Oldalak

hétfő, február 26, 2018

Jordániában keresztények csodálatos énekben magasztalják Magyarországot – magyarul

Lekapcsolódás (2013) - teljes film [HD]

Egy realisztikus film, amely döbbenetesen igaz és tanulságos a mai 21. századról! Láttatni bene a mindennapi internet adta lehetőségek árnyoldalát, az emberi kapcsolatok felszínességét. Eszünkbe jutatja, hogy az életünk ajándék, ezért úgy kell élnünk, hogy ne keljen szégyellnünk a cselekedeteinket hisz visszafele már nem pörög a kerék.... .

szombat, február 24, 2018

„A tett halála az okoskodás” - Nagyböjt második vasárnapja

Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 / Róm 8, 31b-34 / Mk 9, 2-10

A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. Ő hív meg bennünket arra, hogy megismertesse velünk szeretetének kimondhatatlan gazdagságát. De, ehhez szükséges, hogy legyenek az életünkben olyan időszakok, amikor elhagyva a mindennapok megszokott világát, fölmegyünk Isten hegyére, hogy szemléljük, és amennyire képesek vagyunk rá, befogadjuk a felfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant, a csodát, vagyis Isten minden értelmet meghaladó szeretetét. A hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint a szürke hétköznapok ködében.

Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes Jézushoz tartozni, és vele közösségben lenni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.

A színeváltozás pillanatai mindig ajándékok, sem önmegtagadással, sem elmélkedéssel nem lehet kierőszakolni és megtartani. Az imádságban váratlanul megtörténhet, hogy alvás és szunyókálás közben fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.
De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.

Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!” Szabad léteznem, mert szeret engem az Isten! Feltétel nélkül szeret és elfogad!

Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt, a szenvedés titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el.

A nagyböjt, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.

Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.

Pedig micsoda dráma játszódott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem. „Hittel engedelmeskedett”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja róla, már akkor, amikor Isten hívását hallva, szülőföldjét elhagyva más vidékre kellett költöznie (11,8).
Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc.
Hisz Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni önmagát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.

Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi.
Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis Húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg.

Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaság, illetve kísértést okozó újság, könyv vagy film mellőzéséről lenne szó.
Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta kiengesztelődéssel, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.
Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, a templomból távozva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, felszámolni a bűnös állapotot, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. - Vigyázat, a gyóntatót meg lehet téveszteni, de a szíveket-veséket vizsgáló Istent nem lehet becsapni.

Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - mondják.

Ábrahám esetében nem gondolkodás nélküli, vakon engedelmeskedő, megalkuvó emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Valóban megérdemli az „atyánk a hitben” címet. Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről és engedelmességéről. 

Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".

Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten gazdag áldása. Bizonnyal mindenki, aki törekedett már megvalósítani az Isten akaratát életében, megtapasztalhatta ezt az áldó jóakaratot, mely nem az ember kényelmét szolgálja, hanem lelki javát építi fel. Mindezek megvalósításához nem elég a magunk ereje. Magától Istentől kapunk hozzá erőt és kegyelmet, melyet azonban már nekünk kell kamatoztatva felhasználni. Szívünkben hordozzuk a tapasztalást erről a segítségről, Isten jelenlétéről az életünkben.

És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" - írja az apostol. Isten erejében valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.
Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.

Bármerre is vezetnek útjaink, a Moria vagy a Tábor hegyére, vagy éppen a golgotára, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Ha a Szeretetre szeretettel válaszolunk.

Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk.

Kameruni juhok és bárányok 2018. január

péntek, február 23, 2018

Az irgalmasság tettei… - Imre atya írása Stuttgartból

A kép forrás helye itt érhető el
„… most buzgóbban gyakorolják az irgalmasság tetteit”

Ez a fenti mondattöredék egyik nagyböjti prefációnkból (az eukarisztikus ima bevezetője) származik. Az első kérdés, ami vele kapcsolatban fölmerül: Milyen cselekedeteket nevezünk „az irgalmasság tetteinek”?

Hogy jobban megértsük a választ, kezdjük a jól ismert evangéliumi történettel az utolsó ítéletről (Mt 25,31-46), amelynek egyik legszebb és legdrámaibb művészeti lecsapódása Michelangelo Buonarotti (1475-1564) „Utolsó ítélete” a Sixtina-kápolnában.

Krisztus megjelenik dicsőségében és számadást tart minden ember fölött. A jókat – szavai szerint – jobbjára, a rosszakat pedig a baljára állítja. De nem csak int, hanem elmondja azt is, hogy minek alapján fog majd így cselekedni.

