Oldalak

szombat, április 28, 2018

Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni – Húsvét 5. vasárnapja

Egész emberi mivoltunk, földi létünk és örök boldogságunk azon alapszik, hogy a Jó Pásztor, Krisztus Urunk életét adta értünk. Azonban ebben nem merül ki megmentő, megváltó műve. Kereszthalála nem ragad ki egyszer s mindenkorra a gonosznak karmaiból, az elnyert bűnbocsánat nem teremt újjá egy csapásra, hogy azután már tökéletes engedelmességben, tiszta életben járjunk Isten színe előtt, és soha többé ne szakadhassunk el Tőle, ha mi magunk is nem törekszünk erre.

Nem úgy áll a dolog, mint a mesében, hogy az Úr, egy pillantás alatt, varázspálcával újjáteremt minket. Mégpedig úgyhogy ami, eddig rossz volt bennünk, az most egyszerre jóvá lesz, ami gyűlölet volt, az szeretetté alakul át, ami hamisság és hazugság volt, az igazsággá és őszinteséggé, ami irigység volt, az bőkezű adakozássá válik, úgyhogy nyugodtan magunkra hagyhat, mert most már úgyis minden rendben van, meg tudunk állni a saját lábunkon, nélküle is.

Sajnos, távolról sincsen ez így! Aki igazán Krisztus tanítványának vallja magát, aki igazán a bűnbocsánatból él, az tudja ezt a legjobban! De éppen ezért jött a földre a második isteni személy, az Úr Jézus, mint szőlőtő (Jn. 15, 1-8), és ezért oltja bele Önmagába, mint szőlőtőbe vesszőként az Őt követőket, hogy a megromlott, bűnre hajló természetünkbe átáradjon az Ő, a szőlőtő életnedve és éltessen minket, éltesse bennünk az új, tiszta életet és teremje bennünk ennek nagyszerű gyümölcseit.
Az Úr Jézus nem érte be azzal, hogy egyszer, s mindenkorra megváltotta az embereket, hanem azt akarja, hogy az üdvösség műve Őbenne, az emberekkel való bensőséges közössége által valósuljon meg.

Azt a nagy igazságot, hogy Őbelé vagyunk oltva, maga nyilatkoztatta ki apostolainak kínszenvedése előestéjén, amikor a következőket mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves… Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn. 15, 1. 4.).

Elképzelhető ennél személyesebb és bensőségesebb kapcsolat? A szőlővesszők és a szőlőtő rostjai azonosak. Az életképesség, az erő és a tápanyag akadály nélkül és folyamatosan jut a gyökérből a vesszőkbe. Ilyen az öntudatos kereszténynek Krisztussal való kapcsolata is, amennyiben Benne lakozik, és Tőle veszi táplálékát.

De hogyan történik az igazi szőlőtő életének, éltető nedvének átáradása a szőlővesszőkbe, vagyis belénk? – tehetné föl valaki a kérdést.

Először is a személyes hit gyakorlásán keresztül: "Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni..." (Zsid 11:6), mert a hit az, ami összeköt bennünket a mennyei erővel és tesz alkalmassá a sötétség erőivel való küzdelemre. "Az a győzelem, mely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4).

Másodszor az Ige, vagyis a Bibliában leirt krisztusi tanítás által: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn. 15, 4) – mondja Jézus. Azután válaszul gazdagon kapja az élet nedvét az imádságra: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok”(Jn. 15. 8) – állítja az Úr. És az Őt követők elsősorban, és mindennek felett Őt akarják, Őt kérik, mint az emmauszi tanítványok, hogy maradjon náluk, maradjon őbennük.

Végül, ha nem is szól róla a felolvasott evangéliumi részlet, de már maga a szőlőtő képe is emlékeztet rá, hogy szinte el sem képzelhető mértékig és gazdagságban adja Krisztus Urunk az Ő életét – a kenyér és a bor külső színe alatt – az utolsó vacsorán, az oltáriszentségben a vesszőknek, azaz követőinek, akiket a keresztségben önmagába oltott.
Sajnos úgy áll a dolog, hogy ebben a táplálkozásban, az Oltáriszentség vételében, még mindig mértéktartók vagyunk, vagy épen megszokásból, felszínesen járulunk a szentáldozáshoz! Pedig tőle függ a gyümölcstermésünk is. Mert nem magunkért éltet a szőlőtő, hanem azért, hogy sok gyümölcsöt teremjünk.

Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban (Jn. 15, 1-8) erőteljesen hangsúlyozza, hogy nincs megváltás, nincs természetfeletti élet, nincs kegyelem másképp, csak Őbelé oltva, Őbenne élve.

Mindannyian jól tudjuk, hogy a szőlővesszőben nincs élet, gyümölcsöt sem hozhat, ha nincs eleven, élő kapcsolatban a szőlőtővel. Ehhez hasonlóan, az emberek üdvösségének és megszentelődésének elengedhetetlen feltétele az a rendkívüli szoros kapcsolat, amelyet Jézus akart teremteni önmaga és az emberek között. Krisztus közvetítése nélkül a legkisebb kegyelem sem juthat el az emberhez, mint ahogy az életnedv legkisebb cseppje sem érhet el az ágig, ha az nincs kapcsolatban a törzzsel. „Krisztus igazi szőlőtő: életet és termékenységet ad a vesszőknek, akik Őbenne maradunk, az egyház által, és semmit sem tehetünk Őnélküle”(LG 6) – tanítja a II vatikáni zsinat.

Jézus azt is kijelenti, hogy aki benne marad, az nemcsak a természetfeletti életet kapja meg, hanem a mennyei Atyának, a misztikus szőlőtő művesének különleges gondoskodásában is részesül. És valóban, a Mennyei Atya, amennyiben egyetlen Fiában, Krisztusban látja őket, fogadott gyermekeinek ismeri el az embereket, így szereti őket és viseli gondjukat. A gyermekké fogadás kegyelme átöleli mindazokat, akiket az Atya Egyszülött Fiához kapcsolva talál, vagyis akik Őbelőle élnek, amint a szőlővessző eleven tagja a szőlőtőkének.

