Oldalak

csütörtök, január 31, 2013

Isten mindannyiunk Atyja

XVI. Benedek pápa január 30-án a vatikáni VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást. Istenről mint Atyáról tanított a jelenlévő több ezer zarándoknak. A Credóban megvalljuk: „Hiszek egy Istenben”, aki mindenható Atya, ég és föld Teremtője.
Az apaság, az apa-gyermek kapcsolat a mai rohanó világban nem mindig nyugodt és építő jellegű. Sok esetben a megfelelő apakép hiánya miatt válik még nehezebbé elképzelni Istent mint Atyánkat. A Biblia azonban segít legyőzni ezt a nehézséget – hangsúlyozta a Szentatya. A Szentírás megmutatja számunkra, hogy ki is valójában Isten; az evangéliumok felfedik számunkra az Atya valódi arcát, aki szeretetének jeléül egyetlen Fiát áldozta fel az emberiség üdvösségéért. Az apai példa segít abban, hogy megtapasztaljuk az isteni szeretetet, amely végtelenül nagyobb, hűségesebb és teljesebb bármely ember szereteténél...

Tovább az alábbi linken

Isten mindannyiunk Atyja

Csoda hogy élek - Fiú a barlangban - Discovery World

Napi gondolatok: Mondjátok meg a fiúknak, várom őket a mennyországban

Január 31. BOSCO SZENT JÁNOS a ferences harmadik rend tagjának emléknapja, rendalapító (1815-1888)

Becchiben született szegény földműves szülőktől. Apja korán elhunyt. Vallásos édesanyjától gondos nevelésben részesült. Nehéz körülmények között végezte iskoláit, hogy pap lehessen. 9 éves korában Isten látomásban mutatta meg neki jövendő hivatását. 18 éves lehetett, amikor a ferences III. rendbe lépett. Később kérte felvételét a Ferenc-rendbe, ahova fel is vették volna, de lelkiatyja, Cafasso Szt. József tanácsára világi papnak ment. Szent Ferencnek mindig nagy tisztelője és követője volt, különösen a szegénység vállalásában.
A kép eredeti helye itt.

Torinóban különös körülmények között találkozott a 16 éves Garelli Bertalan kőműves inassal, akit fölkarolt; a következő vasárnap már kilenc hasonló sorsú fiú kereste fel: ez volt a kezdete az „oratóriumnak”, amiből kinőtt a Szalézi Rend (1859), majd 1872-ben a rend női ága, a „Keresztények Segítsége Leányai” társasága. Szűz Mária iránti tiszteletének bizonysága a Segítő Szűz Mária bazilika, mely az ő kezdeményezésére épült.

A rend missziós tevékenysége 1875-ben indult meg, ekkor ment Dél-Amerikába az első tíz szalézi misszionárius. Hogy a missziók és a szalézi intézmények fenntartását biztosítsa, alamizsnagyűjtő utakat tett Itáliában, Franciaországban, Spanyolországban. Kimerítő utak voltak ezek, de Isten feltűnő segítsége kísérte. Don Bosco áldása nyomán gyógyulások s egyéb rendkívüli események történtek.
1888. jan. 31-én, halála előtt mondta: „Mondjátok meg a fiúknak, várom őket a mennyországban.” Torinóban halt meg 73 évesen... Utolsó útjára százezres tömeg kísérte. XI. Pius, aki őt személyesen ismerte, avatta boldoggá, majd 1934-ben szentté.

Don Bosco buzdítása rendtársaihoz:
„Fiainknak tekintsük azokat, akik irányításunk alatt vannak. Álljunk szolgálatukra, mint Jézus, aki engedelmesedni jött, nem parancsolni. Az uralkodásnak még a látszatától is óvakodjunk, és csak annak érdekében érvényesítsük tekintélyünket, hogy még jobban szolgálhassunk nekik... Amikor hibáikat korholjuk, győzzünk le magunkban minden haragot.”

Imádság:
Istenünk, te Bosco Szent János áldozópap személyében atyát és tanítómestert ajándékoztál a fiataloknak. A mi szívünk szeretetét is gyújtsd lángra, hogy egészen neked éljünk, és mindenkit hozzád vezessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

P. KOVÁCS KALLISZT OFM

szerda, január 30, 2013

Napi gondolatok: Ahhoz, hogy elnyerd az üdvösséget, változtasd meg életedet…

Január 30. MARISCOTTI SZENT JÁCINTA szűz, emléknapja a ferences harmadik rendből (1585-1640) 
Marescotti Szent Jácinta kápolnájában lévő sírja

Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született gazdag szülőktől. Vallásos nevelésben részesült, de serdülő korában kitűntek hibái. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Apja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences nővérekhez. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükröződött.

Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényűzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! – kérdezte a nővér, akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy később rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megértő tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta őket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye előző mulasztásait.

Apostoli tűz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi időben a 40 órás szentségimádást. Békeszerző tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. 
1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megőrizte. VI. Pius avatta szentté 1807-ben. 
Páduai Szent Antal tanítása a bűnösök megintéséről: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bűnös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bűnbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság: Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy bűneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

P. KOVÁCS KALLISZT OFM

kedd, január 29, 2013

Száz éve Magyarországon a jókedv rendje - megkezdődött a szalézi rend ju...

Napi gondolatok: „Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem és anyám – mondja az Úr” - Mk 3, 31-35.

A grafika eredeti hely
A mai evangéliumi szakasz a cselekvés fontosságára hívja fel a figyelmet: Jézus tanítását, amellyel Isten végérvényes akaratát hirdeti meg, nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani. Jézus igazi tanítványát a gyümölcsökről, vagyis cselekedeteiről, életviteléről lehet felismerni (Mt 7,16). Nem elég a szóbéli hitvallás, annak tettekkel történő alátámasztására is szükség van: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van” (Mt 7,21) – állítja a Mester.
„Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem és anyám.”
Ez a kijelentés nem kisebbítette Mária érdemét, nemcsak azért, mert ő a Megváltó test szerinti anyja, hanem azért is, mert, miként az evangéliumokból kiderül (Lk 1,38; 2,19) Isten akaratának teljesítésében ő a legfőbb példa. Nemcsak anyaságán keresztül kapcsolódik Jézushoz, hanem hitén és szeretetén keresztül is, ezért a Jézus által alapított közösségnek ő a legkiválóbb tagja. Hiszen a Szűzanya engedelmes hallgatója, és tettekre váltója volt isten igéjének.
Istennek valamennyiünkkel terve van, Isten mindannyiunkot nevünkön szólít. A mi feladatunk az, hogy meghalljuk őt, e hangoskodó, zajos világban képesek legyünk meghallani hívását, illetve a már meghallott hívásra újra és újra IGENT mondjunk. „Ne félj, mert név szerint hívtalak” – mondja Isten Izajás próféta által mindannyiunknak.
Mi a teendőnk, a feladatunk, ha igent mondtunk az Úr hívására? Mi a krisztusi hivatásunk lényege? Szent Atyánk, Benedek pápa szerint: „Istennel lenni és küldöttként az emberek között haladni” – ez a két dolog együttesen, szétválaszthatatlanul alkotja a keresztény, az öntudatos Krisztus követő hivatásának lényegét.
Hogyan lehetünk Istennel? Itt az első és legfontosabb a keresztény ember számára a szentmiseáldozat, ha lehetséges, akkor a mindennapi szentmise, amelybe tudatos mély, belső átéléssel kell bekapcsolódni, és nem megszokásból, rutinszerűen részt venni. A második az egyéni, személyes és közösségi imának a végzése. Harmadik, ami segít az Istennel való együttlét megvalósulásában, az a Szentírás naponkénti olvasása, amely nem múltbeli szavak, történetek megfejtését jelenti, hanem az Úr szavának keresését, megértését, amelyet itt és most akar személyesen hozzám intézni, mintegy a személyes imámra adott válaszként. Végül, pedig ami által megvalósulhat fizikailag is az Istennel való együttlét, az a Szentségimádás, amelynek keretében beszélhetünk Istennel, föltehetjük neki kérdéseinket, megoszthatjuk vele aggodalmainkat és félelmeinket, mint ahogy örömeinket, kívánságainkat és reményeinket is.
Fontos leszögeznünk, hogy nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna embertársai felé fordulni, a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Valaki egy alkalommal így fogalmazott: „Addig egyetlen ember se hisz az üdvösség tanításában és az Üdvözítőben, amíg véresre nem nyúztuk magunkat a fizikailag, pszichikailag, szociálisan, gazdaságilag, erkölcsileg vagy más módon beteg emberek szolgálatában'' (A. Delp).
Kereszténységünk tehát nem lehet elméleti vallásosság, hanem tetteinkben kell tükröződnie, mindannak amit hiszünk és vallunk. Ezzel mi is mintegy lelki rokonságba kerülünk Jézussal és az őt hősies fokban követő szentekkel.

hétfő, január 28, 2013

Valaki értem imádkozott - Reményik Sándor verse


Albrecht Dürer: Imádkozó kéz

   Mikor a bűntől meggyötörten
   A lelkem terheket hordozott
   Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
   Valaki értem imádkozott.

