péntek, november 30, 2012

Hogyan lettem katolikus? – egy egykori boszorkány vall megtéréséről

E sorok írásakor egy éve vagyok katolikus. Nem volt mindig könnyű, hiszen tizenöt évnyi pogánysággal szakítani olyan, mint egy szenvedélybetegségből kigyógyulni – de Isten mindig megadta a kegyelmet a küzdelemhez. A szabados pogány boszorkánysághoz képest hihetetlenül nehéz elkötelezett katolikusnak lenni, az életem mégis egyszerűbb, szebb és nyugodtabb, mint pogányságom idején bármikor. A boszorkányság hihetetlen szabadságot ígér, de ez bizony csak ügyes hazugság. Az igazi szabadság Istennél van...
A teljes írás az alábbi címre kattintva érhető el:

Hogyan lettem katolikus? – egy egykori boszorkány vall megtéréséről

Napi gondolatok: A hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus igéjéből



November 30. Szent András apostol ünnepe 
Szent András, Betszaidában született. Kafarnaumban élt és halász volt. Előbb Keresztelő János tanítványa volt, majd később a Keresztelő irányítására (Jn 1,35-40) Krisztust követte, és elvezette hozzá testvérét, Pétert is. Fülöppel együtt ő vitte Jézushoz az érdeklődő pogányokat. A csodálatos kenyérszaporításkor ő hívta fel Jézus figyelmét, hogy az egyik gyermeknél van két hal és öt kenyér. A hagyomány szerint az első pünkösd után több helyen hirdette az evangéliumot, mint például az Alsó-Duna tájékán és Görögországban.
Kr.u. 60-ban november 30-án, Patrasz városában X-alakú keresztre feszítették (András-kereszt), de még így is prédikált, tanúságot téve Krisztus iránti szeretetéről.
Egy olyan ember életrajza ez, aki, mert odafigyelni arra, ami vele és körülötte történik. Nem egyik eseményből a másikba sodródott. Hogyan tudott elköteleződni egy életre?
Bízott, kockáztatott, döntött és kitartott Jézus mellett. Mindez azért volt lehetséges, mert Jézussal élő, személyes, kölcsönös kapcsolata volt. Nem csak önerőből volt elkötelezett és hűséges. Ennek a Jézushoz való tartozás, a személyes szeretet volt az alapja. A közös életút, a közösen átélt események is tovább erősítették, építették, táplálták a kitartást Jézus mellett. Az elköteleződés döntés, az elkötelezettség egy folyamat. Te hogyan vagy ezekkel? Mi segít téged az elkötelezettségben? Mi nehéz? Elakadtál valamiben?

Mit gondol Székely János segédpüspök a Hit évéről? (2.)

kedd, november 27, 2012

A vallásüldözés öt szakasza

A társadalmi élet elismert intézményét nem lehet egyik napról a másikra lejáratni és meggyűlöltetni. Érdemes tudatosítanunk e folyamat jellemző fázisait.

1. Sztereotípiák kialakítása
A célcsoport egyes tagjainak valamely jellemzőjét kiválasztják és az egész közösségre általánosítják. Vagyis töredéknyi mintavétel alapján alakítanak ki leegyszerűsített, általános képet a célcsoportról.

Az elmúlt évtizedek során kialakított sztereotípiák szerint a bibliás keresztények ostobák, tudományellenesek, képmutatók, önteltek...

Tovább itt olvasható az írás: A vallásüldözés öt szakasza

Napi gondolatok: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!” (Lk 21, 5 – 11)