Mit kell tenniük tanítványainak, hogy majd az ítéletkor jobbjára állhassanak? Jézus azt mondja: az éhezőket, a szegényeket, a ruhátlanokat, a betegeket úgy kell gondozniuk, mintha Őt gondoznák: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek” (vö. Mt 25,45). Azok, akik így cselekszenek, azokat az ítéletkor Krisztus megjutalmazza, azaz beengedi dicsősége országába. Azokat viszont, akik nem ezek szerint a tettek szerint éltek, Krisztus az ítéletkor baljára állítja, azaz nem léphetnek be oda.

Az evangéliumi rész összefoglalása tehát így hangzik: Hogy hogyan szól majd a fejedre olvasott ítélet, az majd attól függ, hogy gyakoroltad-e az irgalmasság tetteit vagy sem?

Máté evangéliuma a fenti részben 7 irgalmasssági cselekedetet sorol fel: éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, mezíteleneket felruházni, utasoknak szállást adni, foglyokat kiváltani, betegeket látogatni, halottakat eltemetni. Ezeket hívjuk az irgalmasság testi cselekedeteinek.

A keresztény hagyomány az idők folyamán még 7-et fűzött hozzájuk. Ezek a következők: bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jótanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni. Ezeket hívjuk az irgalmasság lelki cselekedeteinek. Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei az az „edzőpálya”, amelyen embertársaink szükségeihez keresztény módon viszonyulhatunk.

Először is szükséget szenvedő embertársainkon csakis akkor segíthetünk hatékonyan, ha előbb felismerjük, hogy miben szenvednek hiányt. Ehhez azonban belső látó szemre van szükség. Ezt kell előbb megszereznünk! Egy fiatalember a templomban olyan Isten-élményben részesült, hogy lelke túlcsordult. Amikor kijöttében észrevette a templom küszöbén ülő koldust, odament hozzá és azt mondta neki: „Testvér, szeretlek. Mondd, mire van szükséged?” A bölcs koldus ránézett és ezt válaszolta neki: „Ha valóban testvéred lennék, akkor tudnád, mire van szükségem!”

Másodszor: szükséget szenvedő embertársainkon akkor tudunk az irgalmasság tettei szellemében segíteni, ha helyzetükbe képzeljük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy vannak olyan kilátástalan helyzetek, amelyekből az ember saját magát nem tudja kiszabadítani. Egy nagybeteg nem képes magát meggyógyítani, orvosra van szüksége. Egy mezítelen nem tudja magát felruházni, szüksége van valakire, aki őt felöltözteti. Egy halott nem tudja magát eltemetni. Egy bűnös nem képes magát meginteni, egy szomorú nem tudja  magát megvigasztalni. Vannak tehát olyan kilátástalan helyzetek, és az én életemben sem ritkák, amelyekből csakis az embertárs tud bennünket kiszabadítani. Az az embertárs, akinek a szívét megérintette mások nyomora, szegénysége, szomorúsága.

Végül, de nem utolsósorban: szükséget szenvedő embertársainkon akkor tudunk az irgalmasság cselekedeteinek szellemében segíteni, ha példaképül vesszük a szenteket.

Ha most azokra a szentekre gondolok, akik az Egyház történelme folyamán az irgalmasság testi vagy lelki cselekedeteit gyakorolták, akkor egy sereg név jut eszembe. Viszont csak kettőt hadd említsek meg, mindkettőt szoros szálak fűznek hozzánk.

Még legkisebbjeink előtt is ismeretes Toursi Szent Márton püspök (316-397) neve. Bár ők csak annyit tudnak, hogy Márton püspök – még katona korában – egy koldusnak odaadta fele köpenyét, a legfontosabbat mégis tudják, amit nekünk, felnőtteknek is egy életre meg kell jegyeznünk: Krisztus igazi követője megosztja, amije van.

Vagy nézzük a mi számunkra szintén ismerős és nagyrabecsült Árpádházi Szent Erzsébetet (1207-1231). Jóllehet Türingia grófjának a felesége volt, mégsem szégyellte a betegeket, a leprásokat, a szegényeket gondozni, ápolni és ruházni. Miután férje a keresztes háborúban meghalt, arra fordította megmaradt vagyonát, hogy Marburgban kórházat építsen a betegek számára.

Szent Márton, Szent Erzsébet és még sokan mások sarkallnak bennünket arra, hogy kövessük őket az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása útján.

Mert amíg érzékeny lelki szemmel keressük, hogy embertársaink miben szenvednek hiányt; amíg helyzetükbe tudjuk képzelni magunkat; s amíg – a szentek példája szerint – segítünk rajtuk, addig, hiszem, nem fog bennünket baljára állítani Krisztus!

Ezt kívánja minden Hívének és Olvasójának

Imre atya
Stuttgart, 2018. nagyböjtjén.



Hódít a szüzességi fogadalom

csütörtök, február 22, 2018

Az ima - Fekete István

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet. 

– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez. 

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé. 

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből. 

