akkor biztosan lesz eredménye munkánknak: a családban, s a minket körülvevő társadalomban. Ugyanis a világ nem annyira elvont tanítást vár, hanem a megtestesített evangélium konkrét, a mindennapi életben megjelenő példáját az élet minden területén. Hiszen senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával talán meg is cáfolja.

Ne feledjük, Jézus arra biztat, hogy: „a ti világosságotok úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék érte mennyei Atyátokat!” (Mt.5,16)

péntek, január 29, 2016

A tíz éve önállósult Esztelnek ünnepe - Ambrus Ágnes írása

V. évfolyam, 4. szám (2016. január 29. - 2016. február 4.) 

A felső-háromszéki Esztelnek január 23‒24-én rendezvénysorozattal ünnepelte a tíz évvel ezelőtti – 2006 januárjától kezdődő –, újbóli önállósulását. A történelme során mindig önállóságot élvező községet az 1968-as megyésítéskor a tőle nyolc kilométerre lévő Kézdiszentkereszthez csatolták, s ezzel megszűnt közigazgatási központnak lenni. A faluközösség 2004-ben sikeres népszavazást kezdeményezett, s a 2005. december 26-án Románia Hivatalos Közlönyében megjelent, 386-os számú törvény értelmében Esztelnek 2006-tól különvált Kézdiszentkereszttől, és visszakapta önálló státusát.

A község fiataljai január 23-án, szombaton színpadi előadással és maguk szervezte bállal köszöntötték az ünnepet. Január 24-én, vasárnap a felső-esztelneki kolostortemplomban celebrált szentmisén az igehirdető, Kakucs Szilveszter testvér a község újbóli önállóságát biztosító törvényt a hetvenéves babiloni fogságból való visszatéréskor, Jeruzsálemben kihirdetett isteni törvényhez hasonlította, aminek hatására megváltozott az emberek magatartása, a tisztelet, a bűnök megbánása és az öröm született meg lelkükben, igazabban ébredt fel emberségük, és szívüket nemes indulatok töltötték el. Ezt követően az atya a tízéves fennállását ünneplő Esztelnek község lakóit egyetértésre és egységre szólította fel, a széthúzás ellenében.

A folytatás itt olvasható: morfondir.ro

szerda, január 27, 2016

Az utolsó óráig

Magyar nyelv, egyértelműen "kétértelmű"! - 1.

Ezt csak mi értjük! Ezt csak a mi nyelvünkkel lehet megtenni!

Nyuszika és a róka találkoznak az erdőben. 
Nyuszika köszön: - Szia vörös! 
- Te engem ne vörösözz le! 
- Miért, jobb lenne, ha lerókáználak? 

***

Két egér beszélget a kamrában:
- Rád fog esni a margarin!
- Rámamargarin?

***

- Mondja Kovács bácsi, maga mit szokott tenni, ha este nem tud elaludni? 
- Én? Elszámolok háromig, és már alszom is. 
- Tényleg? Csak háromig? 
- Háromig, de van úgy, hogy fél négyig is.

***

A tehén bonyolult állat. 
De én megfejtem. 

***

Akarsz sokat keresni? 
- Igen. 
- Akkor jól elbújok.

vasárnap, január 24, 2016

„A tagok törődjenek egymással…”- Évközi 3. vasárnap

A mai liturgia Isten szavának az ünneplését emeli ki. Az első olvasmány azt mutatja be, hogy hogyan hirdették ki az isteni törvényt Jeruzsálemben, a téren összegyűlt választott nép előtt, a 70 éves babiloni fogságból való visszatérés után. „Az egész nép figyelt a törvény könyvére”(Neh 8,3) – meghatottan hallgatta Isten szavának felolvasását. Itt a nép részéről megjelenik mindaz a magatartásforma, amelynek a Szó hallgatását jellemeznie kell: tisztelet, figyelem, a magatartás összevetése a szent szöveggel, a bűnök megbánása, az öröm, hogy törvényben kifejezve ismét megtalálták Isten akaratát. Olyan valamit éreztek meg a felolvasott szövegben, aminek révén igazabban felébredt emberségük, szívüket nemes indulatok töltötték el.

Az evangéliumi szakaszban, Jézus a názáreti zsinagógában nyilvános működésének kezdetén ezt olvassa Izajás prófétától: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Egyes szám első személyben olvassa, és önmagára alkalmazva hozzáteszi: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Nem az evangélista állítja ezt, hanem maga Krisztus. A prófétai jövendölés tárgya személyesen van itt jelen, Szentlélek tölti el, a szegényeknek, kicsinyeknek és alázatosoknak hirdeti az üdvösséget. Ő az olvasott szó „beteljesedése”, ő az Atya örök Szava. 

Szent Pál apostol a szentleckében egy találó hasonlatot használ: egy testhez hasonlítja övéinek közösségét, az Egyházat. De ezt a hasonlatot párhuzamba állíthatjuk a családi közösséggel, a faluközösséggel, jelen esetben a falvak: Kurtapatak és Esztelnek közösségével, a 10 éves fennállását ünneplő Esztelnek községével is. 
A testben mindenegyes tagnak megvan a maga funkciója, szerepe, amit a testnek a javára kell használnia, ahogy az apostol fogalmaz: „a tagok törődjenek egymással”. Ugyanígy az Egyházban, a családban, községben is, mindenegyes kereszténynek, minden egyes családtagnak, községi tagnak arra kell törekednie, hogy életével, szolgálatával a közösséget segítse, annak boldogulásán munkálkodjon. 
Ebben a munkálkodásban, legyen szó a család, az Egyház vagy a község közösségéről, nagyon fontos szerepe van az egységnek, még pedig azért, mert egység, egyetértés, összefogás nélkül a közösség nem lesz képes eredményesen végezni Isten adta küldetését. Nem csoda hát, hogy földi élete vége felé Krisztus sokat gondolt az egység kérdésére (Jn 17:21-22) és sokat imádkozott az egységért (Jn 17:21-22), Szent Pál is az egység megőrzésére biztatta a hívőket (Róm 15:5-6). 
Hogyan értsük a szóban forgó egységet? Mit jelent ez az egység?
Érzésben, gondolatban, cselekedetben és még sok egyéb téren lévő egység volt az, amiért Krisztus Urunk imádkozott, és aminek elérésére Pál kérte a hívőket. Azonban tudnunk kell, hogy ezt az összhangot nem lehet társadalmi „tervezéssel, diplomáciai úton vagy politikai bravúrral elérni. Az egység ajándék, ami a bennünk lakozó Krisztus áldásaként száll a hívőkre (Jn 17:22-23) és az Atya Isten hatalma tartja meg (Jn 17:11). 
Az ószövetségben Ezekiel próféta könyve leír egy kissé különleges, mély benyomást keltő, ugyanakkor bizalmat és reményt ébresztő látomást: Isten a próféta elé tár egy kiszáradt csontokkal beborított mezőt. Lehangoló látvány. Képzeljük el: egy síkság tele csontokkal! Isten azt kéri a prófétától, hogy hívja le a szétszórt csontokra a Szentlelket. És akkor a csontok elkezdenek közelíteni egymáshoz, kinőnek rajtuk először az inak, majd a hús, és összeáll egy test, tele élettel (vö. Ez 37,1–14). Íme, ez az egyház!