       
            Valaki értem imádkozott,
            Talán apám, anyám régen?
            Talán más is, aki szeret.
            Jó barátom vagy testvérem?


   Én nem tudom, de áldom Istent,
   Ki nékem megváltást hozott,
   És azt, Aki értem csak
   Egyszer is imádkozott.

Udvardy György megyéspüspök a Hit évéről (1.)

AQUINÓI SZENT TAMÁS ÉNEKE KRISZTUS TESTÉRŐL

Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem,
aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.

                       Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik:
                       de a hallás Rólad hittel biztosít.
                       Hiszem, amit hinni Isten fia szab:
                       igédnél, Igazság, mi van igazabb?

Isten-volta rejtve volt a keresztfán;
itt ember-arcát is rejti e talány.
De én mindakettőt hiszem, s vallhatom,
kérve amit kért a bűnbánó lator.

                         Sebeid Tamásként látnom nem lehet,
                         mégis Istenemnek vallak Tégedet.
                                                                                  Hadd hogy egyre jobban hinni tudjalak,
                                                                                 Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.

Isten halálára emlékeztető
eleven kenyér és embert éltető,
add hogy éljen lelkem Belőled csupán
s jóízét Tebenned ne veszítse szám.

                                                                                Kegyes pelikánom, uram Jézusom,
                                                                                szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom,
                                                                                melyből elég volna egy csepp hullni rá,
                                                                                világ minden bűnét meggyógyítaná.

                                       Jézus, kit titokban fedve látlak itt,
                                       mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,
                                       hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat
                                       leljem szent fényedben boldogságomat?

Napi gondolatok: A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket

Január 28. Aquinói Szent Tamás áldozópap és egyháztanító emléknapja

1225 körül született az aquinói grófok családjából. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább, mint tekintélyes püspök, apát, bíboros, vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében. 
Előbb a Monté Cassinó-i kolostorban, majd Nápolyban tanult, később csatlakozott a domonkosok rendjéhez. Tudását mesterének, Nagy Szent Albertnek vezetésével Párizsban és Kölnben mélyítette el.
Sokat és bölcsen írt, másokat tanított, a bölcseletben és a hittudományban elévülhetetlen érdemeket szerzett.
Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba'' foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.''
Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerője. Végső bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: „A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.” A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: „A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.'' Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe…
X. Gergely pápa 1274-ben Nápolyból a központi teológiai főiskolából a lyoni uniós zsinatra küldte. Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Bővebben itt és itt és itt lehet olvasni róla.

vasárnap, január 27, 2013

Vasárnapi gondolatok: Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok - Évközi 3. vasárnap

Az évközi harmadik vasárnapnak igen sajátos az evangéliumi szakasza: első része a Lukács szerinti evangélium bevezetése, ajánlása; majd a többi része már a negyedik fejezetből való, és Jézus nyilvános működésének kezdetéről szól. Bár egy ilyen szövegtársítás különösnek tűnik, mégis van egy lényeges oka, amely a két részt összeköti. Amikor ugyanis Szt. Lukács próbálja megfogalmazni, hogy mi is a célja művével, ezt írja: mások példáját követve, alapos utánajárás után akarom leírni a „körünkben lejátszódott eseményeket… úgy, ahogy ránk maradtak azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének” (Lk 1,1).
Nos, épp ez a kezdet, Jézus nyilvános működésének első pillanata körvonalazódik előttünk. Hiszen a Jordánban való megkeresztelkedése, és a pusztai megkísértése után kezdi el működését és lép fel Názáretben.
Albrecht Dürer: Krisztus búcsúja
Felmerülhet a kérdés: nem a születés, nem a karácsonyi események elbeszélése az igazi kezdet? Bizonnyal igaz ez az állítás, Lukács maga is megírja a gyermekségtörténetet, mégis ha a négy evangéliumot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a tulajdonképpeni kezdet a megkeresztelkedés és Isten országa örömhírének meghirdetése volt.
Ennek oka az a mély meggyőződés, hogy nem emberi élettörténet vagy egyfajta mai értelemben vett életrajz az evangélium; és maga Krisztus, sem mint érdekes vagy izgalmas ember áll előttünk életének sokszor szűkszavú leírásaiban. Az evangélium valódi tárgya az örömhír, az emberré lett Isten hozzánk intézett üzenete és értünk végbevitt műve. Épen ezért az „evangélium” sajátos műfaj: a Jézus által megvalósult isteni üdvtett örömhírét közlő, az abban való hitet megvalló és e hit elfogadására buzdító irat.

Krisztus elsősorban az „Országot” hirdeti. Isten Országát, amelyet olyannyira fontosnak tekint, hogy ami rajta kívül esik, az csupán a „többi”, amelyet hozzáadnak. Az Isten-országa tehát a legfőbb JÓ: minden egyebet ehhez kell mérni. Sokféle formában érzékelteti, mily boldogság az Isten Országához tartozni, de ennek a boldogságnak különös útjai vannak: olyanok, amelyeket a világ megvet, épen ezért sokszor az árral szembe kell úszni. A hegyi-beszédben meghirdeti ennek az országnak követelményeit, - úgy is mondhatnánk: „Magna Charta”-ját, alkotmányát.
A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege az üdvösség. Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a bűntől és annak forrásától, a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel, hogy ismerjük Istent, és Ő ismer minket, imádhatjuk Őt és bízhatunk Benne, mert, Benedek pápa szavaival élve: „aki hisz, az félelem nélkül Istenre bízza életét”.
„Isten-országa” és az „Üdvösség”: ez a két szó kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Krisztus tanítását. Az Isten-országot és az üdvösséget Isten ingyenes kegyelméből és irgalmából nyerjük el, mert Jézus halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk váltságdíját, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte. Az Úr szavaival élve, az erőszakosak ragadják azt el.
Tanításának értelmében jeleskednünk kell a jócselekedetekben és el kell köteleznünk magunkat a bűn elleni állandó harcra. Vagyis le kell rontanunk önmagunkban a bűn hatalmát egészen a gyökerekig, egészen a legcsekélyebb megnyilvánulásáig. Ez a munka igen nehéz, de az egyetlen módja annak, hogy elnyerhessük az örök üdvösséget.  Ezért figyelmeztet Jézus: „A szűk kapun menjetek be! … Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7, 13-14).
Igen, fáradoznunk kell és az evangélium elvei szerint alakítanunk életünket. Főképpen pedig arra van szükség, hogy lelkileg teljesen megújuljunk. Az evangélium „metanoia”-nak nevezi a megtérést, ami felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatását jelenti, Isten akaratához való igazodást. Krisztus szavai ugyanis Isten titkait nyilatkoztatják ki, az ő terveit és ígéreteit: ezért képesek arra, hogy átalakítsák az emberszíveket és az emberi életet. Aki Krisztus szavát a hit szellemében hallgatja, az mindig találkozik a názáreti Jézussal, és minden egyes találkozás üdvösségének új szakaszát jelöli.
Jézus a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvéből olvasott fel. Izajás a várakozók, a reménykedve várakozók prófétája. Ő jövendöl arról a határtalan irgalomból táplálkozó segítségről, amelyet Isten Felkentje fog népének hozni. Galilea dombjainak földművelő emberei bizonyára nem is sejtették, hogy aki hozzájuk szól, az a prófétától megígért Emmanuel, vagyis, általa „velünk az Isten”? Hiszen Isten az Úr Jézus személyében úgy lép fel Izrael történetében, mint eddig sohasem. Jézus ünnepélyesen kijelenti, megérkezett az üdvösség ideje. Minden jóakaratú embernek megígéri annak a beteljesedését, amelyet a zsidók olyan nagyon vártak. Szavai különleges erővel csendültek fel a hallgatók előtt: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”.
Amit a próféta megígért, most valósággá vált. Ez számunkra is mindig megmaradó valósággá lett. Mert az evangéliumok elsősorban nem Jézus élettörténetét akarják megírni, hogy így megőrizzék emlékezetét, hanem arról az örömhírről akarnak beszámolni, amely mindannyiunk üdvösségét szolgálja. Azok az események, amelyeket a próféta a jövő számára hirdet, most is, ma is, közöttünk is beteljesednek.
Egy hasonlattal kifejezve: Galileában növekedett a földbe vetett mag fává, amely még mindig tovább hajtja a leveleket, és újra, és újra gyümölcsöt hoz, de most már az egész világon. Hisz az Egyházban Jézus Krisztus van jelen, ő él tovább benne. Az Egyház hitében és életében az üdvösségünkön fáradozó Úr ölt alakot.
„Ma beteljesedett az üdvösség ideje”. Ez a "ma" nem csak arra a konkrét napra utal, amely akkor virradt Názáretre. Ez a "ma" az a nap, amely fölött a Nap még ma sem nyugodott le, amely fölött ma is világít, és amely egykor bele fog torkollani abba a napba, amelynek nem lesz alkonya, az Isten örökké megmaradó napjába. Jézus most is tevékenykedik szavaival a szegények, a rabok, az elnyomottak megmentésén. Jézus a megalázottak Üdvözítője. Ő megszabadít a lelki vakságtól-, szegénységtől, a reménytelenségtől, a bűn szolgaságától.

