szerda, július 29, 2015

A csíksomlyói Mária-kegyszobor 500 éve - Mária-tisztelet Erdélyben

A csíksomlyói kegyszobor 500 éves évfordulója alkalmából a Csíki Székely Múzeum emlékkiállítást rendez, ugyanis az erdélyi ferencesek által meghirdetett Mária-év ráirányítja a figyelmet a csíksomlyói Mária-szobor jelentőségére, és a kegyszobor mint Csíksomlyó éke, meghatározó emblémája szorosan kapcsolódik Csíkszereda város történetéhez és jelenéhez.
A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignácz püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a kis Jézus ruhácskái, amelyekbe a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség. A kegyszoborhoz kapcsolódó 18-19. századi metszetábrázolások, ferences források mellett levéltári dokumentumok tanúskodnak a Csodatevő Segítő Szűz egyházi elismeréséről.

A csíksomlyói Mária-tiszteletnek mindmáig érződő hatására és gyakorlatára elsősorban a fogadalmi tárgyak és a pünkösdi búcsús képek utalnak. Most ezt a hatást tágabb összefüggésben, az erdélyi Mária-tisztelet kontextusában mutatjuk be. Olyan tárgyi emlékeket – eredeti oltárszobrokat és oltárképeket – láthatnak az érdeklődők, amelyek térségünk Mária-tiszteletének sokszínűségét tárják fel.

A kiállítás megnyitójára 2015. július 30-án délután fél 6-kor kerül sor a Csíki Székely Múzeumban. A vendégeket Antal Attila, Csíkszereda megbízott polgármestere és P. Bőjte Mihály csíksomlyói ferences házfőnök köszönti. A kiállítást megnyitja és szakmailag ismerteti dr. Kovács András művészettörténész és Muckenhaupt Erzsébet muzeológus. A rendezvény házigazdája Gyarmati Zsolt múzeumigazgató. Közreműködik a Csíksomlyói Kegytemplom Kórusa.

A kiállítás 2015. július 30-tól szeptember 20-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban (Csíkszereda, Vár tér 2. szám). Telefonszám: (004) 0266 372 024; e-mail: info@csikimuzeum.ro.
Nyitvatartás: keddtől vasárnapig reggel 9-től este 6 óráig. Utolsó belépés zárás előtt 30 perccel. Hétfőn, egyházi és állami ünnepeken zárva.

A kiállítás létrehozói: a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Csíki Székely Múzeum. Támogatók: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, a Kisebb Testvérek Rendjének Szent István királyról nevezett Erdélyi Rendtartománya és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala.

vasárnap, július 26, 2015

Voltál már vendégségben? – Évközi 17. vasárnap



Mezőtúri Kovács Zoltán, Szegedi kispap gondolatai az esztelneki ferences templomban az évközi 17. vasárnap evangéliuma kapcsán…

vasárnap, július 19, 2015

"Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre..." - Évközi 16. vasárnap - hanganyag

„Gyertek velem külön egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" – Látszólag eljött végre a pihenés pillanata a tizenkét apostolnak, miután visszatérnek missziós küldetésükből és mindenről beszámolnak Jézusnak. De alig érnek vissza, újra rájuk szabadul a tömeg. Nem tudnak pihenni.
Milyen valószerű bemutatása annak, amit sokan közülünk megtapasztalnak, hogy nincs önmagukra, családjukra, barátaikra, embertársaikra idejük...

"Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre..." - Évközi 16. vasárnap

Genezáreti tó - Szilveszter archívum
Akik részt vettek a múlt vasárnapi szentmisén, azok bizonyára visszaemlékszenek, hogy az akkori evangéliumi szakaszban arról olvastunk, hogy Jézus szétküldte apostolait, hogy ők is hirdessék az evangéliumot, Isten országának eljöttét.
Az imént felolvasott evangéliumi rész elmondja, hogy a feladat teljesítése után „az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak”. Az Úr Jézus az apostolokkal való találkozó, s azok beszámolója után így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,30-34)
Ezeket a szavakat Jézus intézte tanítványaihoz és általuk intézi hozzánk is. Bár sürgette az idő, mégis fontosnak tartotta a csendes elvonulást. Nem erőltette a féktelen, lázas tevékenységet, éjt nappallá téve, az Úr napját is hétköznappá szürkítve, embert nyomorítva.
Jézus tudatosítani akarja övéiben és bennünk is, hogy nagy értéke van a csendnek, a pihenésnek. Természetesen itt nem a tétlenkedésről, nem haszontalan semmittevésről van szó, hanem a termékeny Istenre figyelésről. A gyermek odasimulásáról Atyjához, lesve jóváhagyó, bíztató tekintetét, várva áldásának simogatását. A lélek érlelődésének, kibontakozásának alkalmai ezek a csendes elvonulások az élet zakatoló zajától.