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság. 

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet meg tanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima.

És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Fekete István
(1900. január 25 - 1970. június 23.)

vasárnap, február 18, 2018

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Nagyböjt 1. vasárnapja

1.    Ma délután 4 órától képes előadást tartunk a nagyböjtre való ráhangolódás céljával, amelyre mindenkit szertettel hívunk és várunk ide a templomba. 
2.    Hétfőn reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
3.    Kedden, szerdán és csütörtökön templomunkban nem lesz szentmise. A plébánia templomban a megszokott program szerint lesznek a szentmisék.
4.    Pénteken du. ½ 5-től keresztúti ájtatosságot végzünk és 5 órától a szentmisét.
5.    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise. 

6.  Március 10-ére, nagyböjti zarándoklatot szervezünk a házaspárok számára Csíksomlyóra.  

Reggel 8 órakor lesz az indulás. A kegytemplomban szentmise, nagyböjti szentbeszéddel. A szentmise előtt szentgyónási lehetőség lesz, majd a szentmise után elvégezzük a keresztúti ájtatosságot a Jézus hágóján, majd ebéd és utána haza indulás. Szeretettel hívunk minden fiatal és idős házaspárt erre az egyedi zarándoklatra Esztelnek községéből. Az esztelneki ferences templom ezzel a szervezéssel szeretne csatlakozni a házasság hetéhez, igaz egy kissé későbbi időpontban. A zarándoklatra jelentkezni a Keresztes üzletben, illetve a sekrestyében, vagy a kolostorban lehet, egészen március 3-ig.

szombat, február 17, 2018

Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától – Nagyböjt első vasárnapja

Rohanó világunkban eléggé elsikkadnak a szent idők, még a magukat hívőnek valló emberek életében is, vagy pedig nem tulajdonítunk kellő fontosságot nekik és ez nagy kár. Hisz az tud igazán ünnepelni, aki felkészült egy-egy ünnepre. Húsvétra a nagyböjti szent idő készít fel bennünket, ami hamvazószerdával kezdődött.

A vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időszakot az önfeledt mulatozás, a farsangi bálok, kikapcsolódások jellemezték. Viszont hamvazószerdától húsvétig az öntudatos, hívő, gyakorló katolikus ember mindezt megszakítja, mert a nagyböjt az Isten felé fordulás, a csend, az elmélyedés, és a bűnbánattartás időszaka, amibe beletartozik március 8-ka is. A középkorban bezárták a bíróságokat, a színházakat, felfüggesztettek minden olyan tevékenységet, ami összeegyeztethetetlen volt a nagyböjti visszavonultsággal. S tették mindezt azért, „hogy Istennek kedves áldozatot ajánlhasson fel a keresztény”(niceai zsinat 5 can.).

Ezért illik, hogy ezt az időszakot komolyan vegyük, illik, hogy szerényebben éljünk, több önmegtagadást végezzünk, böjtöt tartsunk, de ne csak az evésben-ivásban, hanem a bűnök elkövetésében is. Illik, hogy a zenés mulatságoktól tartózkodva, az ima csöndjében felnézzünk a keresztrefeszített Krisztusra, hogy bűnbánatot tartsunk, s ez által tökéletesedjék Isten és embertársaink iránti szeretetünk.

A mai evangéliumi szakaszban Szent Márk evangélista nagyon szűkszavúan beszél az Úr Jézus 40 napos pusztai tartózkodásáról, böjtjéről, önmegtagadásáról és a sátán általi megkísértéséről. Mindez a Jánosi keresztség után és a nyilvános működése kezdetén történt.
Jézus 40 napos böjttel és imával készült hivatása teljesítésére. Nekünk is a húsvét méltó megünneplésére, böjttel, imával és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával illik készülnünk.

Nagyböjt első vasárnapján, elmélkedésünk középpontjába, Anselm Grün, a nagy bencés lelki író segítségével a böjtöt szeretnénk állítani. A böjtöt, ami annyira ismerős számunkra, legalábbis mint fogalom, kifejezés, de lényege, tartalma annyira távol áll tőlünk és ezért, ha az előírásoknak kelletlenül engedelmeskedünk is, és a nagyböjt folyamán a pénteki böjtöt meg is tartjuk, mi papok, szerzetesek és hívek, akkor azt nagyon felszínesen és rutinosan tesszük, nem figyelve annak lényegére, céljára.

Elgondolkodtató, hogy valahányszor megfeledkezik az egyház saját értékes hagyományairól, mások kezdik felkarolni azokat. Így van ez a böjttel is. Az egyház a kezdetek óta ismeri a böjt gyakorlatát. Már az első évszázadokban megállapította szabályait. Napjainkban azonban olyannyira visszaszorultak a böjti előírások, hogy szinte érvényüket veszítették. Ugyanakkor az orvostudomány újból fölfedezte a böjt gyógyító hatásait.

A keresztény böjt elértéktelenedésének egyik oka, hogy manapság a böjt valódi értelméről keveset, vagy éppen semmit sem tudunk és a böjtöt csupán lelki útként értelmezzük, amely képes belső megtisztulást, belső szabadságot eredményezni és az Istenhez vezető lelki utak elmélyítéséhez vezetni. Ez talán azért van, mert az idők folyamán elválasztottuk egymástól a testet és a lelket.
A böjtölés így tisztán lelki folyamattá vált. A lelki böjtöt hangsúlyoztuk, ami alatt az evilági dolgoktól való szabadságot, lelki megtérést és megújulást értettük. Majdhogynem megvetően tekintettünk a tisztán testi böjtre, s közben észre sem vettük, hogy a testi böjtöléssel együtt eltűnt a böjt lelke is.

Az ősegyháznak a böjtöléssel kapcsolatos tapasztalatai segíthetnek bennünket abban, hogy újból megértsük a böjtöt, mint hitünk és imádságunk egyik kifejezési módját, mint olyan imamódot, amelyben összekapcsolódik a test és a lélek imája.
Az ősegyház nagy alakjai, az egyházatyák és a régi szerzetesek megmutatják, hogy a böjt a test és a lélek gyógyszere

Míg az antik korban, a primitív népeknél a böjtölésnek mindenekelőtt a démoni befolyástól kellett megóvnia az embert, addig a görög filozófiai iskolák nemcsak a démoni befolyás elleni védelmet várták el a böjttől, hanem a szellem megtisztulását, a belső elégedettséget, szabadságot és boldogságot is.

Lássuk akkor, hát, hogy mi is a keresztény böjt.

Az ószövetségben úgy értelmezték a böjtöt, mint az Istenhez intézett kérést, mint annak jelét, hogy imádságukat komolyan gondolják; másrészt, pedig mint vezeklési és bűnbánati gyakorlatként éltek vele. Isten bocsánatát és segítségét kérték, ha bajban voltak, mert a külső szorongattatás számukra mindig az engedetlenség következménye volt. Így a böjttel fejezték ki a megtérési szándékukat, hogy visszatérnek Istenhez.
Mindezt az egyházatyák is hangsúlyozzák írásaikban, a régi szerzetesek számára nyilvánvaló összefüggés állt fönn a test és lélek között. Ha a test elhájasodik, a lélek is hájas és tompa lesz. A sok evés és ivás csökkenti az ember szellemi éberségét. Szerintük testi és lelki egészség egyetlen egészet alkot.

Nagy Szt. Athanász írja: „Nézd csak, hogyan hat a böjt: Meggyógyítja a betegségeket, kiszárítja a testből a fölösleges nedveket, kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek, megtisztítja a szívet, megszenteli a testet, végül pedig elvezeti az embert Isten trónja elé... Nagy erő a böjt és nagy sikerekre vezet”.
A böjt során tehát kiválnak a káros anyagok a testből és megszabadul a salaktól, és ez által bizonyos betegségektől is. Szent Athanász, azonban nem áll meg a böjt tisztán testi hatásánál, hanem beszél a lelkiekről is. A böjt kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, és nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek. Vagyis a böjt megtisztítja a testet és a lelket is. Ő úgy értelmezi az embert, mint test és lélek egységét. Számára a gondolatok tisztasága és a test egészsége szorosan összefüggnek.
Ha fontos számomra a test egészsége, ügyelnem kell arra, hogy jó gondolataim legyenek. És megfordítva, nem várhatom el, hogy szellemem világos legyen, ha teletömöm a testet étellel, itallal.

A böjtnek fontos szerepe van a bűnök elleni harcban is. A régi szerzetesek kipróbált eszközként vetik be a böjtöt, hogy kiharcolják tulajdonképpeni céljukat: szívük tisztaságát. Nyitottak akarnak lenni Isten számára, el akarják érni, hogy állandóan Isten jelenlétében éljenek, s hogy gondolataik és érzéseik mindig Istennél és Istenben időzzenek.
A szív tisztasága számukra azt jelenti, hogy belső nyugalomra, békére jussanak, azáltal, hogy szívüket egészen Istenre irányítják, s hogy az Ő Lelke teljesen áthatja őket. E cél eléréséhez a szerzetesek különféle eszközöket alkalmaztak: imát és elmélkedést, bűnbánattartást, hallgatást, kétkezi munkát, testvéri szeretetet, és böjtöt.

Szt. Athanász arról is beszél, hogy a böjt megszenteli a testet. A test a böjtölés által a Szentlélek templomává lesz. Áthatolhatóvá válik Isten Lelke számára. Az ember az Úré – nemcsak lélek, hanem test szerint is. A testünk mi vagyunk; nem csupán rendelkezünk a testünkkel. És ha meg akarunk nyílni Istennek, azt a testtel kell elkezdenünk. Ha az Úré akarunk lenni, ennek testileg is érezhetővé kell lennie.
A böjt „megszenteli a testet és végül elvezet Isten trónja elé”- mondja Szt. Athanász. Isten jelenlétébe helyez bennünket. Nyitva tartja azt a sebet, amely Isten felé lendít bennünket, nehogy elsietve másutt keressük vágyaink kielégítését: embereknél, vagy pedig e világ szépségeinél. A böjt testileg érezteti velünk alapvető rendeltetésünket: hogy úton legyünk Isten felé, mert belső nyugtalanságunkat, ürességünket, éhségünket egyedül Isten képes elcsendesíteni, betölteni, kielégíteni.

Az egyházatyáknál a böjt mindig olyan értelmezésben szerepel, amely eleve feltételezi a test és a lélek egységét. Sohasem csak a test egészsége vagy csak a lélek gyógyulása fontos számukra, hanem mindig a teljes ember. Ha az ember helyesen él, ha megfelelően odafigyel testére és lelkére, akkor egyben egészségesen is él. Ezért a böjt az egyházatyák számára sohasem pusztán külsődleges fegyelem, nem valami teljesítmény, amit fölmutathatunk Istennek, hanem olyan gyakorlat, amely által az egész embernek kell megfelelő állapotba kerülnie.
Ezért, „Ha olyan önmegtartóztatást és böjtöt akarsz gyakorolni, amely Istennek tetszik, akkor óvakodj minden rossz gondolattól és szótól, minden gonosz rágalomtól, minden ítélkezéstől, és ne nyisd meg füledet a gonosz beszédnek. Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától (2Kor 7,1), minden haragtól és irigységtől”- tanácsolja az öreg szerzetes.
Így a testi böjtölést szellemi böjtölésnek kell kísérnie, jobban mondva: a helyesen értelmezett testi böjt egyben mindig szellemi böjt is, azaz a rossz gondolatoktól, szavaktól, rágalmazástól, pletykától, ítélkezéstől, haragtól – vagy rövidebben a bűntől való tartózkodást is jelenti.
A szerzetesek a rossz gondolatok elleni küzdelmet értik szellemi böjt alatt. Ebben a harcban a szerzetes az aszkézis bevált fegyvereit veti be: a hallgatást, a kétkezi munkát, az imát, a bibliai és lelki olvasmányt, az elmélkedést és a testi böjtöt.

Itt szeretném idézni a nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát a már mondottakkal kapcsolatosan: szerinte az igazi böjt célja, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem, hogy megnyissuk szívünket Istennek és testvéreinknek. Fedezzük fel a keresztény böjt értékét és mély értelmét. Jézus így válaszolt a sátánnak: "nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten ajkáról való". Az igazi böjt tehát a valódi táplálékra irányul, ami azt jelenti, hogy a Mennyei Atya akaratát tesszük. A testi böjt Isten utáni éhséggé és szomjúsággá alakul át. Segít abban, hogy kerüljük a bűnt és megedződjünk a saját rendetlen vágyaink elleni küzdelemben.

Befejezésül leszögezhetjük, hogy a nagyböjt legigazibb célja előkészíteni a lelkeket Krisztus halála és feltámadása titkainak megünneplésére. A húsvét, amikor is ezt a nagy titkot ünnepeljük, jelentőségében felülmúl minden más ünnepet a liturgikus évben, és nagyon szigorú tisztasággal kell ünnepelni, mert nemcsak megváltásunk évi megünnepléséről van szó, hanem a misztériumban való részesedésről is.

A nagyböjt éppen a „szívnek és testnek” tisztaságát igyekszik kialakítani minden keresztényben, azt a tisztaságot, amely egyedül alkalmas a húsvéti titok befogadására.

Krisztus lett a mi példaképünk és vezetőnk a nagyböjt folyamán, amikor a Jordánban történt megkeresztelkedése után negyven napra visszavonult a pusztába. Számára a negyvennapi pusztai visszavonulás valóban arra a műre való előkészület volt, amelyet a Kálvárián kellett befejeznie. Ennek a műnek, vagyis a megváltás művének a kivitelezését akarta a Sátán az ő hármas kísértésével megakadályozni. Valami olyasmit akart kivitelezni, ami az első emberpár bukásához, bűnbeeséséhez vezetett. Jézus belépve az eredeti isteni tervbe, megbirkózott a Sátánnal, és így háromszoros győzelmével kijavította az első ember bukását.

Az Úr pusztai visszavonulása példája lett a keresztény Nagyböjtnek, amely annak misztériumát magában újra és újra át akarja élni. A keresztény tehát Jézust választja eszményképül és vezérül, s a szent negyven nap misztériumába arra készül, hogy Vele együtt belépjen a kereszt titkába.

Ezért kérjük/tük a mai szentmiseáldozat bevezető könyörgésében: „Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá”.

hétfő, február 12, 2018

Kovács Ákos: “itt még nem tartunk” - Anziksz

Tíz ötlet a 40 napra - Írta: Jakab Rita

Hamvazó szerdán kezdetét veszi a szent 40 nap. Az elcsendesedés, a befelé figyelés, a lassítás ideje ez. Remek lehetőség, hogy egymásra, Istenre egy cseppel több időt és energiát szánjunk, hogy húsvét ünnepén megújulva álljunk. Íme néhány gondolatindító a nagyböjtre:

Étkezésünk: a falánkok, habzsolók- egyenek kevesebbet: a kisétkűek, finnyáskodók, egészségüket elhanyagolók- egyenek többet, rendszeresebben, tudatosabban óvva testük épségét.

Életrendünk: a reggelente lustálkodók- keljenek öt perccel korábban; akik mindig elkésnek- legyenek ott mindenütt pontosan; a rendszertelenül élők- tervezzék meg napjaikat, tartsanak rendet időbeosztásukban.

Szenvedélyeink: a dohányosok- szívjanak kevesebbet; az alkoholt, édességet stb. kedvelők- mérsékeljék az italt, a nyalánkságokat; a gyorshajtók- közlekedjenek szabályosan: a sokat beszélők – néha hallgassanak el, s figyeljenek oda másokra; a hallgatagon, mogorván félrehúzódók- kedvesen szólítsanak meg másokat...



A folytatás itt érhető el, érdemes elolvasni és felhasználni az ötleteket.  

Barsi Balazs Nagyböjt bevezeto

vasárnap, február 11, 2018

Évközi 6. vasárnap - A jövő hét liturgikus programja az Esztelneki ferences templomban

1.    Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise.

2.    Hamvazószerdán délelőtt 10 órától mutatjuk be a szentmisét. A szentmise keretében hamvazkodási lehetőség lesz.

3.    Csütörtökön reggel ½ 8-tól van a szentmise.

4.    Pénteken délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság, és 5 órától szentmise.

5.    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise

6.    A jövő vasárnap rendes időben, délelőtt ½ 11-től végezzük a szentmisét, és délután 4 órától képes előadás tartunk a nagyböjtre való ráhangolódás céljával, amelyre mindenkit szertettel hívunk és várunk ide a templomba. 

Az Egyház arra szolit fel bennünket, hogy a nagyböjti szent időben tartózkodjunk a zajos, zenés, táncos mulatságoktól, március 8-án is (!).

Jó, ha tudjuk, hogy hamvazószerdán és nagypénteken szigorú böjt van, de a nagyböjt többi péntekén a hústól való megtartoztatás érvényes.

Dicséretes, ha e kötelező előírásokon túl több önmegtagadást is vállalunk, ha többet imádkozunk, és gyakrabban teszünk jót rászoruló és nélkülöző embertársainkkal!

szombat, február 10, 2018

péntek, február 09, 2018

HÁZASSÁG HETE 2018

Kedves házaspárok!
Idén a Szerelmi Hétpróba vár rátok! Ebben az évben is szeretettel hívunk benneteket arra, hogy ezekben a napokban kitüntetett figyelmet szenteljetek egymásnak és kapcsolatotoknak.
Ehhez kívánunk kapaszkodót, támpontokat adni nektek a Szerelmi Hétpróba (letölthető PDF) által. Szánjatok időt kapcsolatotok építésére, és ajándékozzátok, lepjétek meg egymást szeretetetekkel!
http://online.fliphtml5.com/hovn/fqrj/
sz. István

Itt egyszerűbb elérni a fenti anyagot: SzerelmiHétpróba2018

szombat, február 03, 2018

„Nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a kereszten függő Isten”. - Évközi 5. vasárnap

A mai szentírási részek az örökös emberi problémával foglalkoznak, a szenvedésre irányítják a figyelmünket, s ennek kapcsán az élet értelmének a kérdését vetik fel és azt üzenik, hogy ez a földi élet nem minden. A mi testi-lelki szenvedésünket is csak a hit segítségével az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni. Hogy ez így igaz, arról tanúságot tettek az általam is ismert kaplonyi deportáltak, akikről ma megemlékezünk, és akikkel volt szerencsém beszélgetni, de akik közül már sokan hazatértek az örök hazába.

Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi szenvedések tömegétől elnyomott, és szorongatott emberiség jelképeként áll előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem adta föl a reményt, nem esett kétségbe.
A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy mi mindenen ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, hanem vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű maradt Istenhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül.
„Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot”(Jób 7,6-7). Ez a sóhaj, reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyitja meg.

A szentleckében Szent Pál apostol megosztja a korintusi hívekkel értük érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet: az Evangélium nem csak kedves olvasmány, hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell hogy legyen.

Az Evangélium ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege vesz körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat meggyógyított…” (Mk 1, 32-34).

Az Úr Jézus tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk.
Jézus, hogy az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre, értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat.

Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit kórházat, ahol úgymond kötelező „hálapénz” nélkül gyógyít, nem „rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése…
Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a szenvedést, sőt még meg sem magyarázza, DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten.

A szenvedő Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti meg a szenvedést, de vigaszt fűz hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi azt. Ezért mondja Avilai Szent Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.

Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot, hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul. Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni.
Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést, megtanít, hogyan lehet azt reménnyel és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje.

Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki lázas betegen feküdt. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.

A továbbiakban az evangélista leírja, hogy amikor beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”.

Érdemes megfigyelnünk a mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon. Figyeljük csak meg, hogy mi a helyes sorrend a hívő ember életében: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor én. Ez hitünk három egymást követő lényeges, fel nem cserélhető mozzanata.

Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.

Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megélhetjük. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére. A jólét is Isten ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott ki bőségesen az evilági javakból, azaz jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).  

Harmadik az Én! A személyes ima, azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban azok, akik szóltak Jézusnak a beteg asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított.

Ma rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, köztük különösképpen az üldözött keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottakért. Imádkoznunk kell a még élő és a már elhunyt deportáltakért, hogy leljenek örök békét Istenünk boldogító jelenlétében. Imádkoznunk kell a helyi közösség testi, lelki, és erkölcsi szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink, fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek előtt. Imádkoznunk kell az árvákért és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden napján! Imádkoznunk kell azokért, akik ártatlanul kerültek a börtönökbe, hogy minél előbb szabadulhassanak. Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik és ez által veszélybe került a család egysége, békéje… Röviden, mindenkiért, de leginkább azokért, akik a legjobban rászorulnak imáinkra.

Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek szentségét.

Az Úr Jézus tanításából és életpéldájából kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét, természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy utat készítsünk az Evangéliumnak.

Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést, reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához, Istenhez. Ámen.

csütörtök, február 01, 2018

Napi gondolatok: Csak Isten égő gyertyájaként sikerülhet az életünk!

A kép forrás helye
A mai napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony, avagy Urunk bemutatásának ünnepén egyházunk kettős eseményre irányítja a figyelmünket. Ünnepli 40 nappal az Úr Jézus születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ünnepli és hálát ad az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért is. És emlékeztet arra a sok Istennek szentelt férfira és nőre, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban követhessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.
Az ünnep mai elnevezése – „Urunk bemutatása” – azt az evangéliumi eseményt idézi föl, amikor „fölvitték a kis Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint azt a törvény előírta” (Lk 2,22) és arra utal, hogy az „Örök Világosság”, Jézus Krisztus elindult földi útjára, hogy találkozzon és meghódítsa az emberi szíveket. Tehát az emberek közé és az emberekért jött. Így a keresztény élet, sőt a szerzetes élet is mindig ott születik, ahol egy ember vállalja az Úrral való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Éppen ezért a mai ünnep azt sugallja minden kereszténynek, hogy menjenek Krisztus elé, vagy pontosabban jöjjenek Krisztus elé az Isten házába, mert itt megtalálják az eukarisztikus áldozatban, s köszöntsék, mint Üdvözítőjüket, ajándékul ajánlják fel neki hitüket és lángoló szeretetüket, amint Simeon és Anna tették, hogy aztán ne karjukba vegyék, hanem szívükbe fogadhassák Őt, a szentáldozásban.
Igaz, ez a találkozás és a szerinte való élet nem könnyű, ahogy nem volt könnyű a Jézusé sem. Már a gyermek Jézus, élő jele a megváltásnak, sőt maga az élő váltságdíj, aki feláldozza értünk magát, hogy Simeon szavaival élve „minden nemzet számára világosság legyen”. Nekünk Jézus áldozatával kell egyesítenünk a miénket, és úgy kell fölajánlanunk a mennyei Atyának. Így leszünk Jézus testvérei, a megváltás részesei „egy és ugyanazon atya, gyermekei”, akik élvezik Isten Fiának támogatását, mert ő tud „segíteni azokon, akik kísértéssel küzdenek, mivel maga is kísértést szenvedett” (Zsid 2,18).

Ennek az áldozatvállaló életnek szimbóluma a megszentelt égő gyertya. Gyertyát azért gyújtanak, hogy világítson a szobában lévők számára. Üzenete pedig, hogy mi is égő gyertyaként, Krisztus fényével világítsunk a sötétségben élő embertársainknak. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: „ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14) – mondta apostolainak. Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az „Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként, az Ő kimondhatatlan ragyogásának világosító visszfényeként sikerülhet az életünk.
A keresztény ember számára a gyertya, amit a mai napon megszentelt az Egyház, Krisztust jelképezi, akitől természetfeletti fényünket nyerjük.
Az ember a megszentelő kegyelem által öltözködik Isten fényességébe. Ez először a keresztségben történik meg, de sajnos ez a fényesség a bűnnel elveszíthető. Tehát a keresztény ember számára igen fontos Pál apostol figyelmeztetése: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,8). Sőt a keresztény ember számára a krisztusi tanítás ez: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat” (Mt 5, 16).

Talán ennek a tanításnak engedelmeskedve, ugyanakkor az Atya akaratát keresve szentelte életét sok férfi és nő Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választotta, hogy szorosabban kövesse Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, és így olyan jótetteket vitt véghez, amik által az emberek a mennyei Atyát magasztalták.

Harmincnégy évvel ezelőtt (1979) egy kicsiny, hajlott hátú, fakókék szegélyű szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici nő száriban, saruban, nem más volt, mint az azóta már boldoggá avatott Teréz anya Indiából, a nincstelenek, a betegek és haldoklók szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlévőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobel-békedíjért.
Egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a világ vezetőit. Igen, mert aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát Istennek.

E képből kiindulva láthatjuk, hogy miről is tanúskodik az Istennek szentelt élet, vagy, ahogy egyszerűen hívjuk, a szerzetesség.
De mi is a szerzetesség? Azt is mondhatnánk, hogy erő az erőtlenségben! A szerzetesség első, s talán a legszembeötlőbb vonása a hatalomról, az uralkodásról való lemondás. Ez az eszköztelenség Jézus szegénységét és szelídségét idézi. A szerzetes mögött nem áll egy világbirodalom ütőképes hadserege vagy a világbankok anyagi forrása. Szava és egész egyénisége mégis hatékony, amennyiben Krisztusnak, a „világ világosságának” a ragyogó visszfénye. Ebben az esetben olyan erő sugárzik belőle, amely áttöri a közöny és a cinizmus falait. Minden nehézség ellenére meggyőz arról, hogy képes jót tenni, igaz életet élni, és hogy az emberiség sebei gyógyíthatóak…
A szerzetes vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Mert a megszentelt életet élő ember – lakjon akár a sivatag magányában, vagy a zajos városok kelős közepében, Istent keresi az ember világában.
Szerzetes testvéreink, nővéreink – mint Teréz anya is – arról számolnak be, hogy meg is találják. „Nem vagyunk igazi szociális munkások – mondja Teréz anya. - Az emberek azt gondolhatják rólunk, hogy szociális munkát végzünk, de valójában szemlélődők vagyunk a világ kellős közepén. Mert napi huszonnégy órában Krisztus testét érintjük”- a kitaszítottakban, a rászorultakban.
A szerzetes tehát az ember világában Isten közelségében él. Úgy él Isten jelenlétében, hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, Isten jelen van és engem is meg akar szentelni. 

Az Isten jelenlétében való életvitel, nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló életforma, hanem mindenki számára elérhető. Huszonnégy óránk van Krisztus jelenlétében élni, akár szerzetesek vagyunk, akár a világban élünk, tehát neked is, nekem is.
Próbáljuk meg, próbáld meg te is elvinni Istennek ezt a jelenlétét a családodba, a munkahelyedre, mert az a család, amely együtt imádkozik, az együtt is marad, mert az a munkaközösség, amelyben Isten jelen van, ott segítőkészség, egyetértés és béke uralkodik.
Az Istennek szentelt ember – mindannyian azok kellene, hogy legyünk –, egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra.
A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik.

Szent Ferenc atyánk zseniális meglátása volt – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette idejét arra, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint tulajdon apja, hanem csak félreállt és másképpen kezdet élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”. És így, egy olyan forradalmat, egyházat, s kereszténységet megújító lelkiségi mozgalmat indított el, ami 800 év távlatából is érezteti hatását az ő életpéldáját követő fiai és leányai által.
A különböző szerzetes közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából forrásoznak, majd ezt a tapasztalatot élik meg e világi tevékenységükön keresztül. Isten a pusztai magányban vagy a betegekben, a tudatlanokban, a szegényekben, személyesen szólította meg őket. Személyes válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.

Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.
A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett társadalomnak nem jut ereje és figyelme. A szerzetesek egyszerre küldöttek és jelek, sokszor az ellentmondás jelei, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a megszentelt élet világnapjának lényege, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladatként, szerzetesek és világiak számára egyaránt: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat”. Ámen