Krisztus, éltető, gyógyító, bátorító jelenlétére mindenkinek szüksége van. Akkor élünk az igazság szerint, ha nemcsak a földi élet, hanem a hit világa is valóság számunkra. Alapvető igényünk, hogy megtaláljuk életünk igazi értelmét. Lelki és testi nyomor egyaránt nyomasztja életünket. Hívő életünk sokféle veszélynek van kitéve. Ezekre a nehézségekre csak Krisztus adhat választ. Csak az Ő segítsége nyújt lehetőséget ahhoz, hogy sikeresen megküzdjünk azokkal a veszélyekkel, amelyek komolyan fenyegetik igazi, emberi, keresztényi életünket.
Ha igazán rátaláltunk, ha életünk döntő kérdéseire tőle kaptuk meg a választ, ha felismertük: az üdvösség kegyelmei hogyan emelnek fel minket elesettségünkből, csak akkor állíthatjuk, hogy igazán Krisztust követjük. Így van lehetőségünk arra, hogy hitünket megvalljuk a világban. Így lesz hitünk igazi örömforrássá. Istennek így tudunk mindig hálát adni, azért, hogy Krisztust nekünk ajándékozta.
Mindaz, amit az élő Krisztus feltámadása után tett az Egyházban, egyszerre van kapcsolatban a prófétai ígérettel, és az idők végével, amikor az Úr végérvényesen visszajön. Mindaz, ami lelkének erejéből történik szeretetben, igazságosságban, békében, Isten országát építi, amely teljességében akkor jön majd el, amikor az örökkévalóságban az enyészetté lesz a tér és az idő.
Ezért nagyon vigyázzunk azokra a képekre – tanúságtevő életünkre -, amelyek ma Krisztust bemutatják a világnak. Ezeket a képeket sokszor a mi földi vágyaink alakítják, formálják, sajnos sokszor deformálják, aminek következtében Krisztus igazi alakja erősen elszegényedik és elveszíti hitelességét. Nagyon fontos tudnunk, hogy Jézus nem forradalmár volt, aki a római hatalommal való küzdelemben vereséget szenvedett. De nem is csak a felebaráti szeretet tanította, nemcsak a földi nyomor ellen emelte fel szavát, és nemcsak az üldözöttek és elnyomottak barátja volt, hanem ennél sokkal több. Az evangélium úgy beszél róla, mint aki üdvösségünk, örök boldogságunk szerzője és ennek érdekében mindig közöttünk működik. Úgy fáradozik üdvösségünkön, hogy az Egyház élő közösségébe vezet minket.
„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok”.

Az Evangélium kulcs-szava a „ma”. Jézus ma tanít, ma szenved, ma hal meg és ma támad fel halottaiból. Jézus ma tesz csodákat, ma bocsát meg bűnöket, ma vigasztalja a szomorúakat. Mindaz, amit az Evangéliumban olvasunk, ma történik. Ez a kereszténység ereje. A kereszténység ereje ugyanis nem a kikezdhetetlen egyházi struktúrákban van, nem a magasztos ideológiájában, nem is a magasan ívelő erkölcsi elveiben, hanem a ma is élő Jézus Krisztusban. Jézus itt áll előttünk és nekünk mondja, hogy Ő az egyetlen Út, az Igazság és az Élet.
Hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megigézzenek, amint megigézték a názáreti zsinagóga hallgatóságát, akiknek szeme Jézusra szegeződött. Mert ez keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Ő maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanulják meg a szelídséget, az alázatosságot és minden más erényt.
Igen, ha békére vágyik a lelkünk, e zűrzavaros világban, emeljük tekintetünket Jézusra és figyeljük meg, honnan táplálkozott lelke nyugalma: onnan, hogy szíve és lelke mindig mennyei Atyjának akaratát kereste. Aki Isten akaratára bízza magát, annak semmi sem képes megzavarni lelki békéjét. Ha szeretetre vágyunk, e gyűlölettől és bosszúállástól átitatott világban, emeljük tekintetünket Jézusra, aki életével és halálával tanúsította, hogy az Atya szeretete kísérte Őt életének és halálának minden pillanatában. Aki hisz Isten szeretetében, az tudja, hogy életét ma is rábízhatja a jóságos mennyei Atyára, akinek jelenléte világunkba életet és megváltást ajándékoz, és a Vele való örök életre hív, amely nem ismeri a sötétséget. Ámen.

szombat, január 26, 2013

Vianney Szent János: Isten szemlélése

Történt egyszer, hogy Curé d'Ars, az ars-i plébános, azaz Vianney Szent János megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott rendszeresen ül egy  ember.
Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta:
- „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!”
 

+ + +
Az ég-felé mutató Szent - Ars határában - saját felvétel

Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya –, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szentté avatási eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át valóban azt tette, amit ígért.

+ + +

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.  


A forrás itt érhető el.

Babits Mihály - Zsoltár férfihangra, Előadja Oberfrank Pál

Napi gondolatok: Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem…

Január 26. Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök emléknapja

Timóteus, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte őt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel, mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19--23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteushoz, mivel Jézus ügyével törődik.
A fiatal görög, Timóteus jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedő Pál útjából elhárítson minden akadályt.
Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: „Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is” (1Tim 5,23). A halálra készülő Pál utolsó levelében így vall Timóteusról: „Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben” (2Tim 3,10--11). És így kéri római börtöncellájából: „Gyere, siess mielőbb!... Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamentekercseket” (2Tim 4,9.13).
A legenda tudni véli, hogy Timóteus még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték.
Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli „testvérét”, Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.
A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikről egyik saját költőjük azt mondta, hogy „hazugok, gonosz bestiák és rest hasak”. Később állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység első sejtjeit.

péntek, január 25, 2013

„Isten létezik, találkoztam Vele.” - André Frossard író (1915-1995)

"A XX. század konvertitái" - P. Szabó Ferenc sorozata

André Frossard író (1915-1995): „Isten létezik, találkoztam Vele.”
A Hit Évében folytatjuk „A XX. század konvertitái” c. sorozatunkat. Már az eddig bemutatott tucatnyi megtérő példájából is láthattuk rendkívüli változatosságukat: férfiak és nők, különböző nemzetiségűek, korúak és foglalkozásúak.