A mai napon, az évközi idő utolsó hetében, az evangéliumi szakasz által mintegy ráhangolódunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól.
A kiindulási pont közérthető s mindenki számára beszédes: a jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen lesz az enyészeté.
Tudjuk, hogy ez a jóslat nagyon hamar, alig négy évtizeddel Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után beteljesült a választott nép Szentélyén, ám a tulajdonképpeni tanítás ennél jóval többet mond.
Az üzenet középpontjában az a megállapítás áll: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!”
Kép forrása
A kőből épült, emberkéz alkotta, ám mégis maradandónak vélt tárgyak pusztulása drámai és megrázó, ám önmagában nem mérhető össze a végső idők hatalmas erejű történéseivel. Nincs történelmi esemény, nincs nemzetek közötti harc és háború, ami léptékében hasonlítana az isteni végítélethez.
Jézus felsorolja mindazokat a történelmi drámákat, természeti katasztrófákat és csapásokat, amelyekből minden kor minden embere baljós jövőt vél kiolvasni. Halljuk az evangéliumban a háborúk, a vészek hangját, ám mindig újra Jézus szava is felhangzik: „Ne rémüldözzetek! Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”
Mi azonban ilyenkor aggódva kérdezzük az apostolokkal: Mester, mikor történik mindez? A kérdés mögött az a bizonytalanság rejtőzik, hogy mindez egy messzi, valószínűtlenül messzi jövőben történik meg, vagy netán életünkben? Mert, legyünk őszinték, az végső soron harmadrendű számunkra, hogy halálunk után lesz-e még művelt Európa, vagy a mi civilizációnk is eltűnik, mint megannyi más előtte.
Ami azonban nagyon is érint bennünket, az a saját sorsunk. Az nem közömbös számunkra, hogy megszokott környezetünktől egyik pillanatról a másikra megfosztanak-e vagy sem! Mindezt átgondolva, be kell vallanunk, csodálatos, hogy Jézus mindebben elsősorban alkalmat fedez fel a mellette való tanúságtételre.
Mikor jön hát a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. Ez a szekták, kis vallási csoportosulások, fanatikusok szokása.
A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos.
Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság, szabad akarat visz előre vagy húz hátra minket.
Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, vagyis a történelmi idő együtt folyik a kegyelmi idővel, Isten mintegy áturalja a történelmet.
Jézus akkor emeli az emberi történelem részeit, az időben behatárolt eseményeket az üdvtörténet részévé, amikor azt állítja: mindez egyben alkalom a tanúságtételre, arra, hogy mások legyünk, arra, hogy a lelkünket megmentsük. Addig ugyanis könnyű a lélekről, a megmentendő, mindent túlélő valaminkről beszélni, ameddig csak elméletben van róla szó, de azonnal nehézzé válik, ha akárcsak egy hétköznapi csetepatéban kell nem úgy viselkednünk, mint azt vegetatív zsigereink diktálják.
Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a következő végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni akarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy életemben beteljesül-e, amit a Szent Péter apostol mond:
„Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” (2Pét 3,10-13)
Mivel nem ismerjük elérkezte időpontját, tolvajhoz hasonlít ez a nap, amely meglep bennünket. Azonban ennek ellenére mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új ég és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként megfogalmazódik: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.” És mivel tudjuk, hogy ez milyen lenyűgöző és szép, már nem rettegve és elfogódottan, mintegy kényszeredetten várakozunk rá, hanem életünkkel, elköteleződésünkkel, belső tökéletesedésünkkel mintegy siettetjük, örömtelien várjuk ezt a napot.
Ahhoz, hogy az készen találjon minket, természetesen fel kell vállalnunk a krisztuskövetés keresztjét, amely a hűségben, az őszinte kiállásban, a hitvalló lelkületben áll. Erre utal Jézus, amikor felszólít mindannyiunkat: „Állhatatossággal őrizzétek meg lelketeket.” Ha az életünkben sikeresen harcoljuk meg a hűség és kitartás nagy harcát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valósággá válik számunkra Malakiás próféta szava: „Nektek pedig, akik félitek nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” (Mal 3,20)

hétfő, november 26, 2012

XVI. Benedek: Jézus hatalma az igazság és a szeretet hatalma

A Miatyánkban minden nap így fohászkodunk: „Jöjjön el a te országod!”, ami azt jelenti, hogy így szólunk Jézushoz: Uram, tégy minket magadévá, élj bennünk, gyűjtsd egybe a szétszóródott és szenvedő emberiséget, hogy Benned minden alá legyen rendelve az irgalmasság és a szeretet Atyjának.

A teljes írás az alábbi címen érhető el:
XVI. Benedek: Jézus hatalma az igazság és a szeretet hatalma

Napi gondolatok: Mekkora áldozatra vagyunk készek Istenért? (Lk 21, 1-4)

A templom számára történő adakozás nagyon régi gyakorlat volt. Jézus e történetben a különféle adományozók magatartásformáit szembesíti egymással.

