Oldalak

vasárnap, november 30, 2014

Ó, jöjj, ó jöjj, Emmánuel – Advent

waiting-on-the-lord1
Istenem, „nélküled elveszünk”, „szükségünk van rád”, „nagyon várunk rád”, „cselekedj az életünkben”, „nélküled elfonnyadunk, mint az őszi levelek”, „fordulj felénk és ne hagyj el minket, gyere le az égből.” Advent I. vasárnapján újra csak visszagondolunk arra az érzésre, amelyet Izajás próféta a mai első olvasmányban elénk tár. Ez ezek a mondatok akkor csengenek fel szívünkben, amikor rádöbbenünk, mennyire rászorulunk Isten szabadítására. Ez az első szeretet alapja, amelyet Jézus a Jelenések könyvében említ. Ha meg vannak bennünk ezek az érzések, akkor szívből tudjuk várni Jézus Krisztus eljövetelét. Izajás próféta a Szabadító első eljövetelről szól. A második eljövetelre váró keresztényekben azonban szintén ez az érzés van, amelyet a Zsoltáros oly szépen mondd: Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek. Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje.” Ez a várakozó és bizalommal előretekintő érzület az, amely képessé tesz bennünk arra a virrasztásra, amelyre a mai Evangéliumi szakasz buzdít bennünket. Virrasztásunkkal megtestesítjük a várakozást és az Istenben való bizalmat, hiszen kifejezzük, hogy hisszük el fog jönni, és érdemes rá várni. Mikor érezhetjük ezt az érzést a való életben?

Az írás további része a következő linken olvasható:  Ó, jöjj, ó jöjj, Emmánuel – Advent

Vigyázzatok és virrasszatok! – Advent első vasárnapja - hanganyag

Adventi koszorú készítés - Kaplony - Szilveszter archívum
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény is valamilyen eszméhez vagy eszményhez, egészen pontosan Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.

szombat, november 29, 2014

Vigyázzatok és virrasszatok! – Advent első vasárnapja

Mi már az első adventnek, a Krisztus-várásnak csak az emlékét ünnepeljük. De várjuk Krisztus második eljövetelét, illetve a vele való találkozást, amikor ítéletet tart felettünk. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakaszban a figyelmeztetés, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”(Mk 13, 33-37)
Igen, a mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges programja a virrasztás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.

Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötrött szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”

Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…

„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény is valamilyen eszméhez vagy eszményhez, egészen pontosan Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat.  Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.

A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás, a vigyázódás.

Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeret-vizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia. Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben él. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.

Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk. Rendületlenül, állhatatosan.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem idealizálja a jövőt.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az Isten országáért. Úgy fáradozni, hogy nem aggodalmaskodva a mai feladatoknak megfelelni. Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk.

Vajon tudomást szereztünk-e már valóban arról, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?

„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt krisztuskövetésben bontakozhat ki.
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és tiszta szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak: ennek a politikába (nem az igazi közügyekbe) belegabalyodott világnak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja!

Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.

Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk egyenetlenségeinket. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk. Érnünk kell. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi hajnalok, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

Adventi imádság:

Urunk, Jézus Krisztus,
várjuk eljöveteled, várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban
és bent a szívünkben!
 
Várjuk eljöveteled,
mert ebben a hazug világban
egyre inkább az igazságra éhezünk.
Annyi igazságtalanság sújtja a népeket
és az embereket.
 
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elvesztettünk!
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet
megtapasztalhassuk életünkben!
Kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

(Jürgen Moltmann nyomán)

Advent

Már a Teremtés könyvében olvassuk a Kígyónak szól az Úr: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba”. Évezredeken át várják az ígért ivadékot. Mind többet írnak, szólnak róla a próféták. Sőt sokan értelmezik is a saját képzelődésük szerint az ígéret teljesedését, azaz jön majd a nagy király, minden népet Izrael szolgájává igáz és búsás gazdagságot teremt nekik. Megszületik az ígért Messiás. 

A jelek? Istálló, menekülés, Názáret, a betlehemi kisgyermekek megölése, majd tanítása és csodái ellenére kereszthalál. Nem ismerték fel. Miért? Mert azt várták, akit elképzeltek, nem azt, akit Isten a prófétákon és Keresztelő Szent Jánoson keresztül előre megmutatott. Hamis ismeret, hamis várás, elvetés, megölés.

Ismerem-e a Szentírás betlehemi gyermekét? Eléggé ismerem-e tanítását, életét? Ismerem-e művét a Megváltást, az egyházat, a szentségeket? Követem-e életemmel, amely apostoli tanúságtétel lehet mindenki előtt hitemről? Ismerem-e, teljesítem-e, amit tőlem elvár?

Az idei advent programja legyen: megkeresem a Szentírásban a róla szóló jövendöléseket. Hittel olvasom el életét, tanítását, csodáit, halálát, feltámadását.

Felkészülök, hogy olyan hittel és lelkesedéssel térdeljek elébe Karácsonykor, mint a pásztorok és a napkeleti bölcsek. És tiszta lélekkel, értelmi hitem mellett, hitvalló cselekedeteimet, főleg az Isten és emberszeretetemet adjam igazi ajándékul Néki.

Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a jóakaratú embereknek!

Gyulay Endre

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

vasárnap, november 23, 2014

Jézus Krisztussal lehet ma is találkozni – tanulságos történet


Jézus Krisztussal lehet ma is találkozni, és ebben nincs semmi rendkívüli. Nem rendkívüli ez a találkozás abban az értelemben, hogy az ember a testi érzékszervekkel semmi rendkívülit nem észlel, a lélek mégis olyan élményben részesül, mely felülmúl minden addig ismertet. Ebben a találkozásban megnyílik az ember szeme egy másik, a fizikainál összehasonlíthatatlanul szebb világra.
            
Ez a találkozás rendszerint váratlanul történik, de vannak szükségszerű előzményei. Egy olyan ember találkozását hozom fel példának, aki kortársunk és könyvben írta le Jézussal való találkozását.
            Ő egy koreai férfi, akit Paul Yonggi Cho-nak hívnak. Saját vallomásából idézek:
          
"A koreai háborút követő zűrzavart a megélhetésért küzdők sokaságában éltem át. Szegény, de kitartó lévén, naponta többféle állást is betöltöttem. Egy délután magántanítóként dolgoztam. Egyszerre csak ömleni kezdett valami a mellkasomból, és annyira megtöltötte a számat, hogy fulladozni kezdtem tőle. Amint kinyitottam a szám, vér ömlött belőle. Megpróbáltam elállítani a vérömlést, de az csak folyt tovább a számból meg az orromból.... Tizenkilenc éves voltam... és haldokoltam. Az orvosi vizsgálat diagnózisa: "gyógyíthatatlan tüdőbaj. ....Három, legfeljebb négy hónapja van még hátra. Menjen haza fiatalember. Egyen, amit csak megkíván. Búcsúzzon el a barátaitól." - mondta a kivizsgáló orvos.
            Teljesen egyedül éreztem magam, reménytelenül. A halálra felkészülten, három hónapra szóló naptárt akasztottam a falra. Mivel buddhista nevelésben részesültem, minden nap imádságban kértem Buddhát, hogy segítsen rajtam. Állapotom azonban egyre romlott. Föladtam Buddhába vetett hitemet.... Ekkor kezdtem el segítségért kiáltani az ismeretlen Istenhez.
           
Néhány nappal később egy középiskolás lány látogatott meg, és beszélni kezdett nekem Jézus Krisztusról. Értelmetlennek találtam a Jézusról szóló történeteit. Örültem, amikor elment. Másnap azonban újra visszatért, és jött egy héten át minden nap. Már annyira ingerelt a jelenléte és a zaklatása, hogy durván ráförmedtem és követeltem, hogy ne jöjjön többé, hagyjon békét. De ő nem távozott és nem is haragudott meg. Egyszerűen letérdelt és imádkozni kezdett értem. Nagy könnyek gördültek végig az arcán. Amikor a könnyeit megláttam a szívem mélyéig meghatódtam. Ez a fiatal lány különbözött a többitől. Ez nem betanult vallásos történeteket ismételgetett nekem, hanem élte azt, amit hitt. Az ő szeretetén és könnyein keresztül megéreztem Isten jelenlétét.
            