Bár az eddigiek többségükben férfiak, franciák és írók-művészek voltak. Jó részük a XIX/XX. század fordulóján élt. Most egy kortársunk megtérését ismertetem: André Frossard íróét, aki 1995-ben hunyt el. A magyar közönség megismerhette a megtérése történetét elmondó 1969-es kötetéből: „Isten létezik, találkoztam vele”, valamint II. János Pállal folytatott beszélgetéseiből: „Ne féljetek!”

Tudnunk kell, hogy André Louis-Oscar Frossard vezető kommunista fia volt, a fiatalt is ateistának nevelték. Atyai nagyanyja zsidó, anyai nagyanyja pedig protestáns. 20 éves korában tért a katolikus hitre Párizsban az örökimádó apácák kápolnájában. 

Az irás további része itt olvasható.

Napi gondolatok: Isten kinyilatkoztatta bennem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak

Kép forrása
Január 25. Szent Pál apostol megtérése (Pál fordulása)

Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből (1, 11-24)
„Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. Hallhattátok már, hogy azelőtt, mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam; könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát, és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert vakbuzgó követője voltam atyáim hagyományainak. De amikor tetszett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott, és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak, nem hallgattam a testre és a vérre, és Jeruzsálembe sem mentem föl apostolelődeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba.
Három év múltán azután fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, s nála maradtam tizenöt napig. Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság. Azután elmentem Szíria és Kilikia tartományba. Júdea Krisztusban hívő egyházai tehát személyesen nem ismertek meg. Csak hallomásból tudták rólam: aki valamikor üldözött bennünket, most hirdeti a hitet, amelynek azelőtt a romlására tört. És magasztalták értem az Istent.”

csütörtök, január 24, 2013

Egy barátnövendék éjnek idején meglesi Szent Ferencet

Még Szent Ferenc életében történt, hogy egy igen ártatlan és tiszta szívű fiúcskát is fölvettek a rendbe, aki annyira szűkös kolostorba került, ahol a barátok ágy hiányában a földön aludtak. Egy alkalommal ide látogatott el Szent Ferenc, s a közös esti ájtatosság után hamarosan nyugovóra tért, hogy aztán szokása szerint éjjel, amikor a testvérek már alusznak, fölkeljen imádkozni.
Az említett fiúcska pedig föltette magában: - alaposan kikémleli Szent Ferenc életmódját, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen szentségéről, különösen pedig, hogy megtudja, mit csinál, amikor fölkel éjszaka. S hogy az alvás miatt el ne mulassza az alkalmat, Szent Ferenc mellé feküdt, kordáját Szent Ferenc kordájához kötötte, hogy észrevegye, amikor a Szent fölkel. Szent Ferenc e mesterkedésből mit sem vett észre. Éjszaka azonban, amikor a testvérek mindannyian első álmukat aludták, Szent Ferenc fölkelt, és a kordákat összekötve találva, szép óvatosan kibogozta, nehogy megzavarja a fiúcskának álmát. Aztán magányosan kiment a kolostor melletti erdőbe, visszavonult egy kunyhóba, és imádságba merült.
Némi idő elteltével fölébredt a fiúcska is, s észrevéve, hogy kordája el van oldva, Szent Ferenc helye pedig üres, nyomban fölugrott, és keresésére indult. Mivel nyitva találta az erdőbe vezető kis kaput, mindjárt gondolta, hogy azon ment ki Szent Ferenc. Követte tehát az erdőbe, s amikor a kunyhóhoz közeledett, élénk beszélgetés ütötte meg a fülét. Hogy kivehessen valamit a szavakból, a kunyhó nyílásához lépett, s egyszerre különös fényt látott, amely körülvette Szent Ferencet, a fényözönben megpillantotta Krisztust, Szűz Máriát, Keresztelő Szent Jánost, János Evangélistát s fölöttük az angyalok roppant seregét. Mindnyájan Szent Ferenccel beszélgettek. Amikor a fiúcska mindezt látta és hallotta, ájultan a földre zuhant.
Miután a titokzatos jelenés véget ért, s Szent Ferenc a kolostor felé tartott, belebotlott a fiúcska ájultan heverő testébe. Nagy könyörülettel, mint a jó pásztor az elveszett báránykát, karjaiba vette, és visszavitte a többiek közé. Mikor aztán később megtudta a fiúcskától, hogy tanúja volt a jelenésnek, lelkére kötötte, hogy amíg ő él, senkinek el ne árulja a történteket. A fiúcska pedig gyarapodván Isten kegyelmében, és növekedvén Szent Ferenc ájtatos tiszteletében, igen derék tagjává vált a rendnek, s csak Szent Ferenc halála után mondta el a testvéreknek a szent jelenés titkát.
Krisztus dicséretére. Amen.

Forrás: itt. 

Márton Áronról Borbély Gábor nyug. főesperes plébános beszél

„Aki hisz, félelem nélkül Istenre bízza életét” – a Szentatya szerdai katekézise

XVI. Benedek pápa a január 23-i, szerdai általános kihallgatás alkalmával, amelyre a vatikáni VI. Pál teremben került sor, új katekézis-sorozatba kezdett a Hit évéhez kapcsolódóan. Tanításait a Credónak, vagyis a Hiszekegynek szenteli: Ima, amely elkíséri a híveket életük során. „Hiszek egy Istenben” – kezdődik hitvallásunk. Egyszerű kijelentésnek tűnik, mégis az Úrral való kapcsolatunk végtelen világa nyílik meg általa. Istenben hinni azt jelenti, hogy csatlakozunk hozzá, befogadjuk tanítását, és örömmel engedelmeskedünk neki kinyilatkoztatása szerint. A Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása alapján „a hit személyes cselekedet: az ember szabad választása az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére” (KEK 166). Hinni Istenben egyszerre ajándék és elkötelezettség, isteni kegyelem és emberi felelősség, az Istennel való párbeszéd megtapasztalása, aki szeretetből szól az emberekhez, mint barátaihoz. Azért szól hozzánk, hogy a hitben és a hittel szeretetközösségre tudjunk lépni vele – kezdte tanítását Benedek pápa.

Az írás teljes egészében itt olvasható: Vatikáni Rádió 

Veres András megyéspüspök a Hit évéről

Napi gondolatok: A jámborság minden életállapotban gyakorolható

Január 24. Szalézi Szent Ferenc püspök és egyháztanító emléknapja
 
Sales kastélyában, Annecy közelében született 1567-ben. Pappá szentelése után sokat dolgozott hazájában a katolikus újjászületésért. Mint genfi püspök igazi pásztora volt papjainak és híveinek, a hitre nevelte őket írásaival és munkásságával. Mindenkinek példaképül szolgált. Chantal Szent Franciskával 1610-ben megalapította a vizitációs apácák rendjét. Lyonban halt meg 1622. december 28-án. A mai napon helyezték Annecyben örök nyugalomra. 

+++

Szalézi Szent Ferenc püspöknek  „A jámborság útja“ című könyvéből

A világ teremtésekor megparancsolta a teremtő Isten a növényeknek, hogy mindegyik a maga faja szerint teremjen gyümölcsöt. A keresztényeknek „akik az ő Egyházának az élő növényei“ szintén megparancsolta, hogy ki-ki a saját állása és hivatása szerint hozza meg a jámborság gyümölcsét. 
Tehát hangoztatom: más-más módon kell a jámborságot gyakorolnia az előkelő embernek és a kézművesnek, a szolgának és a fejedelemnek, az özvegynek, a hajadonnak és a feleségnek. Sőt a jámborság gyakorlatainak alkalmazkodniuk kell egészen részletesen az egyes ember testi egészségéhez, foglalkozásához és hivatalos kötelességeihez.

