hétfő, február 29, 2016

Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz – Nagyböjt 3. vasárnapja - Hanganyag




Jézus szerint a katasztrófák előrejelzik valamennyiünk végzetes sorsát arra az esetre, ha alaposan meg nem változtatjuk helytelen gondolkodásmódunkat, és nem fordítjuk jóra gonosz viselkedésünket, életvitelünket...

A lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében – Nagyböjt 2. vasárnapja - Hanganyag

Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a háztartási-ház körüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.

Római Riportok - 2016. február 28.

szombat, február 27, 2016

Ferenc pápa irgalmasság-pénteki látogatása egy kábítószerfüggő fiatalokat gondozó központban


Miközben sokan influenzás megbetegedéséért aggódtak, Ferenc pápa péntek délután váratlanul elhagyta Rómát és a Castelgandolfo közelében fekvő „San Carlo” segítő központot kereste fel, ahol 60 fiatal kábítószerfüggőt segítenek meggyógyítani, hogy megszabadulva a drog rabságából, visszatérhessenek a rendes családi életbe.  A „San Carlo” központot Don Mario Picchi alapította a hatvanas években a Szolidaritás Olasz Központja keretében.

A harmadik irgalmasság-pénteki meglepetés látogatás    

Ferenc pápa látogatása az irgalmasság-jubileum havi egyszeri, pénteki, meglepetésszerű eseményei közé tartozik. A sorozat múlt év végén kezdődött, amikor december 18-án meglátogatta a római új központi karitász otthont, amelynek kápolnájában a szegények és hajléktalanok számára megnyitotta a szentkaput. Egy hónappal később a pápa egy, a Róma perifériáján működő idősotthont és elfekvőt látogatott meg.

A folytatás itt, a Vatikáni Rádió honlapján olvasható

Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz – Nagyböjt 3. vasárnapja

Nagyböjt a megtérés ideje. Így alig feltűnő, ha a húsvéti előkészület 40 napja alatt templomainkban ismételten felhangzik a hamvazószerdai felhívás: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban”! Ma ugyancsak ezt halljuk, de sokkal sürgetőbben és talán fenyegetőbben, mint eddig: Aki nem tér meg, pórul jár, s elpusztul!

A keleten dúló háborúk, az Európa keresztény létét fenyegető migráns áradat, a világban tomboló természeti katasztrófák és szerencsétlenségek legtöbbször nem a személyes bűnök következményei, de jelzik a megtérésre nem hajlandó bűnösökre váró ítélet súlyosságát. Akiket a szerencsétlenségek, a természeti csapások gondolkodóba ejtenek, már jó úton járnak. Ők legtöbbször felfedezik a megtérés szükségességét és az üdvösség útjára lépnek.

A bűnbánók életükkel tanúskodnak hitükről. Emberséges életükkel bőséges termést hoznak: a béke, az egyetértés és a szeretet gyümölcseit. Vajon az elmúlt három hét tapasztalatából, a nagyböjt kezdetétől mit szűrhetünk le magunknak: gyümölcsöző volt-e életünk vagy inkább terméketlen száraz fügefához hasonló, amely csak arra való, hogy kivágják és elégessék? Most itt a kegyelem órája. Isten időt engedett a megtérésre, bűnbánatot tarthatunk. Senki sem tudja, hogy holnap lesz-e rá még ideje.

„Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”- hallottuk az evangéliumi szakasz kemény figyelmeztetését.

Hozzászoktunk, hogy a hírközlő eszközök naponta tudósítanak világot megrázó katasztrofális eseményekről: autóbalesetekről, vasúti- és repülőgép-szerencsétlenségekről, az éhezők haláláról, természeti csapások anyagiakban és emberi életekben okozott káráról, a háborús borzalmakról, az Európát sújtó migráció negatív következményeiről és kegyetlenkedéseiről. A rettenetes események megrázkódtatnak. Ilyenkor tétován kérdezi még a hivő ember is: Miért kellett mindennek így történnie?
   
A kérdés nem új keletű. Megoldásán a régiek is elgondolkodtak, hiszen a történelem folyamán mindig előfordultak katasztrófák. Jézus korában is. Az imént olvastuk, hogy Jézus földi életének idején Pilátus vérfürdőt rendezett a Jeruzsálemi templomban az áldozatot bemutató galileaiak körében, úgyhogy az imádkozók vére összekeveredett az áldozati állatok vérével. - Ugyanezen idő tájt járta a hír, hogy Siloámban 18 embert agyonzúzott egy ledőlt torony.
A borzalmas események akkor is rejtélynek tűntek. Az emberek megrökönyödve keresték a borzalmak miértjét. A zsidó gondolkodásmód szerint többen Isten sorscsapásának tekintették az ilyen és hasonló borzalmakat. Isten ostoraként fogták fel az elkövetett súlyos bűnökért. Úgy vélték, hogy a nagy katasztrófák a súlyos bűnök következményei.

A Szentírás nem beszél róla, de az összefüggésekből arra következtethetünk, hogy a zsidók Jézusnak is azért adták elő a két rendkívüli történetet, hogy hallhassák véleményét; azaz hallani akarták saját felfogásuk megerősítését, vagyis azt, hogy csak bűnösöket érhet ilyen csapás! Hallani akarták tőle az ószövetségből, Jób könyvének nézetét: „Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás? Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak. Isten lehelete tönkre tette őket, haragjának szele elsodorta őket” (Jób 4, 7-9) – mondják a bajbajutott, szenvedő Jobnak barátai.

Az Úr Jézus egyáltalán nem osztotta környezete felfogását, és egyáltalán nem nevezett minden porul járt embert bűnösnek. Ugyanakkor kiértékelte a történteket és figyelmeztetett, hogy az idők folyamán bekövetkező katasztrófák a végső idők előképei és jelei. Elgondolkodtató és megtérésre intő jelek.
Jézus egy szóval sem állította, hogy Pilátus és az összeomlott Siloám torony áldozatai megérdemelték sorsukat. Ellenkezőleg, új irányba terelte hallgatói figyelmét: „Azt hiszitek, hogy (ezek) bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?... De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”.
Jézus kifejezte, hogy a világban pusztító természeti katasztrófák arra szolgálnak, hogy elgondolkodtassanak. Istent semmiképpen sem lehet bűnbakká tenni azok miatt. Jézus számára a katasztrófák előrejelzik valamennyiünk végzetes sorsát arra az esetre, ha alaposan meg nem változtatjuk helytelen gondolkodásmódunkat, és nem fordítjuk jóra gonosz viselkedésünket, életvitelünket.
   
Tulajdonképpen a megtérésről van itt szó és arról, hogy mindannyian elpusztulunk, ha nem fordulunk újra Istenhez.
   
Az Istenhez fordulás olykor nem könnyű. Kényelmetlen lehet és többször egyéni életünk komoly megváltoztatását igényli. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk helytelen életmódunkat: fel kell hagynunk bűnös, közömbös vagy langyos életvitelünkkel. Hiszen a keresztény életben nem elégséges az, hogy nem követünk el bűnt, de a jót kell tennünk, mert nem csak tettel, hanem a jónak elmulasztásával is lehet vétkezni, ahogy valljuk a szentmise bűnbánati részében: vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Sajnos az utóbbit, téves lelkiismeretünk folytán nem szoktuk bűnnek tartani, pedig Szent Jakab apostol azt írja levelében, hogy „aki tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el” (4,17).