„Ez az egyház: remekmű – állítja a Szentatya, Ferenc Pápa –, a Szentlélek remekműve, aki mindnyájunkba a feltámadt Krisztus új életét leheli, egymás mellé állít bennünket, hogy szolgáljuk és támogassuk egymást, így mindnyájunkból egyetlen testet alkot, amely a szeretetközösségben épült fel”. 
Az egyház azonban nemcsak a Szentlélekben épült test, az egyház Krisztus teste! Egy kicsit különös, de így van. Nem csak egyfajta kifejezésmódról van szó: valóban azok vagyunk! Ez a nagy ajándék, amit keresztségünk napján kapunk. A keresztség szentségében ugyanis Krisztus övéivé tesz minket, befogad bennünket a kereszt misztériumának középpontjába, irántunk való szeretetének legfőbb misztériumába, hogy azután vele együtt támadhassunk fel, mint új teremtmények.
Íme, így születik az egyház, és így az egyház Krisztus testének tekinti magát. A keresztség valóságos újjászületés, amely révén újjászületünk Krisztusban, részévé válunk. A keresztség továbbá bensőségesen egymáshoz kapcsol minket, mint ugyanannak a testnek a tagjait, amelynek Krisztus a feje (vö. Róm 12,5; 1Kor 12,12–13). 
Ebből azután egy mély szeretetközösség fakad. Ez megvilágosítja Pál szavait, amikor arra buzdítja a férjeket, hogy úgy szeressék feleségüket, mint saját testüket. Hozzáteszi: „akárcsak Krisztus az egyházat. Tagjai vagyunk ugyanis testének” (Ef 5,28–30). Milyen jó lenne, ha gyakrabban gondolnánk arra, hogy mik vagyunk, hogy mivé tett bennünket Jézus Urunk: test vagyunk, az a test, amelyet semmi és senki sem szakíthat el tőle, és amelyet Jézus befed szenvedélyes szeretetével, éppen úgy, mint ahogy egy férj a feleségét.
Ez a gondolat azonban ébressze fel bennünk azt a vágyat, hogy válaszoljunk Jézus Urunknak, és szeretetében osztozzunk egymás között is, mint testének élő tagjai. 
Pál apostol idejében a korinthusi közösség sok nehézségbe ütközött ezen a téren. Megosztottságban, irigykedve, értetlenségben és másokat kirekesztve éltek, mint ahogy gyakran mi is tesszük – Ez nem jó így, mert ahelyett, hogy építenénk és növelnénk az egyházat, mint Krisztus testét, azt számos részre tördeljük, szétszaggatjuk.
Ez történik napjainkban is. Gondoljunk csak keresztény közösségeinkre, egyes plébániákra, gondoljunk városi vagy falusi közösségeinkre, községeinkre, mennyi megosztottság, mennyi irigység van, milyen sok a pletyka, a meg nem értés, a kirekesztés. 
És mindez mit tesz? Széttördeli közösségeinket. „Ez a háború kezdete. A háború nem a harctéren kezdődik: a háború, a háborúk a szívben kezdődnek ezzel a meg nem értéssel, a megosztottsággal, az irigységgel, a többiekkel való viaskodással” – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Ez a korinthusi közösség, amelyhez intézte Pál apostol az ő levelét, ilyen volt: ennek a viselkedésnek a bajnokai voltak.
Az apostol adott néhány konkrét tanácsot a korinthusiaknak, amelyek a mi számunkra is érvényesek: ne legyünk féltékenyek, hanem értékeljük közösségeinkben testvéreink adottságait és tulajdonságait, a becsülettel elvégzett munkáját. 
De mindig jelen van a féltékenység: az az ember vett magának egy autót, a másik nyert a lottón, a harmadiknak jól megy a sora, mindez féltékenység. – Ez széttördeli a közösséget, rosszat tesz, nem szabad megengedni! Mert a féltékenységek növekednek, és betöltik a szívet. Egy féltékeny szív savanyú szív, olyan, mintha vér helyett ecet lenne benne. Márpedig az a szív, amelyik soha sem boldog, szétbomlasztja a közösséget. 
De mit kell tennem? Értékeljük közösségünkben testvéreink tehetségét, jó tulajdonságait, elvégzett munkáját.
De amikor féltékenységet érzek? – merül fel a kérdés bennünk. – Ez mindenkivel előfordul, mindnyájan bűnösök vagyunk! Amikor féltékenységet érzek, forduljak így az Úrhoz: „Köszönöm Uram, hogy ennek az embernek ezt az ajándékot adtad.” Értékeljük az adottságokat a megosztottságokkal szemben, álljunk közel a leggyengébbekhez, és vegyünk részt szenvedésükben; fejezzük ki hálánkat mindenkinek, szívből mondjunk köszönetet! Az ilyen szív, amely ezt teszi, jó, nemes és elégedett, mert tud köszönetet mondani.
És végezetül ezt a tanácsot adja Pál a korinthusiaknak, és mi is ezt tanácsoljuk egymásnak: senkit se tartsunk magasabb rendűnek a másiknál, hanem a szeretetben tekintsük egymást a közös test tagjainak, akik mindenki javát szolgálva élnek (vö. 1Kor 12–14). 

Nem kérdés, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, sok dologról eltérően vélekedünk és a nézetkülönbségek időnként igencsak megnehezíthetik az egység kialakulását. Az egyház valamennyi szintjén, de a család, valamint a község szintjén is elkerülhetetlenül szembesülünk nehézségekkel és feszültségekkel, ezért mindannyiunknak táplálnunk kell magunkban az alázat, az önmegtagadás és a jóindulat lelkületét! 
Annyi megoszlás oka az irigység, az önzés, a büszkeség, az önfelmagasztalás és a saját akarat érvényesítésének vágya! Egyikünk sem hibátlan, senki sem ért mindent tökéletesen. Ha naponta felvennénk keresztünket, ha naponta meghalnánk önző énünknek, ha nap, mint nap nemcsak a magunk javát keresnénk, hanem másokét, a család, a falu tagjaiét és az egyházét is, akkor az elkerülhetetlenül megnyilvánuló különbségek ellenére is egyszerűen eltűnne sok olyan probléma, amelyekkel jelenleg küzdünk, és amelyek akadályozzák a munkát, az előbbre haladást! 
Röviden, az egység egyénileg kezdődik mindannyiunknál, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, – de nemcsak névleg, hanem igazi önfeláldozó lelkülettel. Az egység igazából akkor valósul meg, ha egész életünket egy önmagunknál fontosabb ügynek, Isten ügyének szenteljük, amely egyaránt vonatkozik a családra, egyházra, községre.

Kedves testvérek! Mint Ezekiel próféta, és mint Pál apostol, fohászkodjunk mi is a Szentlélekhez, hogy kegyelme és adományainak bősége segítsenek minket, mint családot, mint községet, mint Egyházat, hogy valóban úgy éljünk, mint Krisztus teste, egységben mint család, mint egy olyan család, amelyik Krisztus teste, szeretetének látható és szép jele a földön. 

Évközi 3. vasárnap – Esztelnek község születésének 10-ik évfordulója - kép és hanganyaga




A hálaadó szentmise Ige liturgiája és a testvér településünk, a Nyíradonyi Polgármester Asszony köszöntő szavai

Jézusra szegezett tekintettel élni az életet – Évközi 3. vasárnap

Az évközi harmadik vasárnapnak igen sajátos az evangéliumi szakasza: első része a Lukács szerinti evangélium bevezetése, ajánlása; majd a többi része már a negyedik fejezetből való, és Jézus nyilvános működésének kezdetéről szól. Bár egy ilyen szövegtársítás különösnek tűnik, mégis van egy lényeges oka, amely a két részt összeköti. Amikor ugyanis Szt. Lukács próbálja megfogalmazni, hogy mi is a célja művével, ezt írja: mások példáját követve, alapos utánajárás után akarom leírni a „körünkben lejátszódott eseményeket… úgy, ahogy ránk maradtak azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének” (Lk 1,1). 
Nos, épp ez a kezdet, Jézus nyilvános működésének első pillanata körvonalazódik előttünk. Hiszen a Jordánban való megkeresztelkedése, és a pusztai megkísértése után kezdi el működését és lép fel Názáretben. 
Felmerülhet a kérdés: nem a születés, nem a karácsonyi események elbeszélése az igazi kezdet? Bizonnyal igaz ez az állítás, Lukács maga is megírja a gyermekségtörténetet, mégis ha a négy evangéliumot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a tulajdonképpeni kezdet a megkeresztelkedés és Isten országa örömhírének meghirdetése volt. 
Ennek oka az a mély meggyőződés, hogy nem emberi élettörténet vagy egyfajta mai értelemben vett életrajz az evangélium; és maga Krisztus, sem mint érdekes vagy izgalmas ember áll előttünk életének sokszor szűkszavú leírásaiban. Az evangélium valódi tárgya az örömhír, az emberré lett Isten hozzánk intézett üzenete és értünk végbevitt műve. Épen ezért az „evangélium” sajátos műfaj: a Jézus által megvalósult isteni üdvtett örömhírét közlő, az abban való hitet megvalló és e hit elfogadására buzdító irat.

