Oldalak

vasárnap, június 29, 2014

„A kősziklákat mindig irigyeltem" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe - hanganyag

A mai nap mi is arra a két apostolra emlékezzünk, akik sziklába vájták Isten egyházát. Ez a szikla tulajdonképpen Krisztus, és az Ő hatására maguk is szikla szilárdakká váltak, olyannyira, hogy inkább meghaltak, akkor sem tagadták meg hitüket és nem váltak hűtlenekké Krisztushoz.
Nekünk is ilyen szikláknak kell lennünk. Hajlíthatatlanoknak, hogy a viharban és veszedelemben is számíthasson ránk Krisztus...
.

„A kősziklákat mindig irigyeltem" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

Bevezetőül Reményik Sándornak, az evangélikus lelkész költőnek a Sziklák című verséből szeretnék idézni egy néhány sort:
„A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájuk sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull,
Számukra soha sincs "talán", se"hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófúvásos, sivatag nagy – télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindig irigyeltem."
Ilyen irigylésre méltó kősziklákként állnak előttünk a mai nap szentjei is Szt. Péter és Pál apostolok. - Kik is voltak ők valójában?

Simon Péter egyszerű halász mester. Jól érti mesterségét, buzgón gyakorolja vallását és gondos atyja családjának. Kafarnaumban lakik, elégedett életével és esze ágába sincs elhagyni foglalkozását vagy szülővárosát. Nem is sejti, hogy Istennek milyen nagy tervei vannak vele. Hirtelen azonban minden megváltozik, amikor a galileai-tenger partján Jézus rátekint és megszólítja; Jöjj, kövess engem! Én emberek halászává teszlek.

A változás még nagyobb a Tarzusi, romai állampolgársággal rendelkező Saul esetében. Nemcsak igazhitű izraelita, hanem szinte fanatikus híve az Ószövetségi törvényeknek. Ennek következtében elsajátítja a jeruzsálemi rabbi-képzőben az ószövetségi vallás teológiáját. Ezért érthető, ha kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetik Jézus követői iránt, akik Mesterük példájára új törvényt, újszövetséget emlegetnek. Abban a tudatban vállalkozik az első keresztények üldözésére, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot cselekszik. Ám a damaszkuszi kapu előtt ragyogó látomásban eléje áll az üldözött Jézus. Rátekint és megkérdezi: Saul, Saul miért üldözöl engem? Mielőtt megpróbálna Saul válaszolni, rá jön a Szentlélek által arra, hogy fölösleges, sőt bűnös dolog Jézus ellen hadakozni. Néhány pillanat elegendő a Mesternek arra, hogy ellentétes irányba fordítsa Saul útját, és az üldözőt apostollá változtassa így lesz SauI Krisztus evangéliumának választott edénye, miként Péter.

A két apostol fejedelem életében valóban sorsdöntő nap volt a Jézussal való találkozás. Jézus tekintete az e egyszerű galileai halászt halhatatlanná tette.
Jézus rátekintett Pétre, fürkésző, mindent látó isteni tekintetével a Galileai tenger partján és meghívta az ő szolgálatára: Jöjj köves engem... Te Simon vagy Jónás fia,ezentúl Péter, azaz Szikla lesz a neved... A névváltozás hivatásváltozást is jelentett. Az ingadozó, szalmaláng Péter szikla emberré lett Kr. országában.
- Aztán ránézett Krisztus Péterre, meleg biztató tekintetével a csodás halfogás után. Ne félj mostantól kezdve emberek halásza leszel. És Péter rengeteg embert vezetett el Isten országába.
- Harmadszor ránézett Krisztus Péterre fájdalmas, figyelmeztető-tekintetével. Hiszen a tanítvány is eleshet. Az apostol is lehet gyenge... ő is összeomolhat a nagy csapás alatt... Nem ismerem ezt az embert, tagadta meg Péter mesterét. Pedig pár órával előbb esküdözött: „Ha mindenki elhagy is, én soha.”
S a kakas alig szól kétszer, ő már háromszor tagadta, meg mesterét. Csak akkor döbben rá erre, amikor tekintete találkozik Jézus szomorú tekintetével.
Ó ez a lelkekbe markoló tekintet, amely Mátét a Pénzváltó asztaltól, Zakeust a fügefáról, Mária Magdolnát a bűnös életből vezette az igaz Istenhez.
Ez a tekintet változtatta meg Pétert is. Szerény, Isten kegyelmében és nem saját erejében bízó - emberré tette.
- A negyedik isteni tekintet, a szeretet, a bizalom tekintete. A feltámadás után, amikor Pétre először találkozik mesterével, egy kicsit remegve, de teljes bizalommal siet háromszor megtagadott mesteréhez. Mi volt Jézus válasza, erre a háromszoros tagadásra? Meleg szeretettel és bizalommal nézett ingadozó apostolára. Háromszor tudakozódik szeretete után. Péter szégyenkezve, Jézus isteni mindenhatóságára hivatkozva háromszor megvallja, hogy nagyon szereti őt, Urát és Istenét. Erre Jézus megbízik Péterben. Nyugodtan reá bizza szent vérével megváltott nyáját, az fegyház kormányzását.

Ez a jézusi-tekintet alakította át Sault Szt. Pállá, a népek apóstollává. Ha megszólaltatnánk Szt. Pál apostolt az ö írásai alapján, akkor az ő pálfordulását a következőképpen mondaná el: - Nem tagadom, hogy sokáig tusakodtam az evangélium igazságai ellen. Nem is vagyok méltó az apostol névre, hiszen üldöztem Isten egyházát. Fanatikus védelmezője voltam a zsidó vallásnak, a mózesi törvénynek. Végignéztem István diakónus megkövezését és egyetértettem gyilkosaival. A magam jószántából sohasem tértem volna le erről az útról. És mert nagyon keményen és elszántan vágtattam a keresztényüldözés útján, Isten is kemény eszközhöz folyamodott. Vakító fénnyel, mennydörgéssel állított elém tilalom-fát és saját arcával nézett a szemembe. Igaz belevakultam, ebbe n látomásba, de lelkem mélyén megnyíltak szemeim. Üldözésre indultam és üldözött lett belőlem. Győzni akartam és legyőzött lettem. Isten győzelme és az én üdvös vereségem, ez életem titka. Ha azt keresem, hogy miért tudtam, talán mindenkinél többet munkálkodni az evangélium terjesztéséért. Miért tekintettem nyereségnek minden veszteséget, csak ezt válaszolhatom; MERT találkoztam KRISZTUSSAL! A damaszkuszi élmény fénye mindig reám ragyogott, semmi és senki sem tudta elfeledtetni.
Vesszőzés, megkövezés, börtön, bilincsek és halál sötétje fölött ragyogott e gyönyörű látomás. Tehát Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Krisztus kiválasztott és arra rendelt, hogy mindenkinek mindene legyek. Nem én akartam, nem én kerestem ezt a találkozást. Mégis boldogan vállaltam a küldetést és megtapasztaltam: ISTEN akaratának teljesítése a mi igazi boldogságunk.
Sokat kellett szenvednem nevéért, végül életemet is áldozatul kérte, de én szívesen odaadtam, mert számomra Krisztus volt az élet, a halál pedig nyereség. Olykor elfogott a csüggedés, kísértések és betegségek gyötörték testemet. Krisztus azonban mindig mellém állt és fülembe súgta ELÉG neked az én kegyelmem. Gyötrelmek közt kellet megtapasztalnom: mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősített. 

Amikor Jézus rátekintett Péterre és meghívta az ő szolgálatára, Péter nem ellenkezett, mindenét elhagyva követte Jézust. Üres kézzel indult, hogy kezébe foghassa a "mennyek országának kulcsait", kiüresített szívvel, hogy megtölthesse Krisztus szeretetével. - Azonban Pál apostolnak is volt mit elhagynia. Szakítania kellett egy vakvágányra futott fanatikus vallásossággal. El kellett vetnie előítéleteit, le kellett tennie eddigi tudományának fegyverzetét. Mindezt azonban könnyű szívvel megtehette, mert Jézust kapta helyett.
Igaz Péter és Pál megtérésük előtt is vallásosak voltak és a mózesi törvény megtartásával törekedtek az Istennek tetsző életre. Ám az igazi vallásosság akkor ragyogott fel előttük, amikor Jézussal találkozott a tekintetük. Hiszen Ő azért jött a földre, hogy megtanítson minket az Istennek tetsző életre.
Péter és Pál apostol mindezt felismerte és ez a magyarázata "pálfordulásuknak". Lehetetlen ugyanis megismerni Istent, megismerni az Úr Jézus tanítását és ugyanannak maradni, mint annak előtte. Aki egyszer belenézett Jézus szemébe, abban föl kell ébrednie a szent vágynak, hogy magára öltse Krisztus emberségét, akit egyszer megérintett Jézus szeretete az nem szabadulhat boldogító rabságából. Ezért lett Simonból Péter és Saulból Pál.

Nem kétséges, hogy ez a találkozás Krisztus kezdeményezésére történt, ő nézett Péterre, ő tekintett Saulra a damaszkuszi úton. Azonban tévedés lenne azt gondolnunk, hogy ebben a kitüntetésben kizárólag a két apostol részesült. Jézus nemcsak a múltban szólt, hanem a jelenben is. Nemcsak Pál elé áll, hanem elénk is. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy meglássuk, a fülünket, hogy meghalljuk, s főként a szívünket, hogy befogadjuk. Hiszen Ő ott áll minden szív ajtajában, szerényen kopogtatva, bebocsátást kérve.
De Ő hiába tekint ránk, ha lehunyjuk szemünket, vagy elfordítjuk tekintetünket. Hiába szól, hiába hív, ha mi más hangokra, más hullámhosszra állítjuk be szívünk felvevő készülékét. Sokszor ösztönösen, vagy szándékosan foglaljuk le magunkat, csakhogy ne kelljen Isten hívására figyelnünk. Önzésünk börtönébe zárkózunk s magunkra aggatjuk a mulandó értékek bilincsit. Valahogy úgy vagyunk, mint ahogy a költő, Kányádi Sándor írja az ö versében; „Ültem az Isten sírján, /megkönnyebbülten; /enyém a lelkem s irhám, megmenekültem. //Fölálltam, s visszarogytam, /nem volt ahová mennem, /erőm sem volt, a harcban /megöregedtem.”
Sokszor mi is küzdünk az Isten ellen, s amikor úgy gondoljuk, hogy győztünk, akkor jövünk rá, hogy Isten nélkül nem megyünk semmire sem. Ezért van igaza Kempis Tamásnak, a középkori nagy lelki írónak, amikor ezt írja; „Ha nem keresi az Istent, az ember sokkal nagyobb kárt okozhat magának, mint összes ellensége okozhat neki”.
„A Te arcodat keresem Uram” (Zsolt 27,8.) – mondja a zsoltáros. Duval atya, aki mint Jézus énekese járta be a világot, egyik dalában így énekelt „Jézus az én barátom, keresem arcodat”.

Ha azt akarjuk, hogy tekintetünk találkozzék Jézus tekintetével, akkor nekünk is keresnünk kell a vele való találkozást.
- Néhány évvel ezelőtt Michaelangelo remek művét a Pietát (a holt Krisztust ölébe tartó fájdalmas anya szobrát) Amerikába szállították az ott megrendezett világkiáltásra. Tették ezt azzal a megfontolással, hogy minél több ember gyönyörködhessen a remekműben, Mert a szépségnek az a hivatása, hogy mindég viruljon és mindenkit megajándékozzon őrömével. Jézusunk is azért jött a földre, hogy saját arcán ragyogtassa fel azt a szépséget melyben a mennyei Atyának is kedve telik. Azért választott és választ apostolokat, azért küldi őket a világba, hogy szavukkal hirdessék és életükkel megmutassák az isteni élet szépséget. Ezen feladat teljesítésében számít ránk is, szinte semmit sem tesz közreműködésünk nélkül a földön.
Szüksége van az igehirdetőkre, hogy elhintsék gondolatait, az ember lelkek barázdáiban. Szüksége van az édesanyákra, édesapákra, hogy általuk dédelgesse és simogassa gyermekeit. Szüksége van a szerelmesekre, hogy általuk megsejtesse a szeretet mérték nélküli gazdagságát. Megértette ezt a két apostol fejedelem is, ezért hirdették oly fáradhatatlanul az evangéliumot.
- Egy fényképész, aki beutazta Abesziniát, mondotta el, hogy többek között meglátogatta a híres lalibelai templomot. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mi az érdekessége ennek a templomnak, amivel annyi turistát vonz magához? S a választ a templom történetében találta meg. A 13. században vallásos uralkodója volt az országnak, akit Lalibellának hívtak. Uralkodása alatt virágzott fel a kopt kereszténység és templomokat építettek. A mohamedánok mindezt rossz szemmel nézték és egymás után rombolták le a keresztény templomokat. Ekkor a király utasítására sziklába vájták a templomot, amit aztán nem tudtak lerombolni.

A mai nap mi is arra a két apostolra emlékezzünk, akik sziklába vájták Isten egyházát. Ez a szikla tulajdonképpen Krisztus, és az Ő hatására maguk is szikla szilárdakká váltak, olyannyira, hogy inkább meghaltak, akkor sem tagadták meg hitüket és nem váltak hűtlenekké Krisztushoz.

Nekünk is ilyen szikláknak kell lennünk. Hajlíthatatlanoknak, hogy a viharban és veszedelemben is számíthasson ránk Krisztus.

Jellemszilárdaknak kell lennünk, mint a hegyes csúcs, amely keményen és mozdulatlanul tör az ég felé, még a legborzasztóbb viharban is, és inkább kettétörik, de akkor sem adja fel szikla voltát!
Reményik Sándorral mondjuk mi is: „Már megtanulok én is síkraszállni…/S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,/Kőszikla, mit meg nem ingat semmi Kőszikla, min a csákány eltörik.”
De ne feledjük, hogy csak azokból lesznek igazán hősök, szikla kemény jellemű emberek, akik Krisztusra szegezik tekintetüket, akik figyelnek Isten hívó szavára, akik befogadják Istent a szívükbe és mindennapi-életükbe. Azokból, akik ehhez erőt az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztusból és az apostolok életpéldájából merítenek.

Hát adja Isten, hogy ti és mi mindannyian, akik Szt. Péter és Pál apostolokra emlékeztek, emlékezünk és őket ünnepeljük, ti is, mi is ilyen jellemszilárd sziklákká váljatok, váljunk, mert ma ilyen keresztény emberekre van szüksége az Egyháznak és népünknek is.

péntek, június 27, 2014

Szent László Király búcsú - Nyújtód - hanganyag

... Ma is időszerű Szent László király életpéldája. Meg erősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy a jelen bajokból is úgy szabadulhatunk, ha gondolkodásunkat megtisztítjuk, erkölcseinket megjobbítjuk, ha rendezzük dolgainkat Istennel és Isten előtt egymással...

Napi gondolatok: Szelíd és alázatos szívű Jézus… Jézus Szent Szíve

Mindannyiunk előtt ismerős, hogy az Úr Jézus nemcsak hirdette, hanem életével be is bizonyította: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”(Jn. 15,13). Ő odaadta a szívét. Nagypéntek sötét óráiban, a kereszten is a szeretetet sugározta.

Még a második világháború előtt rendezték azt a filmet, melynek címe „A harmincadik”. Dolgozatírásra készül az iskola. Előtte való este azt veszi észre a tanító, hogy elfogyott a tinta. A város messze volt, jármű sem volt, igazából pénz sem volt rá. Egy vegyész barátjához ment és arra kérte, hogy kis tanítványainak készítsen tintát. A vegyész azonban csodálkozva nézett a tanítóra: minek? Mindketten nőtlenek vagyunk, a mi gyermekeinknek nem kell a tinta. Minek is ügyet csinálni ebből? Minek fáradjon? A lelkes tanítónak az volt a válasza: szeretetből. – Szeretetből? Kérdezte a vegyész. De mi a szeretet? – S kémcsöveire tekintve mondta, mutasd meg nekem a szeretet képletét.
Ma az Egyház Jézus Szívére, a Szeretet képletére mutat és a Szentírást idézve mondja: „Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”(Jn 3,16).