A templomperselyhez járuló személyek két csoportra oszthatók: néhány gazdag ember és egy szegény özvegyasszony. Még ilyen helyzetben sem valószínű, hogy az előbbiek kürtöltettek volna maguk előtt, mint ahogyan ezt a Mt 6,2 megjegyzi, de minden bizonnyal nagyobb nyilvánosságot adtak cselekedetüknek.

Valószínűleg előhúzták vaskos erszényüket, a pénzérméket úgy dobták a perselybe, hogy ezek zajt keltsenek, azaz művük nem maradt észrevétlen. Ezzel szemben az özvegy, akire senki sem ügyel, úgy közeledik a perselyhez, hogy senkinek sem tűnik fel.
Adományához nem férhet kétség, mert nem hiú kérkedésből, gőgből vagy érdekből fakad. Ő a valódi jámborságot testesíti meg, az előbbiek azonban hamis vallásosságukról tesznek tanúságot.
Az evangélista nem beszél kifejezetten e mozzanatokról, de sejteni engedi ezeket, midőn színre viszi a két különböző társadalmi csoport képviselőit. Lehetséges, hogy a gazdagok bőkezűen adakoznak, de ez nem sodorja veszélybe gazdasági helyzetüket vagy biztonságukat. Lemondásuk mindenkor figyelemre méltó, de nem annyira, mint az özvegy esetében, aki szinte egész jövedelmét odaadta.

Jézus dicséri az özvegy nagylelkűségét, de egyben utal az önmagát megalázó szolgának a nagylelkűségére, arra a mozzanatra, amikor saját életét adja oda értünk a kereszten.

Az elbeszélés által Jézus arra is felszólít bennünket, hogy hatoljunk a látszat mögé, amelynél valamennyien könnyen megállunk, és jussunk el a valósághoz: lehetséges ugyanis, hogy a legnagyobb adományozók vagy a legnagyobb hívők éppen azok, akik látszólag keveset adnak.
Ezt az elemi és alapvető jézusi figyelmeztetést nagyon gyakran elfeledjük mind a «jócselekedetek» értékelésében, mind a helytelen cselekedetekkel kapcsolatos felelősség mérlegelésében.
Ahhoz, hogy egy ember cselekedeteinek összegző értékelését megadhassuk, mindenkor figyelembe kellene vennünk a cselekvő személyes helyzetét és életkörülményeit,mert a látszat, szinte mindig csal.

Végezetül: az özvegyasszony „az egész vagyonát” adta… az Úr Jézus életét áldozta váltságul… és én? és te?- vagyis mi, milyen, mekkora áldozatra vagyunk készek Istenért, Isten ügyéért? 

vasárnap, november 25, 2012

Krisztus győz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik - Regensburger Domspatzen: Christus vincit

„Nyújts nekik képet arról, hogy ki vagyok”! - Krisztus Király ünnepére

„Abban az időben: Pilátus megkérdezte Jézustól: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt… "Az én országom nem ebből a világból való… "Tehát király vagy?" Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37). 

A kép forrása
Az evangéliumból vett bevezető mondatok után, mely a mai ünnep lényegére világit rá, egy kis történettel szeretném folytatni. A történet szerint: a király találkozni akart egy fiatalházaspár fiával, akik a folyó partján laktak, 10 mérföldnyire a palotától. Közölte kívánságát szolgáival, akik közül egy hamarosan felkereste a házaspárt. A kis parasztházhoz érkezve a fiatalasszonyt találta, aki éppen az álatokat etette. Amikor a hírnök átadta a király üzenetét, az csodálkozva nézett rá. "Itt valami tévedés lehet - mondta. - Egyáltalán nincs gyermekem, még kevésbé fiam, aki a királlyal találkozhatna". Így a szolga dolgavégezetlenül tért vissza a palotába és elmesélte kudarcát. Az udvartartás, azt remélte, hogy a király elfelejti kívánságát. Valóban úgy is tűnt, mert a király sem ezen, sem a következő napokban nem tért vissza a parancsra.
Mintegy 25 évvel később, egy ifjú tűnt fel a palota kapujánál. Kérte, hogy engedjék a király elé, aki őt hívatta. A kapus bizalmatlanul mustrálta és kicsit később a lakáj úgy nyilatkozott, hogy a király nem hívta. Ám az ifjú kitartott, és végül a legfőbb udvarmester fogadta őt. Egy idős udvari tanácsos ráismert az ifjú történetére, aki elmesélte neki, hogy jóval a születése előtt követ jött a palotából a király kérésével, hogy jöjjön el hozzá. Most amikor megkérdezték a királyt, hogy akarja-e a fiatalembert fogadni, a király azt válaszolta, hogy természetesen, hisz maga hívatta az ifjút.
Amikor a király elé vezették a fiatalembert, az megparancsolta a többieknek, hogy hagyják el a tróntermet és hívta, hogy üljön a trón elé. Azután ezt mondta: „Nagy az én királyságom. Mindenütt laknak emberek, akik még soha nem láttak engem és csak futó benyomásuk van arról, mi is az a király. Rád bízok egy küldetést: Nyújts képet népemnek arról, hogy ki vagyok. Íme, adok neked egy királyi pálcát, koronát és egy királyi palástot. Menj békével.”
A király felemelkedett és otthagyta az ifjút, aki kábultan ült a székén. Kezeiben tartotta a picike koronát, pálcát és palástot, ami alig volt nagyobb, mint egy babáé. Mielőtt azonban a király elhagyta volna a termet, az ifjú összeszedte minden bátorságát, és alig hallhatóan azt mondta: „De hiszen egyáltalán nem ismerem Felséged.” A király nem figyelt rá. Most már hangosabban, bátrabban kérdezte: „De hogy kell ezt tennem?” A király elment. Vad kétség lett úrrá a fiún: „Miért kell ezt csinálnom?” Belépett egy lakáj, meghajtotta magát előtte és kivezette a trónteremből.
Ettől kezdve az ifjú mindig a küldetésére gondolt. Ha a mezőn dolgozott, vagy a munkája fáradságát pihente, mindig üldözte a királyi parancs gondolata. Végül eldöntötte, hogy megkeresi a falu bölcsét. Amikor az meghallotta a történetet és a problémát, ami az ifjút nyomasztotta, ezt a tanácsot adta neki: „Bizonyára tudod, mi az hogy király, ha ezt a meghatározott személyt nem is ismered, mert vele csak egyszer találkoztál. Nem volnék meglepve, ha a pálca, a korona és a királyi palást szimbolikusan a király tulajdonságait jelképeznék. Talán, ha időt szakítasz a királyi adományok figyelmes szemlélésére, felfedezheted azok jelentését. És ha egyszer már tudod, fáradozz azon, hogy olyan légy, ahogyan azt a palást, a pálca és a korona megkívánja.”
Az ifjú bólintott. „De - vetette ellen - hogy kell megszolgálnom megélhetésemet?” „Földműves vagy - mondta a bölcs -, maradj az. Nincs rosszabb, mint az olyan földműves, aki hivatalnokoskodik, vagy egy írnok, aki földbirtokosnak játssza magát. Ha ez lenne a helyes út, akkor a király jönne, és ő dolgozna a földeken.”
 „De miért pont engem hívott a király – kérdezte az ifjú –, hogy ezt a küldetést teljesítsem?” A bölcs nevetett és így válaszolt: „Mert a király pontosan ennyi erővel mást is hívhatott volna.”
Így történt, hogy a folyó közelében élt egy férfi, akit mindenki szeretett. Bölcs volt és igazságos, öröm volt vele társalogni. Ez a férfi vetette és aratta a búzáját, etette sertéseit és trágyázta a földjét. Időről időre jöttek hozzá, hogy meglátogassák.
Miért? Tulajdonképpen senki sem tudta megmagyarázni. Olyan volt, mintha jelenlétében több lett volna az ember. Olyan volt, mint mikor valaki éhes volt és jóllakik. Az emberek titokzatos kifejezéseket suttogtak maguk között, amit tőle hallottak. Egyszer egy esti séta alkalmával azt mondta néhány barátjának: „Ha a búzamag elhal, élet szökken elő belőle és termés. Nem kell félnünk a haláltól.” Egy másik mondása, ami újból megragadta az embereket: „Minden mulandó közepette megmarad egy valami; mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk.”
Egy napon meghalt ez az ember. Halála után unokafivérei és nővérei elkezdtek kutatni a kincsei után. Hisz a családi hagyomány révén úgy tudták, hogy egyszer a királytól pálcát, koronát és palástot kapott tiszta aranyból. Minden kutatásuk ellenére is csak egy elhasznált könyvet találtak, ami ezekkel a sajátos szavakkal kezdődött: „Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fia volt, Dávid fia...” (Mt 1,1). 

E kis történetben különös meghívásról hallhattunk: Egy gyermeknek még születése előtt megmondják, hogy meg kell látogatnia a királyt. Bármennyire is különösnek tűnik ez, pontosan megtaláljuk a Szentírásban is: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk.
Az ifjú küldetése abban állt, hogy hiteles képet kellett nyújtania a királyról. Ez valamennyiünk hívatása – láthatóvá, hallhatóvá kell tennünk az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról. Nekünk csak az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját választjuk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...” (Róm 8,29). A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.
„De én nem ismerlek téged” – mondja a fiatalember a királynak. Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam” (Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.

A kis történetben azt javasolja a bölcs az ifjúnak, hogy komolyabban nézze meg a királytól kapott adományokat: a koronát, ami töviskorona; a vesszőt, ami mintegy keresztnek van kiképezve és a ruhát, ami Krisztus ruhája, amikor azt Heródes katonái leköpdösték. Ez a három jelkép Krisztus szenvedésére utalnak. Hogy Krisztushoz hasonlítsunk, késznek kell lennünk a kereszt útját járni, ami a golgotán át vezet a megdicsőülésbe.
Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. – Mondja Pilátusnak. - Aki az igazságból való, hallgat szavamra!" (Jn 18, 37)
„De miért pont engem hívott a király, hogy ezt a küldetést teljesítsem?”- kérdezi a fiatalember, és a bölcs válasza: „Mert a király éppen ennyi erővel mást is hívhatott volna.”
Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre.
„Mintha jelenlétében jobban önmaga lenne az ember”- mondták a folyó partján lakó bölcs emberről. Ez a szent ismertetőjele. Azt a jótékony érzést adja az embereknek, hogy önmaguk lehetnek. A szent nem nyomasztó, hanem békét áraszt. Más elnyomása, leigázása a figyelem és a szeretet hiányát jelzi. Isten ezt nem teszi. Ha mi az embereknek Jézust láthatóvá szeretnénk tenni, Róla hitelesen tanúskodni, akkor meg kell velük éreztetnünk, hogy mindig önmaguk lehetnek.
„Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk”. Annak hogy bennünket szeretnek, nagyobb jelentősége van, mint annak, hogy szeressünk. Mélyebbre hatol, ősibb. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket” (1Jn 4,10). És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett. 

Ennek az isteni szeretetnek a bizonyítéka az Oltáriszentség, az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, mert szeret bennünket, és velünk akar lenni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban.
Érdemes átgondolnunk életünk eljövendő eseményeit! Mit szeretnénk elérni? Célunk tényleg értékes, Isten szemszögéből nézve is? Döntéseinket majd kihez igazítjuk? Ne feledjük, Jézus már győzött, győzelmének útja nem más, mint az önmegtagadás és a hűséges szeretet.
Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk az igazság királya, ne keresünk mást. Ő legyen az életünk, az út, amin járunk, és az igazság mércéje, amihez igazítjuk életünket, mert Jézus Krisztus az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (vö Zsid 13,8).

szombat, november 24, 2012

A megbocsátás útja

Napi gondolatok: November 24. Dung-Lac Szent András áldozópap és társai vértanúk emléknapja