Krisztus elsősorban az „Országot” hirdeti. Isten Országát, amelyet olyannyira fontosnak tekint, hogy ami rajta kívül esik, az csupán a „többi”, amelyet hozzáadnak. Az Isten-országa tehát a legfőbb JÓ: minden egyebet ehhez kell mérni. Sokféle formában érzékelteti, mily boldogság az Isten Országához tartozni, de ennek a boldogságnak különös útjai vannak: olyanok, amelyeket a világ megvet, épen ezért sokszor az árral szembe kell úszni. A hegyi-beszédben meghirdeti ennek az országnak követelményeit, - úgy is mondhatnánk: „Magna Charta”-ját, alkotmányát. 

A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege az üdvösség. Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a bűntől és annak forrásától, a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel, hogy ismerjük Istent, és Ő ismer minket, imádhatjuk Őt és bízhatunk Benne, mert a nyugalomba vonult Benedek pápa szavaival élve: „aki hisz, az félelem nélkül Istenre bízza életét”. 

„Isten-országa” és az „Üdvösség”: ez a két szó kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Krisztus tanítását. Az Isten-országot és az üdvösséget Isten ingyenes kegyelméből és irgalmából nyerjük el, mert Jézus halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk váltságdíját, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte. Az Úr szavaival élve, az erőszakosak ragadják azt el. 
Tanításának értelmében jeleskednünk kell a jócselekedetekben és el kell köteleznünk magunkat a bűn elleni állandó harcra. Vagyis le kell rontanunk önmagunkban a bűn hatalmát egészen a gyökerekig, egészen a legcsekélyebb megnyilvánulásáig. Ez a munka igen nehéz, de az egyetlen módja annak, hogy elnyerhessük az örök üdvösséget.  Ezért figyelmeztet Jézus: „A szűk kapun menjetek be! …Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7, 13-14).

Igen, fáradoznunk kell és az evangélium elvei szerint alakítanunk életünket. Főképpen pedig arra van szükség, hogy lelkileg teljesen megújuljunk. Az evangélium „metanoia”-nak nevezi a megtérést, ami felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatását jelenti, Isten akaratához való igazodást. Krisztus szavai ugyanis Isten titkait nyilatkoztatják ki, az ő terveit és ígéreteit: ezért képesek arra, hogy átalakítsák az emberszíveket és az emberi életet. Aki Krisztus szavát a hit szellemében hallgatja, az mindig találkozik a názáreti Jézussal, és minden egyes találkozás üdvösségének új szakaszát jelöli. 

Jézus a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvéből olvasott fel. Izajás a várakozók, a reménykedve várakozók prófétája. Ő jövendöl arról a határtalan irgalomból táplálkozó segítségről, amelyet Isten Felkentje fog népének hozni. Galilea dombjainak földművelő emberei bizonyára nem is sejtették, hogy aki hozzájuk szól, az a prófétától megígért Emmanuel, vagyis, általa „velünk az Isten”? Hiszen Isten az Úr Jézus személyében úgy lép fel Izrael történetében, mint eddig sohasem. Jézus ünnepélyesen kijelenti, megérkezett az üdvösség ideje. Minden jóakaratú embernek megígéri annak a beteljesedését, amelyet a zsidók olyan nagyon vártak. Szavai különleges erővel csendültek fel a hallgatók előtt: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. 
Amit a próféta megígért, most valósággá vált. Ez számunkra is mindig megmaradó valósággá lett. Mert az evangéliumok elsősorban nem Jézus élettörténetét akarják megírni, hogy így megőrizzék emlékezetét, hanem arról az örömhírről akarnak beszámolni, amely mindannyiunk üdvösségét szolgálja. Azok az események, amelyeket a próféta a jövő számára hirdet, most is, ma is, közöttünk is beteljesednek. 
Egy hasonlattal kifejezve: Galileában növekedett a földbe vetett mag fává, amely még mindig tovább hajtja a leveleket, és újra, és újra gyümölcsöt hoz, de most már az egész világon. Hisz az Egyházban Jézus Krisztus van jelen, ő él tovább benne. Az Egyház hitében és életében az üdvösségünkön fáradozó Úr ölt alakot. 

„Ma beteljesedett az üdvösség ideje”. Ez a "ma" nem csak arra a konkrét napra utal, amely akkor virradt Názáretre, amikor Jézus olvasásra jelentkezett a zsinagógában. Ez a "ma" az a nap, amely fölött a Nap még ma sem nyugodott le, amely fölött ma is világít, és amely egykor bele fog torkollani abba a napba, amelynek nem lesz alkonya, az Isten örökké megmaradó napjába. Jézus most is tevékenykedik szavaival a szegények, a rabok, az elnyomottak megmentésén. Jézus a megalázottak Üdvözítője. Ő megszabadít a lelki vakságtól-, szegénységtől, a reménytelenségtől, a bűn szolgaságától. 

Krisztus, éltető, gyógyító, bátorító jelenlétére mindenkinek szüksége van. Akkor élünk az igazság szerint, ha nemcsak a földi élet, hanem a hit világa is valóság számunkra. Alapvető igényünk, hogy megtaláljuk életünk igazi értelmét. Lelki és testi nyomor egyaránt nyomasztja életünket. Hívő életünk sokféle veszélynek van kitéve. Ezekre a nehézségekre csak Krisztus adhat választ. Csak az Ő segítsége nyújt lehetőséget ahhoz, hogy sikeresen megküzdjünk azokkal a veszélyekkel, amelyek komolyan fenyegetik igazi, emberi, keresztényi életünket. 
Ha igazán rátaláltunk, ha életünk döntő kérdéseire tőle kaptuk meg a választ, ha felismertük: az üdvösség kegyelmei hogyan emelnek fel minket elesettségünkből, csak akkor állíthatjuk, hogy igazán Krisztust követjük. Így van lehetőségünk arra, hogy hitünket megvalljuk a világban. Így lesz hitünk igazi örömforrássá. Istennek így tudunk mindig hálát adni, azért, hogy Krisztust nekünk ajándékozta. 
Mindaz, amit az élő Krisztus feltámadása után tett az Egyházban, egyszerre van kapcsolatban a prófétai ígérettel, és az idők végével, amikor az Úr végérvényesen visszajön. Mindaz, ami lelkének erejéből történik szeretetben, igazságosságban, békében, Isten országát építi, amely teljességében akkor jön majd el, amikor az örökkévalóságban az enyészetté lesz a tér és az idő. 
Ezért nagyon vigyázzunk azokra a képekre, tanúságtevő életünkre, amelyek ma Krisztust bemutatják a világnak. Ezeket a képeket sokszor a mi földi vágyaink alakítják, formálják, sajnos sokszor deformálják, aminek következtében Krisztus igazi alakja erősen elszegényedik és elveszíti hitelességét. 