Kemény munka közben egy pillanatra meg szoktunk állni, hogy “szusszanjunk” egyet. Mindennapi életünk nagy hajszájában ilyen “szusszanás”, Istenhez sóhajtás az egyéni és közösségi ima, Isten üzenetének olvasása, a szentmisébe való bekapcsolódás, az elmélyülés a szent, az életünket megszentelő gondolatokban.

„Gyertek velem külön egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" – Látszólag eljött végre a pihenés pillanata a tizenkét apostolnak, miután visszatérnek missziós küldetésükből és mindenről beszámolnak Jézusnak. De alig érnek vissza, újra rájuk szabadul a tömeg. Nem tudnak pihenni.
Milyen valószerű bemutatása annak, amit sokan közülünk megtapasztalnak, hogy nincs önmagukra, családjukra,barátaikra, embertársaikra idejük. A tanítványok is megpróbálnak hát Jézussal a tavon menekülni, hogy nyugodt helyre jussanak. De hiába fáradnak, mert az emberek átlátják szándékukat és megelőzik őket.

Az apostolok "elrontott" szabadsága lenne ez? A hosszú út után az apostolok kétség kívül pihenésre vágytak, amelyet Mesterüknél találnak meg. De Márk evangélista úgy állítja elénk Jézust, mint aki fáradhatatlanul gondoskodik az emberekről, akiknek céltalan az életük, "akik a pásztor nélküli juhokhoz hasonlítanak".
Szabadságon lenni és kipihenni magunkat – gyakran a szeretettel és belső békével függ össze. Jézussal kipihenni magunkat – nem azt jelenti, hogy kényelmes menedéket keresünk, puha fészket, ahol elássuk magunkat. Jézus mellett pihenni: sokkal inkább azt jelenti, hogy tanulunk Isten népe iránti szeretetéből; azt is jelenti, hogy felfedezzük, hogy a küldetés nem más, mint továbbadni Isten szeretetét, amit túláradóan ajándékoz övéinek. Csak ezáltal nyer új értelmet az élet: szavainkat új tartalommal tölti meg és mozdulataink értelmet kapnak. Isten a béke ígéretének beteljesülése, az emberiség ínsége és nyomorúsága közepette, azé a békéé, amelyet mindannyian keresünk, hogy szívünk legmélyebb vágya lecsillapodjék.

Vajon ez azt jelentené, hogy mi apostolként Krisztus követői vagyunk és nincs jogunk szabadságra és pihenésre? – Semmiképp sem! Nekünk is szükségünk van szabadságra és pihenésre és önmagunkra fordított időre, éppúgy, mint a betevő falatra. De a szeretetben nincs szabadság. – Ezt IS Jézus mutatta meg nekünk.

A hétköznapi munka után eljöttünk a templomba, hogy pihenjünk egy kicsit és lélekben feltöltődjünk. Az öntudatos keresztény ember, aki nem csak felszínesen akarja megélni hitét, minden vasárnap Jézustól indul el, hogy a hétköznapokban is a Krisztustól tanultakból éljen, s a hétvégén Krisztushoz tér vissza, miként egykor az apostolok is, amikor a Mester missziós útra küldte őket, s hozzá tértek vissza.
Tévedés volna azt gondolnunk, hogy Jézus csak egy röpke hétvégi együttlétre hív bennünket, s nem akar velünk lenni a mindennapokban. Mind a munka, mind a kikapcsolódás idején Jézus velünk van, velünk akar lenni, ha engedjük.

„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” – szól Jézus. Szavai azt is jelentik, hogy a vasárnap megszentelése nem merülhet ki a munkától való tartózkodásban, hanem a lelki feltöltődés ideje kell, hogy legyen minden keresztény számára. Azért jövünk Jézushoz, hogy tanításával és Testével tápláljuk lelkünket. Tanításának hallgatása és a szentáldozás erőt ad nekünk a mindennapi feladataink végzéséhez a munkahelyen és otthon, családunk körében.
A szünet nélkül végzett fizikai vagy szellemi munka egy idő után teljesen kimeríti az embert, és tragédiához vezethet.