A vietnamiak hagyományos vallása a buddhizmus, keverve a taoizmus, konfucianizmus és őskultusz elemeivel. A 16. sz. kezdetén léptek először katolikus misszionáriusok Vietnam földjére.
A vietnami keresztények az evangélium terjesztését példás életükkel és hősies helytállásukkal segítették elő. A szerzetesek és egyházmegyés papok mellett a legkülönbözőbb hivatású világiak is szenvedtek hitükért. Mert a kereszténység, mint idegen vallás, fanatikus üldözéssel találkozott. Az első két évszázad során mintegy százezerre becsülhető azok száma, akiket Krisztusba vetett hitükért megöltek.
A 117 között 96 volt vietnami és 21 külföldi misszionárius. A vietnamiak közül 37 pap és 59 világi keresztény volt, egyikük hatgyermekes asszony. A hittérítő vértanúk közül 11 spanyol volt, 6 püspök és 5 pap, mindnyájan dominikánusok; 10 pedig francia, 2 püspök és 8 pap, a Külföldi Missziók Társulatából.  76 vértanút lefejeztek, 21-et megfojtottak, 6-ot élve megégettek, 5-öt megcsonkítottak, 9 pedig a börtönben halt meg az elszenvedett kínzások következtében. A legkorábbi vértanúk, akikről alapos dokumentáció áll rendelkezésre, Francisco Gil de Federich és Alonso Lenziana spanyol dominikánusok voltak, akik 1580 táján jöttek az országba. Gil kilenc éven keresztül gyümölcsöző apostolkodást irányított a börtönből, míg Lenziana, tizenhárom éven át állandó menekülésben, titokban hűségesen szolgálta a benszülött hívőket. Az első indokínai benszülött vértanú Vincent Liem lett.

A tizenkilencedik század első két évtizedében a kereszténység nagy előrehaladást tett, de ezt drámai módon szakította meg Minh-Mang (1820-40) és Tu Dúc (1847-83) annami császárok üldözése. 1832-től minden külföldi misszionárius ki volt tiltva az országból, a vietnami keresztényeket pedig arra akarták kényszeríteni, hogy megtapossák a feszületet. A templomokat lerombolták, a keresztény tanítást betiltották. Sokan szenvedtek halált vagy borzalmas kegyetlenségeket. A spanyol dominikánus püspököt,  a 76 éves Inigo Delgadót ketrecbe zárták nyilvános kigúnyolás céljából, ahol az éhség és szomjúság ölte meg, mielőtt lefejezhették volna. A francia Joseph Marchand testéről vörösen izzó fogókkal tépték le a húst,  Jean-Charles Cornayt ketrecekben való tartás után darabokra vagdalták, fejét három napra közszemlére tették, majd a folyóba vetették.

Dung-Lac András, akinek nevét a római naptár mint a 117 vértanú reprezentánsáét említi, benszülött vietnami egyházmegyés pap volt. Eredeti neve Dung An Trân. 1795 körül született pogány szülőktől az észak-vietnami Bac-Ninhben. Tizenkét éves korában költözött családja Hanoiba, hogy munkát találjanak. Ott találkozott egy hotoktatóval, tőle kapott szállást és élelmet, majd keresztény tanítást három éven keresztül; Vinh-Triben keresztelték meg, ekkor kapta az András nevet. Megtanulta a kínai és a latin nyelvet, majd ő is katekista lett. Alkalmasnak találták a teológiai tanulmányokra, és 1823. március 15-én pappá szentelték. Plébános lett Ke-Dâmban, ahol fáradhatatlanul prédikált. Sokat böjtölt, szigorú életet élt, példájára sokan megkeresztelkedtek. 1835-ben, Minh Mang, a „vietnami Nero” alatt bebörtönözték,  de gyülekezete pénzzel kiváltotta a fogságból. Elváltoztatott néven (Dung helyett Lac) rejtőzködött az üldözés elől, de 1839. november 10-én ismét letartóztatták, együtt Peter Thivel, egy másik vietnami pappal, akit gyónás céljából keresett föl. Másodszor is sikerült mindkettőjüket pénzzel kiváltani. Azonban hamarosan újból börtönbe kerültek. Mindkettőkjüket Hanoiba vitték és borzalmasan megkínozták. 1839. december 21-én fejezték le a két papot. Andrást már 1900. május 27-én boldoggá avatták.

Válogatott, kegyetlen kínzásokat elszenvedve és hitüket vérükkel megpecsételve lettek a vietnami Egyház magvetői.
II. János Pál pápa 1988. június 19-én iktatta őket a szentek közé.

péntek, november 23, 2012

A vértanúság a hit ereje és a szeretet mértéke

Napi gondolatok: Jézus haragosan ítéli el ezt a szentet és a profánt összekeverő gyakorlatot (Lk 19,45-48)



A jeruzsálemi templom és annak fallal körülvet udvara Jézus korában egyszerre volt szentély és a zsidó gazdasági élet központja.