Nagyon fontos tudnunk, hogy Jézus nem forradalmár volt, aki a római hatalommal való küzdelemben vereséget szenvedett. De nem is csak a felebaráti szeretet tanította, nemcsak a földi nyomor ellen emelte fel szavát, és nemcsak az üldözöttek és elnyomottak barátja volt, hanem ennél sokkal több. Az evangélium úgy beszél róla, mint aki üdvösségünk, örök boldogságunk szerzője és ennek érdekében mindig közöttünk működik. Úgy fáradozik üdvösségünkön, hogy az Egyház élő közösségébe vezet minket. 

„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok”. 

Az Evangélium kulcs-szava a „ma”. Jézus ma tanít, ma szenved, ma hal meg és ma támad fel halottaiból. Jézus ma tesz csodákat, ma bocsát meg bűnöket, ma vigasztalja a szomorúakat. Mindaz, amit az Evangéliumban olvasunk, ma történik. Ez a kereszténység ereje. A kereszténység ereje ugyanis nem a kikezdhetetlen egyházi struktúrákban van, nem a magasztos ideológiájában, nem is a magasan ívelő erkölcsi elveiben, hanem a ma is élő Jézus Krisztusban. Jézus itt áll előttünk és nekünk mondja, hogy Ő az egyetlen Út, az Igazság és az Élet. 

Hagyjuk, hogy szavai minket is megigézzenek, amint megigézték a názáreti zsinagóga hallgatóságát, akiknek szeme Jézusra szegeződött. Mert ez keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Ő maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanulják meg a szelídséget, az alázatosságot és minden más erényt. 

Igen, ha békére vágyik a lelkünk, e zűrzavaros világban, emeljük tekintetünket Jézusra és figyeljük meg, honnan táplálkozott lelke nyugalma: onnan, hogy szíve és lelke mindig mennyei Atyjának akaratát kereste. Aki Isten akaratára bízza magát, annak semmi sem képes megzavarni lelki békéjét. Ha szeretetre vágyunk, e gyűlölettől és bosszúállástól átitatott világban, emeljük tekintetünket Jézusra, aki életével és halálával tanúsította, hogy az Atya szeretete kísérte Őt életének és halálának minden pillanatában. Aki hisz Isten szeretetében, az tudja, hogy életét ma is rábízhatja a jóságos mennyei Atyára, akinek jelenléte világunkba életet és megváltást ajándékoz, és a Vele való örök életre hív, amely nem ismeri a sötétséget. Ámen. 

péntek, január 22, 2016

Tükrök... Imre atya írása Stuttgartból

Sírsz... Nagyon szíven ütött és sebet ejtett rajtad az a levél, amit a minap kaptál egy baratodnak hitt valakitől... Tudom, hogy mit érzel, mert magam is voltam már hasonló helyzetben. Legjobb szándékkal azt hittem, hogy valamivel jót teszek, és egyesek – rosszat feltételezve – hátam mögött mégis megszóltak... Nekem is nagyon rosszul esett, de aztán elgondolkoztam a dolgon, és az Úr elé vittem az ügyet. Ő ezeket a gondolatokat adta nekem, amit most Neked is átadok.

Először is, a kritika – szóban vagy levélben – tükör. Mindegyikben magadat láthatod. Van, amelyik hűen, van amelyik torzan. De ahhoz, hogy igazán felnőtté válj, szükséged van ezekre a tükrökre.

Legyen tehát bátorságod beléjük nézni... Hogy miért?
Mert a tükör nem hazudik...
A tükröt nem lehet lefizetni...
A tükör arcodba mondja az igazságot...
A tükör megmutatja Neked a kendőzetlen valóságot...
Ha így tekinted, akkor a tükrök barátaiddá válhatnak, mert a barátok egymásnak mindig az igazságot mondják...

A második meglátásom az, hogy a hozzád legközelebb álló tükrök – a melletted élő emberek. Azt tükrözik vissza, amit benned látni illetve belőled megtapasztalni vélnek.

Tudnod kell azonban, hogy az emberek nagyon gyakran nem hű tükrök.
Legtöbbször azért, mert nem ismernek jól Téged...
Máskor valamit hibáztál ellenük, és erre ők rögtön más fényben tükröznek vissza Téged...
Az is lehet, hogy valamit elvárnak tőled, amit Te nem tudsz, vagy nem akarsz teljesíteni, és ezért torzképet alkotnak, és mutatnak rólad...

Nem így az igazi barátaid!
Azok mindig ugyanolyannak látnak...
Azok mindig a szeretet és a megbocsátás tükrét tartják feléd...
Boldog lehetsz, ha sok ilyen tükör van körülötted!
Boldog lehetsz, ha Te is sokak felé ilyen tükröt tarthatsz!

Azután azt is jó, ha tudod, hogy sok más tükör van még, amelyekbe bele kell nézned ahhoz, hogy igazi önmagadat megláthasd!

Például álmaid tükrében láthatod - a lelkedet.
Érzelmeid tükreiben fedezheted fel – a jellemedet.
Imád tükre mutatja meg Neked – a hitedet.
Szabadidőd eltöltése módjának tükrében pedig kitapinthatod – a személyiséged titkát.
És így tovább!

A legfontosabb tükrök azonban nem ezek, nem is az emberek, még akkor sem, ha csupa jóbarátaid... Mert csak személyiségednek egy-egy szeletét tükrözik vissza.

A legfontosabb tükör – a lelkiismereted.
A lelkiismereted tükrében Isten arca ragyog. És Ő mondja meg Neked minden részrehajlás nélkül, hogy ki vagy valójában, és hogy milyen vagy!
Tartsd hát tisztán!
Nézz bele minden reggel és minden este!
Sőt napközben is ahányszor csak teheted!
Mert csak így ismerheted meg igazi önmagadat!

Erre pedig azért is van szükséged, hogy ne keseredj el, ha a Neked nem jót akarók leveleit olvasod vagy megalapozatlan, részrehajló kritikáit hallgatod...

Szeresd és keresd lelkiismereted tükrét, mert abban látod meg igazi arcodat!

Ezt kívánja Neked szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2016. január 21.

vasárnap, január 17, 2016

Római Riportok - 2016.01.17.

Dolhai Attila - Hallelujah

Máriának van szeme az emberek problémáinak a meglátására… - Évközi 2. vasárnap (Jn 2,1-11)


Ahogy a napkeleti bölcsek látogatása és Jézus megkeresztelkedése, úgy a kánai menyegző csodája, a víz borrá változtatása is „epifánia”, azaz Isten-jelenés, Jézus személyében Isten fönségének fölragyogása, isteni hatalmának megmutatkozása. És minden rákövetkező „jel”, csoda: Jézus titkának, isteni hatalmának kinyilvánulása. Az első isteni „jelhez” Anyja, Mária adja az indítást, ő a közbenjáró a fiatal pár és az Istenember, Jézus között.
A Szentírás, az Isten és az ember kapcsolatára a "Szövetség" kifejezést használja. Isten szövetséget kötött az ősatyákkal, Ábrahámmal, később a Mózes által vezetett néppel szertartásos keretek között a Sínai hegynél. 
Isten és ember szövetsége, természetesen, nem papíregyezmény, nem is kölcsönös érdek-megállapodás, hanem Isten végtelen szeretetére és hűségére épülő és Isten csodálatos nagy tettei által megvalósuló történet az ember, az emberiség javára és üdvösségéért. 

Isten, népe iránti erős és gyöngéd, féltékeny és irgalmas szeretetének kifejezésére a próféták nem találtak alkalmasabb képet, mint a házastársi szeretet. A házasság, mint a férfi és a nő közötti szeretet-szövetség: Isten legnagyobb gondolatainak hordozója. 
Isten az embert önmagával való szeretet-szövetségre hívja, és ennek jelképe a házasság. Erre a csodálatos Isten és ember közti szövetségre utal Izajás próféta is, amikor ezt írja: „Maga a Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve" (54,5). Vagy a mai olvasmányban: „amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonyának, úgy leli örömét benned Istened" (62,5). 