A lány a Bibliát ajánlotta nekem. "Kutassa az írásokat!" - mondta. "Ha hűségesen fogja olvasni, megtalálja benne az élet igéit." Eleinte nem értettem a Bibliát, olyannak  tűnt, mint egy telefonkönyv, tele ismeretlen  nevekkel. Aztán rátalált egy kulcsfontosságú mondanivalóra: a Biblia egyre Jézus Krisztusról, Isten  Fiáról beszél.
            
A halál  közelsége ráébresztett arra, hogy nekem valami nagyobb dologra van szükségem, mint egy vallásra vagy egy filozófiára: valami olyasmire, ami még az emberi lét megpróbáltatásai iránt érzett szimpátiánál is nagyobb. Nekem egy személyre volt szükségem, aki részt vállalna a küzdelmeimből és a szenvedéseimből, és győzelemre vezetné az életemet.
            
A Bibliát olvasva fölfedeztem, hogy az Úr Jézus Krisztus ez a személy.
            Mivel bizonyossá váltam afelől, hogy Jézus Krisztus él, és mivel megragadott a szolgálatából áradó életerő, letérdeltem előtte. Megkértem Krisztust, hogy jöjjön a szívembe, adjon nekem üdvösséget, gyógyítson meg, és mentsen meg a haláltól.
            Azonnal megtelt a szívem az üdvösség örömével és Krisztus bűnbocsánatának a békességével. .....
           
Attól a naptól kezdve úgy olvastam a Bibliát, ahogy az éhhalál szélére jutott ember eszi a kenyeret. A Biblia szolgáltatta az alapot mindahhoz a hithez, amire szükségem volt. Hat hónap alatt meggyógyultam.
            Azóta hirdetem Jézus Krisztus dinamikus evangéliumát. Az a lány, akinek még a nevét sem tudtam meg, megismertette velem a legdrágább nevet, amellyel valaha is találkoztam.
           
Azt kérem a köztünk jelenlévő Krisztustól mindenki számára, hogy legyen része a  vele való találkozásnak ebben az élményében, és érteni  fogja, hogy kicsoda a Názáreti Jézus, érezni fogja, hogy le kell borulni előtte, és tudni fogja, hogy miért király Ő.”

„Én kaptam minden hatalmat” – Krisztus Király vasárnapja - hanganyag

... a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk.

Hódolatunk, tiszteletünk, iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot...

Krisztus Király

„Én kaptam minden hatalmat” – Krisztus Király vasárnapja

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
Krisztus király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve azt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények hittel vallották, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor, amiről a mai evangéliumi szakasz beszél, a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.
Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szent Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom megnyilvánulásaihoz.

A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalmon lévők uralkodni akarnak, saját akaratukat érvényesíteni mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretnék fitogtatni, bizonyítani erejüket.
Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljövetelét kérjük a Miatyánkban: jöjjön el a te országod, azaz Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Az evangélium szerint, Krisztus Urunk megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének, nincs alkalmas fedél a fejük felett, ami megvédhetné az időjárás viszontagságai ellen.
A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban a meggyengült idősek, az ágyhoz kötöttek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megromlott, megfogyatkozott.

Amikor Jézus az utolsó ítéletről szól, akkor arról beszél, hogy a végső napon aszerint fogják az embert jobbra, vagy balra állítani, hogy adott-e az éhezőnek enni, a szomjazónak inni, a mezítelent igyekezett-e fölruházni és a beteget, börtönben lévőt meglátogatni. És azt mondja, hogy amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, vagy amit tőle megtagadtatok, tőlem tagadtátok meg.
A hagyomány ezt elsősorban a jótékonykodásnak, a klasszikus értelemben vett karitatív igyekezetnek a szentesítéseként szokta értelmezni. Pedig a keresztény hagyomány ezt az utolsó ítéletről szóló krisztusi szót abban az értelemben is szokta értelmezni, hogy aki a szegény jogaiért küzd, az voltaképpen Krisztus jogaiért küzd, és aki egy olyan társadalom megteremtésén munkálkodik, amelyikben az ember nem szorul rá arra, hogy mezítelenségéből más alkalmi jósága emelje ki, az Krisztusért fáradozott és ugyanúgy vagy még inkább várhatja azt a bizonyos jutalmat, amelyről Krisztus beszél.
A legszegényebbek közé állt, hogy azt mondhassa: amit az ember a legszegényebbért tett, azt érte tette.
Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, akár alkalmi jótékonysággal, akár pedig valamifajta olyan erőfeszítéssel, amely egy igazságosabb társadalmat, közösséget teremt meg, vagy intézményesen segít a rászoruló embereken és jutatja őket emberibb élethez.
Igen, Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, de Jézus arról is beszélt, hogy a kárhozat lesz annak a jutalma, aki nem tett semmit a szegényért, sőt még inkább annak, aki az rászorulót kizsákmányolja, a szükségben lévőt kihasználja, s visszaél a védtelen, a szegény élethelyzetével.
A Második Törvénykönyvben ez áll: a „szegény és nélkülöző munkás bérét… ne tartsd vissza… Különben az Urat hívja ellened, s bűn nehezedik rád”(MTörv 24, 14-15). Szent Jakab apostol így figyelmeztet: „Rajta… jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! … Vagyonotokat gyarapítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe”(5, 1–4).
Milyen jó lenne, ha a mai modern társadalom rabszolga tartói, megszívlelnék a biblia üzenetét, ha nem is a szegények iránt érzett felelősségükből, de legalább saját lelkük üdve, boldogsága miatt.

Isten Fia alázatban és szenvedésben szabadította meg az Atyától rábízott nyájat, de az idők végén majd dicsőséges Királyként tér vissza, hogy megítélje azokat, akikért meghalt a kereszten. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Milyen alapon fog ítélni? A szeretet alapján, mivel tanítását a szeretetben lehet összegezni, mivel üdvözítő művének mozgató ereje és célja a szeretet. Aki nem szeret, az akarattal kizárja magát Krisztus országából, s az utolsó nap csak megerősíti ezt a kizárást.
A szeretet alapján szóló ítélet nagyon egyszerű lesz. Nem a szavakra, hanem a tettekre kerül a hangsúly: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam, kitartóan és hűségesen ápoltatok… az igazságtalanság áldozata voltam és ti felkaroltatok, kizsákmányolt voltam és ti mellém álltatok, becsületembe gázoltak és ti szót emeltetek értem…”
Az Úr Jézus bár dicsőséges Király, mégsem felejti el, hogy az idők beteltével testvérünk lett Betlehemben, és kijelenti: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek… Jöjjetek, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

A szeretet, a keresztény élet öszfoglalata alkotja azt a feltételt, amely által beléphet valaki Krisztus országába, ami a szeretet országa. Aki szeret, annak nem kell félnie Krisztus, a szeretet Király ítéletétől.

Befejezésül elmondhatjuk, a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk.
Hódolatunk, tiszteletünk, iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot.
Ezért hangsúlyozza a Szentatya, Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesítésén” való fáradozás. El kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.

Ne feledjük, Krisztus szeretetének örökkévaló országa itt és most szövődik közöttünk, és hogy minden elmúlik, de „a szeretet és művei megmaradnak” örökre.

Szűz Mária, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.

péntek, november 21, 2014

Ne zsákolj!

4aaab51fa1577_featured_without_text_10_10_53_229_image32_407_20100623220944_960
Egyszer részt vettem egy középiskolai kosárlabda bajnokságon, ahol jegyzőként dolgoztam, így sok meccset láttam. Az egyik legemlékezetesebb dologról írok most.

Két fiúcsapat játszott egymás ellen a döntőbe jutásért. Az egyik csapat magasabb volt, a másik azonban fürgébb. A magasabb csapatban volt egy feltűnően nagy, aki elég jó játékos volt és a meccs előtt a közönséget azzal hergelte, hogy zsákolt egy néhányat, ami a kosárlabdában elég szép teljesítmény főleg egy középiskolai bajnokságon. Látszott rajta, hogy még nem olyan könnyedén megy neki a dolog, mint a TV-ben, de azért meg tudta csinálni.

Eljött a mérkőzés. A fürge és a magas csapat végig fej-fej mellett küzdött. Amit a fürgék gyorsasága és technikája elért, azt a másik csapat magassága miatt szintén meg tudta tenni. Néhány perc volt hátra a mérkőzésből és még mindig nagyon szoros volt az állás. Az utolsó percben a magas csapat 2 ponttal, azaz 1 kosárral vezetett. Nekik volt előnyük és pont kedvező helyzetbe jutottak. A zsákolni tudó fiút tudták egyedül indítani. Mivel a közönség tudta, hogy tud zsákolni, és látta, hogy nincs előtte senki. Elkezdett kiabálni: “Zsákolj! Zsákolj!”
A fiú kissé zavarba jött, de amikor látta, hogy üres a palánk és szabad az út, elkezdett gyorsítani. Ugrott, repült és repült és… szépen kipattant a gyűrűről a labda. Az ellenfél egyik játékosa elkapta és máris indult a visszavágás emberhátrányból. Az ellenfél egyenlített. A magas csapat kissé megszeppent, legfőképpen pedig az hökkent meg, aki zsákolni akart. A másik csapat azonban annál inkább küzdött. 1 perc volt hátra. Ismét a magas csapat kezdett. Az előbbi jelenet miatt azonban össze voltak zavarodva. Játszottak, próbálták a játékot, de nem ment. Előbb már a zsebükben érezték a győzelmet. Hiszen ők indítottak. A kezdés után nem tudtak pontot szerezni. A fürgék csapata azonban miután megszerezte a labdát, bedobott egy kosarat és nyert.

Elgondolkodtam a meccs tanúságán. Mit gondolhatott az edző? Mit gondolhattak azok, akik neki szurkoltak? Az edzők álláspontja ilyen esetekben általában egybehangzó. Jobb egy átlagosan megszerzett pont, mint egy szép mellédobás. Az edzője valószínűleg végig azon csikorgatta a fogát, hogy “Ne zsákolj, nehogy zsákolj!” Ugyanis ez egy nehéz dolog. A meccs végén a játékos ki van fáradva. Nem tud olyan nagy erőt kifejteni, mint pihenten. Megnő az esély a hibázásra.
Ami érdekes még, hogy mit élhetett át az a játékos, aki zsákolni akart. Valószínűleg nem az edző tanácsait forgatta a fejében, hanem szeretett volna a közönség kedvében járni.

Azért mondom el ezt a történetet, mert szerintem sokan vagyunk mi is így. Kedvében szeretnénk járni sokaknak, s ezzel elszúrunk dolgokat és lehetőségeket. Sokan küzdenek azzal, hogy az emberek nem tartják őket elég szépnek, jónak, okosnak. Sokan akarnak megfelelni másoknak, akik azt mondják rájuk, hogy “Vegyél divatos ruhákat, ékszereket, sminket!” vagy a férfiaknak, hogy “Gyúrd ki magad, olyan vagy mint egy szúnyog!”. A Mennyei Edző, Isten, szembe helyezkedik ezekkel a mások által ránk akasztott véleményekkel. Ahogy a kosaras esetében tisztán csak a saját edzője látott, úgy a mi esetünkben is Isten lát bennünket a legtisztábban. Biztosan megtapasztaltad már, hogy valamit elvárnak tőled az emberek, de amíg azokat teljesíted egyre szomorúbb és üresebb lesz az életed. A másikban keresed önmagad és közben elveszíted.

A Mennyei Edzőnk ránk akar kiáltani “Ne zsákolj!”. “Ne akard azokat az elvárásokat teljesíteni, amiket nem én adok, hiszen én tudom, hogy nem lesz jó vége. Ha távol kerülsz attól, amit én elterveztem neked, akkor nem csak te járod meg, hanem a csapattársaid, a körülötted lévők.”

Igen, nagy a felelősségünk, hiszen az életünk játéka az, amit játszunk. És mivel egy életünk van, nem árt komolyan venni. Viszont nem kell félnünk. Van, aki már lejátszotta előttünk: Jézus. És Ő az egyedüli, aki nyert, hiszen feltámadt. A győztes csapat a Katolikus Egyház, amely 2000 éve Jézus Edző szabályai szerint játszik. És lehet, hogy a szabályok követése nem jár azonnali elismeréssel, de tudjuk, hogy jobb pontot szerezni, mint szépen mellé dobni.

VATICAN: Úrangyala imádság (2014.11.16)

VATICAN: Általános kihallgatás - Ferenc pápa tanítása (2014.11.19)

csütörtök, november 20, 2014

„Templom és iskola” – ferences megközelítésben – harmadik rész - ferences pedagógia



2014. november 20-án, a Nagy Mózes esztelneki általános iskola adott helyet az egy-négyes pedagógusok módszertani napjának. Felső Háromszék eme részének több mint 50 pedagógusa vett részt a találkozón. A módszertani nap keretében került sorra a fenti címmel az alábbi három részes képes előadás.

„Templom és iskola” – ferences megközelítésben – második rész



2014. november 20-án, a Nagy Mózes esztelneki általános iskola adott helyet az egy-négyes pedagógusok módszertani napjának. Felső Háromszék eme részének több mint 50 pedagógusa vett részt a találkozón. A módszertani nap keretében került sorra a fenti címmel az alábbi három részes képes előadás.

„Templom és iskola” – ferences megközelítésben – első rész



2014. november 20-án, a Nagy Mózes esztelneki általános iskola adott helyet az egy-négyes pedagógusok módszertani napjának. Felső Háromszék eme részének több mint 50 pedagógusa vett részt a találkozón. A módszertani nap keretében került sorra a fenti címmel az alábbi három részes képes előadás.

kedd, november 18, 2014

Menj be Urad örömébe! Szent Erzsébet – évközi 33. vasárnap

Erzsébet legfőbb talentumai közé a szolgáló, a cselekvő szeretet tartozott, amely az ő Istenbe vetett igaz hitéből, biztos reményéből és tökéletes szeretetéből forrásozott. 
Most, születésének 807-ik évfordulója alkalmából érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi tette őt ilyen naggyá, miért annyira vonzó és népszerű ma is az ő alakja, nem csak népünk, hanem a különböző nemezetek között is?

 Azt hiszem, azért mert az Árpád-ház legsajátosabb hagyományát, az életszentséget vitte tovább, mint István király, Imre herceg, boldog Gizella, István unokahúga, Skóciai Szent Margit királyné, László király, s az ő lány Piroska, bizánci császárné lelkiségét. Mindezt azzal az egyszerűséggel tette, amely a szentet Istenhez köti...

Cselekvő szeretet - Toursi Szent Márton – 2014 – Csíkszentmárton

Ki is volt Szent Márton? Miért is tiszteli őt az Egyház, mi mindannyian, akik ma itt összegyűltünk?
Ő a testvéri, a szolidáris, a cselekvő szeretet példaképe, aki megosztotta köpenyét a koldussal.  

Ő a fiatal katekumen, hitjelölt, aki a pogányságból megtérve, alig tizenkét évesen is nagyon tudatosan készült a keresztség szentségének a felvételére.

 Ő a hitvalló, aki életének középpontjába Krisztus evangéliumát helyezte és óriási elszánással kötelezte el magát Krisztus követésére.  
Ő az, akiből felnőtt keresztényként szerzetes, pap, majd püspök lett. 
Ő az, aki személyiségével, magatartásával, cselekedeteivel hitelesen mutatta be a krisztusi életeszményt s püspökként gondosan vezette a rábízottakat...