Kérlek, Philotea, te magad mondd meg: tényleg dicséretes lenne-e, ha a püspökök olyan visszavonultan akarnának élni, mint a karthauzi szerzetesek; ha a házasemberek a család anyagi javait nem törekednének jobban gyarapítani, mint a kapucinusok; ha a kézműves az egész napot a templomban töltené, mint a szerzetesek; vagy fordítva: ha egy szerzetes minden olyan alkalommal és minden olyan esetben, amikor azt egy-egy embertársa szüksége megkívánná, mindig törődnék vele, mint ahogy az a püspök dolga? Mondd meg te magad: nemde nevetséges, rendetlen és megengedhetetlen lenne az ilyen jámborság?

Mégis gyakorta előfordul ez a tévedés, ez a képtelenség. Viszont az igazi és őszinte jámborság, Philotea, semmire nem ártalmas, sőt mindent megjavít és tökéletesít. De ha a jámborság hivatásunk és állásunk józan követelményeivel ellenkezik, akkor kétségtelenül hamis erény lesz.
A méhecske is úgy gyűjti magának a mézet a virágokból, hogy azokat nem sérti meg, hanem éppen olyan üdén és sértetlenül hagyja el, mint ahogy megtalálta. Az igazi jámborság még a méhecskénél is helyesebben cselekszik, mert nemcsak hogy nem sérti meg az egyes hivatások és foglalkozások követelményeit, hanem azokat még érdemesebbé és még szebbé is teszi.

Azt mondják, hogy ha a drágaköveket mézbe teszik, akkor még szebb színben tündökölnek és ragyognak, ugyanígy lesz kedvesebb és tökéletesebb az az ember is, aki a hivatásának megfelelő jámborságot gyakorolja. Az ilyen jámborság gyakorlásával ugyanis békésebb lesz a te életed és a családod élete is, őszintébb lesz a férj és feleség közti kölcsönös szeretet, hűségesebb lesz az elöljáró iránti engedelmesség, kellemesebb és eredményesebb lesz minden egyes foglalkozás is.

Tehát tévedés, sőt eretnekség lenne, ha a jámborság gyakorlását ki akarnák zárni a hadseregből, az iparosok műhelyeiből, a fejedelmek udvaraiból és a házasok köréből. Viszont hangoztatom, kedves Philotea, hogy a teljesen szemlélődő, kolostori és szerzetesi jámborságot az említett hivatalokban és állásokban nem lehet gyakorolni. Azonban a most említett háromféle jámborságon kívül van még sok másfajta is, amely igen alkalmas arra, hogy általa a világi életet élők is tökéletességre jussanak.
Bármilyen viszonyok között legyünk is, a tökéletes életre lehet és kell is törekednünk.

Forrás: Az Imaórák Liturgiája

szerda, január 23, 2013

Napi gondolatok: A farizeusok a Heródes-pártiakkal együtt azon tanakodtak, hogyan okozhatnák Jézus vesztét (Mk 3, 1-6).

Jézus Krisztus nélkül a vallás soha nem érhette volna el célját. Őnélküle Istenről csak ábrándozni lehetne, s áldozatbemutatásainkkal a magunk lelkiismeretét nyugtatgatni – hiába. Jézus Krisztus az egyetlen főpap, aki összeköti az eget a földdel. Csodái mind annak tanújelei, hogy általa Isten jelen van a világban; nem az ember megy föl Istenhez, hanem Isten hajol le az emberhez, és Jézusban magához emeli. 

Az Evangéliumban Jézus szinte provokálja a farizeusokat. Az ő tervük az, hogy ha szombaton gyógyítani fog, ezt fogják vádként felhozni ellene.

"Szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy veszni hagyni?" – kérdezi tőlük, de ők hallgatnak. Nyíltan, persze, nem mernek állást foglalni a kérdésben. Hozzáállásuk kicsinyes és rosszindulatú. Szó sincs arról, hogy Isten törvényét védenék: céljuk, hogy Jézus vesztét okozzák.
Jézus viszont nem emberi logikával gondolkodik. Ő élet és halál, jó és rossz kategóriáit használja, jóllehet a béna kezű ember esetleg másnap is felkereshetné, hogy gyógyulást nyerjen. Az Istentől jövő áldás azonban nem tűr korlátozást.

Jézus főpapi mivolta mindkét irányban megnyilatkozik. Az emberek előtt Isten arcát ragyogtatja fel és szétosztja ajándékait, Istennek pedig saját emberi szenvedését és halálát ajánlja fel áldozatul, hogy a megszentelő kegyelem és áldás mindenkit elérhessen, aki csak él a földön.

kedd, január 22, 2013

Szíriai keresztények megrendítő tanúságtétele

Emberrablók fogságából megszabadult keresztények vallanak szenvedésükről és hitükről, reményükről. 

A háború sújtotta Damaszkuszból sok keresztényt hurcolnak fogságba. Ők valóban életveszélyben vannak, csak a hitükre számíthatnak. A francia Oeuvre d'Orient elnevezésű civil szervezet szolidaritási kezdeményezéseivel évtizetek óta támogatja a szíriai keresztényeket. Nemrégiben közzétettek néhány vallomást arról, hogyan élték meg ezek az emberek a fogságot – ezt ismertette a Vatican Insider...

Tovább az alábbi linken

Szíriai keresztények megrendítő tanúságtétele

Mit gondol Székely János segédpüspök a Hit évéről? (3.)

Napi gondolatok: „A szegények orvosa”

A kép helye itt érhető el
Január 21. Boldog BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ családapa tetszés szerinti emléknapja a Ferences Világi Rendből (1870-1931)

A Moson megyei Dunakilitiben született főúri családból. Iskoláit részben Kalksburgban, részben a kalocsai jezsuitáknál végzi. Első gimnazista korában az orvosi pálya vonzza, mégis a bölcsészkaron kezdi meg egyetemi tanulmányait. De hamarosan átiratkozik: az orvosi karra. 28 évesen megházasodik: buzgó vallásos leányt, Coreth Mária Terézia grófnőt vesz el. 1900-ban doktorrá avatják
A Pozsony közelében lévő Köpcsényben, majd pár év múlva Körmenden rendez be és tart fönn saját költségén kórházat. A szegény betegeket ingyen kezeli, sőt sokakat ruhával, pénzzel is támogat. „A szegények orvosa” néven emlegetik. Egyre inkább a szemészet lesz a szakja, ebben képzi, tökéletesíti tudását. Életében mintegy 30000 szemműtétet végez. Betegeinek nemcsak testi, hanem lelki egészségét is igyekszik előmozdítani, jó példájával és írásaival is (pl.: Nyisd fel szemedet és láss c. írásával, melyet betegeinek oszt ki).
Családi élete mintaszerű. A gyermeknevelésben hű társa felesége. 11 gyermeke közül a legidősebb, Ödön, 2l évesen vakbélgyulladás utáni mérgezésben hal meg. Halálát nem annyira gyászolják, mint inkább mennybejutását ünneplik. Meleg, derűs légkör jellemzi a családi életét.
Vonzódik Szent Ferenchez és rendjéhez, a Ferences III rend tagja. Mindennap elmondja Szűz Mária kis zsolozsmáját. Élete végén rákbetegségét hősies lélekkel viseli. Egy bécsi klinikán hal meg 60 éves korában 1931. jan. 22-én. Nagy tiszteletben álló sírja a németújvári ferences templomban található. Itt van a Batthány család családi sírboltja.
 Boldog II. János Pál pápa 2003. március 23-án avatta boldoggá.