A házasság képe ennél sokkal mélyebb és konkrétabb formában jelenik meg az Újszövetségi Szentírásban. Isten Fia megtestesülve, emberi testet öltve eljegyzi magának az emberi természetet, személyes és elszakíthatatlan módon egyesíti önmagával. A mennyek országáról beszélve Jézus azt gyakran hasonlítja menyegzői lakomához, és a mennybe való meghívást menyegzőre szóló meghíváshoz. Ez az Ő menyegzője az emberiséggel, a megtestesüléstől a kereszten való beteljesedésig. 
Krisztus az Egyházat teszi meg szeplőtelen jegyesévé - Szent Pál szerint -, ennek a Krisztussal való jegyesi kapcsolatnak jelképe a házasság: „nagy titok ez - mondja az apostol -, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom" (Ef. 5,32). 
Krisztusnak az Egyházzal való jegyesi kapcsolatának a kinyilvánítása a kánai menyegzőn történik meg, ahol jelen van szinte az egész jövendő Egyház: Szűz Mária, az apostolok és a hívő, ünneplő nép. Az igazi Vőlegény nem a kánai ifjú, hanem maga Krisztus, aki utal az Ő „órájára" - vérrel és szenvedéssel megkötendő új szeretet-szövetségre, amely a kereszten valósul meg. 
Ez az óra ugyan még nem jött el, hiszen nyilvános működése csak alig kezdődött el, ezért mondja anyjának: „asszony, még nem jött el az én órám", de a kánai menyegző titokzatos módon előre jelzi, mintegy előjátéka a megváltásnak és az üdvösségnek. 
Félreérthetetlenül rámutat erre Keresztelő Szt. János utolsó tanúságtétele: „Nem a Messiás vagyok, hanem csak előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva"(Jn.3,28). 

Jézus első csodálatos tettébe sok szimbólumot vitt bele; a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn: - egyrészt jelenti a régi és újszövetség szembeállítását, Mózes törvényt adott, míg Jézus a kegyelem és igazság teljességét hozta. Ő a természetet föl tudja emelni a természetfölötti világba, a bűnös embert Isten gyermekévé teszi. - Másrészt jelenti azt a lényeges különbséget, ami Istennek az Ószövetségi és Újszövetségi szeretet - kapcsolata között áll fenn. A víz az Ószövetség, a bor az Újszövetség. Amilyen lényeges a víz és a bor közötti különbség, olyan lényeges Isten Ó - és Újszövetségi szeretet - közössége közötti különbség. 
- De ugyanakkor a víz csodálatos módon való borrá változása, utal arra a mélységes változásra, amit Krisztus halála és feltámadása művel az emberekben: bőségesen árasztja a kegyelmet ott, ahol előbb bőségesen áradt a bűn, az emberi önzés hideg és ízetlen vizét a szeretet erős és nagylelkű borává változtatja. 
Az Ószövetségben Istennek az emberrel kötött "isteni násza" csak jelkép volt, az Újszövetségben fizikai valóság. A második isteni személyben az isteni és emberi természet, személyes és elszakíthatatlan módon egyesül a megtestesülésben. Hogy az isteni nász ne „rangon aluli" legyen, Isten a megtestesülésben magához emeli „egyenrangúvá" teszi, mert megisteníti a földi jegyest. 
A szentmise liturgiájában ez az értelme a víznek a borral való elegyítésének! „A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki részese lett emberségünknek” – mondja a miséző pap, amikor a miseborhoz egy kevés vizet önt.

Ugyanakkor lényeges mondanivalója van annak is, hogy Mária figyelmezteti Jézust az ifjúpár problémájára, a bor elfogyására. Máriának van szeme az emberek problémáinak, bajainak meglátására, meghallására, s megvan a lehetősége is arra, hogy ügyünket továbbítsa Fiához, mégpedig sikeresen. Erről tanúskodik a világ megannyi Máriás kegyhelye, búcsújáró helye között a Csíksomlyói is. Amint láthatjuk, a kegyszobor körül elhelyezett számtalan emléktárgy és hálatábla azt hirdeti, hogy a Csíksomlyói Segítő Szűz közvetítése igen hatékony és sikeres volt az évszázadok folyamán.
Nagy bizalomra ad okot, hogy Mária jelen van a kánai menyegzőn, és adott pillanatban közbelép. Ha méltatlannak érezzük magunkat a Krisztussal való közösségre, hagyatkozzunk bizalommal Máriára, s akkor majd ő tesz minket erre alkalmassá és sietteti a beteljesülés óráját. A kánai menyegzőn Mária látszólag a puszta közbenjáró szerepét játszza – méghozzá igen nagy eredménnyel, hiszen igent mondat isteni Fiával, amikor ő nemet akar mondani.
De ennél lényegesebb szerepe is van Máriának. Ha a kánai menyegzőn jelen van az isteni vőlegény, akkor a menyasszonynak is jelen kell lennie. Jelen is van Mária személyében. Ő Krisztus tiszta jegyesének, az Egyháznak leghitelesebb képviselője és egyben legtökéletesebb ősmodellje. Menyasszonyi hitelességéhez nem fér kétség. Minden házasság megkötésénél a két fél szabad akarati beleegyezésére van szükség. A megtestesülés isteni nászában a szabad akarati beleegyezést a "boldogító igent" Mária mondta ki az emberiség részéről, az emberiség nevében az angyali üdvözlet alkalmával. Így tehát a kánai menyegzőn való jelenlétének is ez adja meg különleges értelmét.

A kánai menyegző így, ebben a szemléletben semmiképpen sem lehet csupán valami epizód az evangéliumban, s nem is valami hangulatos esemény közbevetése, hanem átgondolt, tudatos tanítás Jézus Krisztusról és az Egyházról. A borrá változtatott víz csodája pedig hitre provokáló jel, amely az Újszövetséget, a Jézus Krisztusban egybegyűlt új közösséget építi. 
Éppen ezért el kell mélyítenünk magunkban annak a tudatát, hogy a keresztség által az új és örök szövetség részesei vagyunk, és Jézus közösségéhez tartozunk, amelyben mindenkinek meg van a maga, Istentől rendelt üdvösséget szolgáló feladata. 

kedd, január 12, 2016

A CSALÁDI BÉKESSÉG TITKAI


Ha égve maradt – kapcsold le
Ha hiányzik – írj neki
Ha kiömlött – töröld fel
Ha kérdez – válaszolj
Ha a földön van – vedd fel
Ha mesél – hallgasd meg
Ha kifogyott – töltsd meg
Ha tele van – vidd ki
Ha piszkos – mosd el
Ha távol van – hívd fel
Ha ünnepel – lepd meg
Ha szomorú – öleld át
Ha fáradt – altasd el
És soha ne feledd:
                     ÖSSZETARTOZTOK!

Bíbor és fekete

szombat, január 09, 2016

Legyünk gyermekei az Atyának… - Urunk megkeresztelkedése

Jordán folyónál - Szilveszter archívum 
Nagyon sajnálom, de a prédikációs levelező listát nem tudtam még helyre állítani. Ahogy sikerül megoldani a problémát, azonnal ott is küldeni fogom. Elnézést kérek azoktól, akik hozzászoktak, hogy levélben is megkapják az elmélkedéseket.

Urunk megkeresztelkedésnek ünnepe jelzi a karácsonyi időszak végét és egyben az évközi idő kezdetét. Ez a liturgia színében is megmutatkozik, ugyanis a fehér szint váltani fogja a zöld, az évközi idő színe. Olyan ez az ünnep, mint egy filmnek a bevezetője, amelyben a négy evangélista bemutatja az Úr megkeresztelkedésének nagyszerű jelenetét, s nyilvános működésének, színre lépésének kezdetét. Mind az, ami ezután következik, ennek a film kezdetnek a kibontakozása lesz. 
Az Úr Jézus, 30 év után, a csendes, családi légkörben eltöltött idő múltán, az Atya akaratát folyamatosan megismerve, mint ember megteszi az első lépéseket: elmegy Keresztelő Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék. 
Tehát ez az a pillanat, az a fordulat Jézus életében, amikor elkezdi azt, amiért a földre jött. Eddig Názáretbe visszavonultan, csendben, az egyszerű emberek életét élve, a mindennapi kenyérért megküzdve, kétkezi munkát végezve, minden feltűnés nélkül élte Isten országát, de most a Jánostól felvett keresztség után a nyilvánosság elé lépve hirdetni kezdi azt. 