Kedves testvérek, akik Jézus Szentséges Szívét tisztelni jöttetek el misére, tudnotok kell, hogy nem elég Jézus Szíve litániákat mondani, hanem jézusi cselekedetekből kell áldozat füzért fonni. Nem elég ünnepi felajánlásokat végezni, hanem a hétköznapi élet szürkeségében kell szívünket újra és újra jótettekkel a szeretet oltárára helyezni. Ezt pedig akkor fogjuk megvalósítani, ha komolyan vesszük Jézus felszólítását: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt.11,29).

vasárnap, június 22, 2014

Ha boldogan akarsz élni... Imre atya írása

Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk római zarándoklatunkról... Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap, majd tovalibbent a szél. Melyik nap volt a zarándoklat legszebb napja? Nem tudom. Mint ahogyan zarándoktársaim sem tudtak az úton visszafelé megejtett – egész napos – beszámolójukban megegyezni... Melyik volt lelkileg a legfelkavaróbb pillanat? Mindegyikünknek más és más. Sőt, az embernek az az érzése, hogy saját magának is sok ilyen pillanata volt. És az egyik ekkor, a másik pedig akkor bukkan fel az emlékezés bugyrából...

Nekem is sok ilyen lelkemet megérintő pillanat volt. Elhatároztam, hogy mindegyiket sorba leírom. Elkezdem hát. Jó?

Assziszi felé haladtunk. Mivel páduai programunk egy kissé elhúzódott, késtünk. Olyannyira, hogy a minket váró hotelből kétségbeesett telefonhívások sürgettek bennünket, hisz a személyzetnek este 8 órakor haza kell mennie. Mi tagadás, szorongtam, hogy hogyan fogadnak bennünket. A Frate Sole hotel tulajdonosa egy idős házaspár volt. Mikor megérkeztünk, széles mosollyal köszöntöttek. Sőt, magyarázkodásomra is nagy kedvesen azt válaszolták: „Semmi gond, atya, lényeg az, hogy megérkeztek!” Másnap pedig, a búcsúzáskor egy kis ajándékot nyomtak a kezembe. Egy papírtekercs volt ugyan, de nekem, amikor elolvastam, értékesebb, mint a legdrágább útravaló.

Tartalmát leírom, hogy Te is részesülj belőle:

1.    Haladj nyugodtan keresztül a zaj és a sietség között, és fontold meg, mennyi béke lakozhat a csendben.
2.    Amennyiben lehetséges, élj mindenkivel jó kapcsolatban, anélkül, hogy fölöslegesen megaláznád magad.
3.    Az igazságot mindig nyugodtan és világosan mondd meg.
4.    Hallgass meg másokat akkor is, ha azok talán unalmasnak és kevésbé művelteknek tűnnek, mert nekik is van egy történetük, amit el akarnak mondani.
5.    Kerüld a közönséges és vulgáris személyeket, ezek bepiszkítják a lelkedet.
6.    Ha folyton összehasonlítod magad másokkal, annak a veszélynek teszed ki magad, hogy vagy a büszkeség vagy az elkeseredés üti fel a fejét benned, mert mindig akad majd olyan valaki, aki nálad magasabb vagy alacsonyabb szinten áll.
7.    Egyformán örvendj sikereidnek és terveidnek.
8.    Őrizd meg magadban az érdeklődést munkád iránt, mert ez az egyedüli, ami által sorsodat és a világot megváltoztathatod.
9.    Légy körültekintő ügyeidben, mert a világ tele van csapdákkal.
10.    Mindig légy önmagad. Soha ne tettesd az érzelmeket, különösképpen a szeretetet és a szerelmet.
11.    Fogadd el az idősebbek jó szándékú figyelmeztetését, és mosolyogj elnézően az ifjúság balgaságain.
12.    Ápold magadban a lelki erősséget, hogy megvédhessen majd kellő időben a hirtelen bekopogó szerencsétlenségek idején.
13.    Ne gyengítsd magad a hasztalan illúziók és terméketlen álmodozások által.
14.    Mindig légy igényes önmagaddal szemben az erkölcs területén.
15.    Őrizd meg szívedben a békét Istennel.
16.    És bármennyi legyen is belső harcaid száma, élj magaddal is békében.
17.    Ne feledd, hogy világ, minden csalás, kemény munka, összetört álom dacára, csodálatos.
18.    Próbálj meg boldog lenni.

Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk zarándoklatunkról... Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap, majd tovalibbent a szél. Ezt az assziszi „virágszirmot” nem engedem, hanem beteszem emlékeim kincses ládájába...

Stuttgart, 2014-06-18.

csütörtök, június 19, 2014

Meseország? - Imre atya írása

“Jézus mondja: Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (vö. Lk 6,38)

Van egy olyan ország, amelyben mindennek, ami csak történik, boldog vége lesz. A jó mindig legyőzi a rosszat és a gonoszt, a kisember és a gyenge mindig elnyeri jogát, és minden boldog véget ér.

Ez az ország a mesék és a legendák világa.

Valld be, néha, titokban, Te is arra vágyol, hogy ebben a meseországban élj, mert szeretnéd, ha a Te életedben is minden eseménynek ilyen boldog vége lenne.

Néha, titokban, szeretnél egy óriással találkozni, aki helyetted vagy Veled minden eléd tornyosuló akadályon könnyedén átvágná magát...

Néha, titokban, szeretnél egy herceggel vagy hercegnővel találkozni, aki Téged a gondok töviseiből kiszabadítana.

Néha, titokban szeretnéd, ha az élet összehozna egy jó tündérrel, aki Téged egy varázsszóval szebbé, jobbá, vonzóbbá, gazdagabbá tenne...

De ez, és ezt Te is tudod, csak mese...

Ébredj már a valóságra!

Hogyan?

Szerintem, kezdhetnéd azzal, hogy Te magad leszel egy ember-óriás, aki, legalább életük egy szakaszán, mások mellé áll, őket nagy szívvel bajukban megsegíti, és velük az eléjük tornyosuló akadályokat legyőzi...

Szerintem azt is megtehetnéd, hogy Te leszel a herceg vagy hercegnő, aki valakit – egy jó beszélgetésben – gondjai töviseiből kiszabadít...

Szerintem azzal is megpróbálkozhatsz, hogy Te leszel a jó tündér, aki „varázsszavaival” (értsd: jó, kedves, szép, építő szavak) másokhoz fordul, és őket ezáltal megváltoztatja...

Ha így tennél, akkor annyi embertársadat megajándékozhatnád egy-egy mesébe illő perccel, órával vagy nappal, mielőtt életük függönye legördül...

Istenem, ha így tennénk, milyen meseországban élhetnénk!

Stuttgart, 2014-06-02.

Az új spanyol királyi pár első útja Ferenc pápához vezet

Madrid: Az új spanyol királyi pár első útja a beiktatás után a Vatikánba vezet, hogy találkozzanak Ferenc pápával. Az eddigi trónörökös, Fülöp herceg csütörtök éjféltől Spanyolország új királya, miután a madridi parlamentben esküt tett az alkotmányra. Apja, a koronáról június 2-án váratlanul lemondott I. János Károly király szerdán aláírta a lemondását lehetővé tevő törvényt. 
 
A 76 éves uralkodó meghatottságával küszködve írta alá az okmányt. I. János Károly, aki 39 évi uralkodás után mondott le a trónról, az aláírás után csatlakozott a királyi családhoz, megcsókolta feleségét, és hosszan megölelte a trónörököst, aki a vonatkozó törvénynek a hivatalos közlönyben történő kihirdetése után, éjféltől lesz Spanyolország új uralkodója. A szertartás után apa és fia helyet cserélt egymással. Mariano Rajoy konzervatív kormányfő a király után írta alá a törvényt, amelyet a képviselőház egy hete, a szenátus pedig kedden hagyta jóvá.

A spanyol uralkodók tisztelgő látogatása a pápánál egy régi hagyomány, amit Fülöp herceg és felesége Letícia asszony megerősítettek, mint saját kifejezett kívánságukat – tájékoztat a spanyol királyi pár első hivatalos külföldi útjáról az ABC spanyol napilap szerdai száma.

„Fülöp herceg mélyen hívő és gyakorló katolikus, aki tudatában van a spanyol monarchia katolikus tradíciójának” – nyilatkozta a KNA német katolikus hírügynökségnek José Apezarena spanyol „királyi-ház szakértő”. A spanyol királyokat évszázadok óta megilleti a „katolikus fenség” titulus. Ehhez tartozik a királyné fehér ruhaviseletének a joga a pápa jelenlétében, szemben az egyébként kötelező fekete ruhával.

Fülöp herceg tíz évvel ezelőtt a Letíciával kötött szentségi házassága után azonnal a Vatikánba utazott és II. János Pál pápától áldást kértek a frigyükre. A mostani vatikáni látogatás a következő két héten belül biztosan megvalósul, majd az új spanyol királyi pár további hivatalos útjai a szomszédos országokba vezetnek, Marokkó, Portugália és Franciaország úticéllal.

(vl)

Carmina Renascentia: Pierre Sandrin-Doulce memoire

"Vágyva vágytam rá..." - Úrnapja

Melkizedek áldozata
Úrnapján az Oltáriszentséget ünnepeljük, a kenyérben és borban köztünk élő Úr Jézust, a valóságos Istent és valóságos embert. Hitünknek e nagy misztériumát és egyben nagy kincsét az egyházi év folyamán sokszor ünnepeljük, elsősorban Nagycsütörtökön, amikor Jézus rendelte az Oltáriszentséget, amikor az utolsó vacsorán így szólt a parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Azonkívül ünnepeljük minden szentmiseáldozatban, minden szentségimádásban, amikor hívő szeretettel vesszük Őt körül.

A mai ünneplésünk, amelyet az Úr Jézus óhajának teljesítésére teszünk, egy magán-kinyilatkoztatásra vezethető vissza, amelyben Lüttichi Szent Julianna, Ágoston-rendi apáca részesült. A látomásban megjelenő Jézus Krisztus azt a szándékát közölte vele, hogy Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen az Ő Testének és Vérének. Ennek hatására először 1246-ban ünnepelték meg Úrnapját Lüttich városában.
 
Úrnapjának megünneplését, az egész egyházra kiterjedően 1264 nyarán rendelte el IV. Orbán pápa (1261-64) amikor tudomására jutott, hogy Bolsenában egy pap kezében, aki kételkedett az átváltozásban, Jézus Krisztus Oltáriszentségben való jelenlétében, átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A szomszédos Orvietóban tartózkodó pápának megmutatták a véres korporálét, amelyre lecsepegett a szentostyából kifolyt vér, és ekkor rendelte el az ünnepet. A korporálét ereklyeként őrzik ma is az orvietói szegyházban.  Az ünnep céljaként az Eukarisztia melletti ünnepélyes hitvallást jelölte meg, hisz abban a korban vagyunk, amikor a különböző tévtanítók vitatni kezdték Krisztus reális, valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe, a katolikusok számára.
Amikor az Oltáriszentséget ünnepeljük, érdemes arra gondolnunk, hogy Isten ennek a nagy ajándéknak a befogadására, lassan-lassan készítette elő az embert, hiszen előképeit már az Ószövetségben megtaláljuk.
 
Elsőként Melkizedek áldozatát említhetjük, melyről a Teremtés könyvében (14,18-20) olvashatunk. Melkizedek Szálem pogány pap-királya volt. Amikor Ábrahám győzelmet aratott az ellenség fölött, kivonult elébe, kenyeret és bort áldozott föl a győzelem sikeréért és megáldotta Ábrahámot. Előképe lett az Oltáriszentségnek abban, hogy az Oltáriszentség anyaga is kenyér és bor. Mindez kifejezi azt, hogy az Oltáriszentség táplálék és egyben életünk vidámítója. Mint ahogy a kenyér nélkülözhetetlen a test számára, úgy Krisztus teste is nélkülözhetetlen a lélek számára. Mint ahogy a bor életünk vidámítója, úgy Krisztus vére is az igazi örömet és boldogságot adja.
 
Második előkép a Manna, amiről az első olvasmány beszél. Az egész ószövetség legközvetlenebb és legkönnyebben érthető előképe. Arról a csodálatos eledelről van szó, amelyet Isten adott a választott népnek a pusztai vándorlás idején. A szentírás magyarázók sokféleképpen próbálják magyarázni, hogy mi lehetett a manna. Azonban nem az a fontos, hogy természetét magyarázzuk, hanem sokkal inkább, hogy szimbolikus értelmét megértsük.
 
Ezen előképpel kapcsolatban sok mindent lehetne mondani, de most csak egy dolgot szeretnék kiemelni, éspedig azt hogy a mannára a nagy éhínség miatt volt szükség.
Nem volt a választott népnek ennivalója a pusztában. Minden készletüket, amit magukkal hoztak Egyiptomból, felélték. Éhségükben Mózes ellen fordultak, mert ő hozta ki őket Egyiptomból. Éhségükben Isten mannával sietett a segítségükre, s ezzel táplálta őket egészen a vándorlás végéig. – Amikor ezt a tényt megállapítjuk, akkor gondolnunk kell arra is, hogy Krisztus is azért szaporította meg két alkalommal is a pusztában a kenyeret, mert az embereknek nem volt ennivalójuk, és éheztek. Vajon testének kenyerét nem ugyanezért szaporította meg s adta nekünk eledelül?
Úgy van az emberi test megalkotva, hogy táplálékra szorul. Az egészséges szervezet önfenntartási igényének a szava az éhség. Jó jel az éhség bennünk. Testünk fenntartásához hozzátartozik az, hogy a táplálékot nagyra értékeljük, készséggel keressük, jó étvággyal fogyasszuk, jól megemésszük és így vérünkké váljon, friss élet és igazi emberi tevékenység legyen belőle. Mindennek kiinduló pontja pedig az éhség. Milyen nagy baj az, ha a szervezet már nem kívánja az ételt, nem fogadja be, nem tudja feldolgozni. Ez az elgyengülésnek és a rohamosan közeledő végnek a jele.
 
Ezek után elmondhatjuk, hogy nemcsak az emberi test, de az emberi lélek is úgy van megalkotva, hogy éhezzen. Hogy éhezze és szomjúhozza az igazságot. Tulajdonképpen ezt fogalmazta meg Szent Ágoston, amikor ezeket írta: Magadnak teremtettél Uram, s nyugtalan a mi szívünk, lelkünk, amíg tebenned meg nem nyugszik Istenünk. Ez a kitörölhetetlen vágy, ez az ellenállhatatlan erő teszi azt, hogy az ember a világ összes élvezetei között sem érzi kielégítettnek magát. Amint a testi éhség hiánya nem jó jel az ember számára, ugyanúgy elmondhatjuk, hogy a lelki-éhség hiánya sem jelent jót az ember számára. Ez is a pusztulásnak, a lelki haldoklásnak a jele.
 
Az emberi léleknek ez a nagy Isten utáni éhsége hozta magával ezt a táplálékot, amit Eukarisztiának, vagy Oltáriszentségnek nevezünk. Mózesnek azt mondta az Úr a mannával kapcsolatba: Ez az a kenyér, amit nektek adok enni. Nekünk pedig azt mondja: Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik többé, „aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni”(Jn 6,51).
 
Az Úr Jézusnak egy érdekes kijelentésével találkozunk Szt. Lukács evangéliumában: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (22,15). Amióta látta az első tiszta áldozatot Ábel kezében, - amióta látta a bárányvérével megkent ajtófélfákat, - amióta látta a pusztában a lelkek éhségét, ami ott ásított a testük éhsége mögött, - amióta a kánai menyegzőn a lelkek végtelen sora úgy jelent meg a szemei előtt, mint üres korsók és kiszáradt kutak, azóta vágyva vágyta elfogyasztani a húsvéti vacsorát nemcsak apostolaival, hanem minden emberrel.
 
Vajon én is így vágyom, így éhezem utána? Ne feledjük: amekkora az embernek a vágya, éhsége, akkora lesz kielégültsége is. Ezért fontos, hogy nagy vággyal, nagy éhséggel közeledjünk feléje. Az Úr Jézus mondotta Alaquoque Szt. Margitnak: Annyiszor fogadj magadhoz, ahányszor csak az engedelmesség engedi, de tedd ezt nagy szomjúsággal, égő vággyal. Margitról pedig azt olvashatjuk, hogy olyan nagy volt a vágy benne, hogy ezt írta: Ha tüzes rostélyon és égő parázson mezítláb kellene is áthaladnom, ez a kin sem volna fogható ahhoz a kínhoz, melyet a szentáldozástól, való elmaradás okozna nekem.

Vajon így van ez velünk is?

Ferenc pápa szerda délelőtti katekézise az Egyházról, annak ábrahámi kezdetéről

Szerdán délelőtt fél tizenegykor tartotta Ferenc pápa a Szent Péter téren a szokásos szerdai általános kihallgatását. Ezen részt vett a magyar zarándokok között egy 50 fős csoport Veszprémből, az ottani KÉSZ, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Szervezésében.

A napok óta esőben ázó Róma ezúttal bátorkodó napfénnyel fogadta a teret megtöltő zarándokokat.

Meg is jegyezte a pápa rögtön a kihallgatás elején: „Jó napot, kedves testvéreim és nővéreim! Gratulálok nektek, nagyon derék emberek vagytok ebben az időben, amikor nem lehet tudni, mikor esik és mikor nem. Reméljük, hogy megússzuk ezt a kihallgatást eső nélkül, csak az Úr legyen velünk irgalmas!”

Katekézisében a pápa ez alkalommal új sorozatot kezdett, miután a húsvéti időszakban a Szentlélek hét ajándékáról tartott elmélkedéseket.

„Ez a katekézis-sorozat most az Egyházról szól, és egy kicsit úgy, ahogy a fiú szól az anyjáról és a saját családjáról. Az egyházról beszélni azt jelenti, hogy az anyánkról beszélünk, a mi családunkról” – határozta meg Ferenc pápa az új kezdeményezés műfaját. „Az egyház ugyanis nem egy önmagára irányuló intézmény, nem magántársulat, nem egy NGO, vagyis nem egy „nem kormányzati szervezet”, még kevésbé kell leszűkítenie a tekintetét a klérusra vagy a Vatikánra. Az egyház azt gondolja…” – tette hozzá szabadon a pápa – „de az egyház mi vagyunk. Kiről beszélsz te? A papok egyházáról, nem… A papság az egyház része, de az egyház mi vagyunk. Ne szűkítsük le a papokra, a püspökökre, a Vatikánra… Ez mind az egyház része, az egyház mi mindnyájan vagyunk, az összes család. Az Egyház egy sokkal szélesebb valóság, mely az egész emberiségre nyílik és amely nem egy laboratóriumban született hirtelenül. Jézus alapította, de egy olyan nép, melynek hosszú történet áll a vállai mögött, méghozzá egy olyan előkészülettel, mely sokkal korábban kezdődik magánál Krisztusnál”.

A három pontban összefoglalt katekézis első témája „az egyház előtörténetével foglalkozik, melyet az Ószövetség első lapjai tartalmaznak. Hallottuk, hogy a Teremtés könyve szerint Isten Ábrahámot - Atyánkat a hitben - választotta ki és arra kérte, hogy induljon el, hagyja el hazáját, menjen arra a földre, melyet majd mutat neki. Ebben a meghívásban Isten nem egyedül Ábrahámot szólítja meg, hanem az egész családját, rokonságát, és mindazokat, akik házának szolgálatában álltak. Az út során aztán - igen, így kezdődik az egyház útja - az Isten kiterjeszti a látóhatárt és eltölti Ábrahámot az áldásával, miközben számtalan utódot ígér neki, mint az ég csillagai és a tengerpart homokszemei. Az első fontos adat - hangsúlyozta Ferenc pápa -, hogy Ábrahámmal kezdve az Isten egy népet teremt, hogy ő hordozza a föld minden családjának tett ígéretét. Ennek a népnek az ölén születik meg Jézus. Isten az, aki megteremti ez a népet, ez a történelmet, az úton járó egyházat, és ott születik Jézus, ebben a népben. ”.

A katekézis második pontjában a pápa leszögezte: „Nem Ábrahám formál maga körül egy népet, hanem Isten ad életet ennek a népnek. Rendszerint egy ember fordul az istenséghez, megpróbálja betölteni a távolságot, közben segítségért és védelemért folyamodik hozzá. Az emberek isteneket, istenségeket imádtak. Ebben az esetben viszont valami hallatlan dolog tanúi lehetünk: Isten maga lesz a kezdeményező. Hallgassuk csak ezt – tette hozzá a pápa ismét szabadon –, Isten maga kopogtat Ábrahám ajtaján és azt mondja neki: Menj előre, menj ki a földedről, indulj útnak, és én nagy néppé teszlek. Ez az egyház kezdete és ebben a népben születik meg Jézus. Isten veszi a kezdeményezést, aki az ember felé fordul a szavával és így új kapcsolatot teremt vele.

De atya – tesz közbevetést ismét a pápa – hogyan van ez? Isten beszélget velünk? Igen! És mi is beszélhetünk vele? Igen! És mi folytathatunk vele, az Istennel társalgást? Igen. Ezt hívják imádságnak, amit Isten kezdettől fogva tett a maga részéről. Így az Isten egy népet formál mindazokkal együtt, akik hallgatják az ő Szavát és útra kelnek, mert bíznak benne. Az egyetlen feltétel: bízni benne. Ha te bízol az Istenben, hallgatod őt és útra kelsz, ez teszi az egyházat. Isten szeretete megelőz mindent. Isten mindig az első, előbb érkezik nálunk és megelőz bennünket.

Izajás próféta, vagy Jeremiás azt mondta, hogy az Isten olyan, mint a mandulavirág, mert a mandulafa elsőként virágzik tavasszal. Azt jelenti, hogy az Isten mindig korábban virágzik. Amikor megérkezünk, ő már vár bennünket. Hív bennünket. Az útra hív minket. Ezt nevezik szeretetnek, mert az Isten mindig vár bennünket. De atya - tett ellenvetést a pápa önmagának – én nem hiszem ezt, mert ha ön tudná, az én életem olyan ronda, hogyan is gondolhatom, hogy az Isten vár engem? De igen, az Isten vár téged. És minél nagyobb bűnös lettél, annál inkább vár téged, még nagyobb szeretettel, mert ő az első. Ez az egyház szépsége, hogy ahhoz az Istenhez visz, aki vár bennünket… Megelőzi Ábrahámot, megelőzi még Ádámot is.

A katekézis harmadik részében Ferenc pápa az Ábrahám és az Isten közötti kapcsolat módjáról szólt. „Ábrahám és az övéi meghallják Isten hívását, útra kelnek, annak ellenére, hogy nem tudják, ki ez az Isten, és hová akarja vezetni őket. Igaz, hogy Ábrahám útra kel, bízva az Úrban, aki beszélt hozzá, de nem volt neki teológia könyve, hogy tanulmányozhatta volna, ki is ez az Isten.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a nép mindig ilyen meggyőződéssel és hittel lenne eltelve. Sőt, kezdettől fogva ott él bennük az ellenállás, a saját magukhoz és a saját érdekeikhez való visszatérés, az Istennel való kalmárkodás kísértése, hogy a maguk módján oldják meg a dolgokat. Ezek az árulások és bűnök jelzik ennek a népnek az útját az üdvösség e hosszú történetén, ami az Isten hűségének és a nép hűtlenségének a története. Isten azonban nem fárad bele, Isten türelmes, annyira türelmes és az időben mindig tovább neveli és alakítja az ő népét, ahogy egy apa bánik a fiával. Az Isten velünk jár. Ezt mondja Ozeás próféta: „Veled együtt jártam, én tanítottalak járni, mint ahogy egy apa tanítja a gyermekét járni. Szép ez a kép Istenről! Velünk van és megtanít járni. Ugyanez a magatartása az Egyházzal szemben is. Mert mi is, jóllehet szándékunkban áll követni az Úr Jézust, napról napra tapasztalatot szerzünk az önzésről és a szívünk keménységéről. Amikor azonban elismerjük vétkeinket, az Úr betölt bennünket irgalmával és szeretetével. Megbocsát nekünk, állandóan megbocsát nekünk. Valójában ez az, ami élteti az Isten népét, mint Egyházat: nem a mi bravúrunk, nem a mi érdemeink, hanem az a hétköznapi tapasztalat, hogy az Úr szeret minket és törődik velünk. Éppen ettől érezzük magunkat az övéinek, hogy az ő kezében vagyunk, és ez növeli bennünk a vele való és az egymás közötti közösséget. Egyháznak lenni, azt jelenti, hogy Isten kezében érezzük magunkat, aki mint egy atya és szeret bennünket, megsimogat minket, érezteti velünk a gyengédségét.

Katekézise végén Ferenc pápa összefoglalta tanítását: „Isten terve az volt, amikor meghívta Ábrahámot, hogy szeretetével egy népet formál, hogy az hordozza az áldását a föld minden népe számára. Ez a terv nem változik, mindig valósul. Krisztusban jött el a beteljesedése és a megvalósítását az Isten még ma is folytatja az Egyházban. Kérjük a kegyelmet, hogy hűségesek maradjunk Jézus Krisztus követéséhez, az Ige hallgatásához, hogy készek legyünk minden nap elindulni, mint Ábrahám, az Isten és az ember földje felé, a mi igazi hazánk felé, és így áldássá legyünk, jele az Isten minden gyermeke iránti szeretetének. Tetszik nekem ez a gondolat, a keresztény szó szinonimájaként: keresztény az, aki áld, megáld. A kereszténynek egész életével áldani kell, áldani az Istent és áldani az embereket. A keresztény tud áldani. Nemde, szép ez a hivatás!” – tette hozzá a sok rögtönzéssel tarkított katekézise végén Ferenc pápa.

(vl)

vasárnap, június 15, 2014

Ákos Karcolatok 20 - Jubileumi koncert Rómában

MP3 (mp3-ra kattintva meghallgatható) Június 13-án nagy sikerű előadással mutatkozott be a Római Magyar Akadémián a magyar és olasz közönség előtt új jubileumi albumával Kovács Ákos énekes-dalszerző.

A koncert előtt készített személyes hangú beszélgetésben Ákos vall hitéről, családjáról, a szeretet megtartó erejéről.

(gá)
Forrás: Vatikáni Rádió

Szentháromság vasárnapja - Esztelnek - hanganyag

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”. 


Szentháromság vasárnapja

A mai ünnep – SZENTHÁROMSÁG - mélységes és titokzatos igazsága egészen új ismeretet ad nekünk az Istenről: egy az Isten, de nem magányos.
Egy édesanya tanítja imádkozni a kisfiát. Gyengéden odavezeti a gyerek kezét homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, és fülébe súgja: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”. És már próbálgatja is nagy ügyetlenül az apróság a keresztvetést, tágra nyílt szemét anyjára vetve, és ismétli gügyögve, egy kicsit bizonytalanul és meghatottan: „Az Atya, a Fiú...”. Nem érti még, de érzi, hogy anyja is, ő is olyat tesznek, olyat mondanak most, ami nagyon fontos, ami egészen más, mint a mindennapi beszéd; olyasvalakit szólítanak meg, aki nagyon nagy és hatalmas, de ugyanakkor végtelenül szerető és jóságos, akinek szeretete átkarol, és akibe beburkolózunk a kereszt jelével.

Három név, de egy titok; minden imádság, minden dolog kezdete és vége: a mi kedves, szelíd, jóságos, nagy Istenünk.
Rómának egy kis szobájában az idős Loyolai Ignác, a Jezsuita Rend alapítója, lép a házi kápolna oltárához. Vonásai nyugodtak, évtizedeken át gyakorolt önfegyelem mutatkozik rajtuk. Hajthatatlan akaraterőt tükröző éles szeme most mintha mérhetetlen távolságokba nézne. Keze a keresztvetésre lendül, kezdi a szentmisét: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. De itt elakad szava. Átszellemült arcán mintha fény ragyogna. Szeméből megered a könny. Olyat lát ez a két szem, amit szem nem láthat. Nem is szeme lát, hanem lelke: belesüllyed, belemerül az Isten mélységébe. Negyedóráig, félóráig is tart az elragadtatás, míg végre alábbhagy a benső láng, és folytatni tudja miséjét. De mise után is egész nap ott zsong szívében az élmény. „Az isteni lényeget, az Atya, Fiú és Szentlélek személyét szemléltem” írja ránk maradt följegyzéseiben. Ignácnak ebből a misztikus meglátásából fakadt minden tette, minden gondolata, egész élete.

Az élet hajnalán álló kisgyermek együgyű imája, s a világtörténelmet mozgató szent elragadtatott látomása – mekkora különbség! És mégis, mindkettőnek a lényege ugyanaz: egyszerű, úgy, hogy még egy kisgyermek is kimondhatja; kimeríthetetlenül mélységes, úgyhogy a legnagyobb szent és bölcs lángesze föl nem érheti: Atya, Fiú, Szentlélek: Szentháromság egy Isten, aki Krisztus keresztje által a mi életünk.

Az Ószövetség történelme megértette a zsidókkal az egy, élő Istent. Ennek az élő Istennek benső, szentháromságos életére vet új fényt a keresztény hitvallás. Talán legjobban egy középkori angol hittudós, a párizsi Szent Viktor kolostor szerzetese, Richard gondolatmenete érteti meg velünk, hogy milyen hallatlan dologról van itt szó.
Richard a szeretet teológusa. Az amor és caritas fogalmak boncolgatásával igyekszik felderíteni az Isten életének titkát. Magyar nyelven sajnos csak az egy szeretet szó áll rendelkezésünkre ennek a két nagyon is eltérő fogalomnak kifejezésére. Pedig gyakran teljesen ellentétes alap-beállítottság kifejezéséről van szó.
A falánk emberről mondjuk: „szereti az ételt”, a részegesről: „szereti az italt”. Nem éppen dicséret az ilyen megállapítás. Ha pedig hozzátesszük a „nagyon” határozószót akkor éppenséggel kemény bírálat lesz belőle. Az ilyen „szeretet” voltaképpen „önszeretet”. Van ugyan jogos önszeretet is, de az önszeretet magában véve sohasem lehet csodálatunk tárgya. Ha pedig valaki „nagyon”, sőt „mindennél jobban” szereti önmagát, akkor ennek az embernek az élete a maga számára értelmetlen üresség, másoknak, pedig pokol.

De van egészen más szeretet is. Ha egy feleség önfeláldozóan ápolja évtizedeken át ágyhoz kötött férjét, és amellett csendes boldogság tölti el lelkét, ennek csak egy oka lehet: nagyon szereti az urát. Az ilyen szeretet nem önszeretet, hanem annak éppen ellenkezője. Amikor így szeretünk, kilépünk önmagunkból, életünk súlypontját áthelyezzük egy másik személyre. Ha az embernek ez sikerül, ha nem saját magát, hanem másvalakit szeret: házastársát, szüleit, gyermekeit, barátait, embertársait, akkor élete a maga számára szép, másoknak, pedig áldás és boldogság. Az ilyen ember él és éltet.
Ilyen meggondolások alapján érthetjük meg, miképpen különbözteti meg Richard az „amor”-t és a „caritas”-t. Az „amor” szó általános értelmű, és minden vonzódás kifejezésére alkalmas, akár önszeretetről, akár mások iránti szeretetről van szó. De a „caritas” az „amor”-nak csak egyik fajtáját jelenti, vagyis a másokra irányuló szeretetet. Richard idézi Nagy Szent Gergely pápa szavait: „Ahhoz, hogy ,caritas' lehessen az ,amor', más személyre kell irányulnia”. Innen kiindulva gondolkodik tovább az Isten életéről: „Istenben minden jóság végtelen teljessége van, hiszen tökéletes. Ámde a legnagyobb jóság a ,caritas'. Ezért Istenben végtelen és örök ,caritas'-nak kell lennie. Ámde ,caritas' csak ott létezhet, ahol több személy létezik. Ezért létezik az örök Istenben két személy: az Atya és a Fiú”.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy.
Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ô a harmadik „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke. Az Isten egysége tehát nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy (Atya és Fiú) tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: ,,Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ô szeret”.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ô, mezítláb, egy szál rongyos csuhában, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.

Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi pokolban vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, magányosan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11). Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a „caritas”-t. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

vasárnap, június 08, 2014

A mértékletesség nem a legdögösebb


Felnőni egy materialista világban, nem titkolom, kihívás. Kb. az összes önbecsülési problémám azokban a pillanatokban gyökeredzik, amikor megfontolatlanul méricskéltem magamat a magazinokban található valótlan elvárásokhoz és a smink reklámokhoz, amelyekre hasonlítanom kellene.

IMG_268388552163219A divatipar rövidebb nadrágokért és mélyebb dekoltázsokért; nagyobb mellekért és vékonyabb lábakért; tökéletes szemöldökvonalért és ceruzavékony derekakért kiáltott. Folyton megmondták nekem, hogy hogyan nézzek ki ahhoz, hogy dögös legyek, hogy kívánjanak, hogy szexi legyek a férfiak előtt. 

Nos, volt egy probléma, én mint az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus egyházának tagja, hittem a mértékletességben. És körülöttem a hirdetésekben 10 ruha közül kilenc minden volt, csak nem mértékletes. Ezt figyelembe véve elképzelheted, hogy milyen boldog voltam, amikor először hallottam a “A mértékletesség a legdögösebb” kifejezést a gyülekezet fiatal nőknek szóló találkozóján. Az elképzelés, miszerint dögös és mértékletes lehetek egyszerre, elég vonzónak tűnt.
Vagy legalábbis így tűnt.

Sok év eltelt azóta, hogy először hallottam ezt a kifejezést, és szeretnék megosztani valamit, amit részemről megtanultam, miután számos hibát követtem el és egy csomó megpróbáltatáson mentem keresztül:

A mértékletesség nem a legdögösebb. 

Azért hozom ezt most nyilvánosságra és azért mondok el valami olyat, amit nekem soha se mondtak el, mert ezt meg kell érteni.

Ha “dögös” akarsz lenni, ha “szexi” akarsz lenni, ha szeretnél “szemrevaló” lenni, akkor azt soha sem fogod elérni, ha hosszú nadrágban jársz és magas a dekoltázsod.
A csábító szemek és a felturbózott testrészek “dögösek”.
A haspólók és a push-up-os melltartók “dögösek”.
Az ici-pici bikini, amit édesanyád nem engedne, hogy megvégy: “dögös”.
A hibátlan, puha, szőrtelen és fedetlen testek “dögösek”.

Az elképzelés miszerint erényesek lehetünk és dögösen járkálhatunk egyszerre, nem fér össze.

Nem működik...

Az írás további része az "Istenről, vallásról, életről, emberről" szóló web címen érhető el

„A Szentlélek tanít, emlékeztet, szólásra és prófétálásra indít” – Ferenc pápa pünkösdi homíliája

RealAudioMP3 Pünkösdvasárnap délelőtt a Szentatya a Szent Péter bazilikában mutatott be szentmisét a Lélekjövetel főünnepén. A hívekhez fordulva Ferenc pápa három pontban foglalta össze a Lélek szerepét. A Krisztus által megígért Lélek különleges módon áradt ki az apostolokra, de ez az esemény rendre megújul most, a jelenben is – kezdte beszédét a pápa.

A Lélek először is tanít bennünket, ő a belső Mester, aki a helyes útra vezet el minket, aki magát az Utat mutatja. Arra indít, hogy kövessük Jézust, aki maga az Út, járjunk a nyomában. A Lélek továbbá az Élet mestere is, aki a keresztény élet mind szélesebb és harmonikusabb horizontját ismerteti meg.

A Szentlélek emlékeztet bennünket mindarra - folytatta a pápa - amit Jézus tanított, mert ő az Egyház élő emlékezete. Miközben emlékeztet, egyúttal meg is érteti a hallottakat. Szerepe tehát nem szűkíthető le a puszta emlékezésre, hiszen mind teljesebben bevisz minket Jézus szavainak az értelmébe. Mindnyájan rendelkezünk ilyen tapasztalattal: bármilyen helyzetben is vagyunk, fölmerül egy ötlet, aztán egy másik, mely összekapcsolódik a Szentírás egy helyével… A Lélek jelöli ki ezt az utat, az Egyház élő emlékezetének az útját. Ez persze megkívánja a mi válaszunkat is: minél nagylelkűbb a feleletünk, annál inkább életté válnak bennünk Jézus igéi.

Emlékezet nélkül a keresztény nem keresztény, csak egy „félút”, a pillanat foglya, nem tud mit kezdeni az Egyház kincseivel. Ellenben a Lélek segítségével növekszik bennünk az emlékezet bölcsessége, a szív bölcsessége, mely a Lélek adománya.

Azokban a napokban az apostolokkal közösségben az Asszony volt az emlékezet, – hangsúlyozta a pápa – hiszen ő kezdettől fogva elmélkedett a szívében mindezen dolgokról. Mária volt, ő a mi Anyánk.

A Szentlélek tehát tanít, emlékeztet… és beszédre indít az Istennel és az emberekkel. Beszédre indít bennünket az imádságban, egyúttal megengedi, hogy az Istenhez fordulva Abbá-nak, Atyának szólítsuk őt. Senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az Úr, a Szentlélek nélkül. A Szentlélek vezet bennünket a többiekkel való beszédre, amikor testvéreinknek ismerjük el őket, amikor barátian, gyengéden és szelíden beszélünk velük, amikor megértjük aggodalmaikat és reményeiket, szomorúságaikat és örömeiket. De még ennél is több, amikor a Szentlélek a prófétálásra indít bennünket és így az Isten Szavának alázatos és engedelmes „csatornáivá” leszünk. A prófétálás legyen őszinte – kérte a pápa - mutassa meg nyíltan az ellentmondásokat és az igazságtalanságokat, de mindig szelíden és építő szándékkal. Így a Lélektől áthatva az Isten jelei és eszközei lehetünk.

Végül a Szentatya összefoglalt a homíliáját: a Szentlélek tanít és megmutatja nekünk az utat, emlékeztet és magyarázza Jézus szavait, imádságra indít, hogy Istent Atyának szólítsuk, általunk szól az emberekhez a testvéri párbeszédben és prófétai szóra vezet.

Pünkösd napja, amikor az apostolok elteltek a Szentlélekkel, az Egyház keresztsége, mely a „kijáratban” született meg, induláskor, az örömhír hirdetésére. Az Anya-Egyház szolgálni indul. De emlékezzünk a másik Anyára, a mi Anyánkra, aki készséggel indult el szolgálni. Az Anya-Egyház és a Mária-Anya: mindkettő szűz, mindkettő anya, mindkettő asszony. Jézus határozottan rendelte az apostoloknak: ne távozzanak el Jeruzsálemből, amíg meg nem kapják a Szentlelket. Nélküle ugyanis nincs misszió, nincs evangelizálás. Ezért az egész Egyházzal, a mi katolikus Egyházunkkal kérjük: Jöjj, Szentlélek!

(vl)
Forrás: Vatikáni Rádió

„Fia Lelkét árasztotta szívünkbe” – Pünkösd vasárnap - hanganyag

„Fia Lelkét árasztotta szívünkbe” – Pünkösd vasárnap

Mindannyian tudjuk, hogy Pünkösd napján a Szentlelket, a harmadik isteni Személyt ünnepeljük, aki valóságos Isten az Atyával és a Fiúval együtt.
De mit tudhatunk még Róla? S mi az Ő szerepe az ember, az emberiség életében? Ha röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a világ és benne az ember “megszentelése”, s legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése, ami nem más, mint az Isten felé haladása, az Istennel való egyesülése, a Léleknek a műve, azaz csak a Szentlélek segítségével valósítható meg.
A Szentháromság életének lényege a szeretet: a három Személyt az eggyé váló, önmagát kiüresítő szeretet teszi eggyé. A Szentlélek viszont maga Isten önmagából kilépő, önmagát kiüresítő, eggyé váló Szeretete, a Szentháromság egységének köteléke. Ez teszi érthetővé, hogy a Szentlélek a világban és a történelem folyamán úgy jelenik meg, mint a “kilépés”, a “túllépés” Lelke. Hogy a világ, az emberiség minden önmagán való túllépése, minden igazi megújulása a Szentlélek által történik.
Mint mondtuk már, az ember, az emberiség legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése nem más, mint Isten felé haladása, Istennel való egyesülése. Ez – a világ és benne az ember “megszentelése” - a Lélek műve, amit elsősorban a szentségek által fejt ki.

A hívő ember, aki a keresztségben titokzatos módon részesül Krisztus halálában és feltámadásában, megkapja a Szentlelket. A Szentlélek a keresztség által kezdi meg az ember megszentelésének művét: mindenekelőtt „megmossa” vagyis megtisztítja a bűntől és a kegyelem által „újjászületést” ad neki. A Krisztus által megváltott ember így új teremtmény lesz a Szentlélekben, új lelket kap tőle, a gyermekké fogadás lelkét. „Isten… Fia Lelkét árasztotta szívünkbe, aki őt így szólítja: Abba, Atya!”(Gal. 4,6).
A keresztség szentségében a Szentlélek önti a megkeresztelt emberbe az istengyermekség lelkét, és arra ösztönzi, hogy gyermeki bizalommal forduljon Istenhez, Atyának szólítsa és biztos legyen az örökbefogadásban. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”(Rom 8,16).
A Szentlélek tevékenységének második állomását a bérmálás szentsége jelenti. Szt. Lukács beszámol arról, hogy a szamariaiak „csak megvoltak keresztelve az Úr Jézus nevére”, Péter és János ekkor „rájuk tették kezüket, s erre megkapták a Szentlelket” (ApCsel. 8,16). Ez történik minden hivővel a bérmáláskor.
A Szentlélek megújítja a bérmálkozó személyben kiáradását, megerősíti istengyermekségében, bátorságot ad a hit megvallására és segítséget a keresztény élet gyakorlásához. Klasszikus példája ennek az első Pünkösd, amikor a gyáva, félénk apostolok az utolsó vacsora termébe zárkózva várakoznak Krisztus ígéretének valóra válására, azaz a Szentlélek eljövetelére. Amikor leszáll rájuk a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában, akkor bátorság tölti el őket, elpárolog a félelmük és bátran hirdetik Krisztus evangéliumát. Ezért a főtanács elé állítják őket, megbotozzák és szigorúan megtiltják, hogy a föltámadott Üdvözítőről beszéljenek. De, ők azt vallják, hogy nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, nekik inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek, s később a vértanúhalált is vállalják Krisztusért.

A Szentlélek azonban nem csupán a keresztségben és a bérmálásban működik, hanem minden szentségben, a bűnbánatban, éppúgy, mint a betegek kenetében, vagy a házasság és az egyházi rend szentségében. A keresztény életét, születésétől kezdve, titokzatos módon a Szentlélek tevékenysége öleli körül. A Szentlélek élteti, szenteli meg és teszi gyermekké a Fiúban.
Azonban tudnunk kell, hogy a szentségek kegyelmei nem automatikusan működnek. Nem törlik el a jellem hibáit, nem semmisítik meg a temperamentumból adódó hiányosságokat, és nem pótolják saját erőfeszítéseinket. A szentségek felvétele után, továbbra is hitvány, félénk emberek maradhatunk, langyosak a hitben, továbbra is rabszolgái maradhatunk az emberi szempontok szerinti függőségeknek.
A szentségek a Szentlélek erejét csupán felajánlják nekünk, hogy a hit által szabadon elfogadhassuk azt. De sajnos el is utasíthatjuk ezt a kegyelmet, vagy semmibe vehetjük. A Szentlélek nagyon gyöngéden közeledik az emberhez, kényszer nélkül. Ahhoz közeledik, aki a szív csendjében várja az Ő jöttét. Ő csak akkor fog eljönni, ha várunk Rá, ha minden szavára odafigyelünk, és ha eltölt bennünket az a vágy, hogy Ő működjön az életünkben. Csak olyan mértékben fog eljönni hozzánk, amilyen mértékben megszületik szívünkben az Ő jelenléte és működése utáni vágy.
Az elsőáldozás alkalmával, illetve a bérmálás szentségének felvétele előtt az Egyház feltette nekünk a kérdést a keresztségben tett ígéretek megújítására: „hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”
Ahhoz, hogy ma tudatosan és őszintén válaszolhassunk erre a kérdésre, Isten előtt igazságban kell állnunk. Az alázat lelkületével tekintve életünket – ami az igazságban, a krisztusi áldozatos szeretetben való állhatatos kitartást jelenti.

Életvitelünket, magatartásunkat, mindennapjainkat szem előtt tartva, vajon nem kellene-e megkérdőjeleznünk a hitünket, hitünk őszinteségét, valódiságát, életképességét?

Tudom és tapasztaltam már, hogy nagyon kényes kérdés ez, hiszen minden templomba járó, minden megkeresztelt keresztény ember, aki anyakönyvi kivonattal tudja igazolni vallási hovatartozását, meg van győződve arról, hogy jó keresztény, jó katolikus, jó hívő ember…
S mégis milyen kicsiny lehet a hitünk, ha nem élünk a keresztség és a bérmálás szentségeinek kegyelmeivel? Milyen gyenge lehet a hitünk, ha a szentségek által nyújtott isteni segítséget nem használjuk fel annak érdekében, hogy megváltozzon, Istennek tetsző legyen az életünk?
Hiszen megkaptuk a Szentlélek ajándékának teljességét a bérmálás szentségében, mégis mi az, ami megváltozott az életünkben? Mennyivel lettünk jobbak, becsületesebbek, őszintébbek, egyházunkhoz és házastársunkhoz hűségesebbek, a házasságra való felkészülésünkben tisztábbak, a munkában elkötelezettebbek, mások becsületének és anyagi javainak tiszteletben tartóbbak, Istent és embertársat szeretőbbek?

Keresztelésünkkor, ha gyermekként részesültünk a szentségben, nem voltunk tudatában annak a nagy átváltozásnak, mely bennünk végbement, nem voltunk tudatában annak, hogy az a mi újjászületésünk volt. A keresztségi fogadalmakat szüleink és kereszt-szüleink tették a nevünkben.
De később, a bérmálásban, vagy minden évben nagyszombat este a vízszenteléskor, amikor a keresztségi fogadalmakat megújítottuk, vajon egészen tudatosan mondtuk-e hogy Krisztust választjuk, hogy egészen Hozzá akarunk tartozni?
Válaszunkban az igazságra törekedve, tegyük fel magunknak gyakran ezt a kérdést: Mit kezdtem a Szentlélek kegyelmeivel, mit tettem magával a Szentlélekkel, akit mint kimondhatatlan ajándékot megkaptam?

A szentséget felvevő személy számára a szentség érvényes lehet, de hogy gyümölcsöző-e, hogy képes-e kifejteni hatását az életünkben, ez a két dolog nem ugyanazt jelenti.
A szentségfelvétel lehet érvényes és ennek ellenére lehetséges, hogy a hozzá fűződő kegyelmeket az ember nem kapja meg, mert nem nyitott rá, mert nem igényli igazából. Ami még rosszabb, a méltatlan szentségfelvétel által bűnt követhet el.
Például a bűnállapotában élő személy szentgyónást végez, elhallgatva azt, hogy a bűnállapotában él és azt nem is hajlandó felszámolni, és szentáldozáshoz is járul, mert karácsonykor, húsvétkor ez a szokás. Az ilyen ember súlyos bűnt, szentségtörést követ el.

A szentségek csak azok számára közvetítenek kegyelmet, akik nem állnak ellen annak. A Szentléleknek szüksége van a mi nyitottságunkra és belső hajlandóságunkra, közreműködésünkre, de tudnunk kell, hogy nem működik egyszerre a Szentlélek befogadása és a bűnös életvitel akarása is. Ő ott áll lelkünk ajtaja előtt és zörget, de hívatlanul nem tér be, fő
leg ha foglalt a lelkünk. Tehát a bűnhöz ragaszkodva be is zárkózhatunk Előtte, de a hit és az alázat által szélesre is tárhatjuk Előtte szívünk ajtaját, rajtunk áll, hogy mit akarunk.

Ha nem kellő hittel újítottuk meg keresztségi fogadalmunkat, ha nem öntudatos hittel vettük fel a bérmálás szentségét, ha nem fogtuk fel az esemény rendkívüli jelentőségét, hogy e szentség által a Szentlélek száll le ránk, akkor most, Pünkösd ünnepén jóvátehetjük ezt a mulasztást a nagyobb belső, lelki hozzáállásunk által.
Mert, bár a Szentlélek már jelen van világunkban, mégis mindig így kell imádkoznunk: „Jöjj, Szentlélek, töltsd be híveid szívét és gyullaszd fel bennük szereteted tüzét!”
A húsvét után ötven napra bekövetkezett Pünkösd nem egyetlen zárt epizód, hanem az Egyházban állandóan bekövetkező valóság. A Szentlélek már jelen van bennünk, megkereszteltekben, s még inkább megbérmáltakban, de pontosan jelenléte által ébreszti fel azt a vágyat bennük, hogy még nagyobb teljességgel fogadhassuk be Őt.

Szívünket maga a Szentlélek tágítja ki, hogy képesek legyünk befogadni Őt, aki osztogatja kegyelmi ajándékait az Egyházban. Őt, aki Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak lelke, s minden tagot arra képesít, hogy a főnek, Krisztusnak nyomába szegődjék, és tanításának fényében élje meg, nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is.