Részlet Batthyány herceg végrendeletéből:
„Életem egyik: főfeladatának tűztem ki, hogy orvosi működésemmel a szenvedő emberiségnek szolgálatot tegyek és ez által a jó Istennek tetsző dolgokat cselekedjem. Az Úr Isten kegyelméből évek hosszú során át napról-napra dolgoztam kórházamban, tehetségemhez képest segítve beteg embertársaimon. E munkám volt forrása számtalan kegyelemnek és sok lelki örömnek, amely a magam és családom minden tagjának lelkében uralkodott. Azért, mint életemben mindig, e helyen is mély hálát adok a Teremtőnek, hogy az orvosi pályára hívott. Ha boldogok akartok lenni, tegyetek másokat boldoggá.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Batthyány-Strattmann László hitvallót csodálatos buzgósággal ajándékoztad meg, hogy a szegényeken és betegeken segítsen, családja iránt pedig a hűséget és a szeretetet gyakorolja. Az ő közbenjárására add, hogy szükséget szenvedő testvéreinknek mi is segítségére legyünk, és éltünk folyamán minden körülmények között állhatatosan szolgáljunk neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

P. Kovács Kalliszt ofm 

Részletesebben itt lehet olvasni a szegények orvosárról.

hétfő, január 21, 2013

Tanulságos történet: Találkoztam Istennel… - margójára

Tabernákulum
A „Találkoztam Istennel”, vagy az „Istennel ebédeltem” című történet világosan és érhetően beszél arról, hogy hogyan lehet Vele találkozni, hogy hogyan lehet Őt felismerni az embertársban.

Ennek kapcsán jutott eszembe a ’90-es évek elején olvasott könyv, amelyben André Frossard ezt írja: „Van Isten. Én találkoztam Vele!” (A könyv címe: Van Isten – Találkoztam Vele)   
Az író, a nagy TALÁLKOZÁSRÓL, a saját megtéréséről szóló kis könyvben így számol be a „sorsfordító” eseményről:
Váratlanul találkoztam vele — mondhatnám: véletlenül, ha egyáltalán lehet véletlenül belekerülni efféle kalandba… Megdöbbentő pillanat volt — s tart mind a mai napig. Soha nem tudtam megszokni Isten létét.
Barátomat keresve léptem be tizenhét óra tíz perckor a Quartier Latin (Párizs) egy kápolnájába; tizenhét óra tizenöt perckor pedig olyan barát társaságában léptem ki onnan, aki nem erről a földről való.
Amikor beléptem, szkeptikus és szélsőbaloldali ateista voltam, illetve ami e kettőnél még több, közömbös; ezerféle dolog foglalkoztatott, csak Isten nem, akit már tagadni sem akartam, mivel úgy tűnt: az emberi tudatlanság és félelem számlájáról már régen le van írva; néhány perc múlva; ugyanonnan, mint „római, apostoli, katolikus” léptem ki, s kimeríthetetlen öröm hullámai emeltek föl és ragadtak magukkal.
Húszéves voltam, amikor beléptem. Kilépve pedig keresztségre kész gyermek, aki tágra nyílott szemmel tekintett szét maga körül, nézte ezt az eget, amelyik nem üres többé, ezt a várost, amelyik nem tudta, hogy a levegőben lebeg, a fényes nappal sötétségben járó embereket, akik nem látják a világ függönyén keletkezett hatalmas hasadást. Megszokott érzéseim, képvilágom, fogalmi rendszerem nem létezett többé; szokásaim eltűntek, ízlésem megváltozott…

Miséző oltár

A hithez vezető utat sem vagyok képes leírni, mivel egy egészen más úton jártam s egészen másra gondoltam, amikor hirtelen valami csapdaféleségbe estem. Ez a könyv nem azt mondja el, hogyan jutottam el a katolicizmushoz, hanem azt, hogy miközben egyáltalán nem arra igyekeztem, hogyan találtam magam hirtelen benne. Nem egy értelmi kibontakozás elbeszélése következik most, hanem — hasonlóan egy baleseti jegyzőkönyvhöz — egy váratlan eseményről szóló beszámoló…
A velem történteket semmi sem készítette elő. Az isteni szeretet ingyenes tette volt…”

Utóirat: A tabernákulum a katolikus templom berendezésének legértékesebb darabja. Ott dobog a Házigazdának a Szíve, ott lakik a Szentségi Jézus, „nonstop” ott rendel az isteni Mester…
A miséző oltár, az a hely ahol érintkezik az Ég és a Föld, ahol a kenyér és a bor átváltozik Jézus Testévé és Vérévé, ahol az Istenember újra és újra földre száll…

Tanulságos történet: Találkoztam Istennel...

A kép forrása itt található
Volt egyszer egy kisfiú, aki feltétlenül találkozni akart az Istennel. Tisztában volt azzal, hogy az Istenhez vezető út nagyon hosszú, ezért az összes fellelhető dobozos kólát és csokoládét bepakolta hátizsákjába, elindult. Addig futott, amíg egy parkhoz nem ért, ahol megpillantott egy öreg nénit.

A néni egy padon ült, és a galambokat nézte, akik táplálék után kutattak a földön. A kisfiú leült a néni mellé a padra. Kinyitotta a hátizsákját, és már éppen ki akart venni egy dobozos kólát, amikor arra gondolt, hogy a néni biztosan nagyon éhes lehet. Ekkor fogott egy csokoládét, és odaadta a néninek. A néni hálásan elfogadta az édességet, és a fiúra mosolygott - csodálatos volt a mosolya.

A kisfiú még egyszer látni akarta a mosolyt, ezért kólával is megkínálta a nénit, aki újra rámosolygott, talán még sugárzóbban, mint előtte. A kisfiú majdnem kiugrott a bőréből. Egész délután a parkban maradtak, de egy szót sem szóltak egymáshoz.

Amikor besötétedett, a kisfiú elálmosodott, és úgy döntött, hazamegy. Már ment néhány lépést, amikor megállt, és visszafordult. Visszasétált a nénihez, és átölelte. A néni legszebb mosolyával ajándékozta meg.

Amikor a fiú hazatért, édesanyja különös mosolyt látott az arcán és megkérdezte: "Mi jó történt ma veled, hogy ilyen boldog vagy?"

A kisfiú így válaszolt: "Istennel ebédeltem, akinek csodálatos a mosolya."

Amikor az idős néni hazaért, fia már az ajtóban várt rá. Megkérdezte, miért mosolyog, a néni így válaszolt: "Istennel ebédeltem, aki sokkal fiatalabb, mint amilyennek gondoltam."

Kurt Tepperwein: "Illúziók nélkül"

Napi gondolatok: Január 21 Szent Ágnes szűz és vértanú emléknapja

A III. század közepén vagy a IV. század elején Rómában szenvedett vértanúságot. Sírját Damazusz pápa verses felirattal ékesítette; Szent Ambrus nyomán az ókeresztény Egyház írói közül sokan dicsőítő beszédekkel övezték alakját.

Szent Ambrus püspöknek írásaiból

Büntető kínokra még gyenge, de győzelemre már érett volt

Forrás: itt
Szűznek van születésnapja; érintetlenségét kövessük! Vértanú mennyei születésnapja van, áldozatot ajánljunk fel! Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni! 
Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől. 
Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. Amikor pedig máglyára hurcolják, a lángok között Krisztusnak nyújtja a kezét, és győzedelmes Urunk diadaljelével szenteli meg azt a szentségtelen oltárt. Hiába tették nyakát és két kezét vasbilincsbe, gyenge tagjait semmiképpen sem tudta összeszorítani.
Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút. Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal, hanem erényeivel.
Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van.
Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz, hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét.
Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a vértanúságot is elnyerte.

Forrás: Az Imaórák Liturgiája

vasárnap, január 20, 2013

Ünnep a teremtés után… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

A teremtés után Isten elhatározta, hogy a hetedik nap az Ő ünnepe lesz. Az újdonsült teremtmények megegyeztek, hogy javaik választott szépségű és minőségű gyümölcseit adják az Úrnak. A mókus egy csomó diót és mogyorót vitt, a házinyúl sárgarépát és édesgyökeret, a bárányok meleg, puha gyapjút és a tehenek jó, zsíros tejet. A megszámlálhatatlan angyalsereg kört alkotott és szerenádot adott az Úrnak. Az ember várta, hogy rá is sor kerül. Egy kicsit izgatott is volt. Amikor már kevesen voltak az ember előtt, mint például a tyúk, a teknősbéka, nagy izgalom fogta el. Végre itt állt az Úr előtt. Olyan dolgot művelt, amire az állatok képtelenek voltak. Rohant az Isten felé, karjaiba vetette magát, és a fülébe súgta: - Szeretlek! Isten arca felragyogott. A teremtmények pedig biztosak voltak benne, hogy az ember olyan ajándékot adott az Úrnak, amelyet az állatok nem adhattak. A teremtett világ szűnni nem akaró allelujába kezdett.

szombat, január 19, 2013

A rózsa… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt: - Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek? - Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő. Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott. Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban. - Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő. - A rózsából - válaszolta a költő.