A legenda szerint Szent János apostol szívesen játszott időnként egy szelíd sas madárral. Egy vadász, aki egy alkalommal meglátogatta, csodálkozva szemlélte az apostol és a sas játszadozását. Nem értette, hogy egy ilyen kiváló képességű ember miért pazarolja az idejét a játékra. Ezért megkérdezte Szent Jánost: „Miért fecsérled idődet egy állattal való haszontalan játékra?” Az apostol visszakérdezett: „Miért nincs a nyilad, amit a kezedben tartasz, mindig kifeszítve?” A vadász ezt válaszolta: „Ha a nyilam állandóan megfeszítve volna, elveszítené erejét. És ha ki akarnék lőni egy nyílvesszőt, az nem repülne messzire.” Szent János a következőkkel fejezte be a beszélgetést: „Látod, én is pontosan ugyanezt teszem. Ha én is állandóan kifeszített állapotban lennék, s minden időmet csak a munkára fordítanám, akkor egy idő után elveszíteném erőmet. Időnként játszom ezzel a sassal, hogy pihenjek és visszanyerjem erőmet. Aztán pedig megújult erővel látok hozzá újra a munkának.”
A legenda tanulsága világos számunkra: Szükségünk van a pihenésre és a lelki feltöltődésre. Nem dolgozhatunk hétfő kora reggeltől vasárnap késő estig megállás nélkül. Szükségünk van az értelmes és hasznos kikapcsolódásra, a testi-lelki felüdülésre.
Azért van szükség erre, mert csak a csendben, a lélek magányában leszünk képesek felismerni Istennek életünkre vonatkozó akaratát, s felfedezni a megváltás csodáját: aminek gyümölcse a vérizzadás, kínok-kínja, agónia kísérte vajúdás által megszületet új élet, a FELTÁMADÁS.

A napnak egy bizonyos szakaszában, a hétnek egy napján: vasárnap, az évnek egy időszakában – szabadság alatt – minket is elcsendesülésre, nála való megpihenésre és az egymással való találkozásra hív meg Jézus. Örvendjünk ennek a kegyelmi időnek! Használjuk fel a vele való egyesülésnek sajátos eszközeit, a napi imát, a Biblia olvasását, a szentségekhez való járulást, szentgyónást, szentáldozást, a naponkénti, de legalább a vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken való részvételt, a felebaráti szeretetnek gyakorlatait, hitéletünk építésére, lelki gyarapodásunkra!

A mai evangélium szerint a küldetésből visszatérő apostolokkal találkozik Jézus és velük együtt félrevonul egy magányos helyre, hogy megoszthassák vele élményeiket, tapasztalataikat, örömüket és bánatukat, de egyben biztosíthassa pihenésüket is. Viszont az is több helyen előfordul az evangéliumokban, hogy Jézus egészen egyedül vonul vissza, keresi a magányt, hogy idejét az imádkozásnak, az Atyával való beszélgetésnek szentelje.

Keressük mi is azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetünk Istennel, amikor legalább vasárnaponként visszatérhetünk az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztushoz és beszámolhatunk neki munkánk sikereiről vagy kudarcairól, amikor az elkövetkező hét feladatainak végzéséhez kérjük segítségét. De ugyanakkor azokat az alkalmakat is keressük, amikor Isten jelenlétében együtt lehetünk családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, akikkel őszinte, mély párbeszédet folytathatunk az élet nagy kérdéseiről, akikkel megoszthatjuk a hitünk által fémjelzett élményeinket, tapasztalatainkat, sőt a legutóbb hallott, vagy olvasott viccünket, humoros történetünket, ami derűt csalhat gondterhelt embertársunk arcára.

Ne feledjük, hogy egymás hitéből, hitből fakadó életéből, és derűs magatartásából is erőt meríthetünk ahhoz, hogy sikeresen járhassuk végig az élet útját, amely az örök életbe torkollik!

csütörtök, július 16, 2015

Esztelnekről Szent Mihály hegyére, avagy P. József és P. Leonárd kiruccanása


Hálás köszönet S. Balázsnak, a Réba panzió vezetőjének, a meglepetés kivitelezésért.
Az atyáknak ez a kis kiruccanás valóban örömet szerzett.
Isten fizesse!



„Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!” - Imre atya írása

Forrás hely itt érhető el
Még káplán koromban történt. Amikor egy este fáradtan hazajöttem, plébánosom azt kérdezte tőlem a vacsoránál: „Na, mi mindent láttál, mesélj?”
Ösztönösen azt válaszoltam neki: „Valójában nem láttam semmi különöset… Még ki sem szaladt a mondat a számon, azonnal megdöbbentem, mert ez azt jelentette, hogy egész nap nyitva volt a szemem, mégsem láttam semmit. Ez tehát egy elveszett nap volt számomra.

A dolog még nagyon sokáig foglalkoztatott...

Aztán rövid időre rá azt olvastam egy könyvben: „Nyitott szemmel járj a világban. Próbáld meg felfedezni azt a belső valóságot, amelyet minden ember és minden dolog magában hordoz. Akkor sokkal többet sejtesz meg majd mindenből és mindenkiből!”

„Hogyan kell ezt tennem?” – morfondíroztam magamban.

Egy belső hang erre azt válaszolta nekem: „Mindennek, amit a szemeddel látsz, van egy másik, rejtett dimenziója, amelyet azonban csak a szíved képes észrevenni. Engedd hát, hogy mindaz, amit látsz, a szívedet is megszólítsa. Ha így teszel, felfedezed a dolgok legbelsőbb titkait!”

Vasárnap Budapesten, késő délelőtt egy kis utcai kutat pillantottam meg. A gyönyörű szép napsütésben a madarak leszálltak a kút szélére és ittak csobogó vizéből. Sőt, még egy járókelő is így oltotta a szomját. És a kis kút mindenkinek adott a vizéből.

Csodáltam nagylelkűségét, és azt kérdeztem tőle: „Mit akarsz nekem mondani? Mi az, amit első látásra nem látok? Mi a Te rejtett titkod?”

És a kis kút azt válaszolta: „Az én belső titkom az, hogy boldog vagyok!” Meglepett, mert épp ezzel a válasszal nem számoltam.
„És mi tesz Téged boldoggá?” – kérdeztem kíváncsian.
Ő így válaszolt: „Az, hogy adhatok. Tovább adhatom azt, amit magam is kaptam. Ha majd egyszer nem ajándékozhatom, akkor nem leszek többé az, ami vagyok.”
Kisvártatva még azt súgta nekem szégyenlősen, mintha egész titkát rám akarta volna bízni: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

Annyira szíven ütött ez a titok, hogy egy ideig nem tudtam szóhoz jutni.

Még ma is gyakran eszembe jut a budapesti kis utcai kutacska, és tisztán hallom belső üzenetét: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

Jézus Urunk is ugyanezt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (vö. ApCsel 2,35)

Ha pedig Ő is ezt mondta, akkor igaznak kell lennie!

Próbáld ki Te is!

Stuttgart, 2013-11-12.

szerda, július 15, 2015

Isten Atyám: imádom Őt!

Részlet Tóth Tihamér szentbeszédéből


"Öreg halász vitt át csónakján egy fiatal embert. Az egyik evezőre ez volt írva: «Imádkozzál!», a másikra: «Dolgozzál!» Az ifjú gúnyosan mondta: «Ósdi ember kend, bátyám! Minek az imádság annak, aki dolgozik?»... Az öreg nem szólt semmit; csak eleresztette azt az evezőt, amelyiken az «imádkozzál» volt írva s a másikkal evezett. Evezett, evezett... de csak helyben forogtak, nem jutottak előre. A fiatalember ekkor látta be, hogy a «munka» evezője mellett szükség van a másikra is: az imádságéra.

Én tehát imádom Istent, aki fölöttem van: ez az én rendszeres reggeli s esti imám; imádom Istent, aki közöttünk van: ez az én templomi ájtatosságom; és imádom Istent, aki bennem van: s ez az én Isten akarata szerint rendezett életem. Nekem nem kell bűn terhe mellett, előírni, hogy misére menjek s gyónjam-áldozzam. Nekem nem kell megparancsolni, hogy imádkozzam. Nekem örömem, erőm, hogy mennyei Atyám van; nekem vigasztalásom, hogy az Isten szóba áll velem; nekem legnagyobb megtiszteltetésem, hogy szabad imádkoznom!"

Forrás: eucharisztikuskongresszus.hu

Szabadságra mehet-e a hitünk?

Canea Galilei és Madrigal zingarica


Régi szép emlékek felidézése - archívumból

vasárnap, július 12, 2015

„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”- Évközi 15. vasárnap - hanganyag

Tehát a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a próféták, s apostolok, vagy a püspökök és a papok részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Így hát mindannyiunk – hívek és papok – súlyos kötelessége, tanúságtevő életünkkel, s ha kell, szavainkkal tovább adni az evangéliumot, láthatóvá tenni Krisztust, s az ő egyházát az emberek számára.
Ha öntudatos kereszténynek vallom magam, ha nem csak a kereszteltek anyakönyve szerint vagyok az, akkor ez a kötelességteljesítés nem függhet pillanatnyi lelkiállapotunktól, kedvtelésünktől, kényelmünktől vagy érdekeinktől.
Ha igazán kereszténynek vallom magam, akkor nem lehet bennem kettősség, akkor ma nem mondhatom, felelőtlenül és minden következmény nélkül, hogy nem érdekel az Egyház, a vallás, még kevésbé dönthetek ellenére, holnap pedig, ha a körülmények úgy hozzák, akkor, mintha misem történt volna, újra látványosan gyakorlom vallásomat.

Riport Barsi Balázs ferences atyával

„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”- Évközi 15. vasárnap

Az isteni kiválasztásról és küldetésről szólnak a mai szentírási részek. Pál apostol azt mondja a szentleckében, hogy: „Őbenne – Krisztusban – választott ki minket – az Atya – a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt”(Ef 1,3-14). Az olvasmányban Ámosz próféta arról beszél, hogy „az Úr elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem… menj, prófétálj népemnek, Izraelnek”(Ám 7,12-15). Az evangélium (Mk 6,7-13) pedig a kiválasztott tizenkét apostol szétküldéséről beszél. Ennek kapcsán két gondolatot szeretnék megosztani.

Az első gondolat az lehetne, hogy az isteni kiválasztással kapcsolatosan sokan tévesen azt gondolják, hogy ez a kiválasztottság és küldetés, Isten részéről, csak a fölszentelt személyeket: papokat, szerzeteseket, szerzetesnőket érinti. Pedig a Biblia tanúsága szerint, különböző módon, de minden megkeresztelt ember részesedik ebben az isteni kiválasztásban és küldetésben, mert Szent Péter apostol szerint: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” (1 Pét 2, 9.). Ennél fogva, minden kereszténynek kötelessége tovább adni az üdvösség jó hírét, szavával és életpéldájával hirdetni Isten dicsőségét.
Tehát a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a próféták, s apostolok, vagy a püspökök és a papok részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Így hát mindannyiunk – hívek és papok – súlyos kötelessége, tanúságtevő életünkkel, s ha kell, szavainkkal tovább adni az evangéliumot, láthatóvá tenni Krisztust, s az ő egyházát az emberek számára.
Ha öntudatos kereszténynek vallom magam, ha nem csak a kereszteltek anyakönyve szerint vagyok az, akkor ez a kötelességteljesítés nem függhet pillanatnyi lelkiállapotunktól, kedvtelésünktől, kényelmünktől vagy érdekeinktől.
Ha igazán kereszténynek vallom magam, akkor nem lehet bennem kettősség, akkor ma nem mondhatom, felelőtlenül és minden következmény nélkül, hogy nem érdekel az Egyház, a vallás, még kevésbé dönthetek ellenére, holnap pedig, ha a körülmények úgy hozzák, akkor, mintha misem történt volna, újra látványosan gyakorlom vallásomat.

Egyébként ez a kettősség nem új keletű dolog, már az ószövetségben is problémát jelentett. Kármel hegyén Illés próféta ezért teszi fel a kérdést a választott népnek, és általuk nekünk is: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” (1Kir 18,21).
A kérdés csak ennyi: “Meddig?” Hogy kétfelé sántikáltok, az megállapítás. Isten Szentlelke tényként állapítja meg, hogy Isten népe – kétfelé sántikál. A kétfelé sántikálás oka, hogy két úrnak szolgálunk, pedig Isten útján nincs is-is. „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt. Ha pedig a Baál, kövessétek azt”- mondja a próféta. Valamelyiknek a szolgálatát abba kell hagyni.
Isten választás elé állítja a ma emberét is. A hitetlen embernek döntenie kell – a világ vagy Isten között. A hívő embernek pedig – az Isten vagy az önző én között.
 „Gyűlölöm a kétszínűséget, de szeretem törvényedet (Zsolt 119,113)”- mondja a zsoltáros. Mert az Isten törvényéhez, akaratához igazodás teremt egyenes, világos, őszinte és egyértelmű életet. A farizeusi élet éppen azért annyira taszító az evangéliumokban, mert Jézus újra és újra leleplezte azt, hogy kettős életet élnek – természetesen ezzel nem nyerte meg a tetszésüket, sőt halálos ellenségeivé váltak, egyébként ez ma is így van. A kettős életet élők a törvényben nem Isten dicsőségét keresték, hanem a magukét. A látszatra nagyon adtak, de a szívükben ugyanolyan mélységig uralkodott a bűn, mint azokéban, akiket megvetettek.
Meddig sántikáltok kétfelé? – kérdezi a próféta ma is, tőlünk is. Meddig akarjátok még rejtőzve, bújva élni azt a másik életet is? Azt az életet, amely a kárhozat felé húz, amitől az sem ment meg, ha időnként úgy teszünk, mintha az életünk Jézusé lenne – megadjuk az egyházadót, eljárunk vasárnaponként a templomba, időnként, szokásból szentségekhez járulunk…
Isten akarata világos. El kell dönteni azt, hogy kit tartunk Urunknak, Istenünknek, kit akarunk szolgálni. Vajon mi, a mi válaszunk? Mert haladni csak egy irányba lehet, viszont amíg nem kötelezzük el magunkat, addig csak egy helyben topogunk.
Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek! – mondja a próféta. 
Ebben a kijelentésben van egy csodálatos jó hír. Az, hogy még mindig abbahagyhatjuk ezt a kettős életet. Még mindig van lehetőségünk dönteni: csak el kell határoznunk, hogy én valóban az Urat akarom követni. Isten ma is arra hív bennünket, hogy ismerjük fel benne az Urat, az egyetlent, a mindenható és hatalmas Istent, és kövessük Őt az ő Fiában, Jézus Krisztusban. De természetesen ez csak akkor lehetséges, ha meg vagyunk győződve arról, hogy egyedül őt érdemes szeretnünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.

Második gondolatunk, amint mondtuk korábban: a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a próféták, nem csak az apostolok, vagy a püspökök és a papok részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Azonban az imént felsoroltak olyan személyek, akik sajátos kiválasztásban és küldetésben részesülnek. Isten hívja őket erre a sajátos életformára és a legkülönfélébb csoportokból és életállapotból választja ki. Ámoszt nem a papi törzsből emeli ki, hanem a pásztorok közül, a nyáj mellől.
A prófétának Isten igazságát, üzenetét kell hirdetnie, ami történetesen nem nyeri meg a korabeli vezetőség tetszését, s ezért el akarják hallgattatni. Azonban Ámosz nem menekül, mert tudatában van isteni elhivatottságának: az Úr parancsolta neki, hogy „prófétáljon a népnek”. Nem a maga érdekét keresi, nem is az emberek elismerésére vadászik, hanem egyedül Isten szavát hirdeti, Isten akaratának engedelmeskedik.
Az Úr Jézus sem a zseniális képességű emberek közül választja ki apostolait, de még csak nem is a „nagy vallásos” személyiségek, a tanult emberek köréből, hanem az egyszerű népből, és részesíti őket küldetésében, ruházza fel isteni hatalommal.
„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket” – azzal a feladattal, hogy hirdessék a bűnbánatot, s hatalmat ad arra is, hogy kiűzzék a gonosz lelkeket, meggyógyítsák a betegeket.
Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldő, minden apostol küldött, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.
Az Úr Jézus egyszerű és önzetlen magatartást vár apostolaitól: csak a legszükségesebb dolgokat vigyék magukkal az útra, létfenntartásuk miatt ne aggodjanak, ehelyett hagyatkozzanak teljesen a mennyei Atyára, aki majd útközben gondoskodik róluk a jó emberek vendégszeretete által.

Viszont az evangélium címzettjeinek, akikhez küldi őket, azoknak is vannak kötelességeik: nyitott lélekkel kell fogadniuk az evangéliumot. Az apostolokban Isten küldötteit kell felfedezniük, szükségleteikről pedig szeretettel gondoskodniuk. Aki elutasítja, és nem akarja meghallgatni az Úr szolgáit, az ellenáll a kegyelemnek és elzárja maga előtt az üdvösség útját.

Mit kell hirdetnie isten emberének? E kérdésre Jeremiás próféta által maga az Úr válaszol: „Ha visszatérsz hozzám, visszafogadlak szolgálatomba, és ha csak nemes dolgokról szólsz, mellőzve mind, ami megvetni-való, akkor mintegy szájammá teszlek” (Jer 15,19). Tehát azt kell hirdetni, amit az Úrtól hallottunk. Vagyis nem a saját üzenetünket, nem a mi bölcsnek vélt gondolatainkat, de nem is a hallgatóság füleit csiklandozó szavakat vagy az ő hiúságukat dédelgető beszédeket kell tovább adnunk. Hanem egyes-egyedül az Úr üzenetét kell közölnünk, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Akár megszívlelik a mondottakat, akár kemény beszédnek tartják, mint Ámosz próféta szavait, s emiatt azt mondják neki: „Menj el innen! Menekülj Juda földjére! Ott edd a kenyered, és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj…”. De ő nem hajlandó menekülni, mivel küldetése Istentől származik, ezért Istennek kell engedelmeskednie.
Ez az üzenet nekünk is szól: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.

Az evangéliumot továbbadni, teremtő cselekedet. Hiszen előbb saját életünkben kell alakot öltenie. Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk esetében, akit a két lábon járó evangéliumnak neveztek.
Ha Krisztus tanítása szerint élünk, akkor ő maga lép be az életünkbe és így életvitelünkkel máris hirdetjük őt, anélkül, hogy valami rendkívülit tettünk volna. Nekünk Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely az IGÉRE mutat.
De hogyan mutathatunk Krisztusra? Hogyan tehetjük láthatóvá öt az emberek számára, ha mi magunk sem ismerjük igazából? Természetesen itt nem azt értem ismerés alatt, hogy mikor és hol született, kik voltak a szülei, hanem arra az ismeretségre, amely a Vele való mély, személyes barátságot jelenti, ami által életem értelmévé, céljává, eligazítójává válik.
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk legfontosabb célja legyen. De egyetlen módon tudjuk Krisztust megismerni, ha befogadjuk az ő tanítását, ha tanulmányozzuk az ő üzenetét, ha öt szemléljük, ha öt állítjuk életünk középpontjába, ha hozzá igazítjuk életünket. Pál apostol szerint lassan, észrevétlenül azzá válunk, amit szemlélünk. Ez az Úr Lelke által lehetséges. Viszont hosszú folyamat. Időbe kerül – imádságban eltöltött időbe. Azonban nincs más út Krisztus megismerésére, s az ö láthatóvá tételére.

Minden ember hívatás története egyedülálló. Szép és hatásos az, ahogyan Isten mindegyikünket hív és képessé tesz arra, hogy elfogadjuk hívását, s megéljük azt ott, ahová az élet állított bennünket: akár mint szülő, akár mint gyermek, akár mint kétkezi vagy szellemi munkás. Ne feledjük, Isten hívása teremtő hívás: ha igent mondunk az Ő megszólítására, akkor képessé tesz bennünket arra, hogy gyümölcsöt tudjunk hozni, mégpedig „maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).

Van a mai evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata, mégpedig az, hogy a beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amit sajnos kihagytak az olvasmányos könyvből, talán pontosan azért, mert első tekintetre szinte észre sem vesszük, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.
Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott.
A keresztény lelkiség egyik titka éppen az, hogy Jézus jelenlétében tudunk élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri. Ebben bizonyosak lehetünk és ezért hálával tartozunk neki.

szombat, július 11, 2015

A szabadságvesztés ne jelentsen kirekesztést - a pápa Palmasola börtönében

Ferenc pápa a Palmasola börtönben, Santa Cruz - ANSA
Bolíviai apostoli látogatásának utolsó programjaként Ferenc pápa Santa Cruz de la Sierra „Palmasola” fegyházát kereste fel. A térség legnagyob fegyintézete 10 ezer négyzetméteren terül el. Bár csak 800 személy befogadására alkalmas, lakóinak száma jelenleg mintegy ötezer, sokan közülük még ítéletre várnak.
A pápát a foglyok és velük együtt élő családtagjaik, gyermekeik köszöntötték az öröm és a fájdalom könnyeivel. Ferenc pápa megköszönte a fogadtatást, majd megállapította: „a fájdalom nem oltja ki a szívek mélyén élő reményt”. Alázattal tett vallomást: „Olyan ember áll előttetek, akinek megbocsátották számos bűnét”. A pápa azért jött el közéjük, hogy felkínálja nekik Jézus Krisztust, az Atya irgalmasságát.

Jézusban megtaláljuk az erőt az újrakezdéshez
Krisztus azért jött el, hogy megmutassa mindnyájunk iránti látható szeretetét. Ez a szeretet megggyógyít, megbocsát, felemel, ápol; visszaadja méltóságunkat. Jézus kitartó: feláldozta életét, hogy visszadja méltóságunkat.
Amikor Jézus belép éltünkbe, már nem vagyunk többé múltunk foglyai, hanem új reménnyel tekintünk jelenünkre, önmagunkra, valóságunkra.

A bezárás ne legyen kizárás a társadalmi életből
Krisztus sebeiben helyet kapnak a mi sebeink is. Jézus azért halt meg értünk, hogy segítsen nekünk és felemeljen bennünket.
A pápa jól ismeri Palmasola foglyainak nehézségeit: az eljárások lassúsága, a társadalmi visszailleszkedési politikák hiánya, az erőszak. Két évvel ezelőtt a börtönváros rivális bandái közötti összecsapás következtében tűz ütött ki, amelyben egy kétéves gyermek is meghalt. Ferenc pápa arra buzdította az intézményeket: a börtönbüntetés legyen része a társadalomba való visszailleszkedés folyamatának.

A megosztás az ördög kísértése
A pápa a foglyokat felelősségre buzdította. Ne engedjenek a megosztás, az egymással való szembenállás kísértésének. A szenvedés önzővé teheti szívünket, de ösztönözhet bennünket valódi testvériségre is. A fegyőröket pedig arra intette: ne alázzák meg a rabokat, hanem adják vissza méltóságukat. Hagyjanak fel azzal a logikával, amely jók és rosszak kategóriában gondolkozik és a személy megsegítését állítsák a középpontba. Ne sújtsanak le a rabokra, hanem bátorítsák őket. Teremtsenek jobb feltételeket mindenki számára.
A pápa, mielőtt áldását adta volna, egy perc csöndes imát kért mindnyájuktól, majd így fejezte be beszédét: „Arra kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem, mert nekem is vannak hibáim és vezekelnem kell. Köszönöm szépen”.
(vm)

csütörtök, július 09, 2015

A pápa Guayaquilben: Mária segítségével visszanyerhetjük a családi élet örömét

Ferenc pápa szentmisét mutat be Guayaquilben - AP

Az Isteni Irgalmasság kegyhelyét elhagyva Ferenc pápa Guayaquil Los Samanes parkjába ment, ahol szentmisét mutatott be mintegy egymillió hívő számára. A végeláthatatlan hívősereg elfojthatatlan lelkesedéssel, szeretettel fogadta az argentin pápát.
Ferenc pápa homíliájában erőteljes felhívást intézett a családok érdekében. Mária segítségével ismét helyreállíthatjuk a családban az öröm légkörét. Ez történt a kánai menyegzőn, amikor fogytán volt a bor, az öröm és a szeretet jelképe.
„Hány serdülő és ifjú érzékeli, hogy otthonukból már egy idő óta hiányzik ez a bor! Hány magányos és szomorú nő teszi fel magának a kérdést: mikor tűnt el, mikor csúszott ki életükből a szeretet? Hányan vannak azok az idősek, akiket kizárnak a családi ünnepekből, magukra hagyják őket, gyermekeik, unokáik, dédunokáik szeretetének mindennapi tápláléka nélkül! A bor hiánya lehet a munka, a betegség, a családokat világszerte sújtó problémák következménye is”.

Mária megtanít bennünket imádkozni
Mária figyelemmel kíséri ezeket a helyzeteket: gondos anya, aki bizalommal fordul Jézushoz, imádkozik közbenjárásáért. Így Mária előbbre hozza Isten „óráját”. Azt tanítja, hogy családjainkat helyezzük Isten kezébe. Megtanít imádkozni, táplálva a reményt, megmutatva, hogy aggodalmaink egyben Isten aggodalmai is. Az ima mindig kivezet saját gondjaink zárt világából és a szenvedők felé indít el bennünket, segít, hogy átéljük helyzetüket. A család olyan iskola, ahol az ima emlékeztet a velünk egy fedél alatt élő testvérünkre, arra késztet, hogy többes számban gondolkozzunk.

„Kérem, bocsánat, köszönöm” – ezt a három szót a családban kell megtanulni
Mária megmutatja, hogy az igazi szeretet kritériuma a szolgálat. Ezt különösen megtanulhatjuk a családban, ahol szeretetből egymás szolgáivá válunk. A pápa ismét hangsúlyozta azt a három szót, amit a családban kell megtanulni: kérem, bocsánat, köszönöm.
„Ezek a kis gesztusok segítenek abban, hogy építsünk főleg ott, ahol különösen sok a szenvedés. A család a legközelebbi kórház. Amikor valaki megbetegszik, akkor ott gyógyítják. A család a gyermekek első iskolája, nélkülözhetetlen vonatkozási pont a fiatalok számára, valamint a legjobb idős otthon”.

A család pótolhatatlan szerepe
A család képezi azt a nagy társadalmi gazdagságot, amelyet egyéb intézmények nem helyettesíthetnek. A családokat segíteni, támogatni kell. Soha ne halványuljon el az állampolgároknak nyújtott társadalmi szolgáltatások helyes értelmezése. Ezek a szolgáltatások ugyanis nem egyfajta alamizsnát, hanem valódi társadalmi adósságot jelentenek a család intézménye számára, amely az alap, és amely olyan nagymértékben hozzájárul a közjóhoz.

A családnak szüksége van csodára
A pápa utalt rá, hogy a család valósága nem mindig ideális, sőt számos nehézség jellemzi. Arra kérte a híveket, hogy imádkozzanak az októberi szinódusért, amely arra törekszik majd, hogy konkrét megoldásokat találjon és segítséget nyújtson, hogy Isten, „órája” révén, még azt is csodává alakíthassa át, ami számunkra tisztátalannak és botrányosnak tűnik, ami megrémít bennünket. A családnak szüksége van erre a csodára! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A legjobb bor a remény, a bátorság, hogy szeressünk
A kánai menyegző csodája azt tanítja, hogy a legjobb bort még meg kell inni, a családot érintő legszebb dolgoknak még el kell jönniük. A legjobb bor a reményben található; mindazok számára megvalósul, akiknek van bátorságuk, hogy szeressenek. A családban meg kell találni a bátorságot ahhoz, hogy szeressünk! A legjobb bor érkezőben van, még akkor is, ha a statisztikák minden módon éppen az ellenkezőjét állítják. A legjobb bor érkezőben van azok számára, akik ma úgy látják, hogy minden összeomlik. Isten mindig közeledik a perifériákhoz, azokhoz, akik bor nélkül maradtak, és akik csak a csüggedés italából kortyolhatnak. Ha Istenre bízzuk magunkat, Mária segítségével megtörténhet a csoda, hogy visszanyerjük a családi élet örömét” – mondta guayaquili homíliájában Ferenc pápa.
(vm)