A zsidók a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni, ott oldották fel fogadalmaikat, de a templom területét profán célokra is felhasználták: az oszlopcsarnokkal övezett udvaron kötötték üzleteiket, ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket, és ott szövögették gazdasági álmaikat. Sokan voltak közülük, akik a szent helyen nem az Istent keresték, hanem földi érdekeiket hajhászták: számukra a vallásosság csak ürügy volt, és az oszlopcsarnokot mintegy spanyolfalként használták kétes üzleteik lebonyolítására.

Jézus haragosan ítéli el ezt a szentet és a profánt összekeverő gyakorlatot, és kemény szavakkal ostorozza a mögötte meghúzódó pogány lelkületet. 

Vajon mi milyen lelkülettel látogatjuk a templomot? Földi álmainkat szövögetjük, vagy valóban az égről álmodunk? Gazdasági sikereket akarunk kicsikarni a szentekből, vagy közbenjárásukat kérjük? Kereskedni akarunk Istennel, vagy találkozni akarunk Vele? - Ha e kérdések hallatán kellemetlenül érezzük magunkat, kérjük Isten segítségét. Imádkozzunk! Kérjük őt, úgy alakítsa és formálja lényünket, hogy a templomban ne az evilági érdekeinket kiszolgáló automatát, hanem mindig az égi világ jelenlétét és az Istennel való találkozás színhelyét lássuk.

csütörtök, november 22, 2012

Napi gondolatok: November 22. Szent Cecília szűz és vértanú emléknapja



Előkelő nemesi családba született, de már igen kis gyermekként megismerkedett a kereszténységgel, tudatosan kerülte a pogány világot.
Szüzességet fogadott, sanyargatta a testét. Az egyházban előénekes és előimádkozó volt.
Szülei azonban - a hagyományok szerint a lány megkérdezése nélkül - családi érdekből eljegyezték egy pogány fiatalemberrel, Valériánnal.
Csak a nászéjszakán tudta az ifjúnak elmondani nagy titkát és a szüzességre tett fogadalmát.
Valérián nagyon jólelkű volt, kíváncsi lett erre a titokzatos Jegyesre. Még a keresztséget is vállalta. Megkereste az Alexander Severus keresztényüldözése miatt éppen rejtőzködő Orbán pápát, aki nyomban megkeresztelte Valériánt. Boldog öröm szállja meg az ifjút, hiszen most már megvilágosodott előtte a nagy titok.
A Szent márványszobra
Hazatérve angyal jelenését látta, aki koszorút adott kettejüknek; liliomból és vérvörös rózsából fonva. A koszorú illatát csodálkozva érezte Valériánnak Tibor nevű öccse, aki éppen gratulálni érkezett, de a virágokat nem láthatta; azt ugyanis csak a keresztények láthatják, magyarázták meg neki Cecíliáék. Tibor is megkeresztelkedett.
Megtudta a két ifjú megtérését Róma prefektusa. Egy tisztjével elfogatta őket. A két fiatalember hite azonban olyan csodálatos volt, hogy a tiszt, Maximus is megtért családostól és meg keresztelkedett.
Másnap a tiszt is vértanúhalált halt, együtt Valériánnal és Tiborral.
A prefektus Cecíliát is elfogatta, de a pogány katonák is megtértek, megkeresztelkedtek a szűz beszéde hatására.
A sok csodás megtérést már megelégelte a prefektus, Cecíliát ki akarta gyorsan végezni. Először egy fürdő forró gőzével végeztette volna ki, de a tűz kialudt. Ezután lefejezésre ítélte, de három csapás sem tudott végezni a lánnyal. Halálosan megsebesítve maradt a vesztőhelyen, még három napig élt.               230. november 22-én hunyt el, testét először a Calistus katakombába temették, majd a 4. században templomot építettek a tiszteletére azon a helyen, ahol Valérián és Cecília háza állt, és oda vitték át koporsóját.
1559-ben felnyitották sírját, és testét teljesen épen találták, szobrát ekkor készítette el Stefano Maderna. Az élethű szobor ma is ott látható az üveg szarkofágban, a szent templomában, olyan, mintha csak aludna.
A templom alatt pedig látható a család ősi házának maradványa. 
Cecíliát a középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik.