Oldalak

vasárnap, augusztus 20, 2017

„Isten csodája, hogy még áll hazánk...” - Szent István király ünnepe

A mai napon Szent István királyra emlékezünk, az ő alakját, életpéldáját szeretnénk föl idézni. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami őt, ezer év távlatából is vonzóvá teszi? Hiszen nem ő az egyetlen, aki királyként vezette népünket, aki nagy uralkodó volt, aki sokat tett a népért, s még sincs egyetlen más király sem, aki annyira élő, annyira sokat idézett, annyira népszerű, annyira ünnepelt lenne, mint ő.
Minek köszönheti e nagy népszerűséget? Honnan vette Szent István ezt az időtálló életszemléletet, ami ma is vonzó sokak számára? Nos abból, amit az Evangéliumban olvasott, mint mi a mai szentmisében. Ő volt, azaz okos, az a bölcs ember, aki az evangéliumi sziklaalapra, Krisztusra építette saját életét, családja életét és népére hagyományozott életművét. Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő azaz ember aki komolyan vette Krisztus tanítását, aki igazi keresztény, Krisztus követőként élte mindennapjait.

„Három dologról lehet megismerni a keresztény ember életét, és ez meg is különbözteti más emberek életétől, tudniillik: a gondolkodása, a beszéde és a cselekedete” – írja Nisszai Szent Gergely püspök, s mi hozzá tehetjük negyedikként a Mária tiszteletet. A IV. századi egyházatya megállapításának örökérvényű igazságát igazolva láthatjuk Szent István király életében. Első szent királyunk ugyanis gondolkodásában, beszédében és cselekedetében is különbözött pogány kortársaitól. Szent István ízig-vérig keresztény ember volt, és nem csupán érdek-keresztény.

Keresztényi gondolkodása megmutatkozik házasságkötésében. István feleségül vette Gizellát (a bajor herceg, a későbbi II. Henrik császár nővérét). Ez a házasság nemcsak politikai és diplomáciai okokból volt történelmi fontosságú, hanem vallási okokból is. Ez a házasság keresztény szentségi házasság volt, és ezzel nem kisebb egyéniség mutatott példát népünk számára, mint az ország első embere, a király. A magyar fő emberek, Koppány, Vászoly, Ajtony nagyon idegenkedtek attól, hogy az új vallás idegenből jött papjai mondjanak imát házasságuk fölött. Úgy vélték, nem kell az új Isten papjainak áldása ahhoz; elég, ha szívük szeretete összeköti őket. És ha a szenvedély a férfi részéről elmúlt, akkor a házasságot akár sutba is dobták.
István és Gizella házasságkötésével újfajta gondolkodásmód alakult ki a házasságról: az állandóság, a hűség, a kölcsönös szeretet és a család felnevelése. Milyen szerencsések voltak őseink, hogy ilyen uralkodójuk volt, aki ilyen előremutató példát nyújtott a nemcsak katonai kalandozásokhoz szokott, de házassági kalandozásokba is bocsátkozó népének.

Az ő életpéldájából a mai kor embere is sokat tanulhat, amikor egyre inkább teret hódit az elköteleződés, a felelősség vállalás nélküli élettársi-kapcsolat, amikor egyre inkább divat a házastársi hűség felrúgása, s a könnyen felbontott házasságok nagy száma.

Szent királyunknak ez a cselekedete, nem csupán a történelmi kényszerűségből fakadt, nem ésszerű politikai húzás volt, de nem is helyzetfelismerésének köszönhető, ahogyan ezt sokszor a történészek vagy a politikusok magyarázzák, hanem személyes hitéből és meggyőződéséből eredt. Őt nem a politikai és gazdasági érdekek irányították, hanem ízig-vérig keresztény lelkiismerete. Személyesen hitt Jézus Krisztusban, akire rábízta életét és meg volt róla győződve, hogy a Krisztusban való hit lehet népének és annak jövőjének egyedüli sziklaszilárd alapja.

Másodszor a keresztény ember beszédéről is megismerhető. István király lelki arculata tükröződik vissza a fiára hátrahagyott – latin nyelvű – Intelmekben, mely az akkori Magyarország legjelentősebb irodalmi alkotása. Többek közt ezeket írja fiának: „Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék”. Az Intelmekben beszél első helyen a hit megtartásáról, az Egyház iránti hűségről, mert az Egyház az üdvösség bárkája. Aztán beszél az önmérsékletről, béketűrésről, vendégszeretetről és még sok egyébről. Szent István Intelmeit átszövik az evangéliumi gondolatok, melyek lelkében megfogantak. A király megnyilatkozásait már nem a pogány gondolkodásmód irányította, hanem a keresztény gondolkodás.

Harmadszor a keresztény cselekedeteiről is felismerhető. István király a szigort irgalmassággal tudta párosítani, amikor rokona – Vazul – életére tört. A királygyilkosságért halálbüntetést érdemelt volna a korabeli gyakorlat szerint, István azonban életben hagyta, bár keményen megbüntette, amely ilyen esetben kegyelmi aktusnak számított. Azt mondja a német Thietmár püspök róla: „a legyőzöttekhez senki sem volt kegyelmesebb, mint ő”.
Szent István alapvetően békeszerető ember volt, aki tudott ugyan harcolni, ha kellett, de támadó hadjáratot nem kezdeményezett. A politikai menekülteknek és más sorsüldözötteknek oltalmat nyújtott, amiért határainkon túl is nagy tiszteletnek örvendett.

Negyedszer, a keresztény ember felismerhető az ő Mária tiszteletéről is.
Csodálatos jelenettel fejeződik be István király földi élete: a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja fel az országot. Kétségtelen, hogy ebben Szent István megható, gyöngéd Mária-tisztelete nyilatkozik meg, a középkori kereszténység bensőséges áhítata, de ezen túl még valami más is. Nagyszerű szimbólum ez, amikor a méltatlan utódjelöltek között hánykolódva, a szent király a koronát nem embernek, hanem a Boldogságos Szűz Máriának, a földöntúli hatalmaknak, végeredményben az Istennek ajánlja fel. Mintha mondaná: Embertől nincs mit várni, ember nem segíthet; Isten, Tőled várom a segítséget.
Istentől várni az útmutatást, Istentől várni a reménységet, a segítséget, amikor kétségbeesett a helyzet. „Isten csodája, hogy még áll hazánk”, - mondja Petőfi, és betű szerint igaza van, hiszen emberi számítás szerint százszor is el kellett volna már pusztulnia. De áll, mert a legkülönb magyarok sohasem estek kétségbe; az Istenre apelláltak, és az Isten megsegítette őket. Szent István és a nagy magyarok nagy tanúsága: Istenben bízni!

Csakhogy az Istenben kétféleképpen lehet bízni: Lehet úgy is, ahogyan a fatalista bízik; ölbe tett kezekkel várván, mert hiszen sorsunk meg van írva, semmi sem áll rajtunk.
A keresztény bizalom nem ez; Szent István kereszténysége nem erre tanít. Ő ismeri Szent Ágoston szavát: Aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül. Az isteni kegyelemben úgy kell bízni, ahogy mondás tartja „segíts magadon, az Isten is megsegít”. Bízni, de tenni is. Jön a kegyelem, biztosan megjön, de elébe kell menni.
Szent István, amikor Máriának ajánlja az ő koronáját, utána nem ül tehetetlenül, hanem körülnéz és kiválasztja a lehetőségek közül azt, amit lelkiismerete szerint a kisebbik rossznak lát. Megkoronázza Pétert, a keresztényt, és eltávolítja országából azokat, akik az új vetést fenyegetik. Amit ember tehet, megteszi, - a többit Istentől várja.

A legendák és krónikák lapjairól az erények egész serege elevenedik meg előttünk Istvánnal kapcsolatosan. Látjuk a szent királyt, aki szívből szeret és tud imádkozni, akinek legnagyobb gyönyörűsége, ha templomokat alapíthat, aki kolostorokban tölti szabad idejét, aki bőkezűségben nem ismer határt; akinek áldott jobb keze elér mindenhova, ahol nyomorúság van.

Szent István királyra ma mégis a legtöbb ember úgy tekint, mint államalapító uralkodóra. Ő azonban több volt ennél: apostoli király volt. Olyan személyiség, aki nem csak a jognak és igazságnak vetette meg az alapját, hanem a kereszténységnek is. Apostol volt, mert gondolkodásmódjával, beszédével, cselekedetével és Mária tiszteletével a krisztusi tanítás magvetőjének bizonyult. Égő fáklya ő, aki képes volt növelni környezetének lelki színvonalát, aki képes volt meggyújtani népében a hit lángját. Kövessük példáját. Ámen.

kedd, augusztus 15, 2017

„Üdvözítőnk édesanyja légy segítség hű népednek, az elesett bűnösöknek” – Nagyboldogasszony ünnepe


Esztelneki Madonna - Futásfalvi templomban
Mindannyiunk előtt ismerős, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük azt a tényt, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után fölvétetett a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét nem érte a földi enyészet, hanem fölvette a mennyei boldogságba.
Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Mária, akinek szűzi méhében a második isteni személy emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.
Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a JÓ rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert olyan időket élünk, amelyek nem akarnak kedvezni Mária-gyermekeinek.
Mi idősebbek még el sem felejtettük a kommunizmust, azt az időszakot, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig, paradox, azaz ellentmondásos módon a keresztény Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma olyan időket élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.

A Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária, Istenanya.

Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is az ő hitét dicséri a mai evangéliumi szakaszban, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).
Mária boldog, sőt jövendölése szerint boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit hanyatlását tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet!
Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban szeretteink, gyermekeink, unokáink és közvetlen környezetünk számára.
Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény, sőt minden ember szívébe bevésett isteni törvényeket. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymásnak igazi testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére. Arra kér bennünket, hogy ne engedjünk a gonosznak, amikor az a széthúzás, a gyűlöletkeltés és a harag eszközeivé akar tenni minket.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.

Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot, alakot igyekeztek annyiszor ábrázolni kép, szobor és dombormű formájában, mint az övét?
Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!

Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.
S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.

Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?
Azt hiszem a mi égi édesanyánk, Mária a mennyei dicsőségben sem feledkezik meg rólunk, közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.
Egészen biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál, miként tette a kánaáni menyegzőn is.

Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből igazolható, s nem valami elvont fogalmakkal kell alá támasztanunk. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható.

Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását.

Lelki szemeink előtt felidézhetjük a Csíksomlyói Istenanya, a napba öltözött Boldog Asszony szobrát, s a körülötte lévő sok márványtáblát.

De utalhatunk a ma Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kegyszobrára is, amellyel kapcsolatosan az 1697-ben, Esztelneken született Veres Lajos, ferences atya a következőket írja: „az új Szűz Mária szobrot a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni. A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - bal karjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb (1750-ben) a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.
A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostor templomba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján a Kolostor lelkiatyái alig-alig tudták őket meggyóntatni. Még délután egy órakor és későbben is a gyóntatószékben ültek… mert a három székely széknek hívő népe nagy távolságból is ide vonzódik.”
Sajnos mindennek a ferences kolostor és templom leégésével 1921-ben vége szakadt, illetve Futásfalván próbálták meg újra éleszteni 1990-es évek elejétől több-kevesebb sikerrel. Ugyanis a Domus historia, a háztörténetének följegyzése szerint a tűzvész áldozatává vált templomból egyedül csak a Mária szobor menekült meg épségben csodával határos módon, majd, számunkra még ismeretlen okok miatt, Futásfalván kötött ki.

Visszatérve az emléktárgyakhoz, táblákhoz, elmondhatjuk, hogy minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.

Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható, de nem csak az imameghallgatásokat jelző hála táblák által, hanem a hívek szívében-lelkében ma is élő Mária tisztelet által is.
Azaz bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik a mai ünnepen eljöttek ide a templomba, hogy köszöntsétek a Szűzanyát égi születésnapja alkalmával és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!
A mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.

A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.
Ehhez kérjük égi Édesanyánk, az Esztelneki Madonna segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

vasárnap, augusztus 13, 2017

Római Riportok - 2017. augusztus 13.

„Mert szegénynek drága kincse a hit, Tűrni és remélni megtanít” – Évközi 19. vasárnap


Sokan vannak, akik az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlítják, amely napvilágos és alagutas szakaszokon vezet át. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, az alagutat azonban csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választja a mai ember? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként halad előre az élet útján?

Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-23): Jézus vízen járásának leírása. Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az evangéliumi eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.
Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget. Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon küszködtek. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen. A kétségbeesett, felzaklatott lelkű tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és lelkesen lépegetett a hullámokon. Fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt, - gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”

Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.

Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen. Aztán megrémülünk: lehetséges, hogy vízen járok? A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten, esendőségünk tapasztalatában. S Jézus kinyújtja kezét. Mindig, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk Jézus isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor „szél is eláll”!

Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a szürke hétköznapokat?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1). Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent. Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Már az első személyes kapcsolat is sokkal többet jelent számunkra, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.
Például, más az, ha egy édesanya gyermekének fényképét nézi, s egészen más, ha a valóságban ölelheti magához. Még ennél is sokkal többet jelent az a hit, amely Istenhez köt bennünket, hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:

„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...
Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...

Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötét alagútba visz az életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem lesz biztonság számunkra, értelmetlen semmibe hullás az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.

Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez, az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennek elkötelezett, öntudatos, hitből fakadó keresztény életet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).

Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük hitből fakadó öntudatos élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
Mert egyébként, ha csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ne feledjük, ők sokkal kritikusabb szemmel járják a világot, mint az elmúlt korok fiataljai. Bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól. Őket nem elégíti ki, ha azt mondjuk, hogy azért kell hinni, mert őseink is hittek, azért kell templomba járni, mert ez a szokás a katolikus ember életébe, és azért kell imádkozni, mert másként meg bűntett az Isten.

A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat, amikor hívő környezetben vagyunk és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény módon. Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha kiegyensúlyozott életünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre.
Házi feladat gyanánt gondolkodjunk el azon, hogy milyen a mi hitünk? Valóban boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá teszi életünket? A szürke hétköznapok közepette életünket látva mások számára is vonzóvá tudjuk tenni hitünket, Istennel való kapcsolatunkat?

Witgenstein, neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.

szerda, augusztus 09, 2017

A hallgatás dicsérete... Imre atya írása - újra olvasva

„Ő (Jézus) azonban elvonult a pusztába...” (Vö. Lk 5,16)

Egy európai biológus expedíciót szervezett a Himalájára. Mivel gyorsan akart célhoz érni, indiai teherhordozóit is állandóan siettette. A hegy alatti kiadósabb szünet után már csak egy apró lélegzetvételnyi pihenést engedett meg nekik közel a gerinchez. Pár perc múlva ismét útra szólította őket. Azok azonban ülve maradtak, szemüket fáradtan a földre szegezték, mintha nem hallották volna a parancsot. Amikor a tudós újfent rájuk szólt, hogy álljanak fel és menjenek tovább, csak csodálkozva nézték. Kisvártatva egyikük így válaszolt neki: „Nem tudunk tovább menni. Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!”

Azt hiszem, hogy mi, európaiak, kevesebbet lennénk betegek, és nem érne bennünket annyi szívinfarktus, ha megszívlelnénk az indiai teherhordók bölcsességét: „Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!”

Kell a munka, kellenek a kihívások, a folytonos előrehaladás, de a szüntelen hajszolásnál sokkal fontosabb, olykor-olykor megállni és várni, amíg lelkünkben minden elrendeződik.

Mindenekelőtt fontos tudnunk, hogy testünk és lelkünk egy egységet alkotnak, és hogy mindkettőnek nyugalomra is szüksége van. Nem csak, mert ha megpihenünk, ha önmagunkban (is) megnyugszunk, leszünk képesek arra, hogy valami nagyot alkossunk... Hanem, mert – és szerintem ez fontosabb – csakis akkor találunk belső önmagunkra, ha néha csendet teremtünk önmagunkban.

Ezt magam is megfigyeltem, hogy milyen jó néha tudatosan hallgatni.
Pár órán keresztül, esetleg egy egész napon át egyedül maradni: nem kérdezni, nem felelni, nem beszélni. Nem nézni filmet, nem hallgatni rádiót, csak egyszerűen csendben lenni, és figyelni a lélek rezdüléseire...

Olyan jó néha a gondolataimat, mint a lovakat a réten, szabadon engedni s figyelni, hogyan nyargalnak. Egyikre-másikra esetleg „felülni”, de hallgatni, nem szólni, nem beszélni, csak kíváncsian nézni, hogy merre csaponganak...

Olyan jó néha gondolatban szárnyra kelni, cél és irány nélkül. Mint a kismadár, amely először próbálja ki a repülést. Minden idegszálával csak arra összpontosít, hogy repül.

Aki sokat beszél, az ajtót vág a lelkén.
Aki sokat beszél, az minden értéket kihord belőle.
Aki sokat beszél, az elvész a külsőségekben.
Aki sokat beszél, az útra kel, és bár messze jut, de nincs otthon önmagánál.

Aki viszont olykor-olykor tudatosan hallgat, az utoléri önmagát.
Aki olykor-olykor hallgat, az magához tér (be).
Aki olykor-olykor hallgat, az önmagánál van otthon.
Aki olykor-olykor hallgat, az közel kerül önmagához.
Aki olykor-olykor hallgat, azt utoléri a lelke.

A tudatos hallgatás egy belső fürdő.

Próbáld ki néha!

Stuttgart, 2014. 05. 11.

szombat, augusztus 05, 2017

„Te vagy az én szeretett Fiam…”- Urunk színeváltozása – Évközi 18. vasárnap

A Tábor-hegyi megdicsőülés ünnepét, Urunk színeváltozását eredetileg csak a keleti keresztények ülték meg. A nyugati egyházban III. Kallixtus pápa rendelte el hálaünnepül annak emlékére, hogy Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével a magyar seregek, 1456-ban, az akkori magyar végvárnál, Nándorfehérvárnál győzelmet arattak a keresztény világot és keresztény hitet veszélyeztető törökök felett.

„Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre”(Mt 17, 1-9).

A középkor folyamán a hegyek harcászati, illetve védelmi szempontból voltak fontosak. A székelyföldön a hegyekre állították fel a mai tábortüzeknek megfelelő lármafákat, s ha közeledett az ellenség, akkor este meggyújtották, így jelezvén a települések lakóinak a veszélyt. Ma a legtöbb helyen ezek emlékét egy-egy kápolna őrzi. Napjainkban a hegyeket turisztikai célból, a szép kilátásért keressük fel, viszont a Bibliában a hegyek, az Istennel való találkozások helyei voltak.

A mai napon Urunk színeváltozására emlékezve mi is a síkságból kiemelkedő, közel 600 méter magas, a Názáret közelében lévő Tábor-hegyre kapaszkodunk fel lélekben az Úr Jézussal és a három kiválasztott tanítvánnyal, hogy a szentírási részek üzenetét és az ünnepnek lényegét megértve, mi is Péter apostollal elmondhassuk: „Uram, jó nekünk itt lennünk,” a te közeledben, a te jelenlétedben az Oltáriszentség előtt.

Miért hegyet választott Jézus a színeváltozáshoz? – tehetné fel valaki a kérdést. Minden bizonnyal azért, mert mint mondottuk, a „hegy” már az Ószövetségben az Istennel való találkozás színhelye volt.
Ábrahám Mória-hegyére ment fel. Kétségek közt háborgott a lelke. Nem értette az Istent: miért kívánja fia feláldozását? Hogyan fog akkor népéből származni a Megváltó? – Fönn a hegyen megerősítést kapott, miszerint Isten hűséges és nem vonja vissza a neki tett ígéretét, s az Izsák föláldozásával kapcsolatos kérést csak próbatételnek szánta. Mózes a Sínai-hegyre kapaszkodott föl. Nem tudta, Isten megbocsát-e a bálványimádó népnek. – Itt kapott bizonyosságot arról, hogy Isten irgalmas, nem törli el a lázadó népet, sőt megújítja a szövetséget. Illés próféta a Kármel-hegyére menekült. Egy szál maga maradt, Baál 450 pogány papjával szemben. Az áldozatbemutatással az Úr igazolja a prófétát: Izrael Istene erős Isten, megvédi népét.