Jézus szerint üdvös, ha a borzalmas napi hírek elgondolkodtatnak. De ügyelnünk kell arra, hogy a történtek láttán mindig önmagunkat állítsuk elmélkedésünk középpontjába és ne a szerencsétlenül járt emberek életében kutassuk az elkövetett bűnöket. Önmagunk lelkiismeretét kell megvizsgálnunk és nem a másokét, nem a szomszédét, nem a velem haragot tartó testvéremét, nem a férjemét, feleségemét, vagy gyermekemét. A borzalmak láttán elsősorban önmagunkat kell megkérdeznünk: Mit vétettem én magam? Hol jártam el helytelenül? Vajon rendjén van-e minden a környezetemben: a községben, a családban, a munkahelyen, a szomszédságban, a baráti körben...?
   
A kérdések után többen könnyedén kijelentik: „Természetesen nincs minden rendben az életemben, a környezetemben, de hát mit lehet ma elvárni: ilyen világot élünk, s ezen magam sem változtathatok”!

Ne feledjük, Jézus nem elégedett meg felületes kifogásokkal. A fügefára mutatott, amelyet azért ültettek, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanezt várja tőlünk is. A példabeszédbéli fügefa immár három éve csak lombosodik, lombosodik, kimeríti a földet... talán még virágja is van... de gyümölcse nincs... – És Jézus, aki immár harmadik éve nyilvánosan tevékenykedik, nem véletlenül mondja, hogy három éve járom már ezt az országot, és keresem a gyümölcsöt, és nem találok... Ezzel kapcsolatosan hallgatóinak bizonyára eszébe jutott Keresztelő János, aki ott a Jordán mellett, mikor hirdette a mennyek országának közelségét és rámutatott az Isten Bárányára, azt mondta nekik: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!... mert a fejsze a fák gyökerére tétetett. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amelyik nem terem jó gyümölcsöt!” Igen, aki nem képes a szeretet civilizációjának gyümölcseit felmutatni, az elveszítette keresztényi, sőt emberi létjogosultságát, akárcsak a terméketlen fügefa, amely többé már semmire sem való, csak arra, hogy kivágják, és tűzre vessék. „Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz” – mondja a latin szólásmondás.

Érdemes megfontolnunk, hogy nem vagyunk-e mi a példabeszéd terméketlen fügefája? Jézus közeledik felénk, nézi életünket, keresi a kegyelem gyümölcseit a levelek között. És mit talál? Megtalálja nevünket a kereszteltek anyakönyvében, és hogyha szűkösen is, de igyekszünk megfizetni az egyházadót? Esetleg felfigyelhet arra, hogy aranyláncon kis keresztet viselünk a nyakunkban, vagy a rózsafüzért talizmánként hordjuk az autónkban? Észrevehet bennünket a vasárnapi szentmiséken? Talán arról biztosítjuk Őt, hogy senkinek sem akarunk rosszat, hogy a gyűlölködést, a haragot, amelyet „hűségesen” tartunk, azt nem mi kezdtük, ahhoz megvan a „jogos” okunk?
Mindez szép és nemes, de vallásosságunknak e külső megnyilvánulásai nagyjából azonosak a fügefa leveleivel, amelyek eltakarják a fa terméketlenségét.

A keresztény élet gyümölcsei a bűnbánat, a megbocsátás, az irgalom, a jóság, a türelem, a házasság előtti és azon kívüli önmegtartoztatás, a házastársi hűség, a másokra való odafigyelés, a megértés, a segítőkészség… Mindebből vajon mennyit talál az Úr Jézus életünkben? Nem sokat, vagy alig valamit? Ha ez így van, nem kell kétségbe esnünk, hisz Jézus mindezek ellenére, még bízik bennünk, még nem tépett ki bennünket kegyelmének földjéből, mint ahogy a gazda sem vágta ki azonnal a terméketlen fügefát. Ad még egy utolsó, vagy talán egy utolsó előtti esélyt: „hátha terem majd jövőre? – mondja a vincellér Urának, de – Ha mégsem, akkor kivághatod”(Lk 13,9). Fontoljuk meg a Talmud felszólítását: „Tégy jót és gondold meg, hogy minden óra lehet az utolsó.” Jézus jól tudja, hogy a szeretet, Isten irántunk való szeretete képes csodákat tenni, képes megváltoztatni az életünket, ha mi is úgy akarjuk.

Szentmisénk evangéliumi tanítása meglehetősen fenyegetően hangzik. Mégsem az. Jézus abban a magunk által kiprovokálható végzet elhárítására figyelmeztetett. Haszontalanságunk miatt nem fenyegetett, inkább irgalmas szószólónkká szegődött: „Uram, hagyd még egy évig. Körülásom és megtrágyázom (megművelem), hátha terem jövőre?” Még ha életünk eddigi mérlege nem is rózsás, Ő azért bízik rejtett képességeinkben. A kilátástalanság ellenére is lát bennünk életerőt, és eddigi eredménytelenségünk ellenére is hiszi, hogy új irányt nyer az életünk, gondolkodásmódunk és viselkedésünk. Nem érdekli, hogy ki s mi voltam eddig. Ő a jövőre épít, akárcsak a jó kertész, aki töretlen bizalommal, hittel és szeretettel dédelgeti, gondozza és ápolja szundikáló gyümölcsfáit.

Ilyen irgalmas a mi Istenünk: tud várni, ad időt, s újabb esélyeket a megtérésre. Irgalmas szeretete az az erő, amely arra készteti, hogy minden látszat ellenére higgyen abban, hogy teremtménye, az ember, felfigyel hívó szavára.

A nagyböjt próbaidő, melynek folyamán Krisztus, a mi hűséges kertészünk aggódva ápolja, tisztogatja és neveli lelkünk talaját, abban a reményben, hogy öntudatos és hívő életünkkel, s keresztény tanúságtételünkkel bőséges termést hozunk, ne okozzunk Neki csalódást!
Az Esztelneki Madonna közbenjárására segítsen nekünk az Úr hinni, és meghallani a szavát, bűnbánatot tartani, és teremni a bűnbánat méltó gyümölcseit. Ámen.

Nagyböjti gondolatok: Irgalmasan bánik az Úr azokkal, akik szeretik őt.

Február 27. szombat: Mik 7,14–15.18–20; Zs 102; Lk 15,1–3.11–32

Melyik könnyebb? Megbocsátani annak, akit a legjobban szerettünk és mégis fájdalmat okozott nekünk? Elébe menni, lehajolni hozzá, nem várva meg bocsánatkérését s megalázkodását?

Vagy rádöbbenni, hogy az az út, melyen eddig jártunk, teljesen rossz irányba vezet, s minden rosszal szakítva, elhatározni, hogy ezentúl csak a jót tesszük, s mindent bevallva bocsánatért esedezni?

Vagy nem duzzogni azon, hogy úgy tűnik, más megtérésének jobban örül Atyánk, mint a mi hűségünknek, s irigy féltékenységünkkel nem elrontani azt, amit eddig jól tettünk?

Egyik sem könnyű, s életünk során bármely szerep akár többször is osztályrészünk lehet. Isten adjon erőt hozzá, hogy jól cselekedhessünk!

