Oldalak

szombat, június 23, 2018

„Készülődjetek, közeledik uralkodótok”.- Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szt. János, akinek ma születés napját üljük az utolsó ószövetségi próféta. Nagyobb, mint összes elődei együttvéve. Mert nemcsak prédikált a Messiásról, akinek el kell jönnie, hanem ujjaival rá is mutatott arra, aki már eljött. Tehát azért olyan nagy, mert az Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak volt az előfutára.

Előfutárnak nevezték a régiek a hírvivőt, a követet. A király látogatása előtt érkezett a városokba, hogy megmondja az embereknek: „Készülődjetek, közeledik uralkodótok”. Keresztelő János Jézus közeli érkezését jelentette be. Szent feladata volt, melyet csak szent ember teljesíthetett.
Nem csoda tehát, ha élettörténete és tanítása nem ment feledésbe. Ugyanúgy terjedt, mint Jézus gyermekkorának története. Életrajzát egykori hívei tovább adták és kiegészítették színes csodálatos eseményekkel. – A Lukács-evangélium szerkesztője pedig – éppen úgy, mint Jézus gyermekkorának történetét – Keresztelő Jánosét is összegyűjtötte és beledolgozta művébe. Egymás mellett összeillően olvasható a két csodálatos gyermek története.

Az evangélium tanúsága szerint János éppen úgy, mint a többi ószövetségi szent, szigorú önmegtagadó életet él. A pusztában nevelkedett (nagyon valószínű, hogy a Qumráni közösségben, mely egyfajta szerzetes közösség volt az ószövetségben), a legegyszerűbb ruházata volt és étrendje is a szigorú önmegtartóztatást tükrözte. Istennek szenteli egész életét. Viszonzásul Isten igen nagy emberré teszi. Hatása lesz szavainak. Hallgatnak rá a jó szándékú emberek. Kemény, önmegtagadó élete, szigorúan hangzó prédikációi, amelyekben bűnbánatra és a Messiás közeli érkezésére irányítja a figyelmet, igen sok embert vonzottak. A hozzá tóduló tömeget a Jordánban, a bűnbánat fürdőjében keresztelte meg.

 Sok hallgatója és híve Messiásnak tartotta őt. János azonban úgy viselkedett, mint igazi próféta. Nyíltan bevallotta, hogy nem ő a Messiás, hanem csak szolgája. Ennek ellenére is rendkívül népszerű volt. Tanítványainak megmutatta az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit, a kiválasztottakat átengedte Jézus követésére, mert most már neki beteljesült a küldetése. (Jn 3, 30)
Nem finomkodott, mindenkihez szólt előkészítő küldetése. Heródesnek is szemére vetette bűneit. E miatt sorsa a börtönbe vettetéssel és lefejezésével teljesedett be, vértanú lett. Jézus a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg Jánosról.

Keresztelő Jánostól tanuljuk meg a helyes sorrendet. Életünkben első helyen Isten álljon. Azaz Isten, aki magának teremtett bennünket, akinek emlékezetében él a nevünk. Utána következünk mi, emberek. Sajnos vannak, akik megfordítják a sorrendet. Én, és csak azután Isten. Mindig baj adódik, ha így gondolkodik valaki. Milyen szépen tanít Jézus: „szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod”.
Vajon, azáltal, hogy valaki Istent tartja a legfontosabbnak az életében, az kisebb lesz? Tévedés! Az ilyen embert az Isten magához emeli, lélekben naggyá teszi. Az ilyen ember megtalálja élet-hivatását, és ez boldoggá, kiegyensúlyozottá teszi őt. Viszont azaz ember, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes megváltója, Istene, barátja, mindene az hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása. Márpedig aki nem találja meg élethivatását itt a földön, annak céltalan, értelmetlen, üres lesz az élete, ami automatikusan hiányérzetet szül és nyugtalansággal, boldogtalansággal jár.

A másik lényeges dolog, amit Keresztelő Jánostól meg kell tanulnunk, az előfutár szerepének a betöltése. Keresztelő János Krisztus tanújaként mutatkozik be: eleven hitével, szigorú életmódjával, önzetlenségével és szeretetével azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot az Igazságról, hogy mindenki higgyen általa (Jn 1,17).
A keresztény elsődleges feladata, Jánoshoz hasonlóan Krisztusra mutatni, Krisztushoz vezetni az embereket: példaadó élettel és hitelt érdemlő szavakkal. Viszont e feladatának csak akkor tud eleget tenni, ha élete igazi és egyetlen főszereplője maga az Isten lesz.

Életállapotának megfelelően tehát minden keresztény meghívást kapott Krisztus követésére, az életszentségre és az apostoli tevékenységre. Minden keresztény arra hívatott, hogy a szíve mélyén hallgassa Isten szavát, azt megvalósítsa életében és átadja testvéreinek. Keresztelő Szent János ezt a lehető legtökéletesebb módon valósította meg, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk, bátran követhetjük útmutatásait, mert általuk biztos lesz a Krisztussal való találkozásunk.

Minthogy e feladat teljesítése nem könnyű dolog, a mai szentmisén arra kérjük Istent, segítsen nekünk. Segítsen bennünket a helyes sorrend felállításában és megvilágosító kegyelmének elfogadásában, hogy minden élethelyzetben fel tudjuk ismerni az Ő közeledését, meghallhassuk hívását, és arra szerető szívvel válaszoljunk.

szombat, június 16, 2018

Isten országa azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit - Évközi 11. vasárnap

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.
Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak, a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt.

Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.
Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a búzamag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).
Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.
Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.

Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.
Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.
Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.
Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.
Az Isten országa bennünk, bennem, és általam valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.
Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért az igazi honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki egy-egy liter tejet, élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...
Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.

Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is mehet be abba.

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.
Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a föld-feletti életének milyensége.

Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

A messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számit! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

Az igazi nagy szerelem…- Imre atya írása Stuttgartból

Mikor láttam, hogy idegen vagy, odamentem hozzád, mert azt hittem: az elsőáldozók egyikének vagy a rokona. Nem, válaszoltad kissé belepirulva, először vagy itt, mert rokonaidhoz jöttél, és azok azt ajánlották, hogy nézz be a katolikusokhoz, mert ott sok hozzád hasonló fiatal is meg szokott fordulni. Mikor azt kérdeztem, hogy kit ismersz a jelenlévők közül, akkor szégyellősen megingattad a fejed, s azt mondtad bizakodóan: Még senkit, de úgy látod, lesz itt kit megszólítanod… Még hamar elmondtad, hogy két gyermekre vigyázol, és nagyon szereted, amit csinálsz…, de láttam, hogy elharaptad a szót, mert nem akarsz azonnal kitárulkozni.

Én azonban, mint minden ilyen alkalommal, tőled is megkérdeztem: – Csak ennyi?
Meglepődtél, s mert azt hitted, beléd látok, és még elmondtad azt is, hogy épp egy kapcsolatod ment otthon tönkre, mert – bár nem volt a legrosszabb, de – nem érezted magad benne szabadnak…

Ekkor már bántam, hogy ennyire intim dolgokról kérdeztelek (holott nem tettem, csak te értetted félre a kérdést…), és mert nem akartam előtted a mindentudó szerepében tetszelegni, csak annyit válaszoltam neked: Istennek erre is gondja lesz, meglátod!

De mert nem akarok mindent Istentől elvárni, különösképpen ilyen fontos emberi sorsforduló alkalmával, mint a párkapcsolat, na meg aztán mégis csak konkrétabb választ is szeretnék neked adni az imánál, amit azóta érted is ég felé küldözgetek, hadd üzenem meg neked, hogy szerintem, ha egy kapcsolatban az egyik fél mindenképp felül akar kerekedni a másikon, abból csak pokol lesz és nem a remélt mennyország.

Aztán hadd ajánljam neked és a hozzád hasonló, „igazi szerelmet” keresőnek a világhírű argentin pszichoterapeuta, Jorge Bucaynál (*1949) veretes sorait, amelyek talán segítenek abban, hogy megértsd: milyen partnert is kellene keresned?

„Azt szeretném, hogy meghallgass – anélkül, hogy azonnal ítéletet mondanál fölöttem.
Azt szeretném, hogy megmond a véleményed – anélkül,  hogy azonnal ’jótanácsokat’ osztogatnál nekem.
Azt szeretném, ha bíznál bennem – anélkül, hogy előtte valamit is elvárnál tőlem.
Azt szeretném, ha segítenél nekem – anélkül, hogy helyettem döntenél.
Azt szeretném, ha törődnél velem – anélkül, hogy háttérbe szorítanál.
Azt szeretném, ha látnál engem – anélkül, hogy magadat keresnéd bennem.
Azt szeretném, ha átölelnél engem – anélkül, hogy belém fojtanád a lélegzetet.
Azt szeretném, ha bátorítanál engem – anélkül, hogy valamire rákényszerítenél.
Azt szeretném, ha szorosan tartanál engem  – anélkül, hogy visszatartanál.
Azt szeretném, ha megvédenél engem – anélkül, hogy hazudnál nekem.
Azt szeretném, ha közelednél hozzám – anélkül, hogy betolakodóvá válnál.
Azt szeretném, ha felismernéd, mi nem tetszik neked bennem – és mégis elfogadnál, s nem  akarnál megváltoztatni!
Azt szeretném, ha tudnád: ma számíthatsz rám. Minden feltétel nélkül.”

Még csak egy saját papi élettapasztalat, mielőtt elbúcsúznék így, írásban is tőled: Az igazi „nagy szerelem” az, amely először nem is látszik annak, azután azonban nő és nő,
és abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben a másikból a legjobbat előszeretjük, kicsalogatjuk és „kiszeretjük”…

Ilyen igazi nagy szerelmet kíván neked és minden hozzád hasonló, őszintén kereső fiatalnak,

szeretettel,
Imre atya

Stuttgart, 2018-06-09.

Forrás:  http://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/az-igazi-nagy-szerelem/

szombat, június 09, 2018

"Ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket" – Évközi 10. vasárnap

A Teremtés könyvéből vett első olvasmányban (Ter 3.9-15) a szent író elmondja a bűnbeesés következményeit, vagyis hogyan „játszotta el” az első emberpár: Ádám és Éva a paradicsomi boldogságot.
A férfi és a nő semmibe vette az isteni parancsot, miszerint nem szabad enniük a tiltott fa gyümölcséből, ezért Isten felelősségre vonja őket. Ádám nem vállalja tettének következményét és Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberiséget. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a sátánt szimbolizáló kígyót elítéli, sejtetni engedi, az emberek üdvösségét: „Mivel ezt tetted… Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja a kígyónak.

Ettől a pillanattól kezdve a gonosz lélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony, vagyis Mária ivadéka véget vet a sátán hatalmának.

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák és hatalmát a gonosz lelkek fejedelmének, Belzebub befolyásának tulajdonítják, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni őt a hallgatóság előtt.

A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).
A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonosz lelket.
A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk 3,28-29).

A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből.
Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást; az az Isten, aki azt kívánja tanítványaitól, hogy hetvenszer hétszer bocsássanak meg egymásnak, vagyis végtelen sokszor, nem is szűnhetne meg felajánlani a megtérő bűnösnek az irgalmasságot. Éppen arról van szó, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.

A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. Jó megfontolnunk, hogy a kárhozatba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve – a régi mondás szerint.

Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban.

Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.
Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból, egy közösség tagjai közül "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez, rokonaihoz, szomszédjaihoz stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni, megbocsátani.

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki, a fiúi együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. Amely a törvényben nem a tartalmat, a lelkiséget igyekszik meglátni, hanem csupán a betűknek akar eleget tenni, és amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (Mk 3,35).
Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.

A mai evangéliumi részlet (Mk 3,20-35) tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.
Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.

Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
A keresztény, a Krisztus-követő pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – olykor keresztutat is jelenthet. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja, amit a szentleckéből (2 Kor 4, 13-5,1) olvastunk fel, hogy az ő érdemei által „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan örök”.

Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen.

Ninh Duc Hoang Long döntős produkciója – Erkel Ferenc Bánk bán – Hazám,...

vasárnap, június 03, 2018

Római Riportok - 2018. június 3.

Úrnapi körmenet: Esztelnek – Szent György templom


.
A többi kép idekattintva látható.

Amikor a vasárnap elveszti vallási jelentést… - Évközi 9. vasárnap

Jézus hívja tanítványait: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit”! (Mk 6,31) Az ünnepi pihenés nem tétlenség, hanem lelki töltekezés: erőgyűjtés a további munkára, fizikai értelemben, de lelki értelemben is. Azonban szeretet nélkül és szív nélkül nem lehet ünnepelni. „Újholdjaitokat és zarándoklataitokat egész szívemből gyűlölöm”(1,14) – mondta Izajás próféta az Úr nevében. Az az ünnep, amelyik csak eszem-iszomból áll, nem ünnep. Nem vasárnap az, amelyikből nem jut egy órácska a szentmisére, amelyikből nem futja egy-egy fontos látogatásra, a rokoni, baráti kapcsolatok ápolására, a szeretet gyakorlására.

Az Úr napjának megszentelése kiváltságos helyet foglal el a Szentírásban. Lehetőséget ad a csendre, az imádságra, az áldozatbemutatásra, a pihenésre, de a rokoni, baráti kapcsolatok ápolására és a szeretet gyakorlására is. A Második Törvénykönyvből ezt olvastuk: „Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked. Hat napig dolgozz, és végezd a munkád. A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé” (5, 12-14).
Vannak helyek, tárgyak, emberek, amiket, és akiket különös módon Istennek szentelünk. Ugyanígy Isten is az idő folytonosságából úgyszólván „kivett” bizonyos napokat, mert ezeket Neki kell szentelni, fönntartani. Így, „megszentelni” a szombatot, annyit jelent, mint a többi naptól elválasztani, megkülönböztetni, és Istennek szentelni.
A szent szöveg az okot is megjelöli: ezen a napon kell megemlékezni Isten népének juttatott nagy jótéteményeiről; ezek között első helyen a „húsvét” áll, azaz az egyiptomi rabságból való szabadulás. A megemlékezésnek köszönetnyilvánítással, hálaadással és a hűség ígéretének megújításával kell folytatódnia.

Az Újszövetségben a régi húsvétot új váltja fel: Krisztus húsvéti misztériuma, vagyis az a tény, hogy Jézus föltámadt a halálból, elsőszülöttként a halottak közül, hogy minden ember fölé odanyissa az örök üdvösség égboltját.
A régi szombat tehát átadja helyét az Úr napjának, a vasárnapnak, a Feltámadás áldott napjának. A keresztény vasárnap Jézus Húsvétjának, a szeretet és az üdvösség misztériumának emlékezete, hálaadás mindezért a szentmiseáldozat, a legmagasabb rendű istentisztelet által.
A szombat a hatnapos teremtéstörténet szerint a világteremtés zárónapja volt. Az, hogy Jézus ura a szombatnak, azt jelenti, hogy ő nemcsak a teremtést teljesíti be, hanem újat, minden teremtett jónál nagyobb jót ad nekünk: mégpedig magát Istent.

A szombat a visszatekintés napja, a vasárnapból előre nyílik kilátás: az új égre s új földre, Pál apostol szavaival élve, amelyeknek megalkotása húsvét hajnalban kezdődött s ma is folytatódik.

Nem csak azzal szenteljük meg a vasárnapot, hogy semmi fizikai és szellemi munkát nem végzünk ezen a napon. A nem-dolgozás lényege, hogy ez ünnep: találkozás Krisztussal. Vele találkozunk a szentmiseáldozat Igéjében és az Oltáriszentségben, de embertársainkban is, akik talán épp most, vasárnap szorulnak rá segítségünkre.
Tehát a mindennapi munkától való tartózkodás egyszerűen előfeltétele annak, hogy az ember bensőségesebb párbeszédet folytathasson Istennel, emlékezetébe; idézze szeretetét és kegyelmeit, fokozott vággyal és reménnyel forduljon az örök javak felé, Isten szaváról elmélkedve megerősítse lelkét, nagyobb lendülettel folytassa útját az égi Haza felé, a szeretet gyakorlása által.

Amikor a vasárnap elveszti ezt a vallási jelentést, többé már nem az, aminek lennie kellene, nem „az Úr napja”, hanem olyan nap, amikor az ember kedvére kitombolja, kidorbézolja magát, vagy pedig egyszerű formalizmussá, üres hagyomány tiszteletté válik.
Utóbbival, a formalizmussal kapcsolatban egy ortodox teológus figyelemreméltó története pont arra világít rá, amit itt és most szeretnénk megérteni: „Egyszer egy szent embert kerestek meg és megkérdezték: Miért van az, hogy azok, akik nagyon vallásosak – akik böjtölnek, templomba járnak, gyertyát gyújtanak, ikonokat csókolgatnak – miért van az, hogy ezek csak gonoszabbak lesznek és semmit sem javulnak? A válasz nagyon egyszerű, felelte a szent ember: ezek az emberek igazából nem Istent keresik. Valami másra vágynak – bármi másra, ami lehet a prófétaszerepben való tetszelgés vagy a boldog élet, az egészség, a gazdagság és a bölcsesség. Létezik lelki kapzsiság, lelkifösfénység is. Még az is előfordul, hogy a szentség kedvéért akarunk szentekké válni, és nem Isten szeretete miatt. Így válnak tisztátalanná kívánságaink… Olyan könnyű mást kívánni, mint Istent”.

Vallásgyakorlatunkban a böjt, önmegtagadás, épp úgy, mint az Úr napjának megszentelése, önmagában nem lehet cél, hanem csak eszköz a cél elérésére. A cél itt az, hogy kifejlesszük önmagunkban a személyes, élő kapcsolatot Istennel. A cél, hogy önmagunkban elmélyítsük az Istenhez ragaszkodó lelkületet, ami lelki erővel, békével, s örömmel tölti be szívünket, s ennek következtében majd alá fogjuk tudni rendelni a testet, élvezetet, és világot.
Az üres formalizmus, az öröm s a lélek nélküli böjtök és ünnepek farizeusi lim-lom, ez mind nem tökéletesség. Mintha csak azt mondaná Jézus: én mindent e szempont alá foglalok; a böjtöt, az ünnepet is engedelmes lélekkel végzem, de csak a több lélekért, a tisztultabb, istenesebb lelkületért.

Az ősi törvényt megújítva Jézus kijelentette, hogy ő a szombat fölött is tekintéllyel rendelkezik. Amikor megvédte tanítványait, akik éhségük csillapítására szombaton búzakalászt morzsolgattak, ezt mondta: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk2, 27).
A szombat az emberért van, hogy a lelke felüdüljön; szükségeit azonban szombaton is kielégítheti az ember. A szellem sohasem töri össze az embert, s intézményei szolgálják fejlődését s boldogságát.

Az „Úr napjának megszentelése” ne betű, hanem szellem legyen, s akkor az Isten szeretetében nemes szabadságra szert tett ember intézkedik benne s megteszi azt, amit az Isten gondolatai szerint való élet s annak szükségletei kívánnak. Jézus tehát megtanít a törvényt tökéletesebben felfogni, s helyesebben magyarázni.
Az Úr napjára vonatkozó törvénynek az ember lelki javát kell szolgálnia, ennek eszköze pedig az Istennel való bensőségesebb kapcsolat nem csupán az egyéni, hanem a közösségi istentiszteletben is. Testi-anyagi javát azzal kell előmozdítania az embernek, hogy megfelelő pihenőt biztosít magának, és a testvéri szeretet műveinek szenteli magát.

Amikor Jézus kijelentette, hogy ő „ura a szombatnak is”, elvetette a farizeusok szűk látókörű értelmezését, ugyanakkor figyelmeztette tanítványait, hogy ezt a napot szabadon, az ő tanítása és példája szerint ünnepeljék meg. Ő minden habozás nélkül szombaton is meggyógyítja „a béna kezű embert” (Mk 3, 1). Nem törődik a farizeusok rosszakaratú magatartásával, megmutatja, hogy nemcsak szabad jót tenni szombaton, hanem az Úr napjának megszentelését a szenvedő testvérek könnyítését célzó tettekkel kell teljessé tenni.