Napi gondolatok: Engedd, hogy ujjával, a Szentlélekkel megérintsen ott, ahol fáj…Mk 2,13-17

„Az Isten szava eleven, átható, és minden kétélű kardnál élesebb.”

A mindennapi elmélkedés azzal a veszéllyel járhat, hogy intellektuális ínyenckedéssé válik: Isten igéjét szellemi építőkockának használva önmagunk és mások gyönyörködtetésére impozáns, ám élettelen gondolatépítményeket emelünk, vagy életvitelünk igazolására szolgáló tökéletes ideológiát gyártunk. Még veszélyesebb kísértés, hogy az igét fegyverként használva mások ellen fordítsuk, Isten nevében ítéletet mondva fölöttük. Mi legfeljebb megsebezni tudunk, de gyógyítani nem.
Isten igéjének kardját csak a Szentléleknek van joga szívünkben megforgatni, mert ahol ő sebet ejt, azt be is kötözi. Ezért engednünk kell, hogy Isten igéje behatoljon lelkünk és szellemünk mélyére, és ítéletet mondjon szívünk gondolatai és érzései fölött. Sebészi beavatkozás ez Isten részéről, olykor fájdalmas operáció, melynek során fekélyt vagy rosszindulatú daganatot távolít el lelki életünkből.
A legalattomosabb kór, a lelki élet rákfenéje: a gőg. Rejtett, de igen gyorsan terjedő, a legkülönfélébb áttéteket produkáló sejtburjánzás, amely igen hamar az ember egész valóját ellepi. Kívülről épnek látszik, de belülről a teljes összeomlás szélén áll. Minthogy azonban nem érez fájdalmat, tökéletesen egészségesnek hiszi magát, nem megy el vizsgálatra, kezelésről pedig végképp hallani sem akar.
Ebben a minden betegségnél veszélyesebb nyavalyában szenvednek a farizeusok, akik megütköznek azon, hogy Jézus vámosokkal és bűnösökkel ül egy asztalhoz. Jézus szavában: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek”, nem ismerik fel az ironikus célzást saját állapotuk siralmas voltára. Egészségesnek gondolva magukat távol tartják magukat az orvostól, aki pedig egyedül tudna gyógyulást adni beteg lelküknek.
Ne szégyelld sebzettségedet, betegségedet az isteni orvos előtt! Ne takargasd, hanem tárd fel előtte nyomorúságodat. Engedd, hogy ujjával, a Szentlélekkel megérintsen ott, ahol fáj; – s amit előbb éles kardnak éreztél, az most gyógyító balzsam lesz szíved sebeire.

fr. Barsi Balázs ofm

péntek, január 18, 2013

Az áldozati bárány… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien. - Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. - Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának. Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

Napi gondolatok: Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni

Január 18. ÁRPÁD-HÁZI SZENT MARGIT Ünnepe
Apja IV. Béla, a tatárjárás és újjáépítés korának királya, édesanyja Laszkarisz Mária bizánci hercegnő, testvérei közé tartozik Szent Kinga, boldog Jolán és Konstancia. A tatárok előli menekülés alkalmával, a dalmáciai Klissza várában (a mai Horvátország területén) 1242-ben született, szülei fogadalmat tettek, ha Isten megmenti az országot a tatároktól, születendő gyermeküket neki szentelik.

Árpádházi Szt. Margit halála
A tatárjárástól szerencsésen megmenekülve, hálából Isten szolgálatára nevelték Margitot. Amikor hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben. Gyorsan tanult, sokat foglalkozott családja szentéletű őseinek történetével. Tíz évesen a Nyulak szigetére (ma: Margit-sziget), a domonkos apácákhoz került, ahol fogadalmat tett. Sokat böjtölt, kereste az önmegtagadást. Napjait munkában, éjszakáit imádságban töltötte. Több házassági ajánlatot utasított vissza (a lengyel király, ill. Ottokár cseh király kérte meg kezét). Teljes Istennek adottság jellemezte életét. 1261-ben örökfogadalmat tett.

Szerzetesnőként is IV. Béla odaadó leánya maradt; szoros kapcsolatban volt az Árpád-házi uralkodó terveivel. A közös felelősségben látta életének igazi értelmét – ez az elhivatottság vezeklő életre ösztökélte. Egykor Istennek ajánlották, és Margit megerősítette ezt a fölajánlást.
A kemény munka, a szigorú önmegtagadás s a családi tragédiák legyengítették, súlyos beteg lett. Halála óráját derűs arccal előre megmondta szerzetesnővéreinek. Szentség hírében halt meg 28 éves korában, 1271. január 18-án a Nyulak szigeti kolostorban. Legendája szerint holtteste halála után három hétig nem indult oszlásnak, és rózsaillatot árasztott.

Margit bátyja, V. István király már 1271. június 13-án kérte húga szentté avatását X. Gergely pápától. Tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943. november 19-én avatta szentté XII. Piusz pápa. Síremléke a róla elnevezett Margit-szigeten található, egy hatalmas vörös márványlap.

Életének alapszabálya az evangélium teljessége szerint való: Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.

csütörtök, január 17, 2013

A gyermek árucikké válik, ha egynemű párok is örökbe fogadhatják

Miért védjük oly hevesen a környezetet, miközben az emberi természeten gyakorolt manipuláció ellen nem lépünk fel? A Vatikáni Rádiónak adott nyilatkozatában Paglia érsek elmondta, hogy nagyon veszélyes dolog, amikor a házasság és a család erejét gyengíteni, tagadni akarják, mert ilyenkor az emberiség jövője forog kockán.




Párizsban tüntetés zajlott a homoszexuális házasság törvénybe iktatása ellen. Ennek kapcsán nyilatkozott Vincenzo Paglia, a Családok Pápai Tanácsának elnöke arról az elképzelésről, amely szerint homoszexuális párok is örökbe fogadhatnának gyermekeket.  Az egoizmus diktatúrájának nevezte ezt a törekvést, amely az emberi természet rendjének felborítására törekszik...