„Maradjatok bennem”(Jn 15,4) – biztatja a Mester tanítványait. Nem lehet ott maradni, ahol az ember már előzőleg nincs jelen. Jézus azért mondja: „Maradjatok bennem”, mert a beoltás már befejezett tény. Ő minden ember számára kiérdemelte kereszthalálával és feltámadásával, és minden egyes hívőben egyénileg is megvalósítja a beoltást a keresztségszentségében. Krisztus saját vére által oltotta be az embert önmagába. Így hát Ő mindent megtett annak érdekében, hogy „benne” maradjunk, a többi már tőlünk függ, rajtunk áll, hogy valóban Őáltala, Ővele és Őbenne akarunk-e élni, vagy sem.

A Krisztusba oltódáshoz elég a keresztség, a megszentelő kegyelem pedig ahhoz, hogy mint eleven szőlővesszők benne maradjunk. A buzgó keresztény azonban nem éri be ennyivel. Tudatában van, milyen végtelenül értékes ajándékot kapott, és azon fáradozik, hogy Krisztusba oltódása egyre mélyebb legyen. Bensőséges életegységben akar élni Krisztussal, azt akarja, hogy Ő legyen élete középpontja, és napja.
Jézus nem véletlenül mondta: „Maradjatok bennem”,- arra akart utalni, hogy a Benne való élet megköveteli az ember személyes közreműködését. Aki valóban Őbenne akar élni, annak el kell köteleznie Krisztus mellett minden erejét, egész értelmét, akaratát és szívét. A keresztény minél jobban törekszik arra, hogy Krisztusban maradjon, mint szőlővessző, annál mélyebben kapcsolódik Hozzá, és annál bőségesebben kapja az élet nedvét, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen.

„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”, vagyis: minél szorosabban egyesül a hívő ember Krisztussal, tudniillik a szentségek vétele, a bensőségesen végzett ima, a szeretet és a jó cselekedetek gyakorlása által, Krisztus annál inkább benne marad, és általa dicsőíti meg a Mennyei Atyát.
A keresztény így nemcsak élő szőlővessző lesz, hanem gazdagon termi az életszentség gyümölcseit, vagy Pál apostol szavaival élve, a Lélek gyümölcseit, ami nem más, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal. 5,22). Mindegyik gyümölcsről külön himnuszt lehetne zengeni, hisz belőlük él a világ, s mi mindannyian. Épen ezért tudatosítanunk kell, hogy ha egyszer egészen kifogynának a világból ezek a gyümölcsök, akkor ez a világ, siralomházzá válnék. Ellenben, ha arra törekszünk, hogy a Lélek gyümölcseit teremjük, és bő termést hozzunk, akkor ezzel megdicsőítjük a Mennyei Atyát is. „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok”(Jn 15, 8).

Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni és teremni mindazokat a gyümölcsöket, amelyek után ma is milliók vágyakoznak! És ne ijedjünk meg, hogyha ennek érdekében meg kell ismerkednünk a szőlőmetsző kés okozta fájdalommal. Mert mindazt a szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, előbb megtisztítják, hogy még több termést hozzon. A metszőkés használata fájdalommal jár, nyomában kibuggyan a szőlővesszőn is a „könny”. De az áldása, a még több gyümölcs.
Tehát a Szőlőművesnek, a mi Mennyei Atyának nem a lemetszett és tűzre vetett szőlővesszőkben telik öröme, hanem azokban, amelyek sok gyümölcsöt teremnek.

Május Királynőjének, az Esztelneki Madonnának és templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására, az Isten kegyelme óvjon bennünket attól, hogy akár a baj és szenvedés, akár a túlságos gondtalanság vagy közömbösség hatása alatt terméketlen szőlővesszőkké váljunk.

vasárnap, április 22, 2018

Az Úr az én pásztorom… Húsvét 4. vasárnapja – Lelki hivatások világnapja

Egy hatalmas utcai plakáton gyönyörű szép lovak, vágtató ménes között új típusú, hatalmas, fekete személygépkocsit reklámoznak. A felirat: Erő a ménesben!
Milyen óriási tévedés, félreértés, hisz egy gépkocsi 50, 100, 200 vagy a versenyautó 900 lóerőt jelentő energiával mozog. Viszont ahhoz, hogy az emberiség a jóban, a szépben, az igazban és szentben, igazán előbbre, aztán az üdvösségre jusson, elsősorban nem fizikai erőre, nem is gyors autóra, számítógépre, vagy a legokosabb telefonra, hanem vezetőre, pásztorra van szüksége.

Vajdahunyadon, 2008. január utolsó vasárnapjának délutánján, a szentmise után betegellátásból hazafelé tartó, s szabályosan közlekedő 79 éves Benedek atya autójával frontálisan ütközött, egy eszeveszett sebességgel haladó, s rendőrök elöl menekülő fiatalember. Benedek atya szörnyet halt, a fiatalember kisebb sérülésekkel megúszta, sőt a felelősségre vonásnak sem lett semmi komolyabb következménye. Benedek atya, szerzetes papi életének legnagyobb részét, 36 évet Vajdahunyadon töltötte, ott szolgálta az Urat és embertársait, magyarokat és románokat egyaránt. Nem láthatta, nem érezhette soha, hogy temetésére szinte az egész város megmozdult: nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és ortodoxok is. Nagyon sok ember jött el az érte bemutatott engesztelő szentmisére, búcsúztatására és temetésére. Az érsek atya végezte a szertartást és kísérte utolsó földi útjára, nagyon sok egyházmegyés pap és szerzetes kíséretében, de tiszteletüket tették a város ortodox papjai és protestáns lelkészei is.

Ki az az ember, akinek eltávozása ennyi emberszívet érint, ki az, akinek Mózesként kell népét vezetni, olykor hajtani, noszogatni, lelkesíteni előre, aztán mégsem láthatja meg küzdelme gyümölcsét, mégsem örülhet az Ígéret földjének?

A mai vasárnap, a lelki hivatások világnapján legalább egyszer egy esztendőben különös figyelemmel akarunk feléje fordulni, rá figyelni, a közösség lelkiatyjára és barátjára: a papra. A Jelenések könyvéből való részlet elénk állítja a Bárányt, Krisztust, aki „legelteti és az élő vizek forrásához tereli”(Jel 7,17) övéit. Ez a pap feladata is, Jézus evangéliumi biztatásának értelmében: „Ismerem őket és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”(Jn 10, 27-30).

Milyen nehéz feladat ez, különösen ma, amikor annyi langyos vagy csupán hagyományos, az egyház tanítását nem ismerő keresztény tér át az újabbnál újabb neo-protestáns egyházak könnyű érzelmi földobottságot, gyors gyógyulást ígérő közösségeibe, vagy éppen még meghúzódik az Egyházban, de bizonyos látnokokra, hamis üzenetekre hallgatva már nem vallja az egyház tanításának teljességét, s mint ilyen, méltatlanul járul a szentségekhez!
Krisztus papjai nem a keleti vallások mandarinjai, akik bálványimádásra tanították a természet imádóit, de nem is guruk, vagy csupán előimádkozó müezzinek. Krisztus papjai még az ószövetségi áldozat-bemutató papságtól is különböző szolgálatot töltenek be, és nem valamiféle diktátorok, akik orruknál fogva vezetik az embereket.

Az újszövetség papjai a közösség pásztorai, akikre szükség van, akik ismerik és vezetik a rájuk bízottakat, igaz nem a földi érvényesülés, a politika, vagy a tudományos kutatások terén, hanem a lelki élet, az üdvösség dolgai között. Bennük elsősorban ezért lelkiatyát kell látnunk, „aki nem ezé vagy azé, hanem mindenkié, aki szemünk elé állítja és érzékelhetővé teszi a bizalmat és az összetartozást”(ahogy Joseph Ratzinger bíboros megállapítja).
Ezt a szerepet pedig képtelen átvenni egy társadalmi intézmény, egy szórakoztató vagy ünnepeket szervező iroda. Egyházi közösség csonka, hiányos, béna, ha nincsen papja, ha nincs jó papja, vagy csak úgy nevezett filiális ellátásban részesül.

Mitől nehéz a papi élet, szolgálat? Természetesen nem attól, amire általában sokan gondolnak, a cölibátustól, a nőtlenség állapotától.

Korunk bonyolult élete, igényes elvárásai, szakértelmet és felelősséget követelő döntései, no meg az életben kínálkozó számtalan más hivatás, életpálya vonzása, az anyagiak, a család, a megszokott földi értékek mintha elhalványítanák a papi, a szerzetesi hivatás szépségét.

A papi életben talán a legnehezebb összhangba hozni az emberek lelkesedését, tenni akarását és egyszer s mind, közömbösségét, sőt elutasítását, értetlenségét, mondhatnám azt, hogy sokszor önfejűségét.

Bemegyünk a hentes üzletbe, kérünk egy kiló disznóhúst, majd megkapjuk és fizetünk. Elmegyünk az orvoshoz, megállapítja betegségünket, gyógyszert ír föl és kivesszük. A húst elfogyasztjuk, a gyógyszert beszedjük, s nem kezdünk el kételkedni és vitatkozni a hentessel, az orvossal, az általuk fölkínált dolgok eredetében illetve hasznosságában. Viszont sokszor mindezt megtesszük a pappal, püspökkel, vagy újabban már a pápával is, akik az egyház tanítását hirdetik, annak tisztasága fölött őrködnek és tiszteletben tartását szorgalmazzák. Amikor arra figyelmeztetnek, akár a hitigazságokat tartva szemelőt, akár az erkölcsi élet és fegyelem terén, hogy itt nem működik a régi elv, hogy „hadd lakjon jól a kecske is, és a káposzta is maradjon meg”, itt nincs úgynevezett arany középút, mert Jézus azt mondja a Jelenések könyvében, hogy „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból”(Jel 3, 15-16).

Bár mindezt tudjuk, legalább is tudnia kellene egy öntudatos kereszténynek, mi mégis vitatkozunk, alkudozunk, szemrehányást teszünk, igaz nem direkt az Úristennek, hanem az ő szolgájának, a papnak, így próbálva meg érvényre juttatni saját elképzeléseinket, földies érdekeinket. Példaként hadd álljon itt egy egyszerű történet: a vallásos katolikus nagymama, amiatt tesz szemrehányást a hitoktató papnak, mert az szorgalmazni merészeli, hogy elsőáldozás előtt álló egyetlen unokája minden vasárnap vegyen részt a szentmisén. 

Egyébként erről szól az apostolok élete is: sokan lelkesedtek a tanításért és megtértek, mások viszont a főtanáccsal az élen, kegyetlenül kiutasították maguk közül őket, akik azonban „lerázták lábukról a port” és a Szentlélek derűjével, szinte belülről érintetlenül haladtak tovább.
A lelkesedés nem hiányzik a kisgyerekek, az idős betegek, a komoly problémával küszködő felnőttek részéről, ám értetlenség kíséri sokszor az áldozatvállalásról, a türelemről, a megbocsátásról, a kibékülésről, az erkölcsi követelményekről mondott szavaikat. Sokan megmosolyogják a papok igyekezetét, amin apostoli derűvel kellene túltenniük magukat, de sajnos nem mindig vagy csak lassan sikerül.

Van valami gyökerében más a papi hivatás gyakorlásában, mint az orvoséban, pszichológuséban, mérnökében. Jézus így mondja önmagáról: örök életet adok nekik. Hát ez az, amire ma éppen a legkevesebb szüksége van – látszólag – az embereknek. Autószerelőre, lakatosra, lélekbúvárra igen, de arra, aki a túlvilágot, az istenes életet építgeti bennünk, arra kevésbé, maximum a temetéskor, vagy a kereszteléskor, illetve az esküvőkor, de akkor is lehetőleg statisztaként, aki kielégíti a hagyományokhoz való felszínes ragaszkodásunkat.
Az emberek sokaságának – természetesen kivételt jelentenek a hitüket gyakorlók – nem kell az örök élet, nem kellenek a szentségek, nem kell a bűnbocsánat, de sokszor ettől az élettől is szabadulnának. A pap pedig akkor éli meg hivatása, küldetése örömét, ha az életet, a lelki életet táplálhatja, növelheti, és annak kibontakozását kísérheti bennünk.