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája 

péntek, február 26, 2016

Tanulságos történet: Álom a megbocsátásról



A parton ültünk némán, néztük a folyót, ahogyan a sötétben úszó fényektől megcsillantak lágy hullámai....
Egyszer csak azt kérdezted:
- Mondd, te mindenkinek meg tudsz bocsátani? 
Hirtelen ezernyi gondolat indult el bennem, mintha egy ajtót nyitottál volna ki ezzel a kérdéssel... Nem is szólaltam meg rögtön, annyira magával ragadt az egész...
- Elvileg igen. - mondtam később.
- És gyakorlatilag? 
- Tudod, az ember érdekes teremtmény. Ragaszkodik még saját fájdalmához is. Görcsösen kapaszkodik belé... félti... mert mi lesz, ha elengedi...? Megszűnik valami... Azt már nem látja, hogy nemcsak önmagán segítene.... 
- De miért van így?
- Mert a fájdalom, a sértődöttség elhomályosítja a lényeget...
Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá.... hisz tőled kaptam...
Néhány percnyi hallgatás után ismét megszólaltam:
- Figyelj csak ..... a fájdalom is pont ilyen.... - mutattam a léggömbre.
- Milyen? - néztél rám kérdőn.
- ...mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik.... s csak az emléke marad... de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük.
- És ez ennyire egyszerű? 
- Nem - mosolyodtam el -, mert ragaszkodom hozzá... Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam... De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel... Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet... megsimogatni az arcod ... de ez csak fél ... a félig-dolgok életképtelenek... És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb… 
Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem... Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb...
De sokan gyűjtögetik a fájdalmat, és képesek szinte belefulladni, teljesen ellepi őket, ám elengedni nem akarnak egyet sem... 
- Pedig minden könnyebb lenne... - mondtad, és szorosan hozzám bújtál, én két karommal átfontam a nyakad, s a léggömb elszállt....

Nagyböjti gondolatok: Jön az álomlátó, gyertek, öljük meg.

Február 26. péntek: Ter 37,3–4.12–13a.17b–28; Zs 104,16–21; Mt 21,33–43.45–46

Elolvasom a mai napi evangéliumot...
Nehéz és rejtélyes példabeszéd ez számomra. A címzettek Jézus korában élő farizeusok, nekik mondja el Jézus ezt a történetet. Izrael szőlőjébe küldött próféták és önmaga sorsáról beszél. Arról, hogy az írástudók, a vallási vezetők nem hisznek neki és megölik. Mit mond nekem ez a történet? Én vajon hiszek-e Jézusnak és kész vagyok-e arra, hogy saját törvényeim szerinti ítéleteimet elengedjem?

A másik szentírási rész Józsefről szól. Miután testvérei eladták, hosszú utat tesz meg, amíg újra találkoznak. Isten Józsefet gondoskodó apává teszi a fáraó, a saját apja és az egész családja számára. Isten megtartó cselekvése, amely az előtérben álló emberi cselekvés mögött megbújik, megsemmisít minden gyűlöletet és hazugságot. Még egyszer és még inkább igazolódnak azok a szavak: Isten a görbe vonalakon is tud egyenesen írni.

A két történetben, József és Jézus történetében a gonosz cselvetései nem akadályozzák meg Isten tervének megvalósulását.

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

csütörtök, február 25, 2016

Nagybojti gondolatok: Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik.

Február 25. csütörtök: Jer 17,5–10; Zs 1; Lk 16,19–31

Lázár istenkapcsolatát szemlélve, követendő példát látok magam előtt. Ő maximálisan Istenbe veti bizalmát kilátástalan helyzetében. Ez arra tanít engem, hogy a legjobb, amit tehetek, ha életemet annak a kezébe teszem, akitől ajándékba kaptam. Történhet bármi, Benne megbízhatok, Ő a javamat akarja, mindig velem van, szívem minden dobbanását ismeri. Megoszthatok vele minden érzést, problémát, terhet. Ezért nem vagyok egyedül még az élet legsötétebb, legnehezebb pillanataiban sem. De nem csak akkor jut eszembe, amikor bajban vagyok. Állandó közösségre vágyom Vele, nélküle nincs értelme az életemnek, örök boldogságra hív.

Meghatódom a szeretetétől, hogy értem emberré lett, rám bízza önmagát, amikor azt kéri tőlem, hogy mutassam meg és adjam Őt tovább másoknak azáltal is, hogy nehézségeim, gondjaim, fájdalmaim idején sem esem kétségbe, hanem Őrá támaszkodom és Őbenne bízom; és hálás vagyok Neki, amiért életem ezen pillanatainak, eseményeinek is részese akar lenni.

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája 

szerda, február 24, 2016

Nagyböjti gondolatok: A sors Mátyásra esett, mire a többi apostol közé sorolták.

Február 24. szerda: SZENT MÁTYÁS APOSTOL (ünnep)

ApCsel 1,15–17.20–26; Zs 112; Jn 15,9–17

Jézus egy alkalommal elmondta: nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon...

Ennek tudatában teljesen világos, hogy nem lehetek a szolgája, hiszen a szolgának nincs szolgája... A barátjának választ, hív engem. Azt akarja, hogy ne menjek el mellette közömbösen, közünk legyen egymáshoz, részesei legyünk egymás életének. Meghatódom ettől a szeretettől. Saját érdekeim háttérbe szorulnak, egyre intenzívebben vágyom a vele való egységre. Szívemet kinyitom, gondolataimat, érdeklődésemet feléje irányítom. 

Szükségem van a barátságára, aki mellett otthon érezhetem magam. Életszükségletté válik a közelsége. Saját magam részének érzem őt, a lelkem felének. Ő a víz, melyben visszatükröződöm...

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

kedd, február 23, 2016

Nagyböjti gondolatok: Ha készségesen hallgatunk az Úrra, élhetünk javaival.


Szilveszter archívum - tulipino - Brassó ferences kolostorból 
Február 23. kedd: Iz 1,10.16–20; Zs 49; Mt 23,1–12

A mai igei részek felhívják figyelmünket, hogy a külsődleges istentisztelet helyett fontosabb a szív hódolata és az engedelmesség Isten felé.

A zsoltáros a dicséret áldozatáról énekel. A legigazabb dicsérő áldozat Jézus Krisztusnak az Isten Fiának megtestesülése, élete, szenvedése, halála és feltámadása.

Ezért fontos, hogy szemléljem Jézus tetteit, viselkedését, azt, hogy hogyan fordul az emberekhez. Jussak el a vele való találkozásra és engedjem, hogy vére megtisztítson bűneimtől. Ezután, ha lelkileg magamévá tettem Jézus példáját, legyen
hozzá bátorságom, hogy éljem is azt.

Hogyan? Nem képmutatóan, hanem alázattal. Segítségére sietve a szükséget szenvedőnek, az elesettnek és az elnyomottnak.

Környezetedben most is vár valaki Isten szabadító erejére!

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

szombat, február 20, 2016

Táborhegy - Szentföld

Táborhegy - Szentföld

A lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében – Nagyböjt 2. vasárnapja

Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a háztartási-ház körüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.

A keresztény ember számára a vasárnap egy ilyen, tartalommal kitöltött „lélegzetvételnyi” idő. Különösen, ha a teremtéstörténeti hetedik napra, gondolunk, amelyet az Úr Isten pihenőnappá nyilvánított. Vagy ha Krisztus föltámadását tartjuk szem előtt, amely által az isteni dicsőség, az üdvözülés lehetősége nyílt meg számunkra.
A személyes ima, a vasárnapi szentmisék és azok bibliai olvasmányai, a prédikációk, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt eltöltött csendes percek olyan területet jelentenek a számunkra, amelyekben a mindennapi hajtás alól egy kissé fellélegezhetünk, a stresszes napoktól megpihenhetünk, és nem utolsó sorban új erőt meríthetünk az elkövetkezendő hét küzdelmeihez.

A mai evangéliumi szakaszban egy különleges lélegzetvételi időről van szó Jézus színeváltozásának történetében. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának kinyilvánítására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból, az Úr Jézussal visszavonult tanítványok számára húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén.