Jézus színeváltozása a Tábor-hegyén történik, ahol a kitartást jutalmazó Isten igazolja őt, és feltárja isteni dicsőségét a választott tanúk: Péter, Jakab és János előtt, azon tanuk előtt, akik nemcsak a dicsőség hegyén, hanem majd a másik hegyen, az olajfák, a szenvedés hegyén is jelen vannak a kiválasztottak között.
De a kitartást jutalmazó Isten a Tábor-hegyen nemcsak igazolja, és feltárja isteni dicsőségét az Úr Jézusnak, hanem meg is erősíti őt. Hisz, amint egyre közeledett Jeruzsálem felé, egyre félelmetesebben rajzolódott ki előtte a kereszt. Emberi természetének szüksége volt a megerősítésre, amit a Tábor-hegyen kapott meg: a fényes felhő az Atya jelenlétére emlékeztette, ruhájának hófehér tündöklése a húsvéti sírban megjelenő fehér ruhás angyalokra utalt, Mózes és Illés megváltó haláláról beszélgettek vele, a mennyei Atya pedig megismételte a Jordán felett elhangzott szavait: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

A mi életünkben is előfordulhat, hogy Ábrahámhoz hasonlóan fel kell kapaszkodnunk Mória-hegyére. Amikor nem értjük az Istent, kegyetlennek tűnik törvénye, kudarc ér bennünket. Mégis, Ábrahámhoz hasonlóan merjük gondviselő jóságára bízni önmagunkat, mert akkor egészen biztos, hogy meg fogjuk tapasztalni Isten hűségét. Valószínűleg Mózeshez hasonlóan a törvényhegyére, a Sínai-hegyre is eljutunk. Bűneink mélységébe hullva Isten irgalmáért kiáltva egy jó szentgyónásban megtapasztalhatjuk megbocsátását.
De a mai Isten-nélküli világban Illés prófétához hasonlóan nekünk is nagy szükségünk van a Kármel-hegyi élményre, ahol az Úr ad majd jelet számunkra és bizonyságot tesz az erejéről. És számíthatunk arra is, hogy az Olajfák-hegyén a szenvedést sem fogjuk elkerülni, ezért kérjük az Urat, vigye fel lelkünket előtte a Tábor-hegyére, hogy felkészülhessünk a keresztútra.

Tulajdonképpen minden kereszténynek az Isten nélküli szürke hétköznapok irtózatos kuszaságából szabadulva, naponta fel kellene kapaszkodnia lélekben egy ilyen magas hegyre: vagyis az imában elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől, sőt még saját magától is, hogy Istennel találkozhasson.
Hiszen egyedül Isten közeléből lehet mindent jól és helyesen látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel "nyakig" benne vagyunk az események, teendők, lehúzó érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?
De nem akármilyen hegyre kell felmenni, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak Vele és szentjeivel mehetünk fel, a naponkénti szentmisén való részvétellel, a napi imát végezve, a szentírási szakaszokat olvasva…

A tábor-hegyi jelenet megerősítette Jézus emberi természetét, de bizonyságot adott a három kiválasztottnak is. Azért fogják tudni később elviselni a szenvedő Messiás látványát az Olajfák-hegyén, mert erőt kaptak a Táboron. Péteren olyan öröm fut át, mint a legszebb ünnepi pillanatban. Szeretné ezt a rendkívüli boldogságot állandósítani, amikor a három sátorépítést emlegeti.
Mint látjuk, Jézus nem engedi apostolait felkészületlenül neki menni a golgotai eseményeknek, szenvedés történetnek. Azt akarja: kapjanak előre vigaszt, kegyelmet, erőt, hogy össze ne roppanjanak a kereszt súlya alatt. Igen, akiket az Úr kiválaszt magának, azok tudatában lehetnek annak, hogy keresztek jelentkeznek életükben. De Isten stílusa: a nagy szenvedésekre nagy vigasztalásokkal készít fel a „hegyen”. Ez a hegy sokszor nem földrajzi magaslat, hanem mint már utaltunk rá, talán a szobánk csendjében végzett ima, ha élünk vele, akkor a naponkénti szentmise áhítata, a szent áldozás, a bibliaolvasás, vagy bizalmas lelki együttlét és beszélgetés.