Ezért a papi szolgálathoz mindannyiunknak közünk van. Korunk papja nem elzárkózva, fényévnyi távolságra él a hívőktől – talán elvétve ilyen is akad –, hanem valóban barátja és lelki-atyja akar lenni a közösségnek, amelyet szolgál. Olyan valaki, akit mindig meg lehet találni, aki igyekszik meghallgatni és megérteni, aki Istenbe vetett hitéből merítve biztat arra, hogy vannak ennek az életnek erőtartalékai, amelyekből föl tudunk tápászkodni, újra tudunk kezdeni, föl tudunk emelkedni.

Egy sajátos többlet-elkötelezettséggel rendelkeznek az evangéliumi tanácsok szerint élő különböző szerzetesek és szerzetesnők, akik közösségekbe tömörülve, együttesen vállalják Isten országának az építését a lelkekben, legyen szó akár a visszavonult, imahátteret biztosító életformáról, vagy a lelkipásztorkodás, a tanítás, a betegápolás és szegénygondozás szolgálatáról.

„Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom!” - olvashatjuk a 23. zsoltárban. Csak Krisztusra, a jó Pásztorra áll ez, hisz Ő ugyanolyan tökéletes, mint a mennyei Atya, de papjaink, szerzeteseink a különleges hivatásuk, küldetésük, felszenteltségük, fogadalmaik ellenére is emberek maradnak. Olyan gyarló, esendő, bűnös emberek, mint amilyenek közül vétettek, és akik vezetésére vállalkoztak. Ezeknek a hibáknak a megtapasztalása azonban nem botránkoztathatnak meg minket, arról nem is beszélve, hogy nem lehetnek okai hitünk gyakorlása elmaradásának, lustaságunk, közömbösségünk palástolásának. Ismertem olyan embert, aki azért nem járt templomba, mert a plébánosa megbántotta, igaz azóta már a harmadik pap szolgál a faluban, de ő még mindig nem jár a szentmisére.

A mai, papi és szerzetesi hivatások világnapja arra való, hogy tisztázzuk magunkban a hivatásnak a kérdését, hiszen egyikünk sem élhet valamiféle elhivatottság nélkül: üres, céltalan az élet, ha erre nem találunk rá.
Aztán itt az ideje annak is, hogy helyreállítsuk a papról, a szerzetesről, szerzetesnőről alkotott homályos elképzeléseink által befolyásolt tiszta képet, és őrizzük lelkipásztoraink, szerzeteseink becsületét, ne adjunk alapot mindenféle kósza pletykának, értékeljük, igényeljük szolgálataikat. Legalább azzal segítsük őket, hogy a mai napon különösképpen, de ezen kívül is, sokszor imádkozunk értük és újabb papi és szerzetesi hivatásért. Maga Jézus is erre biztat bennünket, amikor azt mondja: „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” (Mt 9,38)

Befejezésül: Jézusunk, jó Pásztorunk! Add, hogy megbecsüljük ifjú és csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink, szerzeteseink szavain, kezein át a te kegyelmeidet, az Anyaszentegyház megtartó erejét! Adj alkalmat, és érdeklődést belénk, hogy megismerjük őket, jó lelki atyára, a helyes értékrendre figyelmeztető barátra leljünk bennük, s ha megszólal a Te összetéveszthetetlen hívó szavad, akkor bátran vállaljuk a papi, a szerzetesi és a szerzetesnői hivatást, amely a földön az egyik legszentebb a házasság mellett, de ugyanakkor legérzékenyebb és legkényesebb, ezért állandó támogatásodra szorul! Ámen.

szombat, április 21, 2018

Az Esztelneki Ferences templom búcsúünnepét, Szent György vértanú tiszteletére...

Az Esztelneki Ferences templom búcsúünnepét, Szent György vértanú tiszteletére, a napján, vagyis 24-én, kedden délelőtt 11 órakor tartjuk. 

A búcsús szentmise ünnepi szónoka: Ft. Bilibók Géza, Tusnádfürdő-i plébános lesz. 

Ne feledjük, hogy a búcsús szentmise mindannyiunk, az egész község ünnepe, ezért aki teheti, tartson velünk.
Szeretettel hívjuk és várjuk a környező települések híveit is. 

A búcsúra készülőben hétfőn délután 5 órától szentgyónási lehetőség lesz és 6 órától szentmise. 

A hétfő esti 6 órás szentmise egyben a Szent Antal kilenced 2. alkalma lesz. Szeretettel várunk minden Páduai Szent Antal tisztelőt.

hétfő, április 16, 2018

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Húsvét 3. vasárnapján

1.    A héten, kedden kezdődik a szent Antal kilenced, délután 6 órakor lesz a szentmise, előtte szentgyónási lehetőség ½ 6-tól. Mivel 2020-ban Magyarországon, Budapesten lesz az 52. Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus „Minden forrásom belőled fakad” jelmondattal, ezért a mostani kilenced témája az Oltáriszentség lesz. Szent Antal segítségével megpróbálunk elmélyedni az Oltáriszentség titkában. Ezzel az elmélkedési sorozattal szeretnénk fölkészülni arra, hogy az ősszel elvégezzük templomunkban a szentségimádás iskoláját. Aki teheti, tartson velünk.

2.    Jövő vasárnap, Jópásztor vasárnapján van a hivatások vasárnapja, ekkor minden ferences templomban gyűjtést tartunk a ferences nevelés támogatására. Adományukat a kórus alatt álló perselybe helyezhetik el.

3.    A jövő vasárnap lesz a búzaszentelő is, amikor külön is imádkozunk a vetéseinkért. Jó idő esetén a szabadba végezzük el a szertartást.

4.    Templomunk búcsúünnepét, Szent György vértanú tiszteletére, a napján, vagyis 24-én, a jövő héten, kedden délelőtt 11 órakor tartjuk. Nagyon szép és felemelő lenne, ha bekerülne a köztudatba, hogy a búcsús szentmise mindannyiunk, az egész község ünnepe, ha minél többen részt vennének az ünnepi szentmisén: gyerekek, fiatalok és felnőttek egyaránt, ünneplőbe, akár székely ruhába öltözve is. A búcsúra készülőben hétfőn délután 5 órától szentgyónási lehetőség lesz és 6 órától szentmise.

szombat, április 14, 2018

„Miért támad kétely a szívetekben?”- Húsvét 3. vasárnapja

A mai evangélium (Lk 24,35-48) arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszi

Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani. 

A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem egyszerű emberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.

„Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Először is megnyitotta az értelmüket, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Aztán megnyitotta az értelmüket a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell érinteniük Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak és vagyunk.

Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”

Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem tagadjuk meg, de nem is vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket.
A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.

Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.

A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.

Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk. 

Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).

Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?

S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.

A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat.
Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.

Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt lebuknak és a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, emberi gyengeségről, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!

Ne feledjük, csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: Békesség nektek! Ti tanúi vagytok, illetve legyetek tanúi ezeknek!
k és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.

hétfő, április 09, 2018

Római Riportok - 2018. április 8.

Urunk születésének hírüladása – Gyümölcsoltó Boldogasszony


„A föld és a menny a Te »igen«-edre vár, ó legtisztább Szűz. Szent Bernát szavai ezek, híres, szép szavak. Várják „igen”-edet, Mária. Várják „igen”-edet. Egy édesanya, akinek szülnie kell. Egy férfi, akinek személyes, családi, társadalmi felelősséget kell vállalnia, várja igenlésedet.

S itt következik Mária válasza, itt a válasz, melyet egy édesanya ad, íme egy fiatal asszony válasza: egy igen, mely egész életre szól.”

                                                                                             Szent II. János Pál pápa

szombat, április 07, 2018

„Ne légy hitetlen, hanem hívő!”- Húsvét 2. Vasárnapja

Jézus, miután a feltámadás estéjén rábízta övéire az Atyától kapott küldetést – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, mondja, majd megadja nekik a Szentlelket.„Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23).

Nem látható alakban és nyilvánosan kapják meg a Szentlelket, amint ötven nappal később, Pünkösd napján, de mégis rendkívül fontos az a tény, hogy Jézus feltámadása napján árasztotta ki apostolaira Lelkét.
A Szentlélek tehát úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit Ő elkezdett. A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása, amely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.

Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, mondván, hogy „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)

Az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden ideológia, filozófia magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek a hangja.
A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.

Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. De ő láthatatlan. Onnét tudjuk, hogy Isten megbocsátott, hogy elküldte szent Fiát, Jézus Krisztust, akinek van hatalma a bűnök megbocsátására. Ez az ő egyedüli, senki által nem bitorolható útja az ember lelkéhez. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozza az embernek.
Mi nagyobb dolog: azt mondani, bűneid meg vannak bocsátva, vagy dicsőséges testben föltámadni? Mindkettő csak Istennek lehetséges. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga volt, most láthatják az apostolok. Jézus föltámadt teste az emberi test új, örökkévalósult formája.

„Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja a bocsánatot, ha megtér. Bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.

Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét. Már itt elővételeződik a pünkösdi esemény, amikor látható módon árasztja ki Jézus az Atya és az ő Lelkét az apostolok testületére, az Egyházra.
Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fe1 a szíven talált tömeget. És gyakorolják a bűnök alóli feloldozást a keresztség szentségének kiszolgáltatása által.
Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.

„Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg szent sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mert lefoglal a tapintás érzékének Pünkösdje, megigazulása, s egyben az a szolgálat, melyet az értelemnek és a hit-születés csodájának tesz.
Szent lehet az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.
Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.

Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert nem azt mondja: én testvérem, én barátom, én mesterem – hanem én Istenem, ami egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.

Nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét. Ne feledjük, Jézus azért halt meg, hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.
A bűn nemcsak Istennel, hanem egymással való szakítás is. Most, hogy Istenhez szabad utunk van Jézus Krisztus által, egy új emberiség alakul, amelynek középpontja Krisztus, tengelye pedig a Krisztusban hívők közössége, akikben új, közös, isteni természet van.

Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.

Húsvét 2. vasárnapján, vagy régi nevén fehérvasárnap, illetve új nevén az Isteni Irgalmasság vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.

Az Apostolok Cselekedeteinek számos részlete számol be az első keresztények húsvéti hitéről. A föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette. „A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt”(4,32). „Nem is akadt köztük szűkölködő” (4, 34) – olvastuk az első olvasmányban.
Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak. Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.

Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.

Az ősegyház példája által újra felül kell vizsgálnunk és meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. A keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).

„Harmadnapra feltámadt a halálból…“ Imre atya írása - újra olvasva

Fotó: fr. Hugó ofm
Vannak pillanatok az életedben, amelyek olyan sötétek és szívszorongatóak, hogy azt hiszed: lelked egy sötét sírüregben fekszik...

Vannak helyzetek az életedben, amelyek olyan kiábrándítóak és szörnyűek, hogy hetekig nem tudsz kikászálódni belőlük. Szíved ilyenkor végtelenül szomorú, és nem vagy képes semminek és senkinek sem örülni. Olyan érzés ez, mintha egy mély sírgödörben feküdnél...

Vannak olyan napok az életedben, amikor – bár vakítóan kacag fölötted a napsugár, Te mégis – mindent sötéten látsz, mert megoldhatatlannak tűnő dolgok nehezednek a lelkedre, és kétségek között vergődve nem találsz kiutat. Úgy érzed, halotti légkör vesz körül...

És hol van ilyenkor Isten? – kérdezed.

Szeretném, ha tudnád, hogy nem létezik egyetlen egy sírhalom sem, amelyről Isten ne tudna.
Nincs egyetlen egy jeltelen sírgödör sem, amelyet Ő ne tartana számon.
Sőt, az egész földön nem létezik egy olyan sírüreg, amelyben valaki fekszik, és Ő ne vigyázna ott is poraira – vagy álmaira.

És ez érvényes a lelki sírhantokra is!  Isten mindegyik fölött ott tartja kinyújtva életosztó kezét!
A Te lelkivilágod „háromnapos“ sírja fölött is...

Isten azonban nem azt ígérte Neked, hogy életedtől minden sötétséget távol tart.
Azt sem, hogy mindig elkerülnek majd a kiábrándító és szörnyű helyzetek...
Még csak azt sem, hogy nem kell szenvedned… és néha-néha „meghalnod”...

A sötétség, a szörnyű helyzetek, a szenvedés és a halál mind az élethez tartoznak!

Isten rendezte ezt így!

Nézd Jézust. Őt is körülölelte nagycsütörtök éjszakáján a sötétség. Őt is szétzúzta nagypénteken a szenvedés. Ő is ott feküdt nagyszombaton a holtak országában. De Húsvétvasárnap Isten feltámasztotta Őt – és előhozta a sírból!

Isten azt ígérte Neked is, hogy Veled lesz az élet minden pillanatában, minden helyzetében és minden napján.
Isten azt ígérte Neked is, hogy Veled marad életed minden útszakaszán.
És Isten azt ígérte Neked is, hogy, ha kell, akkor alászáll Veled a lelki sírgödörbe is, amelyben – látszólag holtan –  a „feltámadásra” vársz…

Mert a mi Istenünk neve: „Veled vagyok“ – mindegy, hogy hol vagy és ott hogyan érzed magad!

Jézus sírjának „három napra“ volt szüksége, ahhoz, hogy a feltámadás helyévé váljék…

Vannak olyan sírok, sírhalmok és sírgödrök, amelyeknek több idő kell ehhez...
De egyszer minden sírgödörnek – legyen az akár lelki is – vége lesz!
Mert Isten előhoz és élővé tesz minden benne lévőt…
Jézus halála és feltámadása óta ugyanis ami halott, az előbb-utóbb ismét fel fog támadni…

Még a Te halottnak tűnő örömeid is!

Ezt kívánja, a feltámadás hitével, Neked, minden Hívének és Olvasójának,

Imre atya


Stuttgart, 2016 Húsvétján.

vasárnap, április 01, 2018

Ferences templom húsvéti ünneplése képekben

A többi kép ide kattintva nézhető meg

Győzött a halálon az élet! - és ez nem április elsejei tréfa. – Húsvét vasárnap

„Mi tanúi vagyunk… Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10,39) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből Péter apostol vallomását.

Minden egyházmegye főpásztora évenként legalább egyszer-kétszer körlevélben szól híveihez a nagyobb ünnepek: Karácsony, Húsvét alkalmával. Ha az Úr Jézus föltámadása után körlevelet akart volna írni követőinek, akkor annak a körlevélnek a rövid tartalma ez lehetett volna: A sírba már ne keressetek. A többiről kérdezzétek barátaimat. De ő nem akart körlevelet írni, hanem rábízta az örömhírt és minden földre hozott kincsét, hűségét, evangéliumát és szeretetét választottaira, az Egyházra, akik századok és ezredévek múltán hamisítatlanul, hitelesen és megbízhatóan állítják: igenis mi vagyunk az ő tanúi!

Ha valaki ma, a kereszténység legnagyobb ünnepén veszi a fáradságot és elolvassa mind a négy evangélista leírása szerint az Úr Jézus föltámadásáról szóló híradásokat, annak szemébe ötlik a tény, hogy nincs bennük semmi rendkívüliség. Egyszerű, rövid, mondhatnánk szűkszavú tényközlések, melyek kiegészítik egymást. Semmi elragadtatás, álom, rémtörténet, mese, hanem éppen ellenkezőleg: „normális” körülmények között, mégis páratlanul rendkívüli esemény. A szűkszavúságból jellemző a Jánosról, a szeretett tanítványról szóló állítás a mai evangéliumi szakaszban: „Látta mindezt és hitt!” (Jn 20,8)
Az asszonyok híradása után János ért legelőször a sírhoz, de csak Péter után lépett be, és saját élményéről jegyzi le: akkor látott és hitt. Mint ahogy majd a Tibériás-tónál is igen kevés szóval, csupán ennyit mond Simon Péternek, a föltámadt Krisztust látva: „Az Úr az!” (Jn 21,7)

Jézus föltámadásának ténye valami olyan bizonyosság, amiről nem regények szólnak, nem lexikonnyi kötetek bizonygatják, hanem elég róla egy-egy lényeges szóval beszélni, hiszen a valóságot nem a szavak áradata hitelesíti, hanem a tény ereje.

Az Újszövetség, az Úr Jézus feltámadására vonatkozó tudásunk kettős okát jelöli meg: az üres sír tényét, és Krisztus megjelenéseit. A sírt asszonyok találták meg felnyitva, ők Jézus föltámadásának legelső tanúi. Amennyiben ez legenda, vagy az apostolok kitalálása lenne, akkor egész biztosan nem asszonyokkal hitelesíttették volna, akik abban az időben nem számítottak érvényes tanuknak.
Az üres sír arról beszél, aki benne feküdt, annak szentségéről, aki másként élt, mint mi, mert másokért élt, halálával pedig a legtökéletesebb kiszolgáltatottságot vállalta értünk.
Az üres sír ugyanakkor beszél a síron túli életről, az örök élet valóságáról, amelyről annyit beszélt az Úr Jézus, s ami több, mint a naimi ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár életre keltése, akiknek egyszer újra meg kellett halniuk. Jézus megjelenései pedig Péternek, az apostoloknak és mintegy 500 személynek azt bizonyítják, hogy ő nem kísértet, szemtanuk látták, ettek vele, beszéltek vele, sőt sokan a vérüket ontották a föltámadás hitének igazáért.

„Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” – állítja Szent Pál (1 Kor 15,14).
A kétezer éves Egyház krisztusi hitében osztozva talán nem is az üres sír, vagy a megjelenések elfogadása a legnagyobb kérdés, hanem ennek a fáradt, elöregedett, kétségbeesett, közömbös emberiségnek a megkérgesedett szíve, mindennapi élete, amelyhez alig jut közel Isten örömhíre.
Hányan tartják csukva a szemüket, fülüket azok iránt az értékek iránt, amelyek a föltámadás hitigazságából erednek, amelyek felemelték az embert, az irodalom, a munka, az esztétika, a művészetek, az orvostudomány és betegápolás, a nevelés és a zene terén?
Hányan csukják be a fülüket, mindkét fülükbe egész napon át szóló fülhallgatót rakva, s keményebbnél keményebb zenét hallgatva, vagy a munka, a pénzszerzés lázában égve, vagy csak a hasznosság elvét követve.

Mennyire más lenne az életük, és valamennyiünk élete, ha ők is hinni tudnának a „szép csendesen” világot teremtő Istenben, aki Mária méhében titokzatosan megtestesült, és aki húsvét hajnalán ugyanilyen „észrevétlenül” föltámasztotta a sírból Jézust; abban, aki ugyanígy, minden szenzáció nélkül, mégis csodálatosan rendezi a világot és benne a mi életünket is.

Nagyon fontosnak kell éreznünk tanúságtevő szerepünket, a tanúskodást: szóval, életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni, bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni.

A ma élő keresztényeknek az egész világon az a legfőbb kötelességük, hogy helyreállítsák a világ megrendült hitét a szeretetben. Ahogy Ludwig Wittgenstein filozófus állítja: „Csak a szeretet hihet a föltámadásban. Vagy a szeretet az, ami hisz a feltámadásban... a megváltás az, ami legyőzi a kételyt”.
Feltámadunk! – írták mélyen hívő elődeink a temetők kapui fölé; „béke – nyugalom – élet” – írták az őskeresztények a katakombák márvány sírzáró tábláira.

Az első Húsvétkor az ember, az emberiség számára új reménység virradt. Ez a világosság a sötétségben ragyog, az Egyház szolgálatán keresztül pedig szerteszét áradt a világban.
Tudjuk, hogy a halált legyőző élet reménységében lesz a fiatal másokat elfogadó ifjúvá, a szülő értékhordozó édesapává és édesanyává, majd megbecsült nagyszülővé; s a föld, amelyen élünk, így válik szeretett Szülőfölddé és benne minden ember útitárssá.

Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdetik a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet és ez nem április elsejei tréfa, aminek semmi köze az életünkhöz, hanem hitünk legfontosabb igazsága, amelynek hatással kell lennie életünkre, minden napjainkra.

Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg embertársainkat, családjainkat, Egyházunkat, Nemzetünket és az egész világot, azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé, szebbé és kiegyensúlyozottabbá tételére.

Csak Istentől várhatjuk az igazi fényt – Húsvéti vigília .

Nagyszombaton az egyház lélekben egyesülve Máriával Jézus sírjánál időzött imádságban, ahol Isten Fiának teste nyugszik, mintha megpihenne a halálával véghezvitt megváltás teremtő műve után.
Nagyszombat este drámai kifejlődésben éli át a liturgia Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött, az egyiptomi rabságból és a sátán szolgaságából való szabadulást, lelkünk feltámadását. De nem szakítja el a feltámadást a kereszthaláltól. Egyúttal ünnepli a keresztfán szerzett megváltást is.
A keresztény nép a teljes sötétségbe borult templomban gyülekezik. Elmúlt a nap, elérkezik a második éj azóta, hogy az Úr a sírban pihen. Húsvét az első tavaszi holdtöltét követő vasárnap, ezért ragyog az ég a holdfényben. De a templomban, ahogy a szívünkben, érzésvilágunkban, még éjszaka uralkodik. Csak Istentől várhatjuk az igazi fényt.

A Tűzszentelés a liturgia igen merész szimbóluma, mert azt akarja ábrázolni, amit nem lehet - a feltámadás pillanatát. Sem a teremtésnek, sem a feltámadásnak nincs tanúja, nincs régészeti lelete. Mégis a liturgia arra merészkedik, hogy szemléletessé tegye a pillanatot, ahogy föllobban a láng a parázsból.
Először azonban megszenteltük a tüzet. Tudjuk, hogy ezek az ősi szimbólumok, kétértelműek. Pusztító, ártó, de ugyanakkor gyógyító erők. Ezért nem egyszerűen szentelt vízzel való lefröcskölésről van szó, amikor az egyház szolgája megáldja a tüzet. Az áldás a teremtés isteni művét teszi egyértelművé számunkra. A Szentlélek az az igazi mennyei tűz, akit a feltámadt Krisztus nekünk adott első ajándékul.
Miután megáldottuk a tüzet, feldíszítettük a húsvéti gyertyát: a kereszt, az Alfa és Omega betű, az évszám azt hirdeti, hogy Krisztusé a kezdet és a vég, az idő és az örökkévalóság. Az öt tömjénszem, Jézus öt sebhelyére emlékeztet minket, e sebek őriznek és védnek bennünket.
Miután meggyújtottuk a feltámadt Krisztust jelképező gyertyát, a gyertyát vivő pap, a sötét templomban háromszor, egyre emeltebb hangon, énekli az éjszakába: „Krisztus világossága”, és a keresztény nép ajkáról, sóhajként száll fel az ének, „Istennek legyen hála”.

A húsvéti gyertya, amely egy darabig egyedül éget, valóban nagyon erőteljesen jelezte a föltámadáskor számunkra fölragyogott fényt. Először csak egymaga éget, majd fokozatosan mindenki meggyújtotta a saját gyertyáját, így szétosztva növekedett egyre jobban a világosság. Ez az egyház hivatásának is a jelképe, hívő közösségének küldetése, hogy megossza a feltámadás örömét minden jóakaratú emberrel…

A fényünnep csúcspontja a húsvéti örömhír meghirdetése, a húsvéti gyertya dicsérete, az exsultet. Az exultet bevezető része a húsvéti öröm ünnepélyes meghirdetésével kezdődik, majd a pap kérésével folytatódik, amit a hívekhez intéz, hogy támogassák őt imádságukkal az ünnepi szolgálatban. Négy részre tagolható. Az első részben az angyalok örömét énekli meg, a másodikban a kozmoszét, a harmadik az Egyházét idézi föl, s így jutunk a negyedik szakaszban a helyi egyházig, a templomban összegyűlt közösségig, azon belül az örömhírt meghirdető pap szerepéig.
Az exultet az Egyház üzenetét közvetíti az emberiség felé. Ha ez a szó nem hangzik el évről évre a századokon át a világon lévő templomok sokaságában, akkor elhal az örömhír, s rettenetes ítélet vár mindazokra, akik elmulasztották, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdessék.

A szertartás második része az Ige, a Szó liturgiája. Ez is ősi hagyomány: az egyház fölolvassa a húsvéti közösségben az Isten szabadításának előképeit: a nagy szabadításokat, ezek között is elsősorban a választott népnek az egyiptomi fogságból való szabadulását. Ezek az olvasmányok egyre konkrétabban fejezik ki azt, hogy Isten hogyan vezette választott népét, hogyan biztosította számára a szabadulást, nemcsak a rabságból, hanem egyre inkább a megváltás szabadságát, amit végső soron Krisztus hozott meg.

Az ünneplés következő fázisa az újra felhangzó Dicsőség. A szenvedés idején elhallgatott a szent nép ajkán a dicsőítő ének, a Glória. Nagycsütörtök este drámai módon búcsúztunk el tőle. Most elérkezett az ünnepélyes pillanat, amikor újra intonáljuk a Glóriát, mire megszólalnak a harangok, a csengők, és az orgona kíséretével énekeljük végig ezt a csodálatos őskeresztény himnuszt.
Az újszövetségi olvasmány és az Evangélium között az egyház ősi gyakorlata szerint ismét felhangzik az Alleluja ének, ami a nyugati egyház jellegzetes húsvéti éneke.

Az ősegyház ezen az éjszakán szentelte meg a keresztvizet, s ezen az éjszakán szolgáltatta ki a keresztség szentségét, hogy jelezze: Krisztus húsvéti misztériumait a keresztség közvetíti az egyes emberhez. A pap ünnepélyes könyörgésben kéri Istent, tekintsen Egyházára, jóságosan nyissa meg a keresztség forrását, az Egyháznak e szent anya - ölét, Szentlelkével adja meg a víznek azt a kegyelmi erőt, hogy a vízből új gyermekek szülessenek. Ezután történik, ha van keresztség, ill. a keresztségi fogadalom megújítása, majd a pap meghinti a népet ezzel az újjá teremtő vízzel.

Végül az utolsó nagy egysége a húsvét vigíliájának az áldozati liturgia, az eucharisztia ünneplése, amely az egész liturgia csúcspontja. A kenyér és a bor színében szentségi módon megjelenik Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma. A jelenlevők, ha lelkileg felkészültek, megszabadultak a bűntől, akkor mindannyian részesülhetnek az eucharisztia kenyerében és borában, s így egyesülhetnek a Feltámadottal, akiben a keresztség által eltemetkeztek a bűnnek és feltámadtak az új életre.

Régi magyar szokás szerint a szentmise végén a pap a szentsírhoz megy, hogy a feltámadt Krisztus dicsőséges megjelenését felidézze, majd ezután indítja útjára a feltámadási körmenetet.
A húsvéti körmenetben a feltámadás örömhírét visszük meg a világnak, s tanúságot teszünk a feltámadásba vetett hitünkről. De egyben túláradó örömmel ünnepeljük a köztünk haladó Krisztust, akire emlékeztet a feltámadási szobor, a húsvéti gyertya, de valóságosan is ott megy köztünk az Oltáriszentségben. Belekiáltjuk tehát az éjszakába, hogy emberek ébredjetek: „Föltámadt Krisztus e napon”! - a templom falai nem tudják maguk közt tartani azt az örömet, mit ekkor érez a keresztény ember, ha öntudatosan vesz részt a szent szertartáson. Ne feledjük a feltámadási körmenet, nem felvonulás és nem is valami szánalmas gyászmenet, ahol nyugodtan lehet egymással traccsolni, beszélgetni, a gyertyával szórakozni, nevetgélni…
Jusson eszünkbe, hogy a húsvéti körmenetben a feltámadás örömhírét visszük meg a világnak, s tanúságot teszünk a feltámadásba vetett hitünkről. De egyben túláradó örömmel ünnepeljük a köztünk haladó Krisztust, aki valóságosan is ott megy köztünk az Oltáriszentségben. Ezért az ilyen fajta körmenetekben csak a bensőséges imának és a szív mélyéből felhangzó éneknek van helye.
A körmenet végén, visszatérve a templomba, a nagy hálaadó himnuszt, a Te Deumot énekeljük el.

A mai nap, nagyon kifejező liturgiájával együtt, mint minden igazi ünnep, alkalom. Alkalom a titokban való részesedésre. Nem a tudás birtokába kerülésre, hanem mindannak átélésére, amit húsvéti ünneplésünk történetének megismerésével, szertartásainak tudatosításával Isten minden évben felkínál.
Isten, aki az „üres edények megtöltésének mestere” kegyelmét különösen gazdagon árasztja ezen a szent ünnepen mindazok lelkébe, akik nyitott füllel és üres szívvel fordulnak feléje. Akik a zsoltárossal vallják: „Lelkem vágyakozva eped az Úr udvaraiba; lelkem és testem sóvárog az élő Isten után” (Zsolt 84,3).