Szent Lukács evangélista beszámolója szerint korábban még üldözésről, szenvedésről és halálról beszélt az Úr Jézus. Követésre és önmegtagadásra szólította fel hallgatóit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét mindennap, és úgy kövessen”(Lk 9,23). Az élet elvesztéséről beszélt: „Aki életét meg akarja menteni, elveszíti” (Lk 9,24). Minden a helyzet kiéleződésére enged következtetni.
De Jézus nem engedi, hogy pesszimista, borúlátó hangulat legyen úrrá az apostolokon. Ő bár szenvedésre és halálra utal, ugyanazzal a lélegzetvétellel, a harmadnapi feltámadásával biztat. Az élet elvesztéséről szól, de ugyanakkor hozzáfűzi: „Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”(Lk 9,24). És jelzi az Emberfia megjelenését, aki „majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal”(Mk 8,38).
Ebbe a keretbe helyezi az evangélista Jézus színeváltozását. A múlt vasárnapi Evangéliumban, lélekben a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja.

Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a „gonosz világot” maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és az emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott embereket, és a mennyeieket: Pétert, Jakabot és Jánost, valamint Mózest és Illést, Isten világának képviselőit, akik az Ószövetség képviselőiként tanúskodnak arról, hogy Jézus a megígért Messiás.

A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez az „ikon”, ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal az evangélium megjegyzése: mindez imádság közben történt.
Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!”(9,33)
Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”(9,35)
A földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek az élménye, hatása, látványa benne marad a szívükben, s megerősíti hitüket, valamint állandó segítséget nyújt a kereszt hordozásához, a szenvedés óráiban.

Jézus, az Isten Fia, a Tábor hegyen még nincs életútja végén. Tovább kell haladnia, a befejezésig, amely Jeruzsálemben, a Golgota ormán történik majd meg. Igen, aki, mint Ő, Isten országáról, és az ahhoz szükségszerűen hozzátartozó megtérésről beszél, az kikerülhetetlenül halálos összeütközésbe kerül a Sátán uralta világgal.
Aki azonban következetesen teljesíti Isten akaratát, mint az Úr Jézus, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki feltámadást és megdicsőülést ajándékoz. Az isteni dicsőség – a Táborhegyén elővételezve – válik nyilvánvalóvá Jézus színeváltozásában egy pillanatra – a még kereszt és halál előtt álló Krisztus – már feltámadott, mennyei megdicsőültségben. De a szenvedésnek és halálnak meg kell történnie, az isteni „kell”-nek, amely által az út a szabadságba vezet: „Nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) – kérdezi föltámadása után Jézus az emmauszi tanítványoktól.
Úgy tűnik, hogy Péter nem tudja ezt megérteni. Szeretné a pillanatot megállítani. Számára a beteljesedés már most valósággá vált. Nem érti meg, hogy milyen úton kell haladnia a Megváltónak. A szenvedés előrejelzése által kiváltott tiltakozó szavai félreérthetetlenek, amikor a szenvedés útjától akarta Jézust visszatartani, itt viszont egy tévesen értelmezett beteljesülést akart megállítani.
Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendégeket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat. De Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.

Amit Péter akar, az tipikus emberi kívánság: kizárni az életből minden szenvedést és keresztet, mert a mindennapok szárazságát és megszokottságát nehezen viseli el. Így mi is – akik Jézus feltámadására alapozzuk hitünket – hajlunk arra, hogy csak a feltámadottra és nem a szenvedő Krisztusra gondoljunk. Kísértésünk van kunyhókat építeni, amikor még nem érkeztünk meg a célba. Jézus színeváltozása azt üzeni számunkra, hogy szabad, és kell a feltámadott képéből erőt merítenünk, de a Megfeszített, a szenvedő Krisztust sem téveszthetjük szem elől.

A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte, és amit a szentleckében így fogalmazott meg: „A mi hazánk a mennyben van!”(Fil 3,20) Hozzá kell mindent viszonyítanunk! Idelent, a földön keresés, építkezés, szenvedés, reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, s nem eredménytelenül, hanem az örök élet biztos tudatával.
Nagy püspökünk, Márton Áron szerint: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban” – s hirdeti Isten országát, amely a maga valóságéban és boldogságában a mennyek országában teljesedik ki (Csíkszeredában 1975. május 12-én mondott beszédéből).

A kis történet szerint az egyik nagyvárosban, a nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni.
Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye?

Az örökmécses vibráló piros fénye sosem lesz zöld. Megállás nélkül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre! Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő, s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, akár a Szentségi Jézus által, akár egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulások, zarándoklatok kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni a magunk és a környezetünk számára. Ámen.

hétfő, február 15, 2016

Nagyböjti gondolatok: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

Isten mindnyájunkat egyenként megtervezett, egyedüliek vagyunk. El kell fogadnom magamat: a külsőmet, képességeimet, hiányaimat. Hálával tartozom minden tőle kapott értékemért, és hiányaim miatt alázattal fordulok feléje. Amennyiben sikerül így elfogadnom magamat, akkor boldogan szolgálok Istennek, és segítek embertársaimnak. A "mint önmagadat" mérték lehet számomra: legalább úgy forduljak embertársaim felé, mint saját magam felé.

El kell fogadnom és ápolnom kell Istentől kapott testemet, lelkemet, de legalább ilyen fontosnak kell lennie számomra a másik ember teste és lelke! Így teszek eleget Isten parancsának. A kettő között lévő egészséges egyensúly fenntartásának a feltétele, erőt adó forrása a szívünkből fakadó istenszeretet.

"Nincs szükség alkalmakat keresni, hogy teljesítsük ezt a parancsot: folyamatosan kínálkoznak a nap minden órájában, és mindig épp ott, ahol vagyunk." Teréz anya 

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

vasárnap, február 14, 2016

Árnyékaink... Imre atya írása

Amikor megláttalak, szemmel láthatóan bántott valami... Aztán sebtében elmondtad, hogy szomorú vagy, mert valamit elrontottál, valamit elhibáztál... Nem volt ugyan főbenjáró dolog, de következményei csak rontottak jelenlegi helyzeteden... 

Éreztem, hogy most én sem tudok segíteni rajtad. Mondtam ugyan, hogy: van így az ember. Meg azt is, hogy: hozzátartozik halandó voltunkhoz, hogy néha, ha jót is akarunk tenni, rossz születik belőle... 
De láttam, hogy őszintén bánt az „árnyékod”.

És akkor mentő gondolatom támadt...

Minden embernek van árnyéka! Kinek kisebb, kinek nagyobb... Kinek feltűnőbb, kinek rejtettebb...
Vannak olyan emberek, akik úgy akarnak árnyékuktól megszabadulni, hogy tagadják azt. Másokéra ujjal mutogatnak, a magukét azonban makacsul cáfolják...

Vannak emberek, akik folyton menekülnek előle. Sokszor egy egész életen keresztül. Addig futnak, amíg bele nem fáradnak, és csak nagy későn veszik észre, hogy nem tudnak megszabadulni árnyékuktól...

Vannak aztán olyanok is, akiknek van annyi bátorságuk, hogy együtt éljenek az árnyékukkal...
Van bennük annyi alázat, hogy elfogadják azt, álljanak hozzá, mindegy, hogy milyen nagy és milyen sötét... 

Ezek az emberek ezáltal lesznek – emberibbek.
Ezek az emberek ezáltal lesznek – megbocsátók.
Ezek az emberek megtanulták, hogy saját maguk – és mások árnyékával irgalmasabban bánjanak, hisz az hozzátartozik embervoltunkhoz...

