Oldalak

kedd, szeptember 27, 2016

Zarvanytsya, a lelki kikötő - Európai Máriás Háló Ukrajnában

2016. szeptember 20–21. között került sor a nyugat-ukrajnai Zarvanytsyában a Mária- és nemzeti kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló évente megrendezett, tizennegyedik konferenciájára. A görögkatolikus szertartású zarándokközpont meghívásának a huszonegy tagot számláló szervezetből Czestochowa (Lengyelország), Csíksomlyó (Románia), Einsiedeln (Svájc), Knock (Írország), Levoca, azaz Lőcse (Szlovákia), Lourdes (Franciaország), Máriapócs és Mátraverebély-Szentkút (Magyarország), Vilnius (Litvánia) és Walsingham (Nagy-Britannia) képviselői tettek eleget. A csíksomlyói kegyhelyet fr. Urbán Erik templomigazgató, érseki helynök és alulírott képviselték.

Az Istenanya tisztelete az ukrán egyházi hagyományban témakörben megrendezett találkozó nyitányában ft. Ivan Sichkaryk, a rendező bizottság vezetője és a konferencia soros elnöke nm. és ft. Sviatoslav Shevchuk pátriárkának, az Ukrán Görögkatolikus Egyház elöljárójának az üdvözletét tolmácsolta, majd ft. és nm. Teodor Martyniuk segédpüspök köszöntötte a résztvevőket. Ezt követően – a konferenciák eddigi gyakorlatától eltérően – a rendező ország államelnökének, Petro Porosenkónak a köszöntő levelét ismerhették meg a kegyhelyigazgatók és -képviselők. Az elnöki levél megtisztelőnek nevezte, hogy Ukrajna lehet a házigazdája a rangos rendezvénynek, és világosan rámutatott arra, hogy az Európai Máriás Háló tagságának ukrajnai találkozója a rendező ország számára több, mint a résztvevők szakmai-spirituális tapasztalatcseréje; az elnök levelében annak a reményének adott hangot, hogy a konferencia a nemzetek és a vallások közötti megbékélést fogja szolgálni, és hazájának azt a törekvését, hogy a közeljövőben a béke és a nyugalom országa legyen.

A köszöntőszavak után egy rövidfilm következett, amely a Szűzanya zarvanytsyai kegyhelyének közel 800 éves történetét mutatta be, és amelyből Ukrajna több évszázados, viharos történelme is feltárult. (A zarvanytsyai kegyhely születéséről és történetéről a Csíksomlyó Üzenete 2016. őszi, Mária neve ünnepére megjelent számában olvashatnak az érdeklődők.) A film a görögkatolikus kegyhelyet görög- és római katolikus, ortodox és minden jó akaratú ember találkozási helyeként, a nemzet egysége szimbólumaként láttatta, és ezt igazolta a híveknek a kegyhelyen való állandó jelenléte, valamint a zarándokoknak az a tömege is, akik ugyanazon a napon, szeptember 20-án este azért zarándokoltak el Zavranytsyába, hogy virrasztásukkal méltóképpen felkészüljenek Kisboldogasszony (Julián naptár szerinti) ünnepére.

A zarvanytsyai zarándoklási szokásokat, az ukrán hívek lelki életét, ezen keresztül az ukrán nép mentalitásának, kultúrájának néhány mozaikját is felvillantó film bemutatását előadások követték, amelyek teológiai és történelmi távlatokba helyezték a látottakat. Ft. Ivan Sichkaryk Az Istenanya tiszteletének bibliai és liturgikus vonatkozásai, ft. Vitaliy Kozak Az Istenanya tiszteletének történeti áttekintése, nm. és ft. Teodor Martyniuk püspök pedig Az Istenanya tiszteletének lelki vonatkozásai címmel tartott előadást. Az elhangzottakból egyrészt Ivan Sichkaryk gondolata említésre méltó: a Szűzanyát az igaz emberség példájának, az isteni teremtés csúcsának, Isten anyjának nevezte, aki az irgalom kapuja minden hívő számára. Nem csoda, hogy tisztelete átszövi a teljes egyházi évet, ikonokon való ábrázolása pedig végigkövethető a művészettörténet évszázadain. Másrészt Teodor Martyniuk püspök megfogalmazása volt megszívlelendő, aki úgy fogalmazott, hogy Mária ajándék az emberiségtől Istennek, és fordítva: Isten ajándéka ő az emberiség számára, aki nem „szupernő”, hanem olyan valaki, aki a mieinkhez hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanakkor az egyetlen, aki az emberiséghez legközelebb állóként Ádám bukása után a legközelebb került Istenhez. A Szűzanya az egység szimbóluma, kapocs a keleti és a nyugati egyház között – hangsúlyozta az egyházfő –, hiszen mindkettő Istenanyaként tiszteli.

Az előadások után a minden évben szokásos beszámolók következtek, vagyis a tulajdonképpeni tapasztalatcserére került sor: a nemzeti Mária-kegyhelyek igazgatói és képviselői az elmúlt egy évben a kegyhelyükön lezajlott liturgikus eseményekről, az ott megszervezett kulturális rendezvényekről, az elvégzett vagy folyamatban levő fejlesztési munkálatokról számoltak be, és terveikről beszéltek. A jelentések sorából kiemelkedett a  lourdes-i vélemény, amely szerint a francia zarándokhelyen egyre több a „látogató”, mint a zarándok. Céljuk az, fogalmazott a kegyhely-képviselő, hogy a látogatókat zarándokokká „neveljék”, hogy Lourdes ne a vallási turizmus, hanem a lelki megújulást szolgáló zarándoklatok helye legyen, ugyanakkor a békéé és a biztonságé, aminek a megteremtése érdekében az utóbbi időkben végrehajtott franciaországi terrorcselekmények következtében kénytelenek voltak szigorú biztonsági intézkedéseket bevezetni. A francia hozzászólás nyomán a konferencia résztvevői megállapodtak abban: a kérdés aktualitása és egész Európát érintő volta szükségessé teszi, hogy 2017-ben a fatimai rendezésű találkozó egyik fő témája a kegyhelyek biztonsága legyen.

Az Európai Máriás Háló első napja Kisboldogasszony vigíliájának megünneplésével zárult. A Vasyl Semeniuk, Ternopil-Zborivskyi érsek-metropolitája által vezetett és számos pap részvételével koncelebrált istentisztelet jó alkalom volt arra, hogy a nemzetközi konferencia résztvevői megtapasztaljanak valamit az Ukrán Görögkatolikus Egyház életéből, a gyakorlatban lássák a zarvanytsyai kegyhely működését. A plébániatemplomban őrzött Szűzanya-kegykép eredetije előtti hódolat, a hívek ezreinek jelenlétében bemutatott legszentebb áldozat, a plébániatemplomtól a Zarvanytsyai Máriás Lelki Központig tartott gyertyás körmenet, a hívek ezreivel való közös éneklés és imádkozás, valamint a kegyhely területén az ukrán-orosz háborúban elhunyt ukrán áldozatok tiszteletére felállított emlékhelyen a lelki üdvösségükért végzett megrendítő énekes szertartás megértethette és megéreztethette még a más kultúrából, a vallásukat más rítus szerint gyakorlókkal is: Ukrajna a megrendült emberek, az orosz elnyomástól és az újabb pusztítástól félők országa, a hozzátartozóikat, a nemzetük fiait meggyötörten, fájdalommal gyászolók hazája. Gyászuk azonban nem reménytelen, hiszen emlékezésüket, a személyes és a nemzeti fájdalmat az Istenbe vetett hit, az Istenanya segítsége iránti bizalom, a méltósággal viselt élet értéke iránti elkötelezettség hatja át. Ennek a hitnek a megerősítéséért jönnek főként az ukrán hívek – görög- és római katolikusok, ortodoxok vagy más vallásúak – Zavranytsyába, amely számukra lelki kikötő, a nemzeti és a hitben megtapasztalt egység helye, ahol felüdül a test, megnyugvást talál a zaklatott lélek.

A konferencia második napján, szeptember 21-én folytatódott a tapasztalatcsere: a reggeli istentiszteletet követően a kegyhely-képviselők éves jelentéseinek ismertetése zajlott. Majd a Zarvanytsyához legközelebb eső nagyobb város, a szovjet uralom nyomait jó néhány épületének építési stílusával őrző, a modernizálódás, a nyugati hatás jeleit egy-két üzletének felhozatalával, néhány vendéglőjének berendezésével és a fiatalok okostelefon-használatával mutató Ternopil meglátogatása következett. A kétszázezer körüli lakóval rendelkező tartományi központ a vízesések városa. A vízesések jól mutatják-metaforizálják azt a két végletet, amely szerint az ukrán társadalmi rétegek polarizálódnak: a kevesek dúsgazdagságát, a középréteg ingatag helyét és helyzetét, valamint a társadalom több mint felét jellemző mélyszegénység elesettjeinek reménytelenségét. Ternopil megvillantott valamit abból a kontextusból, amely magyarázza a keresztény alapelvek társadalom- és embert megtartó erejét: a közelmúlt történései, az orosz föderációtól való szabadulás vágyának és az Európai Unióba való belépés távoli megvalósulásának álma között vergődve az átlag ukrán ember számára nem marad más, mint az Istenbe vetett hit és az Istenanya iránti tisztelet. S bár közeli és távoli múltja nem erre predestinálja (erről győzött meg a zarvanytsyai kegyhelyért egyik legtöbbet tevő Josef Slipiy pátriárka küzdelmes élete is, amelynek a zazdristi múzeum állított emléket), talán ő kiesdekli Szent Fiánál, hogy ez a sokat szenvedett népnek jobb, szebb jövője legyen, emberhez méltóbb körülmények között éljen. A zarvanytsyai kegyhely ezzel a meggyőződéssel és nyitottsággal, hittel várja a zarándokokat a Szűzanya kegyképéhez, a Máriás Lelki Központban található katedrálisokba, a keresztútra vagy a gyógyító forráshoz. A kegyhely őrzői, egyben a konferencia kiváló szervezői ugyanis vallják: zarándokközpontjuknak, akárcsak Európa többi Mária-zarándokhelyének, olyan szent helynek kell lennie, ahol intenzíven kell hirdetni az evangéliumot, és úgy hirdetni Isten irgalmasságát, hogy a zarándokok a kiengesztelődés szentségében megtapasztalhassák azt.

Az Európai Máriás Háló 2017-es találkozójára a portugáliai Fatimában kerül sor. A világhírű kegyhely a fatimai jelenések 100. évfordulója alkalmából szervezi meg a rangos nemzetközi rendezvényt.

Szöveg és fotó: Borsodi L. László

hétfő, szeptember 26, 2016

"Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét…" - Szentírás vasárnapja - hanganyag

Ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást. Szentírás Vasárnapja kapcsán, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette is gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz juthat, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, krisztusi módon szeretni, Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából erőt és megnyugvást meríteni!

szombat, szeptember 24, 2016

"Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét…" - Szentírás vasárnapja

fr. Szilveszter archívumából
Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egyik ismerősömmel, aki római katolikusból lett Jehova tanúja. Többek között azzal vádolta az Egyházat, hogy tagjait nem ösztönzi a Szentírás olvasására. Pedig, ő, aki ennek az egyháznak volt több mint 40 évig tagja tudhatta volna, hogy minden évben van egy nap, amikor rendkívülibb figyelmet fordítunk a Szentírásra, s ha netán máskor nem is, de legalább ekkor arra buzdítjuk a híveket, hogy törekedjenek minél inkább megismerni a Bibliát, naponta olvasni, s annak tanítását beépíteni az életükbe.
Igen, Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon a családban is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni a szürke hétköznapok közepette. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17), a hívőnek belőle kell élnie (Róm 1,16-17) – mondja Szent Pál apostol. Azonban a Biblia csak annak tárulkozik fel, azon ember számára válik értékké, erőforrássá, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje.
Mert a Szentírás nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek az emberhez intézett a szava. A Szentírás lapjain keresztül az élő Isten üzenetével találkozhatunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít minket.

Az Egyház két asztalról beszél, amiről táplálni akarja lelkiéletünket. Az Ige asztalánál, az ambonál a hívek, a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az oltárnál, az eucharisztikus asztalnál, „a hit szentségében”, az Oltáriszentség vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak.
Igaz, tehát azaz állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel kell tennünk! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be, valahogy úgy, mint az égő csipkebokrot, amikor az égi hang arra figyelmeztette Mózest, hogy vesse le a saruját, mert „szent ez a hely”.

A Szentírás tehát „Valaki”-nek, mégpedig Istennek a jelenléte közöttünk. Benne a mi Istenünkkel találkozhatunk, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet minket – ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kell olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre szükségünk is van. Hanem mindig az Úrral való kapcsolatot kell keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megismerhetjük, megszerethetjük Őt, hogy a Szentírás olvasása által egyre inkább elmélyülhet a Vele való személyes barátságunk.

Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő háromszemélyű egy Istennel, akkor ez a szöveg átitat bennünket, akkor meg fogjuk hallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba, vágyaiba, és ez által, egyre jobban meg fogjuk Őt ismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust – figyelmeztet Szt. Jeromos, a szentírás fordító.

Ha figyelünk Isten Igéjére, ez hatással lesz választásainkra és döntéseinkre. Vágyni fogunk arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha hittel elmélkedünk Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.”

Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet. Ennek segítségével tanított Ő szeretni és hinni a Szeretetben, a szeretet istenében. Ha már előfordult velünk, hogy elbuktunk, és lelkünket nagy sötétség borította el, akkor eszünkbe juthatott a tékozló fiúról szóló példabeszéd, amely lehetővé tette, hogy elhiggyük, Ő soha nem szűnik meg szeretni minket. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélhetjük benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja.
Vagy amikor viharok dúlnak az életünkben, eszünkbe kell jusson a Tibériás taván dúló vihar. És ismét tudatosíthatjuk magunkban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy „alszik” most a mi szívünk bárkájában is, de jelen van, és amíg Ő jelen van, semmi olyan rossz nem történhet velünk, ami kockáztatná örök üdvösségünket.
Vagy az anyagi javakhoz való viszonyulásunkban, éppen a mai evangéliumi szakaszban a szívtelen gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd add eligazítást. A példabeszéd nem a gazdagságot kárhoztatja, hanem a gazdagsággal való visszaélést és az ezzel járó veszélyt: az emberi érzéketlenséget, szívtelenséget.

Találkozásunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal segít felfedeznünk Istent a környező világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezhetjük az Ő jelenlétét a természetben, sőt a civilizáció és a kultúra területén is.
Vianney Szent Jánost például a bárányok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti őt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott. A hegyi patak zúgása az örök-életre szökellő „élő víz” forrását juttatta eszébe a Szentírásból. Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény az örök Világosság, Krisztus szimbólumává vált számára.

Befejezésül had mondjuk el, hogy a szentírásolvasás titka abban áll, hogy Isten szavából igazi erő árad. Isten szava maga, Jézus. Az Ő örökkévaló, szellemi lénye megtestesült, látható és érinthető lett. De Isten örökkévaló Fia bizonyos értelemben nemcsak Jézusban testesült meg, hanem szavában, a Bibliában is. Itt személyesen találkozhatunk a kinyilatkoztató Istennel és Fiával, Jézussal, aki szívünkhöz szól és a Szentlélek által a bensőnkben akar megérinteni bennünket.

Ha megengedjük, hogy személyesen szóljon hozzánk, akkor erő árad Belőle. Lelkünket megerősíti szava. Isten szava által nemcsak benső éleslátást, új bátorságot kapunk, hanem bizonyosságot is, hogy jobb legyen az életünk!

Ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást. Szentírás Vasárnapja kapcsán, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette is gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz juthat, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, krisztusi módon szeretni, Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából erőt és megnyugvást meríteni!

„Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét”- állítja nagy költőnk, Arany János. Érdemes elgondolkodnunk sok igazságot tartalmazó szavain.

Gondolatok a Bibliáról – Szentírás vasárnapja



"Miközben Isten igéjét olvasod, ezt ismételgesd magadban: hozzám szól, rólam beszél." 
Søren Kierkegaard 

"A Biblia figyelmes tanulmányozása megóv attól, hogy közönséges stílusú emberekké váljunk."
Samuel Taylor Coleridge

"A Biblia olvasása jobb hazafiakat, jobb apákat (anyákat) és jobb férjeket (feleségeket) nevel."
Thomas Jefferson

Sir William Jones (1746-1794), a legnagyobb nyelvészek egyike (28 nyelvet tanult), a Kelet nagy ismerője, brit orientalista és jogász:
"Rendszeresen és áhítattal olvasom ezeket a szent iratokat és véleményem szerint ennek a könyvnek... magasztosabb és szebb a nyelve, mint bármely más könyvé, bármely korban, bármely nyelven írták is azt."

Sir Walter Scott (1771-1832), skót író:
Mikor halálos ágyán feküdt, így szólt legidősebb fiához:
"Add ide a könyvet!"
- "Melyik könyvet?" - kérdezte a fia.
Erre Scott: "Egy Könyv létezik csak, amelyet 'a Könyv'-nek lehet nevezni, és ez a Biblia."

péntek, szeptember 23, 2016

Ferenc pápa saját kezű ajánlása az Assisi Szent Konvent szerzeteseinek: Közvetítsétek a békét!


A kisebb testvérek vendégségben - OSS_ROM
21/09/2016 16:06


„Kérem a mi Urunkat, hogy áldja meg ennek a konventnek minden testvérét. Töltse el őket békéjével olyan módon, hogy tudják átadni a békét mindnyájunknak, akik az ő testvérei vagyunk. Kívánom, hogy őrizzék meg a konventualitást, az együttélést és a minoritást, a kicsinységet, mert így képesek lesznek növelni az emberek közötti közösséget és kisebb testvérként a szolgálat példáivá lehetnek. Ezek a jókívánságai ennek a kisebb testvérnek és szolgának, Francesco, 2016. szeptember 20”.
Ezt a szöveget hagyta emlékbe kedden délben a Béke Imanap megkezdése előtt Ferenc pápa az Assisi Szent Konvent lakóinak vendégkönyvébe írt sajátkezű ajánlással – adta hírül szerdán a Konvent sajtófőnöke, Enzo Fortunato atya.

Kathy: A Te feladatod (fontos: VÉGIG kell nézni, 2 perc)

szombat, szeptember 17, 2016

Adj számot vagyonodról… - Évközi 25 vasárnap

A mai szentírási részek alaptémája a gazdagság helyes felhasználása. A gazdagság értelemszerűen magába foglalja mindazt, amivel az ember rendelkezik: anyagi javait, testi-lelki-szellemi adottságait, erejét, pozíciójából eredő hatalmát.

Az első olvasmányban (Am 8, 4 – 7) Ámosz prófétát halljuk, amint kemény támadást intéz a szegények pénzéből meggazdagodott gátlástalan kereskedők ellen, akik meghamisítják a mérleget, eladják a gabona ocsúját, növelik az árakat, kihasználják mások szükséghelyzetét. Azt is mondhatnák folytatva a próféta gondolat menetét, hogy azok ellen, akik Istentől kapott erejükkel, pozíciójukból származó hatalmukkal visszaélve durván belegázolnak mások lelkivilágába, elnyomják a kicsit, a védtelent, megalázzák emberi méltóságában a gyengét, az erőtlent, csak azért, hogy a szükségesnél jóval több anyagi javuk legyen, vagy esetleg úgymond egy „jót szórakozzanak” a kicsinyek, a gyengék, a védtelenek rovására.
A próféta kímélet nélkül leleplezi a visszaélőket és azok csalásait, durvaságát. Nem egyszerűen a szociális igazságosság, hanem Isten nevében teszi mindezt. „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban szűkölködőket – (bele gázoltok a kicsinyek személyi méltóságába, megalázzátok önérzetükben) –… Megesküdött az Úr… Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”(4. 7).
Ámosz próféta szerint a visszaélések, a szegények kárára elkövetett csalások és a védtelenek megalázása, kihasználása Istent sértik. Istent, Aki a gyámoltalanok, a szegények és a gyengék oltalmazója, „az árvák atyja, az özvegyek védelmezője” (Zsolt 68,6). Istent, Aki „a kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét” (Zsolt 72,13), „Mert a mindenség Ura senkitől sem tart, és nincs nagyság, amitől félne. Hisz ő teremtette a kicsit és a nagyot, és egyaránt gondját viseli mindegyiknek” (Bölcs 6,7), ezért azt parancsolta, hogy nagylelkűen kell bánni az ínségesekkel: „Nyisd meg kezed, és adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében” (MTörv 15, 8).

A vallást nem lehet a társadalmi igazságosság egy intézményévé lefokozni; a vallás feladata, hogy Isten nevében védje az ember személyi méltóságát, félelem nélkül hirdetve Isten parancsait a gazdagoknak és szegényeknek, a hatalmasoknak és a kicsinyeknek, az erőseknek és a gyengéknek egyaránt. Aki csupán emberi szinten akarja megvalósítani a társadalmi igazságosságot, homokra épít, mivel csak az a valódi igazságosság, ami Istenből ered és Őrá épül.

A csalók, a visszaélők elítéléséről szóló prófétai szöveg felkészít, hogy még jobban megértsük a hűtlen intézőt bemutató evangéliumi példabeszéd igazi jelentését (Lk 16, 1—13). Itt is csalásról, visszaélésről van szó, de most nem a szegények, a kicsinyek kárára, hanem egy nagy és gazdag emberére, aki javai tékozlása miatt elcsapja intézőjét. Ez pedig, hogy barátokat szerezzen magának, hogy legyen aki befogadja, miután elbocsátják az intézőségből, törvénytelen eljáráshoz folyamodik: önkényesen csökkenti gazdája adósainak tartozását.

A példabeszéddel Jézus egyáltalán nem dicsérni akarja az intéző rafinált becstelenségét – különben is a „mihaszna” jelzővel illeti (8) -, hanem azt akarja kiemelni, milyen nagy előrelátással biztosítja magának a jövőt. A hűtlen intéző dicsérete tehát nem az erkölcstelen cselekedetére, csalására vonatkozik. A dicséretet azért kapja a hűtlen intéző, mert határozottan tudott dönteni és cselekedni a végórában. Ezt világítja meg a következő mondata: „A világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál”(8). Jézus szomorúan állapítja meg, hogy a világ fiai – vagyis akik távol élnek Istentől, nem hisznek benne – sokkal okosabbak és serényebbek földi jövőjük biztosításában, mint a világosság fiai, vagyis a hívők, akik, bár hisznek Istenben, de csak kelletlenül és hanyagul foglalkoznak lelki ügyeikkel, nem nagyon nyugtalankodnak örök jövőjük miatt. Pedig a keresztényeknek is hasonló határozottsággal kellene cselekedniük, mint a hűtlen intézőnek, mert nekik nem állásuk forog kockán, hanem örök üdvösségük, örök boldogságuk.
Érdemes megszemlélni azt, hogy az emberek profán, pusztán evilági célokért hogyan tudnak küzdeni és hajtani, micsoda kitartással és határozottsággal, mindent föltéve egy lapra.

Az állhatatos cselekvésben és nem a tettekben kell követnünk a "világ fiait". Tehát nem abban, amit tesznek, hanem ahogy teszik. Mert ők hervadó koszorúért küzdenek, mi ellenben a hervadhatatlanért, az örök üdvösségért küzdjünk hasonló kitartással.
A mai példabeszéddel Jézus tevékeny elkötelezettségre és éberségre hív, emlékezetünkbe idézi, hogy eljön az utolsó nap, amikor mindenkinek azt kell majd hallania: „Adj számot vagyonodról” (2), a kapott talentumokról: hatalmadról, testi és lelki erőnlétedről, fizikai és szellemi képességeidről, adottságaidról…

A példabeszédet követő irányelvek azt akarják megértetni, hogyan kell a kereszténynek örök célja távlatában a gazdagságot, az élethelyzetből adódó hatalmat, testi és lelki erejét, fizikai és szellemi képességeit felhasználnia.

Az evangéliumi szakaszban a pénzt Jézus „hamis mammonnak” nevezi (9), mivel gyakran nem becsületes haszonból ered; használatában arra kell figyelni, hogy ne legyen az üdvösség akadálya, sőt segítsen annak elnyerésében. De ez, nem csak az ember anyagi javaira vonatkozik, hanem mindarra, amivel rendelkezik: testi-lelki adottságaira, erőnlétére, pozíciójából eredő hatalmára stb.
Az örök üdvösség elnyerésében segít, ha az anyagi javakat a szükségben lévők javára fordítjuk, vagy az erőnlétünket, hatalmunkat, befolyásunkat arra használjuk fel, hogy megvédjük a gyengét, az erőtlent, a védtelent… A keresztény így szerezhet magának barátokat, akik majd befogadják őt az „örök hajlékban”.
Ha az ember nem tud elszakadni önérdekétől, akkor a pénzkezelés, a hatalommal való élés, az erő felhasználása nehezen kivédhető kísértéssé válik a számára. Akár úr vagy intéző, akár főnök vagy alárendelt, akár idős vagy fiatal, akár férfi vagy nő, akár kisiskolás vagy „nagyiskolás” könnyen a pénz, a hatalom, az erő rabjává válik, ez pedig olyan gonosz zsarnok, hogy nem enged neki semmi szabadságot, legkevésbé azt, hogy Istennek szolgáljon.

Az imént felsorolt földi értékek nem haszontalan dolgok, sőt szükség is van rájuk a mindennapi élethez, de Jézus arra intette híveit, hogy vannak veszélyei ezeknek… Felfoghatatlan, hogy egy hívő annyira ragaszkodjon ezekhez, hogy még Istent is képes legyen eltaszítani magától. Ám elérkezik a pillanat, amikor ezek az értékek már Isten ellenségeivé válnak, és a hívő választás elé kerül: vagy Isten, vagy a földi értékek. Ha Isten mellett dönt, akkor tud veszíteni a gazdagságból, engedni a hatalmából, de ha mégsem, akkor biztos, hogy teljesen hátat fordít Istennek. De tudnia, kell, hogy akármennyi pénze, akármilyen nagy ereje és legyőzhetetlennek látszó hatalma is van, mégsem lesz, mert nem lehet soha igazán boldog.

Épen ezért nézzünk magunkba, és gondoljuk végig, jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat?
Ahol Istenre is gondolnak, ott mindig megfelelően használják fel ezen értékeket, de ahol Isten nem játszik fontos szerepet az emberek életében, ott az anyagi javakat önző módon használják fel, ott a kapzsiság nemcsak elhatalmasodik, hanem a határt sem akarja ismerni, ott az erő, durvaságba és erőszakba torkollik, a hatalom pedig igazságtalanságot és zsarnokoskodást szül…

Mind ennek elkerülése érdekében okosan kell felhasználnunk a földi javakat, a mulandó életet, hogy igaz, örök értékeket szerezzünk általuk, mert Isten azért adta a földi javakat, hogy örök üdvösségünk biztosítására használjuk fel azokat. Ne feledjük, a gazdagság lehet a jótékonyság forrása is. Sok embert áldottak már azért, mert szerette és segítette a szegényeket, az elesetteket, a gyengéket, aki örömét lelte abban, hogy másokkal jót tehetett. Ugyanakkor hálás volt Istennek is, mert ő maga nem szorult segítségre.

Ezért soha nem gondolkodhatunk eleget az Úr Jézus figyelmeztetésén: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak!” Mert, aki túlságosan belebonyolódik a Mammon szolgálatába, az már nem szolgálja Istent. Isten szolgálata nélkül viszont egy társadalom oda jut, ahová Ámosz korában jutott – a megsemmisülésbe.

A csodálatos nők

Amikor végigmegyek az utcán, sok szép, csinos lányt látok. A női szépségben van valami csodálatos, amely megragad bennünket férfiakat. Lehet úgy vagy vele: "na most újat mondtál, te blog író!" De a lényeg, amit mondani akarok, hogy egy fiú sincs oda annyira a flamingóktól vagy a szivárványoktól (legyen az akár dupla szivárvány), mint a női szépség csodálatos valóságától.  És ez így van jól.
A legtöbb esetben azonban - talán a média és a különböző trendek hatására - az a helyzet velünk férfiakkal, hogy a nem állunk meg a nőiesség csodálatánál, hanem élvezeti cikket akarunk csinálni belőle. Amikor hatással van ránk a női szépség, elfeledjük, hogy mik a határok és szabadjára engedjük magunkat. Így jött létre a pornográfia, amely nem áll meg az női szépség csodálatánál, hanem azt a leginkább arra használja, hogy önző módon élvezeti cikké alakítsa. De nem csak a pornó veszélyes, hanem a mai trend, hogy egy férfinak, miként "illik" tekinteni egy nőre. Általában azt tartja a világ férfiasnak, ha a nők szépségét egy szempontból, kizárólag szexuális téren vesszük figyelembe. Ebből a felfogásból ered például a következő mém. 

Dat (That) ass! Még az a segg! A kép mögött az a valóság áll, amikor egy srác felfigyel a női idomok szépségére. Ugyanakkor ott van benne az is, hogy mit csinálna vele. Szinte érződik a feszültség, hogy valami többről van szó. Nem a csodálat légköre lebegi körül a kép mondanivalóját, hanem egy rakás hirtelen beugró buja jelenet, hogy a fenékhez tartozó személlyel, mi fog történni az éjszaka során. A férfi "prédaként" tekint a nőre, akit kinézett magának. A "dat ass" mögött az van, hogy nem az emberi személy a fontos, hanem a külső. És ha jön másvalaki, akire szintén mondható, hogy "dat ass", akkor már az előző "dat ass" nem is annyira "dat ass". Szóval értjük. A női szépség felismeréséből így nem egészséges csodálat, hanem egy önző mentalitás alakul ki. Mit gondol az a férfi, aki így néz a nőkre? Hát, hogy a nők olyanok, mint a gyümölcsök, amelyek azért vannak a világban, hogy az ember megkívánja és leszakítsa őket. Szóval a "dat ass!" nem jó felfogás. Viszont ezzel szembesülünk életünk során. Azt mondják nekünk: "Ahhoz, hogy férfi légy! Ahhoz, hogy légy valaki, úgy kell tekintened a nőkre, hogy "dat ass"!" Ha valaki ezt nem követi a társaságban, azt mondják rá, hogy nem vagy férfias, vagy esetleg megvádolják, hogy nem is szereti a nőket. Pedig a "dat ass" kultúra nem a szeretetről szól.

Úgy látom, hogy kultúránkban elfelejtettük a nőket egészségesen csodálni. Elfelejtettük a határt, amelyet meg kell húzni, ha valódban szeretni akarjuk a nőket. A családból nem vesszük át, hogy miként csodál egy férfi egy nőt, mert sok apuka elfelejti csodálni a feleségét az idők során. (Ha a te apukádat nem láttad még elmerülni anyukád szépségében csak úgy egyszerűen, akkor valószínűleg, nehezen tudod elképzelni, hogy milyen érzés lehet ez.) A média eszünkbe sem juttatja, hogy a női szépség megigéző hatása nem feltétlenül kéjelgő gondolatokhoz kell vezessen.

Miért ne lehetne a következőképpen gondolkodni, amikor meglátunk egy szép lányt az utcán? "Hálát adok neked Istenem, hogy ilyen szépséget adtál a nőknek. Hálát adok, hogy férfinak teremtettél, és hogy férfiként ilyen varázslatosnak tartom a női szépséget. Hálát adok neked, hogy a szívem vonzódik a nőkhöz. Érzem a kísértést, hogy ennek a lánynak, aki most különösen tetszik, csak a testi oldalát értékeljem. Add meg nekem, hogy ez a vonzódás elvezessen oda, hogy őszintén meg akarjam ezt a lányt ismerni. Add meg, hogy ne tárgyként tekintsek rá, hanem testvérként, aki húgom/nővérem Krisztusban."

Egy ilyen imádság az ember szívét teljesen át tudja formálni. Amikor bevalljuk Istennek vonzalmunkat és esetleges helytelen beállítottságunkat, Ő képes gyógyítani, ha esetleg arra szoktattuk magunkat, hogy a "Dat ASS" mentalitással tekintsünk a nőkre. Nem a vágyak elfojtása kell itt. Ez nem természetes. Isten sem örülne neki. Arra kell törekedni, hogy a vonzalom helyes megértését megkapjuk. Idővel felismerjük, hogy a külső vonzalom a benső értékek megismeréséhez vezet el. A benső értékekre barátságot lehet alapozni. Elkezdhetünk mélyebben megismerkedni a számunkra vonzó nővel.

A barátság egyébként fontos, mert ez megadja a helyes légkört egy kapcsolathoz. Az ember a barátjának nem tenne rosszat, nem használná ki. Ha egy férfi őszinte barátságot tud folytatni lányokkal önös érdek nélkül, akkor olyan alapot teremt, amibe nehezen fér be a kihasználás és a "dat ass" mentalitás.

És ha a barátságban mélyebben megismertünk egy lányt. Történetesen olyasvalakit, akinek nemcsak a külső szépségét csodáljuk, hanem a benső értékeit is, a gyengédségét, a figyelmességét, szervezőkészségét, a szépérzékét, a stílusát, a humorát, a gondolkodásmódját vagy bármilyen benső értékét, ami számunkra fontos, akkor fel kell kötni a gatyát, férfiasan be kell vallanunk, hogy akár többet is el tudunk képzelni vele, és jöhet a következő lépés.

kedd, szeptember 13, 2016

Balzsam a léleknek... – Imre atya írása Stuttgartból

A nyáron, mint eleddig mindig, odahaza voltam. A pár hét úgy elrepült, mint az álom. Ha most fel kellene sorolnom, hogy milyen emlék maradt meg bennem erről a „vakációról”, nem sok minden jutna eszembe, annyira mindennapi és szokványos volt.
 
Azaz egy dolog azért mégis csak jobban megmaradt bennem, mint máskor: az a sok, remek emberrel való találkozás. Otthon, a templomban, az oda- és hazafelé vezető úton, rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél. És az a sok velük folytatott meghitt, legtöbbször a mindennapok gondjairól és örömeiről való – egy kívülről figyelő számára talán banálisnak tűnő – beszélgetés. Ismét megtapasztaltam, hogy az egymásra figyelés, a másik meghallgatása, a mások megértése, az egymással való őszinte beszéd csodát tud művelni! 

A visszafelé való úton aztán, amikor rendezgettem önmagamban az élményeket és eseményeket, azt gondoltam: milyen kár, hogy újabban olyan keveset beszélgetünk őszintén, szépen, egymásra figyelve... 

Milyen kár, hogy néha csak azért nincs időnk a beszélgetésre, mert „foglaltak” vagyunk: magunkkal és gondjainkkal vagyunk elfoglalva...
Milyen kár, hogy néha egyfajta szürőt teszünk a fülünkre, amely csak azokat a szavakat ereszti át, amelyek nekünk kellemesek vagy hízelgőek, véleményünket és igazunkat erősítik...
Milyen kár, hogy néha csak fél füllel figyelünk a beszélgető társunkra, vagy, mert nem érdekel a személye, vagy mert nem érdekel az, amit éppen mond...
Milyen kár, hogy néha beszélgető partnerünk szavába vágunk, neki fogadatlanul és azonnal jó tanácsokat osztogatunk, noha nem ismerjük eléggé a helyzetét és a problémáját...
 
Boros László (1927-1981) jezsuita teológus ezeket írja Jézus Urunkról: „Ami bennünket, még az evangéliumok felületes olvasása után is a legjobban meglep benne az az, hogy ... mindenkire odafigyelt és olyan intenzíven, mintha az illető egyedül lett volna az egész világon.”
És valóban! Jézusnak mindig volt ideje azok számára, akikkel éppen beszélgetett. Az Őt éjszaka felkereső Nikodémus számára épp úgy, mint a pogány kafarnaumi századosra, akinek fia – déltájban – halálán volt, vagy Zakeusra, a bűnös vámosra, akinek estére még a házába is betért...
 
Jézus mindenkire odafigyelt, mindegy, hogy ki volt az illető: írástudó vagy zelóta, farizeus vagy vámos, asszony vagy férfi, gyermek vagy felnőtt, szegény vagy gazdag, egészséges vagy beteg, derűs vagy szomorú. Senki sem volt számára nemkívánatos. Semmi nem volt számára érdektelen, amit ezek mondtak neki. Jézus Urunk mindenki számára jelen volt, és egészen rájuk figyelt!
 
Balzsam a lelkednek az olyan ember, aki képes téged odafigyelve meghallgatni.
 
Az ilyen ember minden szóra odafigyel, amit mondasz neki.
Nem szól közbe, nem tud mindent jobban, nem jön mindjárt ellenvetéssel, kritikával vagy javaslattal, hanem minden idegszálával azon van, hogy egészen felfogja azt, amiről beszélsz neki.
Beszélgetésetek közben az az érzésed, hogy Téged tárt karokkal és nyitott szívvel átölel.
 
A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember társaságában egyszerűen jól érzed magad.
A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember benned jó emlékeket ébreszt, előtted új lehetőségeket és megoldásokat tár fel, felszabadító önkritikára segít, és bátorító önmagadbanézésre tesz képessé...
A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember neked időt és teret szentel, sőt a beszélgetés idejéig egy meleg otthont teremt körülötted...
 
Egy ember ajándék neked, ha rád figyel,
És társaságában azt mondhatod,
Amit érzel és gondolsz.
Egy ember ajándék neked, ha szavai
Olyasmit mondanak,
Ami életutadat megvilágítja.
 
Ezt a csodát, Te is meg tudod tenni,
És akkor majd azt mondják rólad is:
Balzsam volt a lelkemnek!
 
Milyen gyógyító balzsam lenne a világnak, a környezetünknek, ha az elkövetkező napokban, egy-egy beszélgetés vagy találkozás után rólunk, rólad és rólam azt mondanák: Ez az ember balzsam volt a lelkemnek!
 
Sok ilyen beszélgetést és találkozást kíván minden kedves Hívének és Olvasójának,
szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2016. szeptember 7.

hétfő, szeptember 12, 2016

Ne hagyjátok a templomot, s az iskolát! – Szűz Mária szent neve

Kaplonyi Madonna - Szilveszter archívum
A mai napon ünnepli Egyházunk az Úr Jézus édesanyjának, Máriának neve napját. Szűz Mária szent nevének ünnepe egy történelmi eseményre vezethető vissza, bár korábban is megülték ezt az ünnepet. Ez a történelmi dátum 1683. szeptember 12-e, amikor Bécs városa fölszabadult a török ostrom alól, amit a Szűzanya közbenjárásának tulajdonítottak, s ennek tiszteletére rendelte el Boldog XI. Ince pápa ezt az ünnepet.
A Bécsnél aratott győzelmet a törökök fölött, három évvel később, 1686-ban követte Magyarország felszabadítása is, melyet szintén Mária közbenjárásnak tulajdonítottak.
Szűz Mária szent nevének kultuszát Közép-Európában főleg a passaui Mariahilf (Mindenkor Segítő Szűz Mária) tisztelete ihlette. Ugyanis Bécs ostroma alatt I. Lipót császár és udvara Passauba menekült, és a kapucinus kolostor eme kegyképe előtt könyörgött a szabadulásért. Mivel az örömteli esemény bekövetkezett, a Mária kegykép a győzelem szimbólumává lett és igen nagy népszerűségre tett szert.

A Szűzanya számunkra valóban a felszabadítást, a megmenekülést jelenti, hiszen őáltala áradhatott az isteni kegyelem Szent Fiában, Jézusban ránk. Ezért is kell, hogy különös szeretettel és hálával forduljunk feléje. Ez azonban azt is jelenti, hogy hálánk kifejezéseként valami rendkívüli, ugyanakkor mégis természetes ajándékkal kedveskedjünk neki nevének ünnepén.
Ez a "természetesen rendkívüli" ajándék pedig nem lehet más, mint az, hogy elhatározzuk, igyekszünk méltók lenni ahhoz a kitüntetéshez, amely azért ér bennünket, mert az ő gyermekének nevezhetjük magunkat.
Nem kell tehát valami hatalmas dolgot tennünk az ő köszöntésére, nem kell lehoznunk a csillagokat az égből, 'pusztán' keresztény, Krisztust követő módon kell élnünk otthon a családban, az iskolában, az utcán és a játszótéren egyaránt, mert ezzel szerezhetünk igazi örömet Neki, s üdvösséget magunknak.

Isten mindannyiunkat néven nevez, nevünkön szólít – teszi ezt akkor is, amikor mi a bűn által eltávolodtunk tőle. Meghívása örök és visszavonhatatlan – legfeljebb a mi válaszunk lehet végérvényes nem.
Máriát Isten nevén szólította Gábor angyal által, és Mária kimondta az igent Isten meghívására. Megtudta Mária, hogy ő kegyelemmel teljes, tehát bűn nélkül való. Ez a kijelentés nem indíthatta arra, hogy nemet mondjon.
Viszont amikor hittanórán megtanuljuk: Isten jónak teremtett minket, a keresztségben eltörölte az eredeti bűnt, és a szentségek által táplál, éltet minket, akkor annak tudatában kellene élnünk az iskolában, az utcán és a családban, hogy Isten meghívására mi sem mondhatunk nemet. Isten meghívása örök és nem veszti érvényét.

Válaszunkkal ne késlekedjünk, Máriához hasonlóan adjuk át magunkat Istennek, aki minket akart, létbe hívott, hogy "uralkodjunk" a teremtett világon. Viszont abban, hogy helyesen uralkodhassunk ebben a világban, vagy, ahogy a Biblia fogalmaz „uralmunk alá hajthassuk a földet”, azaz, hogy békében, szépen és boldogan élhessünk itt a földön, a templom és az iskola segíthet, értelmünk kiművelésével és lelkünk megnemesítésével, a keresztény értékek elsajátításával, a jó és a rossz közötti különbség tétel megtanulásával.

Mária, akinek neve napját üljük a mai napon, ami egybeesik szerencsés módon az iskolai év kezdésével, élete végén megdicsőült, hiszen Isten felvette a mennybe testével-lelkével együtt. Igenje miatt. Igenje és kitartása, Istenhez való hűsége miatt.
Ő mondotta a szolgáknak a kánai menyegzőn, amikor az Úr Jézus a vizet borrá változtatta, hogy: „Tegyétek, amit Fiam mond.” Nem saját magát helyezte középpontba, hanem tudta, hogy kiválasztottsága Jézus miatt történt meg. Mária nem volt büszke igenjére, nem hangoztatta igenjének gyümölcseit. Alázatban megmaradt Isten szolgálóleányának, aki azt tette, amit Fia, és az ÖRÖK ATYA FIA mondott.

Kedves Gyerekek, Diákok, hiszem azt, hogy az iskolai év végére ti is meg fogtok „dicsőülni”, azaz jó eredményeket fogtok elérni és sok sikerben lesz részetek, ha a Szűzanyához, Máriához hasonlóan ti is igent mondotok Isten akaratára, veletek kapcsolatos tervére és megteszitek azt, amit Szent Fia mond.
Isten akarata pedig a ti esetetekben nem más, mint a fegyelmezett tanulás, nem más, mint a szellemi és a hitbeli igazságoknak, a szépnek, a jónak és a szentnek az elsajátítása. S mindez a templom és az iskola, a tanítók, tanárok és hitoktatók vezetésével sikerülhet. Ezért biztat a nagy erdélyi költő, Reményik Sándor arra, hogy „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!

Befejezésül Gábor angyal szavaival köszöntjük Jézus édesanyját, Máriát és mondjuk: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, aki megtanítasz minket, életpéldáddal az alázatra, a hűségre és a kitartásra! Nevedben tiszteljük Azt, Aki minket halálunk óráján is képes megsegíteni. Imádkozzál tehát érettünk, bűnösökért a most kezdődő iskolai év kezdetén és életünk mindennapján. Ámen!

Első fogadalmat tett testvéreinkkel...


csütörtök, szeptember 08, 2016

Ő isteni Fia első megváltottja... – Kisboldogasszony ünnepe

A mai szentmise kezdőéneke: „Ujjongva ünnepeljük a boldogságos Szűz Mária születését, őtőle született az igazságosság Napja, Krisztus, a mi Istenünk” (In1roitus).

Mária születése Jézus születésének előjátéka, ugyanis az ő megjelenésével kezd megvalósulni isteni Fia megtestesülésének terve. A Magasságbeli a názáreti Szűzben neki készít Anyát. Az Anya hirdeti, hogy Fia hamarosan elérkezik, és az emberiség megszabadulására vonatkozó ősi ígéretek beteljesedőben vannak. Mária egész nagysága ebben áll: Isten kiválasztotta, hogy Egyszülött Fiának Anyja legyen.

Mikeás próféta (5,1-4a) a mai első olvasmányban úgy jövendölt róla, mint „akinek szülnie kell”. Szülésének idejét pedig egy új korszak kezdetének jelöli meg: „Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy… belőled születik majd…, aki uralkodni fog Izrael felett”. Amikor Mária Betlehemben megszüli Jézust, valóban új korszak kezdődik, a messiási üdvösség korszaka.

Mária születése tehát a megváltás hajnala: megjelenése új fényt sugároz az egész emberiségre: az ártatlanság, a tisztaság, a kegyelem fényét, annak a nagy fénynek első sugarait, ami majd Jézus, „a világ világossága” megjelenésével árasztja el a világot.
A Krisztus érdemei által bűntelen és kegyelemmel teljes Szent Szűz nem csak hirdeti a közeli megváltást, hanem magában hordja ennek zsengéit: Ő isteni Fia első megváltottja. Fia húsvéti misztériumának az ő szeplőtelen fogantatása az első előre kinyílott virága: ez a pompás virág ujjongásra ragadja a világot és magára vonja a Magasságbeli Isten tetszését.
Jézus születése után Isten szemében egyetlen egy születés sem volt olyan fontos és annyira drága az emberiség szempontjából, mint Máriáé. És mégis, homályban marad Mária születése. Senki sem jegyezte föl, a Szentírás semmit se mond róla. Mária életének kezdetét csend borítja, amint egész élete is csendben tűnt el. Mélységes alázat övezi Mária születésének fontos eseményét.
Ez nagyon lényeges tanítás a Krisztus-követő számára: Minél inkább növekedni akar az ember Isten szemében, annál kisebbé kell válnia, annál alázatosabbnak kell lennie, elrejtőzni saját és mások szeme elől.

Mária először Szent Máté evangéliumában (1, 1-16. 18-23), Jézus nemzetségtáblája végén jelenik meg: „Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte”. Szent Lukács evangéliumában először az angyali üdvözlet elbeszélésében találkozunk vele.
Márk és János evangéliumában még később, Fia nyilvános működése idején. Mária, mint az Üdvözítő anyja Jézussal kapcsolatban lép be az Evangéliumba. Bár jelenléte sok lapon észrevehető, főképp Lukácsnál, ez mindig mérsékelt és alázatba burkolt, elvész Fia jelenlétében. Mária élete összeolvad Jézus életével és elvész abban. Mária valóban rejtetten élt Krisztussal Istenben. Ez a rejtettség nemcsak gyermek éveit jellemezte, hanem istenanyasága napjait is, akkor is, amikor Fia a siker pillanatait élte, vagy amikor egy asszony, Jézus beszédétől fellelkesülten így kiáltott a tömegben: „Boldog a méh, mely téged hordozott” (Lk 11,27).

A mai Mária-ünnep tehát arra hív minket, hogy éljünk rejtetten: Máriával Krisztusban és Krisztussal Istenben. Boldogok, akiket a körülmények által maga Isten vezet az alázat és az egyszerűség útján, akik meg vannak fosztva mindattól, ami rájuk irányítaná az emberek tekintetét. Ezeknek, hogy belépjenek a lélekben szegények seregébe, akiknek Jézus megígérte a mennyek országát, csak egyet kell tenniük: bekapcsolódni Isten üdvösségtervébe. Azoknak is utánozniuk kell azonban Máriát, akik az egyházban vagy a társadalomban felelősségteljes helyet töltenek be. Meg kell tanulniuk Máriától, hogy feltűnés, önmaguk vagy előnyök keresése nélkül szolgálják testvéreiket, szívesen vonuljanak a háttérbe, főképp ha tovább nincs szükség a tevékenységükre.
Aki a Szent Szüzet szeretné utánozni, annak szívesen kell elrejtőznie Isten árnyékába abban a meggyőződésben, hogy ha tett is,valami kicsi jót, az Isten ajándéka és mint ilyennek a köz javát és Isten dicsőségét kell előmozdítania.

szombat, szeptember 03, 2016

„…nem lehet az én tanítványom.”- Évközi 23. vasárnap

Akik gyakrabban forgatják a Bibliát, különösen az evangéliumokat, azok tudják, hogy Jézusnak vannak olyan mondásai, amelyeket nem lehet félvállról venni, amelyeket nem lehet a párnánk alá tenni és jót aludni rajta. Három ilyen megdöbbentő és nyugtalanító mondat hangzott el a mai evangéliumi szakaszban is.

Az első mondat: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővérét, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,25-33).
Hát nem a szeretetről tanít Jézus? Arról beszél, hogy gyűlöljük azokat, akik a legközelebb állhatnak egy-egy ember szívéhez? Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, rokonait, illetve saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott.
A mondás megdöbbentő jellegét mindenekelőtt nyelvi kifejezésének köszönheti. A jézusi követelmény, követésére vonatkozólag, a számunkra szokatlan keleti kifejezésmódban fogalmazódik meg. A keleti gondolkodásmód szívesen alkalmaz ellentétes szópárokat, hogy annál inkább kihangsúlyozza mondanivalóját, ezért itt a gyűlölni szót nem szabad szó szerint értelmezni.
Ebben az esetben a gyűlölni ige annyit jelent, mint „kevésbé szeretni”, vagyis „nem szeretni jobban”, illetve háttérbe helyezni, második helyre állítani. Jézus tehát azt akarta mondani, hogy aki követni akarja őt, annak hozzá képest minden rokoni vagy társadalmi kapcsolatot második helyre kell állítani, azaz Jézus mögött háttérbe kell helyeznie.
E mondásával Jézus arra akar rádöbbenteni, hogy el kell fordulni mindentől, ami az embert elválaszthatná tőle. Vagyis az ember szívében és életében Istené kell hogy legyen az abszolút elsőbbség. Másutt viszont az Úr Jézus beszél a szeretetről, s a mások szeretetének mértéke: önmagunk szeretete. Úgy szeressük embertársainkat, miként önmagunkat szeretjük. S azt tegyük velük, amit szeretnénk, ha velünk is tennének az emberek.

A másodi mondat: „Aki tehát nem hordozza keresztjét és nem így követ, nem lehet az én tanítványom."
Jézus útban van Jeruzsálem felé, ahol majd megfeszítik – az őt követő tömegnek kijelenti, hogy nekik is szeretettel és állhatatossággal kell keresztjüket hordozniuk. Ő vitte keresztjét, egészen addig, míg rá nem szegezték és meg nem halt. A keresztény sem gondolhatja azt, hogy csak időnként, olykor kell keresztet hordoznia. Át kell azt ölelnie mindennap, egészen haláláig.
Amint nem megengedett, hogy bárkit is jobban szeressen Krisztusnál, akár a legdrágább teremtményt is, éppúgy nem helyezheti Isten elé saját előnyét, kényelmes életét vagy egyéni örömeit. Hogy követhesse azt, aki üdvösségünkért kereszthalált halt, még életét is kockára kell tennie. Ezt a bölcsességet tanította Jézus. Természetesen ez nagyon eltér az emberi okoskodástól, amely inkább keresi az evilági, ideigvaló javakat, mint az örök értékeket.

A harmadik elgondolkodtató mondat a mai evangéliumi szakaszban: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Van így egyáltalán értelme az életnek? - kérdezhetné valaki. Semmi sem lehet az enyém ebből a minket körülvevő világból, amiben annyi minden szép és kívánatos?
Jézus nem élet-tagadó, hanem élet-igenlő. Csupán arra kellene rádöbbennünk, hogy akkor lesz igazán az enyém az élet, ha a dolgoknak megfelelő rendje van. Ha nem teszem az Isten elé és fölé azt, ami csak ideig-óráig tartó. Ha nem ragaszkodom görcsösen házhoz, vagyonhoz, hatalomhoz, tekintélyhez, birtokhoz...
Birtokolni - vagy létezni? - teszik föl sokan a kérdést. S mennyien vannak, akik a görcsös birtoklás-vágyban végleg elveszítik önmagukat, és képtelenek arra, hogy igazán éljenek...
Mert, „aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”- mondja az Úr. Vagyis, aki önerejéből akarja biztosítani életét, saját maga akar adni életének értelmet, az elveszíti azt, mert előbb utóbb szembesülnie kell a halállal, amelyre csak Isten adhat kielégítő és megnyugtató választ. Aki viszont lemond életéről, és Jézus kezébe helyezi, az megtalálja Istenben egész élete értelmét, sőt az örök üdvösséget is elnyeri.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban az Ő radikális, megalkuvás nélküli követésére szólít fel bennünket. Sok hívő persze megpróbálja ezt a radikális követelményt úgy értelmezni, hogy ez nem neki szól, hanem a papoknak, szerzeteseknek, akik lemondanak a családról.
Csakhogy van egy bökkenő: ha megnézzük az evangélium szövegét, akkor ott nem azt olvassuk, hogy Jézus ezt a követelményt egy különleges csoportnak mondta; hanem azt olvassuk, hogy a vele tartó „nagy népsokaságnak” (Lk 14,25). Tehát Jézus ezt a követelményt nemcsak a papoknak, szerzeteseknek szánta, hanem mindenkinek, aki követni akarja őt.
Na de nem sok ez egy kicsit? – kérdezhetnénk. Hogy a családot, sőt még önmagamat is háttérbe szorítsam Jézus miatt? Nem kér túl sokat?

A jézusi követelmény radikális ugyan, de nem megvalósíthatatlan. A kereszténység minden korban fel tudott mutatni ilyen radikális Krisztus-követőket, akik adott esetben hátrább sorolták a családi vagy társadalmi kapcsolataikat.
Ilyen volt a XVI. században a pápa és az egyház iránti hűségért lefejezett angol lordkancellár Morus Szent Tamás; ilyen volt a Hitler-ellenes összeesküvésben való részvételéért koncentrációs táborban kivégzett német evangélikus lelkész Dietrich Bonhoeffe.
Ilyen volt korunk szentje, Calcuttai Boldog Teréz anya, akit épen ma avatnak szentté. S aki a kényelmes kolostor iskolában való tanítást, Krisztus radikálisabb követése miatt, mert Krisztust állította életében az első helyre, felváltotta, a szegények legszegényebbjeinek szolgálatával Calcutta nyomornegyedeiben, mert így akarta Krisztust szolgálni az elesettekben, a nélkülözőkben, a rászorulókban. S tette ezt olyan hősi fokon, hogy a világ is felfigyelt rá, az elsők közé helyezte a nagy emberek között, 1979-ben neki adták a Nobel-békedíjat.
A Nobel díjas Teréz anya munkásságának lényegét valaki így foglalta össze: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás…

Tagadhatatlan, hogy napjainkban számos, csalódott keresztény van, akik nem lelik örömüket a Krisztus-követésben. Nem lehetséges, hogy az értékrendjükben van a hiba? Nem ott hibáznak, hogy Jézus helyett első helyre az anyagiakat, az evilági dolgokat vagy személyi kapcsolatokat helyezik? Nem akarnak lemaradni mások gazdasági helyzete mögött, de lemaradnak Jézus mögött. Nem akarnak hitükkel megütközést kiváltani családjukban, de helytelen kompromisszumukkal megütköznek Jézussal.
Talán a legalapvetőbb hiba akkor történik, amikor a keresztény nem méri fel, mivel jár a keresztény élet. Jézus szerint alakítani az életet, annyit is jelent, mint számot vetni sok mindennel. Miként az építő leül, s végiggondolja, van-e miből építeni, ugyanúgy az életünk is akkor lesz csak épületes és értékes, ha számot vetünk: mi a lényeges és mi a lényegtelen. Akik követni akarják Jézust az úton, azoknak fel kell mérniük, mi ennek az ára…
A keresztény életre, a Jézus-követésre is fel kell készülni és vállalni kell akár a kereszthordozást is, mert Jézus, aki olyan komolyan vett minket, hogy meghalt értünk a golgotán, joggal várja, hogy ne párnánk alá rejtsük a keresztet, hanem mindennap vegyük fel és úgy kövessük őt.

Jézus Krisztus példája - aki először és tökéletesen megjárta előttünk az elkötelezett, Istennek szentelt életet – adjon erőt és bátorságot nekünk is, hogy vele együtt le tudjunk mondani saját elképzeléseinkről, akár életünkről is, és merjük életünkben Istent az első helyre állítani.