A történtekről maga Keresztelő János számol be Szt. János evangéliumában: „Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel” (Jn 1,31-32). 
Mi következett be a Jordán folyóban kiszolgáltatott keresztséggel? Egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy attól a pillanattól kezdve Jézus sajátos módon teljesítette küldetését, amelynek útját Keresztelő János készítette elő számára. Ő akkor ezt mondta a népnek: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Lk 3,16).  
A Jordán folyónál Jézus egy nagy tömeghez csatlakozik, közelebb megy, hogy hallgassa János bűnbánatra buzdító szavait és a bűnbánók sorába áll, hogy megkeresztelkedjék, jóllehet neki, a Szentnek, nincs szüksége bűnbánattartásra. Ő mégis bemerítkezik a vízbe egészen, talán térden állva, János előtt. Micsoda jelenet! A Szent, a bűntelen azonosul a bűnbánókkal, egy lesz közülük, s belép a Jordán iszapos vizébe. 

De milyen víz ez? Ebbe a vízbe lépett be mindenki, aki bűnbánatot akart tartani: prostituáltak, házasságtörők, vámosok, katonák. Bűnbánatuk jeleként, oda jöttek, hogy a próféta által megtisztulást nyerjenek a Jordán folyóba való bemerítkezésük által. Ebbe a vízbe merül alá Jézus is. 
Kt. Amíg Keresztelő János „jelképes” műveletet hajt végre: figyelmeztet, megtérésre int, szembesít, előkészít, addig, jövendölése alapján a Jézusi keresztség „Szentlélekkel és tűzzel” lesz kiszolgáltatva, és valóságos bűntörlő erővel rendelkezik. 
Az Úr Jézus, a Jánosi keresztség felvétele által példát adott arra, hogy az alázatosság és a bűnbánat által nyerhetjük el a lelki megújulást és lehetünk kedvesek Isten előtt. 

Jézus alámerítkezése szimbolikus, azonban a mondanivaló nagyon is valóságos. Lényege nem a Jordán habjai, nem a mezítelenség, nem a látványosság, hanem az a mély értelmű jelentés, amit ezáltal kifejezésre akar juttatni: itt hagyni a látható világot, meghalni ennek a világnak, alábukni a bűnök árján és feltámadni egy másfajta életre, előjönni tisztultan, más emberként, igazul, örök életre rendelten. 
Amikor Jézus megkeresztelkedett, alámerült a vízbe, máris elővételezte nagypéntek értékét, amikor majd a kereszt magányába merülve hal meg a világ üdvösségéért. 
Szent Pál apostol értelmezésében is Jézus tényleges halálával azonosulunk a keresztségben, hiszen mindnyájan eltemetkezünk, alámerülünk, eltűnünk a bűn számára (Róm 6,3), hogy újéletre támadjunk. – Hányszor kell keresztségünk után is alámerülnünk a bűnbánatszentségében, meghalnunk délibábos vágyainknak, kísértéseinknek, önzésünknek, titkos bűneinknek? Ezek mind arra segítenek minket, hogy egyre tökéletesebb keresztény életet éljünk. 

A Jordán partján az Istenember áll előttünk, aki az emberiség bűneibe merül alá, majd kiemelkedik a vízből, mint ahogy később, harmadnapra a sírból is kiemelkedik. Abban a pillanatban: „megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!”(Lk 3,22). 
Jézus keresztsége mintegy az Üdvözítő hivatalos beiktatása küldetése teljesítésére. Az Ő keresztségében nyilvánvalóvá lesz a teljes Szentháromság. Vagyis az Atya és a Szentlélek szavatolják istenfiúi azonosságát, és bemutatják őt a világnak, hogy a világ befogadja üzenetét.  

Jézus és az Atya kapcsolata sokszor tapasztalható, amikor hangosan imádkozik hozzá, amikor visszavonul, amikor tőle kér erőt. Itt a Szentlélekkel való egysége is láthatóvá lesz, hiszen maga mondja: „aki nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Jézus földi élete a Szentlélek közreműködése által kezdődött meg, apostoli élete kezdetét is ugyanez a Szentlélek jelöli meg, vagyis nyilvános működését a Lélek erejében kezdi, és minden gyógyítását, tanítását a vele való szoros egységben végzi, hogy azután majd ugyanezt a Szentlelket ígérje és árassza ki tanítványaira, hiszen köztük marad, vezeti az egyházat és betölti a világot. 

Analóg módon ugyanaz történik a keresztény életében is, mint ami Jézus életében. A keresztség felvételekor mindannyian a Lélek gyermekei lettünk, akikben megkezdte működését. Ő tesz megigazulttá, Isten gyermekeivé alakítva megújítja egész lényünket. Miután pedig elértük a megfelelő kort és teljes felelősségtudattal akarjuk teljesíteni keresztény kötelességeinket, a bérmálásban ismét ránk árad a Szentlélek, megerősít bennünket a hitben, és Krisztus hiteles tanújává avat bennünket, és arra tesz képessé, ha hajlandók vagyunk Vele együttműködni, hogy az anyagias világban az ő ihletése, vezetése, sugallata szerint, a Lélek embereiként, s az Atya gyermekeiként éljünk. Éppen ezért cselekedeteinkből, magatartásunkból, életvitelünkből lesz nyilvánvalóvá, miféle szabály irányítja döntéseinket, kié vagyunk, és mire várakozunk. 

Biztosan tervezgettünk egy-két dolgot a 2016-os évre is, van néhány megfogalmazott, vagy ki nem mondott vágyunk, amit el szeretnénk érni az újesztendőben. Ezekből se hagyjuk ki Istent, figyeljünk a Szentlélek irányítására, hallgassunk az Úr Jézus tanítására. 
Terveink között jó lenne, ha ott lenne a lelkiéletben való előrehaladás szándéka, a jobbá levés vágya, az öntudatosabb keresztény élet megvalósításának az elhatározása. Ezzel kapcsolatosan arra biztat a Szentatya, Ferenc pápa, hogy: „Ápoljuk lelki életünket, kapcsolatunkat Istennel, mert ez adja mindannak a gerincét, amit teszünk, és amik vagyunk. Az a keresztény, aki nem táplálkozik az imádságból, a szentségekből és Isten Szavából, az elkerülhetetlenül elfonnyad és kiszárad.” 
Nem elég csak belülről, úgy mond lélekben megélni, a hitünket, a lelkünkben lejátszódó folyamatokat, az Istennel való kapcsolatunkat, hanem valamilyen módon mások számára is át kell adni. Közössé kell tenni. Ne hagyjuk, hogy a minket körülvevő Isten-nélküli világ lerombolja a bensőnk, lelkiéletünk kifejezésének, vallásgyakorlatunknak ezeket a formáit, mert azzal mindannyian szegényebbek leszünk. 

Képzeljük el, hogy megváltozna a világunk, mennyire szép és kiegyensúlyozott lenne a családok élete, milyen békés és boldog lenne a hitvestársak kapcsolata, milyen nagy szeretet és megértés uralkodna szülő és gyerek között, milyen gyorsan megszűnne minden harag és gyűlölet, ha mindegyikünk most rögtön elkezdené komolyan és odaadóan ápolni kapcsolatát Istennel és felebarátaival; ha átültetnénk a gyakorlatba az evangéliumi aranyszabályt, amelyre Jézus tanított minket a hegyi beszédben: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12). Milyen más lenne a világ, ha úgy néznénk a másik emberre, főként, ha segítségre szorul, azzal a jósággal és gyöngédséggel, amellyel Isten, a mi irgalmas Atyánk néz ránk, ahogy vár minket és megbocsát nekünk. 

A Szentlélek leszállásával egy időben felhangzik az Atya szava: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22). 
Az Atya kinyilatkoztatja, hogy ez az Ember, aki az emberiség bűneiben teljesen megmerítkezik, nem más, mint az Ő Egyszülött Fia. Így, ebben a formában mutatja meg az akaratát. Így kell majd szenvednie. Ez lesz az Ő küldetése. Ezt tette Jézus egészen addig, hogy alászállt a poklokra, és ahogyan később győzelmének sírjából kijött, úgy jött ki most a Jordán vízéből. 
Jézus megkeresztelkedésének az ünnepe évente arra emlékeztet bennünket, hogy mi is történik a keresztség által. Jézus szentként lép be a bűnnel teli Jordán vízébe és azt megszenteli. Mi, ezzel ellentétben, mint bűnösök léptünk be a Szentlélekkel teli vízbe, amely megszentelt minket a keresztség felvétele alkalmával és ugyanakkor küldetést adott a számunkra. 
Amit Izajás próféta által ad tudomásunkra az Úr: „Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”(Iz 42, 6-7). 
Jézus küldetése tehát abban állt, hogy szeretetéből leereszkedjen és meghaljon értünk a kereszten. A mi küldetésünk is az, hogy az életbe belépve önmagunkat adjuk a világ jobbá tételéért és megmentéséért. 
Pont ezért a keresztség számunkra is egy kezdetet jelent. A keresztséget élni pedig azt jelenti, hogy azt tesszük, amit Jézus is tett megkeresztelkedése után: „Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17). 
Így az Ige hirdetése nem lehet egy ránk kényszerített feladat, hanem a Szentlélek által megszentelt keresztségünkből fakadó élethivatás, amit a mindennapokban Jézushoz hasonlóan élnünk és teljesítenünk kell. 

Higgyük el, hogy nagyobb megtiszteltetés nem ért és nem is érhet bennünket, mint az, hogy a keresztség szentségében az ég és föld Ura gyermekeivé fogadott minket. Így, legyünk csecsemők vagy aggastyánok, üde arcú fiatalok vagy ráncos öregek, ő mindig atyánk marad, mi pedig az ő gyermekei. 

A kérdés csak az, hogy milyen gyermekei akarunk lenni? 

Legyünk számára jók és kedvesek, akik – Jézushoz hasonlóan – megdicsőítik őt, és teljesítik a feladatot, amelynek teljesítésére tőle küldetést kaptak. Legyünk gyermekei az Atyának, akikben – az égből letekintve – Fiának vonásait ismerheti fel, és akikről elmondhatja: „Te vagy az én szeretett Fiam – szeretett leányom –, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22). 

Ferenc pápa biztatása

„Ápoljuk lelki életünket, kapcsolatunkat Istennel, mert ez adja mindannak a gerincét, amit teszünk, és amik vagyunk. Az a keresztény, aki nem táplálkozik az imádságból, a szentségekből és Isten Szavából, az elkerülhetetlenül elfonnyad és kiszárad.”

péntek, január 08, 2016

Non recuso laborem: P. dr. Boros Fortunát ofm

Amikor 1951 augusztus 20-ról 21-ére virradó éjjel minden erdélyi ferences kolostor előtt megállt a titkosrendőrség teherautója, hogy a barátokat elhurcolja, és Máriaradnára telepítse, Boros Fortunát brassói házfőnök is fent ült az indulásra váró kocsin a többiek között. Ekkor azonban parancs érkezett: Boros Fortunát, leszállni! 

A teljes irást az álábbi aláhuzott sorra kattinva lehet elolvasni: 

Non recuso laborem: P. dr. Boros Fortunát ofm: Megkésett megemlékezés páter Boros Fortunát ofm  születésének 120. évfordulójára...  Zetelaka (Udvarhely vm.), 1895. június 3. ...

Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni… tanulságos történet

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. 

 Ha valaki megkérdezte, hogy van, azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt. Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:

Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?

Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását, vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe.
"De, egyszerű. - mondta Sándor, az élet csupa választási lehetőségből áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed."

Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon gyárat, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát.
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" - akartam tudni.
Sándor folytatta: "Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok.
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: Halott ember. És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
Mit csináltál? - kérdeztem tőle.
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam.
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.
Mély levegőt véve visszaordítottam: A gravitációra! Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott."

Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásának is.
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.

szerda, január 06, 2016

„Fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki!”- Vízkereszt főünnepe

Benczúr Gyula : Napkeleti bölcsek Jézusnál
Vízkereszt napja az Egyház egyik legrégibb ünnepe, a negyedik század elejére vezethető vissza. A magyar vízkereszt elnevezés az ilyenkor hagyományosan végzett vízszentelésből eredeztethető.
Vízkereszt napja a IV. század elején kezdett a keresztények körében terjedni, mint Krisztus születésének – a háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának–, Krisztus keresztségének és a kánai menyegzőnek az ünnepe. E három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphanéi.
Később az ünnep elsődleges témája keleten Jézus keresztsége lett, erre emlékeztet a vízszentelés; nyugaton viszont a háromkirályok látogatása került előtérbe, mindamellett itt is megmaradt a vízszentelés szertartása.
Így ma az ünnep központi mondanivalója, a három napkeleti bölcs látogatása által nyilvánvalóvá lett, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, és mindenki üdvösségéért testesült meg az Isten Fia.

A napkeleti bölcsekről szóló evangéliumi részt olvasva elgondolkodhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk, amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés és megszületés történetében, hanem az ember is „mozgásba lendül”-t.
A Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak a választott néphez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek, a „háromkirályok”képviselnek. Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra, és a megtalálás örömére irányítja ma az egyház a figyelmünket, hogy elmélkedjünk róluk. Hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta visszatartani őket, hogy eljussanak céljukhoz?
A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk. Érdekes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a jelentős városok neveiben is.

A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást, Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front, a két tűz között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.
A haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten.
Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes rémül meg, hanem „vele együtt egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs lehet…

De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Senki sem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet. Nem, mert a passzivitás, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.
Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.
Ma is fellelhető ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő kioltja a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel.

A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.
Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!

Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.
Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni bűnös életvitelünkön, akár az élettársi kapcsolatok felszámolásával, a valaki melletti elköteleződés felelősségének a vállalásával, a szentségi házasság megkötésével. Akár a harag megszüntetésével, a feltétel nélküli megbocsátás gyakorlásával, attól függetlenül, hogy kinek van igaza, vagy ki a nagyobb vétkes. Akár káros szenvedélyeink megfékezésével, mint amilyen az alkohol, a nikotin vagy a szerencsejátékok…

De lehetnek tárgyi visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. Olykor a rosszul használt internet, a TV, a manipulált, keresztény ellenes média, illetve az értéktelen, rossz társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése…

A mai ünnep legbensőbb értelme, hogy az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye, tanítása „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezethet, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá, ha befogadjuk életünkbe.
A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.
Ez a sors vár mindannyiunkra, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.

A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott kerékvágásban, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek az ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek.

A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.
Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér-szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.

Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.
Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…

A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, szívünket, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk – hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa, – s valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte, aki minden ember számára reményt jelent. Ámen.

kedd, január 05, 2016

Római Riportok - 2016. január 3.

Ferenc pápa láthatatlanul van jelen a római szegények között

„Te nem az íróasztal mellett leszel püspök” – mondta Krajewski érsek kinevezésekor a Szentatya, aki a pápai alamizsnahivatal vezetőjét szinte mindennap felhívja telefonon, érdeklődik a szeretetszolgálat munkájáról, adományokat küld.



A pápai alamizsnahivatal számlája gyorsan feltöltődik és gyorsan leapad. Karácsony előtt mintegy 400 ezer eurót költöttek kilakoltatással fenyegetett családok számláinak és bérleti díjainak kifizetésére. Ferenc pápa nyíltan beszél Konrad atyával: „Akkor örülhetünk, ha a számla kiürül.”

Konrad Krajewski érsek Ferenc pápa meghosszabbított karja: ő képviseli a szeretetszolgálatban, hiszen a Szentatya nem tud személyesen elmenni a szegényekhez, ahogyan korábban még Buenos Aires-i érsekként gyakran megtehette. 

hétfő, január 04, 2016

A pápa magánlátogatást tett a „betlehemes” Greccióban

Január 4-én, hétfőn déltájban Ferenc pápa Ford Focus autójával a Lazio tartományban, Rieti városa közelében található Greccióba, a ferences szentélybe látogatott – tájékoztatott délután P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő. Váratlan útjának célja az volt, hogy megtekintse a helyet, ahol Szent Ferenc létrehozta a betlehemállítás hagyományát. A Szentatya megtekintette a grecciói ferences kegyhelyen a betlehemi jászlat és imádkozott a betlehemi kápolnában.

A pápa Rietiben meglátogatta Domenico Pompili püspököt, aki ebédre invitálta a Szentatyát. Délután Ferenc pápa Pompili püspök kíséretében találkozott 70 fiatallal, akik éppen egy közösségi programra gyűltek össze.

A fiatalok éppen Ferenc pápa „Laudati sí” teremtésvédelmi enciklikájáról elmélkedtek, amikor váratlanul betoppant hozzájuk a szerző.

A hetven fiatal a rieti egyházmegye szervezésében január 2-tól 4-ig tartó találkozón vett részt a ferences kegyhelyhez közeli Gyermek Jézus Oázisban, akik egész Olaszországból érkeztek. A 17-35 év közötti fiatalok éppen Ferenc pápa „Laudati sí” teremtésvédelmi enciklikájáról elmélkedtek, amikor váratlanul betoppant hozzájuk a szerző, Ferenc pápa. „Egészen konkrét dolgokról is szó esik itt – magyarázta Pompili püspök – mint például a fiatalkorúak munkanélkülisége, mely ebben a térségben is súlyos probléma”.
(vl-sv)

Forrás: Vatikáni Rádió 

Semmi elfoglaltság avagy irány Greccio! – P. Vértesaljai László írása Ferenc pápa vártalan elfoglaltságáról 

Greccio, aprócska falu a szabin Rieti mellett. A falutáblán a helynév mellett egy lélegzetállító üzenet: Greccio testvérvárosa Betlehem! Ahol az Üdvözítő, az Örök Ige, a második isteni személy megszületett!

Immár 793 éve annak, hogy Szent Ferenc, a Szentföldön tett látogatása után, ahol nyitott szívvel átélte Jézus földjének kicsinységét, 1223-ban, tehát három évvel közeli halála, pontosabban tranzitusza előtt, a pápa akkora szálláshelye közelében, Rieti városa mellett, egy magas sziklafal egyik barlangjában, ahová rendszeresen visszahúzódott imádkozni, színre vitte Jézus születését. Tette ezt szíve tisztaságában és jókedvvel. Ezt a tiszta jókedvet érezte meg rajta Greccio gazdag polgára, Giovanni Velita, aki 1223 telén, Szent Ferenc kérésének eleget téve, istállónak rendezte be a barlangot, szalmával felhintette, jószágot kerített, ökröt és szamarat, hozzá bárányokat, majd egy kismamát apró gyermekével. Minthogy abban a korban ez egyáltalán nem volt szokásban, csak a bibliai hagyományból merítettek, és ahogy írva vagyon Karácsony örömhíre a gyermek érkezéséről, Szent Ferenc először teremtett az első igazi Betlehem után egy másikat, annak a mását. De a lélek, mely mindkettőt megtöltötte, ugyanaz volt. Jézus Lelke, a Szentlélek ihlette a Poverellót és azóta, mondom 793 év óta, a keresztény ember számára Karácsony az a betlehemi barlang, aminek Ferenc azt megálmodta.

Ma hétfőn reggel, a vatikáni rádió benső honlapján Ferenc pápa január negyediki tevékenységéről a következőt írták: Nessun impegno! Semmi elfoglaltság! Gondoltam, pihen a pápa karácsonyi és zsúfolt szentévi, kapunyitogató tevékenysége után. Dehogy! Úgy eltűnt Rómából valamikor hétfőn,  mint szürke szamár a ködben. A szürke köd, mely a Városra telepedett, is segítette Ferenc pápát ebben, meg az a bizonyos szamár, mely már ott állt a Gazdája mellett, hiszen az ökör és a szamár Jézus-ismerő, legalábbis Izajás próféta szerint, neki pedig csak hihetünk!

Kimehetett végre Francesco a Vatikánból, nem hivatalos útra, hanem ahová a szíve és a neve vonzotta: Greccio-ba. Messze sincs, csupán 80 km-re. Amikor a szilveszter esti Te Deum-a után kiment a Szent Péter tér betlehemi jászlához és beállott a bárányok és pásztorok közé, egészen közel  a kis Jézushoz, akkor fogott szagot. Ő erre érzékeny. Mint a nagy névadó, Assisi szentje, aki testvéreit gyönyörű szépen úgy hívta: Juhocskáim!

Hazafelé Greccióból, meglehet ezt hallotta háromszor is Jézustól: „Szeretsz-e engem?” és utána  háromszor a kapcsolódó megbízatást: „Legeltesd az én bárányaimat!”. Ez volt Péter feladata. És ez a ma élő Péter feladata is! Greccioban és Rómában is.

(vl)

KVÓTA dal - A kötelező betelepítési kvóta elleni aláírásgyűjtés új Európ...

Richard Rohr, OFM a kontemplatív út

„… Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek…” (Lk 2,10) - Imre atya írása

Az ember vágyakozik a jó hír után,
mert gyakran nyomasztják őt a rossz hírek,
és teszik életét elviselhetetlenül nehézzé.

Az ember nem csak kenyérrel él,
hanem jó szavakkal, vigasszal és ígérettel.
Ahol a jó szavak, az örömteli hírek hiányoznak,
ott előbb-utóbb pokollá válik az élet.

Egyik napon, „amikor az idő betelt…”
és az élet a földön pokollá vált,
Isten kiejtett egy különleges szót:
kimondta a világba az ember iránti szeretetének a Szavát.

És ez a Szó, ez az „Ige megtestesült…”

Azóta Isten Igéje, Isten Szava, a legnagyobb örömhír,
amit az ember valaha is hallott.
Ugyanis ez az Örömhír, ez a Szó, ez az Ige
maga Isten megtestesült Fia!

Nem az emberek találták ki,
hanem az ég nyílt meg, és küldte el Őt nekünk,
hogy földi, lelki sötétségünket
istenségének fényével megvilágítsa.

És amióta Isten Fia emberré lett, azóta megváltozott a világ:
Ismét érdemes élni.
Azóta világosabb az értelmünk,
tisztább az érzelemvilágunk,
és nemesebb a szellemünk.

Azért kell ezt az Örömhírt tovább mondanunk,
hogy mások élete is ilyen legyen.

Mondjuk hát tovább ezt a megtestesült Örömhírt mindenkinek!
Mert nem csak kenyérrel él az ember,
hanem Isten Szavával,
Aki belső sötétségünket megvilágosítja,
és szívünket jó hírével megtölti!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves Hívünknek
fényes, örömteli Karácsonyt,
és boldog, áldásos, reményteli Újévet!

Stuttgart, 2016 kezdetén

Imre atya

Forrás: Stuttgarti Magyar Katolikusok