Végül vannak olyanok, akik árnyékukkal Krisztus keresztjének árnyékába állnak.
Ezek boldogabban élnek, mert érzik, hogy Valaki megszabadította őket az árnyékuktól...
Ezek minden árnyékuk ellenére derűsebbek, mert tudják, Valaki – ha kérik – megbocsátja hibáikat, vétkeiket és bűneiket...
Ezek mindig újrakezdik, képesek arra, hogy felálljanak, mert hisznek abban: Valaki – ha kérik – vállára veszi őket...

Én is ilyen ember akarok tenni... Holnap, nem: még ma, a nagyböjt kezdetén szeretnék a Kereszt alá állni, és ott sokakkal találkozni! 

Veled is!
Jöjj hát Te is!
Jöjjetek hát Ti is!

Ezt kívánja szeretettel minden Hívének és Olvasójának,

Imre atya

Stuttgart, 2016. Nagyböjt I. vasárnapján

A Lélek ösztönzésére a pusztába vonult – Nagyböjt első vasárnapja

fr. Szilveszter archívuma
2010 hamvazószerdáján Benedek pápa a nagyböjti szent időt egy zarándokúthoz hasonlította. „Negyven napig tart ez az út, amely elvezet minket az Úr húsvétjának öröméhez. Ezen a lelki zarándokúton nem vagyunk egyedül, mert az egyház a kezdetektől velünk tart és támogat bennünket Isten Szavával, amely magában foglalja a lelki élet programját és a bűnbánatra hívó elkötelezettséget, valamint a szentségek kegyelmével”. 
Zarándokutunk kezdetén Isten Szava Jézus pusztai tartózkodásának és megkísértésének történetét tárja elénk. Tudomásunkra adja, hogy a lelki zarándokút nem mentes a kísértésektől, a megpróbáltatásoktól, de ezt Isten Igéjével le lehet győzni, s a győzelemből szabadság, élet és feltámadás, sőt Istennel való személyes, benső találkozás fakad.

Az evangéliumi leírásból, egészen világos, hogy Jézus a Lélek ösztönzésére megy a pusztába, hogy Istennel legyen. A puszta az Istennel való találkozás helye volt a választott nép számára és később sok keresztény számára is. Jézus tudatosan, határozottan indul el a pusztába, az Istennel való bensőséges együttlét és az érte való küzdelem helyére. Elhagyja a világot, keresi a csendet, a magányt, ahol Isten szavát tisztábban hallhatja, nyilvános működésére vonatkozó akaratát egyre jobban megismerheti.
A megszokott, mindennapi életből pusztába vonuló Jézus példát ad nekünk arra, hogy nem elégedhetünk meg a rutinos, hagyományos vallásossággal, az éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült gondolkodásra, igényesebb lelkiéletre: életszentségre. Ez pedig sokszor választás elé állít, bennünket: vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy rátérünk az olykor meredeknek tűnő szűk útra.
A változtatni nem akaró, a megszokott kényelméhez, s olykor bűnös életviteléhez ragaszkodó ember aligha fog találkozni Istenével. A kényelem, a kis megalkuvások, apró árulások, megszokott bűnök légköre ezt nem teszi lehetővé. Istennel az találkozik, aki kivonul a pusztába, mint Jézus. Aki bátran ott hagyja a megszokottat, a kényelmeset, és a többet akarás nagylelkű szeretetével képes lemondani, áldozatot is hozni Istenért. 

Az Úr Jézus „A Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán”(Lk 4,1). A negyvenes szám a Szentírásban többször is szerepel Izrael népe negyven éven keresztül vándorolt a sivatagban így készülve fel arra, hogy Isten népévé váljon. Illés próféta negyven napon át gyalogolt, hogy felérjen a Hóreb-hegyére, ahol Istennel találkozott, Jézus is negyven napra vonult vissza a pusztába, hogy fölkészüljön nyilvános működésére.
A puszta, a sivatag elsősorban a csend, a szegénység helyszíne, ahol az ember javak nélkül találja magát és létének alapvető kérdései merülnek fel benne. Arra kap buzdítást, hogy a legfontosabb dolgokra figyeljen, ezért könnyebbé válik számára az Istennel való találkozás is. A sivatag azonban a halál helyszíne is, ahol a víz hiánya miatt élet sincsen, továbbá a magány helye, ahol az ember még erősebben megérzi a kísértést.
Jézust a pusztában arra kísérti, ösztönzi a sátán, hogy hagyjon fel az Atya által neki szánt élettel, helyette kövessen könnyebben járható utakat. Jézus azonban szembeszáll a sátán kísértéseivel, vállára veszi bűneinket, hogy győzzön a rossz felett és megnyissa nekünk az Istenhez vezető utat, a megtérés ösvényét.

Jézus megkísértése kapcsán érdemes tisztáznunk, hogy mi is a kísértés? A kísértés még nem bűn, de a bűn gyökere és lehetősége. A kísértés az a csábítás; hogy testi-lelki szükségleteinket csupán evilági, fizikai és ördögi módon elégítsük ki, és ne Krisztus által. Minden kísértés lényege, hogy Istentől független életet éljünk. Fontos tudnunk azt is, hogy a sátán csak csábítani képes, de kényszeríteni nem! Semmiféle ördögi hatalom nem képes elszakítani minket Isten szeretetétől, ha mi nem akarjuk, ha Jézusra bízzuk magunkat.
Senki sem tehet arról, hogy kísértései vannak, ha csak szándékosan nem keresi őket, de arról igen, ha a kísértésből megszületik a bűn. Minthogy senki sem tehet arról, hogy madarak szállnak el a feje felett, de arról igen, hogy a fején fészket raknak-e vagy sem.

A három kísértés, amiről szó van az evangéliumban, igazából alapfajtái a kísértéseknek, amikben így vagy úgy mindegyikünknek része van. És ez azért van így, mert emberek vagyunk, s a kísértő ismeri az ember gyönge pontjait. A bukott angyal, a sátán, aki engedetlensége miatt elveszítette a mennyei boldogságot, azon fáradozik, hogy az embert rávegye az Isten elleni lázadásra, s ezáltal elszakítsa Istentől és megfossza az örök boldogságtól.

A három alapkísértés azért tud megérinteni minket, mert az életben sok-mindenre szükségünk van ahhoz, hogy élni tudjunk. Ezeknek a szükségleteknek a foglalata a kenyér, ami nemcsak azt a darab, fizikailag megrágható kenyeret jelenti, hanem mindazt, amire – mint táplálékra, italra, ruházatra és más nélkülözhetetlen anyagi dologra – az élet fönntartásához szükségünk van.
A kenyéren kívül szükségünk van legalább egy kis területre is, ahol azt az uralmat, amellyel a minket teremtő Isten megajándékozott, mint hatalmat gyakorolni tudjuk. Hiszen arra vagyunk teremtve, hogy uralkodjunk a földön, a teremtett világon.
Emellett mindegyikünk igényli azt, hogy egy másik ember szeméből kiolvashassa a tetszést: ha nem is tapsol meg, de örömére van az, amit én tenni tudok, az anyagvilágban is, meg egy kicsit önmagamban is. Nekünk szükségünk van a sikerre, és annak elismerésére, a dicséretre. Ahhoz, hogy igazán emberek tudjunk lenni, szükségünk van rá. Ez önmagában nem rossz.