A gyermek árucikké válik, ha homoszexuális párok is örökbe fogadhatják

Napi gondolatok: Január 17. Remete Szent Antal apát emléknapja

Január 17-én Remete Szent Antalt (Coma, Közép-Egyiptom 250 körül–356), a remeteség atyját ünnepeljük. A Felső-Egyiptomból származó szentéletű remete életrajzát Szent Atanáz írta meg 356 körül.
Remete Szt. Antal és Pál
A jómódú családban született Antal 20 éves korában árvaságra jutott. Az evangélium hatására eladta ingóságait, birtokát szétosztotta a szegények között, és elhagyta a várost, hogy teljesen az imádságnak éljen. Előbb egy szent remete közelében, később egészen egyedül élt. Megszakítva minden emberi kapcsolatot, elvándorolt kelet felé. Befalazta magát egy kastélyrom cellaszerű kis zugába, ahol 20 évet töltött elmélkedésben. Jézus példájára őt is megkísértette a sátán, de egyre keményebb vezekléssel visszaverte támadásait.
Amikor az emberek rátaláltak, s egyre többen keresték föl, cellája elvesztette magányos jellegét. Körülötte remetetelep, 2 monostor alakult. Így lett az első társas remeteség, a kezdetleges formájú szerzetesközösség „apátja”.
A Maximianus-féle keresztényüldözés idején 311-ben Alexandriába ment, hogy szolgálatára legyen a híveknek és bátorítsa a hitvallókat. Az üldözés elmúltával a kelet-thébai pusztába ment. Később egy karavánnal kelet felé indult, és a Nílustól 300 mérföldnyire telepedett le. Innen kelt útra, hogy meglátogassa Remete Szent Pált.
Halála előtt néhány hónappal újra Alexandriába ment, hogy szembeszálljon az arianizmus követőivel, bizonyságot téve arról, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.
Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Ereklyéit a XI. században vitték Franciaországba, ahol 1095-ben megalakult az antoniták rendje. Földi maradványait az arles-i Saint Julien-templomban őrzik.
Az ördög feletti győzelmei és csodái miatt a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza a XVI. század végére lehanyatlott, és a hozzá fűződő hagyományok, hiedelmek az 1195-ben Lisszabonban született Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éltek tovább.
A bizánci művészetben a VIII. századtól ismert képein ősz szakállú szerzetesként ábrázolják; a XII. századtól az orosz és a nyugati művészetben is feltűnik. A késő középkorban gyakran antonita ruhában, kezében T-alakú kereszttel (antalkereszttel) vagy apáti bottal ábrázolták. Gyakran ábrázolták Szent Pálnál tett látogatását és a megkísértését.
Remete Szent Antal a betegek patrónusa; bőrkiütések, skorbut, pestis, járványok, kelések, fejfájás esetén hívják segítségül. A cukrászok, harangozók, haszonbérlők, hentesek, kesztyűsök, kosárfonók, mészárosok, munkások, porcelánkészítők, posztósok, sertéskereskedők, sírásók, takácsok, továbbá az egri kefekötők védőszentje.
Magyar Kurír

szerda, január 16, 2013

Hány barátot engedhet meg magának az ember? - Imre atya írása Stuttgartból

Egyik sétám alkalmával megálltam az egyik hídon, amely Bad Cannstattot köti össze Stuttgarttal. Alattam a Neckar vize kígyózott lomhán, hullámai a két egymástól szemmel láthatóan különböző partot nyaldosták. Míg balra az állatkertet körülvevő magas téglafal ásított a nézelődő szemébe, addig a jobb oldalon az „óváros” utcáin siető emberek nyüzsgő sokaságát lehetett messziről látni. 
Hid Bad Cannstat és Stuttgart között

Mellettem pedig autók százai iramlottak a tízesen és a tizennégyesen. Ki Cannstattba, ki Stuttgartba igyekezett. Ahogy alánéztem a vízre, láttam, hogy a két hatalmas hídfő betonalapjai milyen mélyen lenyúlnak a földbe. Nem csoda, gondoltam, hogy a híd játszi könnyedséggel viseli a forgalom nagy terhét, s rajta engem is.
 
Egy röpke pillanatig úgy álltam a hídon, mintha körülöttem megállt volna az idő...
És ekkor, magam sem tudom, miért, a hídról, a folyóról és az emberekről a barátság jutott az eszembe. „A barátság olyan”, - idéztem egy ismeretlentől a folyóval kapcsolatban, „mint egy csendes folyó, amely hagyja, hogy partján bármikor leülj, és csendesen megpihenj, akkor is, amikor nem akarsz beszélni, mert a szónak már nem hiszel.”
A hídról és az emberekről pedig – ugyancsak egy ismeretlentől – ez a mondás jutott eszembe: „Ha az összes barátom leugrik egy hídról, én nem ugrom velük. Lent várok, hogy elkaphassam őket…”
Milyen két szép magvas mondás a barátságról! Bárcsak mindenki megszívlelné!
Vajon ki volt az, aki az első hidat megálmodta? – nyilallt belém a gondolat. Elképzeltem, hogy először milyen nagy ellenkezésbe ütközhetett ötlete, hisz a városrészek, illetve a benne lakó emberek talán nem is akartak egymással érintkezni, mert féltek, hogy elveszítik önállóságukat, sajátosságaikat és egyediségüket...
 
És – fűztem tovább a gondolatot - vajon veszített-e az ó- illetve az új város azzal, hogy hidat építettek a közöttük feszülő folyóra? Beigazolódott-e a városlakók gyanúja, amellyel először minden mást és idegent el akartak utasítani?
Nem hiszem. Sőt, meg vagyok győződve arról, hogy nem! Hisz hamarosan azt kellett tapasztalniuk, hogy egyikük gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva...
 
Ekkor megértettem a barátság három lényeges jellemvonását!
Az igazi barátság, noha különböző személyiségű, jellemű, természetű és vérmérsékletű embereket köt össze, teszi ezt anélkül, hogy a másik személy önazonosságát, egyediségét, sajátosságát, szépségét, különlegességét elvenné vagy megrabolná.
Az igazi barátságban továbbá az egyik barát gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva. Ha ez nem így van, akkor az nem igazi barátság!
És végül az igazi barátság sokat kibír, mint a híd. Nem törik olyan hamar össze, nem szakad le könnyen, mert mindkét „hídfője” mély alappal rendelkezik.
Bad Cannstattot Stuttgarttal – különböző helyeken – több híd köti össze. És a hidak végén mindkét oldalon egy nagy szabad tér terül el.
 
Utolsó gondolatom ezért az volt, hogy vajon mennyi hidat engedhet meg magának egy sziget, egy városrész, és hol szabad egyáltalán hidat verni?
 
Arra jöttem rá, hogy annyi hidat szabad építenünk, amennyi nem szűkíti be túlságosan a világunkat...
És csak ott szabad hidat építenünk, ahol nem kell félnünk attól, hogy önazonosságunk, egyediségünk, sajátosságaink, különlegességünk elvész...
 
Barátaim, jöjjetek építsünk ilyen hidakat!
 
Stuttgart, 2013-01-16.

A válasz… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött, ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért. - Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit! Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról számolt be. - Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét. - Tegyél már valamit! Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr. - Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

kedd, január 15, 2013

Napi gondolatok: Január 15. Remete Szent Pál – Magyarország elfelejtett társvédőszentjének emléknapja

Remete Pál 1381 óta Magyarország társvédőszentje. Nagy Lajos király ekkor ajánlotta fel neki Magyarországot.

Pál 228 körül született az egyiptomi Thébában. Kiváló képzésben részesült, jól ismerte a görög és egyiptomi irodalmat. A hagyomány szerint 16 évesen elvesztette szüleit, és nagy vagyon birtokosa lett. 249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett olyan keresztényekkel is találkozott, akik – megtörve a kínzásoktól – megtagadták hitüket. Talán ő sem érezte magát elég erősnek a vértanúsághoz. Mivel félt sógorától, hogy feljelenti őt, vidéki házába húzódott. Nővére férje valóban feljelentette Pált a római hatóságoknál, ezért menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tiszta vizű forrás volt.
Isten megérintette a fiatal Pált menekülésében, ezért úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában). A Szent Jeromos által írt legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon – az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel. Az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár rendelete nyomán meg is szűntek, életéből hat évtizedet imába és munkába merülve mégis visszavonulva töltött Pál.
Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal – miután látomásában tudomást szerzett Pálról – látogatta meg őt. Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét, így írja le: „Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, s aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének és nagy hálát adtak Istennek.
Szent Pál 341-ben halt meg. Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a barlanghoz, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott. Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált teteme 1169-ben Konstantinápolyba, 1240-ben pedig Velencébe került, a Szent Júlián templomba.
A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. A király 1381-ben hadisarcként megszerezte Remete Szent Pál mumifikálódott holttestét és a magyar földre hozatta. Ezzel Szent Pál oltalmába ajánlotta hazánkat, s ettől kezdve a thébai sivatag remetéje Magyarország társvédőszentjeként szerepelt. Először Budára, a királyi vár kápolnájába szállították az ereklyét és ünnepélyes, nyilvános tiszteletre kihelyezték. Pálos szerzetesek őrködtek mellette. Innen ünnepi körmenetben a Rend főmonostorába, a mai Budaszentlőrincre szállították, ahol kápolnát építettek a remete szent tiszteletére. Hamarosan az ország minden részéből érkeztek ide zarándokok. Így keletkezett a középkorvég egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye, s így lett végleg magyarrá az egyiptomi szent.
A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.
Forrás: Magyar Kurír