Az Úr Jézus: „ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény". Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész lényünkkel, hogy kicsoda Jézus Krisztus az Atya számára és a mi számunkra.
Jézus színeváltozásakor ugyanaz a szózat hangzik az égből, mint a Jordán vizében való megkeresztelkedésekor, de itt már nem Jézushoz szól a hang, hanem Jézusról a három kiválasztott apostolhoz és általuk, hozzánk is. És hozzáteszi az Atya hangja: Őt hallgassátok. Ez a három apostol Jézus legmélyebb, legbensőbb titkából részesül: az Istenhez fűződő személyes viszonyából. Ezért nem szabad erről beszélniük Húsvét napjáig, mert éppen Húsvét napja lesz ennek a kapcsolatnak az egyetemes feltárása, kinyilatkoztatása annak, hogy kije is Jézus a Mennyei Atyának.

Az Atyaisten szava fellebbentette a Názáreti Jézus titkát a három kiválasztott előtt, hogy igazából ki is Ő. Ez örömhír az örömhírben: az Atyaisten szava. Ez minden igehirdetésnek és magának az Egyháznak is az alapja, tudniillik Jézus az élő Isten Fia. Hallgassunk figyelmesen az Atya szavára, amit az evangélista így ad vissza: Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. (Mt 17,5)
Mit jelent ez a kijelentés Jézus számára, aki nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is? Ezt emberi szempontból így fogalmazhatnánk meg. „Jó, hogy vagy!” Az egyik neves gondolkodó azt mondja: „Amire a puszta létezésemen kívül még szükségem van, az az, hogy valaki szeressen engem” (Josef Pieper). Vagyis, hogy azt mondja: „Jó, hogy vagy!”

„Jó, hogy vagy!” Az Atyaisten mondja ezt az Úr Jézusnak az Ő Fiának és még azt is hozzáteszi: benned telik a kedvem. A szeretetnek kétszeres édessége, hogyha az, akitől egyedül reméljük, hogy szeret minket, maga vallja be, hogy bennünk telik a kedve.
„A szeretetre való képességnek, amelynek révén létünk a legmagasabb fokra emelkedhet, előfeltétele a tapasztalat, hogy valaki szeret bennünket” – mondja Erich Fromm, a neves német pszichológus. A mindennapjainkból meg tudjuk tapasztalni Isten szeretetét, aki akarja, hogy legyünk, akarja, hogy létezzünk. Létünk magas fokára emelkedni azt jelenti: eljutni az életszentségre. Ehhez elengedhetetlen feltétel, mint alapemberi tapasztalat, a szeretet, mert az életszentség sem egyéb, mint a szeretet magas foka.

A nyári időszak többnyire a szabadság, a vakáció ideje. Nagyon hasznos lenne, ha ez nemcsak a pihenés, a kikapcsolódás, hanem a magunkba szállás, és az Istennel való kapcsolatunk gyarapításának, elmélyítésének is az ideje lehetne.
A mai evangéliumi szakasz arra akar ösztönözni minket, hogy kilépjünk hétköznapjaink megszokott medréből, és készek legyünk Krisztus Urunkkal együtt járni azt az utat, amely Vele együtt a föltámadásba vezet. Ő megmutatta, hogy a kereszt útja az örök dicsőség honába torkollik. A keresztút csak látszólag végződik a sötét kilátástalanságban. Ha hallgatunk szavára és követjük Őt, akkor joggal mondhatjuk: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Hiszen ahol Isten szava testet ölt, ott megvalósul Isten országának kibontakozása és beteljesedik az emberi szívek vágya.

Épen ezért minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre, a napi ima, szentírásolvasás, szentmiseáldozat, a szentáldozás segítségével: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is, hogy Istennel találkozhasson. Mert így az Úr megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt a földön.

Prohászka Ottokárról, az egyházi íróról és székesfehérvári nagy püspökről mondják nagyon szerette a természetet és a hegyeket. Itt telítődött fel elmélkedő lelke gondolatokkal, prédikációs témái itt érlelődtek meg, és a szenvedésre is itt erősödött meg. – Amikor nem tudott kimenni a természetbe, akkor átment a templomba és az Eucharisztia, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt szívta magába a magaslatok tiszta levegőjét. Ezért egyik elmélkedésében arra buzdít bennünket, hogy: Látogassuk az oltáriszentséget! Mert az a mi Hegyünk! Ott beszélhetünk Vele, tanácsot kérhetünk Tőle, Hozzá menekülhetünk és elsírhatjuk Szívébe bajainkat. Ámen.

Szemben áll-e a tudomány a hittel?