Az ördög azonban ezeken a pontokon támad és lázít. Olyan provokatív kérdéseket tud föltenni, meg olyan provokatív helyzeteket tud teremteni, hogy az ember egyszerűen szem elől téveszti, hogy kitől is kapta mindezt?! Meg mire való az anyagi javak léte, a hatalom, az elismerés, a megbecsülés?
Az ember összekuszáltságában azt gondolja, hogy mindezek önmagukban léteznek: – és kezdi önmagáért kergetni a több kenyeret, kezdi önmagáért hajszolni a látványosabb dicsőséget, meg a nagyobb hatalmat. És ebben a pillanatban horogra akad. Bár eleinte észre se veszi. Rendszerint csak akkor ébred rá, amikor már késő. Amikor már a saját erejéből nem tudja visszafordítani a dolgokat, mert a nagyobb darab kenyérért már letért a becsület és az igazság útjáról, már nem igaz, amiket mond, és amiket önmagáról felmutat a dicsőség elnyeréséért, és esetleg már vérbe, becsületbe gázol a hatalom megszerzéséért, vagy éppen annak mindenképpeni megtartásáért – elég csak a politikai választásokra gondolnunk… És akkor részéről már nincs menekvés. Ezt ő már megoldani, visszacsinálni, feloldozni nem tudja. Ez a sátáni csapda az egészben.

Igen, az Úr Jézus és egyáltalán az ember megkísértése arra irányul, hogy ha már nem tudunk Isten nélkül meg lenni, akkor Istent saját érdekünk, sikerünk, dicsőségünk elérése érdekében „használjuk fel”.
Az Egyház ezt tudja. Ezért minden Húsvét előtt meghirdeti azt a bűnbánati időt, ami föl akar készíteni a Húsvétra, a föltámadott Krisztussal való találkozásra. Az Egyház föl akar készíteni arra, hogy a Föltámadottal olyan emberként találkozzunk, amilyennek minket a Teremtő Isten elgondolt: aki tudja magáról, hogy éhes, tudja, hogy kenyérre van szüksége, de nem engedi magát föllázítani, Istennel szembefordítani, s ha mégis letért az igazság útjáról, akkor visszafordul és megtér, és bocsánatot kér mindazért, amit elvétett.

„A megtérésre szólító szavakat nagyon komolyan kell vennünk. A megtérésre való felhívás ugyanis emlékeztetés arra, hogy olykor mennyire felszínes és könnyelmű az életvitelünk. A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk életünk irányát, de ez nem lehet egy apró kiigazítás, hanem igazi és gyökeres fordulatnak kell lennie. Megtérni azt jelenti, hogy az árral szemben úszunk, ahol az ár felületes, csalóka és nem következetes életstílusra utal. Ezek ugyanis azok a dolgok, amelyek a gyöngeségek rabjává tesznek bennünket és a morális középszerűség börtönébe zárnak” (Benedek pápa).

Manapság nem könnyű kereszténynek lenni. Nem könnyű hűségesnek lenni a keresztény házasság eszményéhez, becsületesen élni, irgalmat gyakorolni a mindennapi életben, időt szentelni az imának és a belső elcsendesülésnek. Nem könnyű szembeszegülni olyan választásokkal, amelyeket sokan nyilvánvalónak és természetesnek tartanak – ilyen például a szentségi házasság előtti, vagy a házasságon kívüli együtt élés, a nem kívánt terhesség megszakítása, vagy az elesett, az egyszerű, szegény ember kihasználása…

Annak kísértése, hogy a szürke-hétköznapokban hitünket háttérbe szorítsuk, mindig fennáll. A megtérés viszont az Istennek adott pozitív válasszá változik, amelyet életünk során többször meg kell erősítenünk. Így a megtérés által a keresztény élet magaslataira törekszünk, ráhagyatkozunk az élő és személyes evangéliumra, azaz Jézus Krisztusra.
Megtérni és hinni az evangéliumban nem jelent két különböző dolgot, hanem azt jelenti, hogy ez a két valóság teljesen fedi egymást.
„A megtérés a teljes igen, az, hogy életünket átadjuk az evangéliumnak és szabadon válaszolunk Krisztusnak, aki elsőként úgy ajánlja saját magát, mint aki az Út, az Igazság és az Élet. Pontosan ez az értelme azoknak a szavaknak, amelyekkel Márk evangéliuma szerint Jézus megkezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében”(Mk 1,15). Mindez érvényes egész keresztény életünkre, mert minden egyes nap a kegyelem pillanata lehet arra, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, hogy bízunk benne, hogy benne maradunk, hogy megtanuljuk tőle, mi az igazi szeretet, és hogy követjük őt a mindennapokban az Atya akaratának teljesítésében. Ez ugyanis az élet egyetlen nagy parancsolata.” (Benedek pápa)

Nagyböjt ideje alatt, az irgalmasság évében újítsuk meg elkötelezettségünket a megtérés útján. A megtérés azt jelenti, hogy nem saját sikereinkért, pozíciónkért élünk, hanem azért, hogy minden nap, minden dologban az Isten iránti hit, igazság és szeretet váljon a legfontosabbá számunkra.
„Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja! Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (Lk 1,38)”. (Ferenc pápa)

szombat, február 13, 2016

A hit próbája

Egy motoros lerobban egy kis falu közepén. Nem bírja tovább és éktelenül elkezd káromkodni.

Erre kinéz a plébános a paplak ablakán.
- Fiam. Miért káromlod az Istent, hiszen nem miatta döglött be a járműved? Inkább imádkozz, hogy segítsen beindítani a motorodat!

Gondolja a motoros, hogy nem veszíthet vele semmit és kipróbálja. Imádkozik egyet és csodák csodája beindul a motor. 

- Köszönöm! - kiált vissza a motoros és örömmel elszáguld.
A plébános csak csóválja a fejét.
- Ki hitte volna?

Nagyböjti gondolatok: Ha kenyeret adsz az éhezőnek, felragyog világosságod.

Február 13. szombat: Iz 58,9b–14; Zs 85; Lk 5,27–32

Az Istennel járni naponként, az Ő útján, az egy teljesen más állapot. Az ilyen ember megtisztul, átalakul, mert az Úr vele van. Isten mindannyiunkat óvja és védi, de aki tudatosan keresi a Vele való életet, annak az embernek az életét még inkább az Úr kegyelmei gazdagítják.

Ha minden napunkat oda tesszük az Úr elé, akkor az Ő áldása fog munkánkon, életünkön, emberi kapcsolatainkon nyugodni. Remény, béke és hit járja át az ilyen ember lelkét. Az útján mellette haladó emberek megérzik rajta, hogy Krisztus-hordozó, és kapnak ebből a fényből. Életünk pillanatai, a kihívások, reményvesztett állapotok más megvilágításban tűnnek fel, ha Isten szemével nézzük őket.

Ma talán erre van a legnagyobb szükségünk: az Isten szemével meglátni a jót egymásban és mindenben, ami körülvesz bennünket. Merjünk hát hinni a Jóságos Istenben, merjünk Mellette dönteni, merjünk Vele együtt élni, hogy "világossága beragyogja a sötétséget". 

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája
Fel- és leiratkozás, információk: https://www.szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet

péntek, február 12, 2016

A tyúk és a disznó - tanulságos történet

A tyúk és a disznó együtt sétált az utcán egy nap, és megláttak néhány szegény gyereket, akiken látszott, hogy napok óta nem ettek semmit.
A tyúk megszánta őket, és azt mondta a disznónak:
– Van egy ötletem! Mi lenne, ha adnánk ezeknek a gyermekeknek reggelire finom sonkás tojást?
A disznó elgondolkodott a tyúk javaslatán, majd azt mondta:
– Nos, ez neked nem jelentene nagy áldozatot, de tőlem teljes odaszánást kíván!

***
Az igazi együttérzés tevékeny. Aki együtt érez a bajban lévővel nem elégszik meg a sajnálattal, hanem segítséget ajánl fel, támaszt nyújt. Érzéseink befolyásolják mindennapi döntéseinket.

Diéta - humor

Öreg bácsi és néni meghal, és felkerülnek a mennyországba. Fent körülnéznek, minden csodálatos.
Kék az ég, süt a nap, csiripelnek a madarak. Senki sem fázik, senki sem
éhezik. Amerre csak mennek boldogság terem. Leülnek egy fa alá, és
megilletődötten hallgatják az angyalok kórusát.
Egyszer csak az öregember lekever egy nagy pofont az öregasszonynak, mire az megkérdezi:
– Ezt most miért kaptam?
– Ha nem lett volna az a nyavalyás diétád, már két éve itt lehetnénk!

Nagyböjti gondolatok: Ha segítségül hívod az Urat, ezt mondja: Itt vagyok!

Február 12. péntek: Iz 58,1–9a; Zs 50; Mt 9,14–15

Napjainkban megszoktuk, hogy mindennek ára, ellenértéke van. Gyakran az egymástól kért szívességet is igyekszünk valamivel előre megvásárolni, a biztos eredmény reményében.

A vallásos emberek Istennel való kapcsolatában is észrevehető néha ez a gyakorlat. Azért böjtölünk, vezeklünk, hogy Isten teljesítse kéréseinket, vagyis – kimondatlanul ugyan, de – igyekszünk őt lekenyerezni.

Most, nagyböjt elején elhatározom, hogy megtisztított szívvel, Isten és embertársaim iránti szeretettel eltelve haladok a feltámadás felé vezető úton, hogy egyre inkább elmélyülhessek Isten szeretetében. Kérem a segítségét, hogy nyitott szemmel és szívvel tudjak járni, és észrevegyem a környezetemben élők testi-lelki szükségleteit, hogy velük együtt vethessem magam a feltámadt Krisztus ölelő karjaiba.

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája
Fel- és leiratkozás, információk: https://www.szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet

Kipróbálta, milyen a katolikus nagyböjt, és érdekes felismerésekre jutott

Egy végzős egyetemista fiatalember, Anthony M. Barr írása. Áldott nagyböjtöt!
m2
„Tavaly tartottam meg először a nagyböjtöt. Még nem döntöttem el, hogy katolizálok-e, és arra gondoltam, ha végig bírom csinálni ezt az aszketikus kínlódást, akkor talán belevághatok a ‘katolikusságba’.
Végiggondoltam, mit szeretek legjobban az életben, és arra jutottam, hogy a zenéről fogok lemondani. Nem fogok zenét hallgatni sem munka, sem tanulás, sem autózás közben.
Ezekben a hetekben csak vasárnap hallgattam zenét. Az imádságos templomi éneklés lett a hét csúcspontja. Vasárnaponként minihúsvétot is csináltam, amikor klasszikus zene hallgatását engedélyeztem magamnak.
Egyik vasárnap délután éppen Rachmanyinovot hallgattam, amikor sikerült valamit megértenem a nagyböjti önmegtagadás értelméről.
A folytatás itt olvasható! 

Hamvazószerda – Nagyböjt

Rendhagyó randevú - Házasság hete Kaposváron

csütörtök, február 11, 2016

A betegek szentségét szolgáltatták ki Csíksomlyón

Bernadett - l. és II. rész



II. rész

Nagyböjti gondolatok: Eléd adtam ma az életet és a halált, az áldást és az átkot.

Február 11. csütörtök: MTörv 30,15–20; Zs 1; Lk 9,22–25

Jézusnak mi a véleménye szándékaimról és döntésemről? 
Sokszor vagyunk választások, utak, döntések előtt. Mindig két dolog közül választunk. Az egyik jó irányba visz, a másikba belebukunk, eltévedünk. 

Isten is mindig megadja a választás lehetőségét számunkra. Nélküle élni halál és átok, az Ő útmutatása nélkül minden értelmét veszti. Mégis szelíden, alázatosan kopogtat lelkünk ajtaján. Ő sosem akarja magát ránk erőszakolni. De ha Őt választjuk, az Ő útjain járunk, az életet és az áldást kapjuk Vele együtt.

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája
Fel- és leiratkozás, információk: https://www.szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet

szerda, február 10, 2016

Por vagy és a porba térsz vissza – Hamvazószerda


 ,,Por vagy és a porba térsz vissza” (Ter 3,19). Isten intézte először ezeket a szavakat Adámhoz a bűn elkövetése után. Ma az Egyház mondja ezt valamennyi kereszténynek, hogy három alapvető igazságra emlékeztesse: semmi voltára, bűnös állapotára és a halál valóságára. 


A por – a hívők fejére szórt hamu – nem tartós, elég egy kis szellő, hogy szétszóródjék, ez a kép nagyszerűen utal az ember semmi voltára.
„Uram, színed előtt az életem semmihez hasonlít” (Zsolt39,6) - mondja a zsoltáros. Mennyire meg kell törnie az emberi kevélységnek ez előtt az igazság előtt! És az ember nemcsak hogy önmagában véve semmi Istenhez viszonyítva, hanem még bűnös is, azaz az Istentől kapott ajándékokat Isten megbántására használja fel. 
Az Egyház ma azt kéri gyermekeitől, hajtsák meg fejüket és az alázat jeleként fogadják a homlokukra szórt hamut, közben kérjék Istentől bűneik bocsánatát. Egyben arra is emlékezteti őket, hogy bűneik következményeként egy napon vissza kell térniük a porba. 

A bűn és a halál az Úr elleni lázadás keserű és elválaszthatatlan gyümölcsei. „A halált nem Isten alkotta” (Bölcs 1, 13), a bűn által lépett a világba és annak szomorú „zsoldja” (Róm 6,23). Az ember, akit Isten az életre, az örömre és a szentségre teremtett (GS 18), az örök élet csíráját hordja magában; ezért a bűn és a halál valósága előtt szenvednie kell, ezek ugyanis azzal fenyegetik, hogy nem jut el végső céljába, következésképp nem valósíthatja meg teljesen önmagát. Mégis, amikor az egyház azt kéri, hogy elmélkedjünk ezekről a fájdalmas valóságokról, nem akarja letörni a lelkeket az életnek valami borúlátó beállításával, ellenkezőleg, meg akarja nyitni a szíveket a bűnbánat és a remény felé. 
Igaz, Adám engedetlensége bevezette a világba a bűnt és a halált, Krisztus engedelmessége azonban meghozta mindezek orvosságát. 

A Nagyböjt a húsvéti misztérium megünneplésére készíti fel a keresztényeket, nos, pontosan e misztérium által szabadítja meg Krisztus az embert a bűntől és az örök haláltól. Így a testi halál az igazi életbe, az Istennel megélt boldogító és örök közösségbe való átmenetté lesz. A meghalt és feltámadt Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, az ember pedig olyan mértékben vesz részt ebben a győzelemben, amilyen mértékben részesedik az Úr halálában és feltámadásában.
Az első olvasmányban: „Ezt mondja az Úr, most mindjárt térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva” (Joél 2,12). A megtérés lényeges elemét pontosan a szív bánata jelenti: a megtört szív, a bűnbánó szív. Az őszinte megbánás valójában magában foglalja az élet megváltoztatásának a vágyát és a gyakorlatban el is vezet erre az életreformra. 

E kötelesség alól senki sincs felmentve: minden embernek, még a legerényesebbnek is meg kell térnie, azaz nagyobb buzgósággal, teljesebben Isten felé kell fordulnia, legyőzve magában az Istenhez való teljes odafordulást csökkentő kényelmet, gyöngeséget és törékenységet. 

A Nagyböjt a lelki megújulás klasszikus időszaka: „A kellő időben meghallgatlak, s az üdvösség napján segítek rajtad” (2 Kor 6, 2), figyelmeztet Szent Pál apostol bennünket a mai szentleckében. 
Most a hívő keresztény emberen áll, hogy ezt az időszakot saját üdvtörténete döntő pillanatává teszi-e vagy sem. „Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel”, sürget az apostol és hozzáteszi: „figyelmeztetünk benneteket: használjátok fel Isten kegyelmét” (5, 20; 6, 1). 
Az Úristennel nemcsak annak kell kiengesztelődnie, aki a halálos bűn állapotában van, hanem mindazoknak, akikből hiányzik az Istennel szembeni nagylelkűség, és akiket az isteni kegyelem iránti hűtlenség jellemez, mert mindez akadályozza az Istennel való bensőséges barátságot, kihűti a kapcsolatokat. Ez pedig Isten szeretetének elutasításában, a tékozló fiúhoz hasonlóan az atyai háznak az elhagyásában nyilvánul meg, és ezért bűnbánatot, megtérést és kiengesztelődést kíván tőlünk.

Az Evangéliumi szakaszban maga Jézus jelöli meg a megtérést elősegítő eszközöket (Mt 6, 1-2; 16-18): alamizsna, ima, böjt. Legfontosabb azonban a belső készség, a lelki hozzáállás, ugyanis a fenti eszközöket ez teszi hatékonnyá. 
Az alamizsna, a szeretet gyakorlása „kiengeszteli a bűnöket” (Sir 3, 30), de csak abban az esetben, ha egyedül Istennek akarunk tetszeni és a szükségben lévő emberen segíteni, nem pedig saját dicsőségünket keressük. 
Az ima Istennel egyesíti az embert, de csak akkor, ha szíve szentélyéből száll fel. Célja nem a hivalkodás és nem, merülhet ki egyszerű szájmozgatásban. 
A böjt Istennek kedves áldozat, törleszti a bűn okozta adósságot, de ennek a testi vezeklésnek együtt kell járnia az önszeretet még fontosabb böjtjével és a felebarát iránti szeretet gyakorlásával. Mert tarthatunk szigorú böjtöt, koplalhatunk egész nap, de ha szeretetlenség, harag és gyűlölet van a szívünkben, semmit sem ér az egész. 
Viszont ha megvan az elmélyült ima, a helyes böjt és az alamizsnálkodás, akkor: „Atyád, aki a rejtekbe is belelát, megjutalmaz” (Mt 6,4.6.18) - vonja le a végkövetkeztetést Jézus. Vagyis az Atya megbocsátja a bűnöket, és mindig bőségesebb kegyelmeket ad.

Római Riportok - 2016.02.07.

Kaplonyi barátok. 2016

Vonj sugaradba Istenem! – Nagyböjt kezdetére

A mai nappal, az Egyház életében új időszak kezdődik: a nagyböjt. Bár a böjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott, de lelki tartalmában megkívánja a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést. Magunkra vesszük a mulandóság külső jelét, hamut szórunk fejünkre, hogy lélekben teljesen megújuljunk.

Minden Kedves ide látogató blog olvasónak kívánom, hogy az előttünk álló szentidő mindannyiunk életében Isten nagyobb dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére szolgáljon. 

WEÖRES SÁNDOR: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem! 
mint madár a fészkére, szállnék hozzád, 
de látod, a rét örömei közt 
elpattant a szárnyam csontja. 

Végy kosaradba Istenem! 
mint hal a horogra, sietnék hozzád, 
de látod, a gyűrűző mélynek 
rám-tekeredett ezernyi hínárja. 

Lelkemet mért áztatod 
maró-lúgban évek óta, 
ha sose végzel a mosással? 

Kondérodban a tüzes lé 
minek fortyog körülöttem, 
ha sohase puhulok meg? 

Mit akarsz szőni belőlem, 
ha mindig szétmállok, mint a szecska; 
Gonoszaid megtérnek, de hozzám 
sose jön el a te országod. 

Szívemet kétféle húzás tépi, 
egyre lyukasabb, egyre zavartabb – 
ládd-e, sokszor már azt se tudom, 
melyik a te horgod zsinegje 
s melyik a mélység inda-köteléke. 

Vonj hevesebben! ön-erőmből 
nem jutok én soha hozzád.

kedd, február 09, 2016

Lélekben belépek a szent kapun

Ferenc pápa megnyitotta a Szent Péter-bazilika szent kapuját. Elsőként bement rajta. De aki látta a TV-közvetítést az azt is látta, hogy a belépéskor megállt egy pár másodpercig, látszódott az arcán, hogy gondolkozik, imádkozik. Gyakran elhangzik ajkáról: én is bűnös vagyok, imádkozzatok értem. 

Az irgalmas Istent bemutatva gyakran idézzük a Tékozló fiú szentírási helyet. Bűnös fiú, hazajön... az irgalmas Atya elébe megy, megbocsát stb. Öröm a szívünkben, minket is hazavár. Ritkán, vagy soha sem jut eszünkbe a harmadik személy, az ún. hűséges fiú. Érte is ki kell mennie az Atyának, hogy behívja. Ő pedig egy ideig visszautasítja azt, hogy a tékozló mellé bemenjen, sőt a hűségét emlegetve, sérelmeit is elmondja: még egy gödölyét sem vágtál, hogy barátaimmal együtt vigadjunk. Mi a visszásság itt? Hol a hiba? 

A buzgóbbak felmérik a tíz parancsot, s mint tékozló fiúk bűnbánattal, javulási szándékkal belépnek a gyóntatószékbe. De mi van a tékozló fiúk testvéreivel? Ők ártatlannak vélik magukat. Pedig a 7 főbűnről is számvetést kellene csinálniuk. 

Kevélység: én nem vagyok olyan, mint... a bűntudat helyett a hamis öntudat. 
Fösvénység: elpocsékolni a hizlalt borjút ezért a züllött pasasért? Vigyázni kell a maradt örökség részre. Pocsékolni szeretetből? 
Bujaság: Ó, hányszor vágyott "züllött" testvére ágyasaira, gondolatban hányszor élte át az ő "tiltott kapcsolatait". Ugyan, ez mégsem lehet bűn. 
Irigység: Gondolatai: milyen jó neki, van pénze, nem kell dolgoznia, hányan dicsérik... én pedig inkább megérdemelném? 
Torkosság: Hányszor dézsmáltam meg az éléskamrát, olyan jól esett a frissen sült tészta, a félretett bor. Éhes voltam? Nem, csak megkívántam. Persze az önfegyelmem hiányzik. Másban is ilyen fegyelmezetlen lehetek. 
Harag: egy barát sértő megjegyzése, egy kiszolgáló viselkedése milyen indulatot gerjesztett bennem! Talán még megölni is képes lettem volna... 
Restség: hányszor feküdtem vissza még egy kicsit, s aztán kapkodva se sikerült dolgaimat elvégezni, kerestem hamis okot, csakhogy nehéznek képzelt munkából kivonjam magam. 

Én is az otthon maradt fiú vélt bűntelenségével felejtem el jól megvizsgálni lelkiismeretemet, hagyom el a tékozló fiúi bűnbánat felindítását és mint buzgó, hithű, hűséges, nem lépek be a gyóntatószékbe. 

ÁLLJAK MEG LÉLEKBEN 
A SZENT KAPU KÜSZÖBÉN, 
VIZSGÁLJAM MEG HELYESEN 
LELKIISMERETEMET 
ÉS MINT IGAZ TÉKOZLÓ FIÚ, 
LÉPJEK BE A GYÓNTATÓSZÉKBE 
TALÁLKOZNI AZ IRGALMAS ISTENNEL. 

 Gyulay Endre

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája