Oldalak

csütörtök, február 28, 2013

2013. február 28: XVI. Benedek utolsó napja pápaként

Róma derűs, gyönyörű ege ezúttal is a Szentatya mellé szegődött pápasága utolsó Vatikánban töltött napján. Csütörtökön délelőtt a Szent Péter téren ődöngő római lakosok, zarándokok, turisták és a média állványzatokon szorgoskodók várakozva szemlélték az Apostoli Palotát, ahol XVI. Benedek az utolsó órákat töltötte Péter utódaként és ahol egyszer és mindenkorra búcsút vett a bíborosoktól, hogy ezentúl „másként szolgálja és szeresse az egyházat és másként szegődjön az Úr Jézus nyomába.”



A búcsúzásra az Apostoli Palota Kelemen-termében került sor. A pápa néhány perccel 11 óra után lépett a teremben, ahol 144 bíboros várt rá, részben azok, akik a kúrián dolgoznak, vagy dolgoztak, részben pedig azok, akik erre az alkalomra és a közelgő konklávéra érkeztek Rómába. Erdő Péter bíboros, a magyar prímás is itt van már Rómában és személyesen búcsúzott el a pápától, amint azt a vele készült interjúnkból is megtudhatják.

A folytatás itt olvasható. 

Elhagyta a Vatikánt a pápa és megérkezett Castel Gandolfóba

Elhagyta a pápai államot csütörtök délután 5 óra után 10  perccel a helikopter, amely XVI. Benedeket szállítja Castel Gandolfóba, s a pápa nem sokkal később meg is érkezett a katolikus egyházfők Rómától 25 kilométerre délre fekvő vidéki rezidenciájába.


XVI. Benedek háromnegyed öt után hagyta el vatikáni lakosztályát, ahonnan személyi titkára, Georg Gänswein, Agostino Vallini bíboros, a pápa római helynöke és Angelo Comastri, Vatikánváros vikáriusa kísérte. A pápa bottal segítette járását. 
Az apostoli palotából ennek San Damaso nevű belső udvarára lépett ki: itt hatalmas taps köszöntötte. Az udvaron a svájci gárda sorakozott fel, valamint bíborosok és a Vatikánban dolgozó papok, apácák és laikusok is. A vatikáni palotákban és hivatalokban dolgozók közül többen családjukkal, gyerekeikkel voltak jelen, hogy mindannyian együtt köszönjenek el XVI. Benedektől. 

A folytatás itt olvasható.

Thanks Holy Father, Grazie Santo Padre, Gracias Santo Padre - A generális atya rövid bevezetője után képes összefoglaló a rend és Benedek pápa kapcsolatáról

„Isten legyen a középpontban” – Schönborn bíboros a pápaválasztásról

Christoph Schönborn bécsi érsek bizalmát fejezti ki, hogy „Isten velünk van”, és hogy a bíborosok a konklávén a megfelelő személyt választják meg következő pápának.


Isten már kiválasztotta a következő pápát, a bíborosoknak az a feladatuk, hogy  rájöjjenek, ki az. Az egész Egyház imádságára szükség van ehhez – fogalmazott Schönborn bíboros Rómába utazása előtt, február 26-án.
„Isten legyen a középpontban” – emelte ki az érsek. Kifejtette: a következő pápa nagy feladata, amit XVI. Benedek újra és újra hangsúlyozott, hogy Istent állítsuk a középpontba. Az ember érdekében szükséges Istenre irányítani a figyelmet. Mert ahol Istent háttérbe szorítják, az ember is rosszul jár – fogalmazott Bécs főpásztora.
A bécsi érseki palota Szent András-kápolnájában elhangzott rövid beszédében Christoph Schönborn bíboros Andrej Sinjawski szovjet költő és író alakját idézte, aki ugyanezt fogalmazta meg egy embertelen szovjet büntetőtábor foglyaként: „elég szó esett az emberekről; beszéljünk végre Istenről”.
 
Forrás: Bonumtv.hu

Nagyböjti gondolatok: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.” Lk 16,19-31.

A mai evangéliumi szakasz példabeszéde két emberi magatartásformát mutat be, amelyek közül az egyik kedves Isten előtt, a másik elítélendő.

A "szegénység" a Bibliában elsősorban nem szociológiai fogalom, hanem vallási. A Szentírás azt nevezi szegénynek, aki nem kötődik a világ értékeihez, és aki elfogadja, hogy csak az Isten teheti őt gazdaggá. Szegény az, aki nyitott az Isten iránt, mert tudja, hogy rászorul az isteni gazdagságra. Az a tény, hogy az evangelista együttérzéssel, szeretettel rajzolja meg Lázár alakját, azt mutatja, hogy a Lázár megszemélyesítette szegénység, az Istent kolduló élet üdvösségre vezet.

A példabeszédben szereplő gazdag ember egy másik magatartásformát képvisel. A Biblia azt az embert nevezi gazdagnak, aki el van telve önmagával, és görcsösen ragaszkodik a világ értékeihez, adott esetben saját emberi elképzeléseihez. A gazdag önmagába zárkózik, és nem engedi, hogy lényét átjárja az isteni lét gazdagsága. Nem nehéz észrevenni, hogy a gazdag ember magatartásának elutasításával a Biblia a farizeusok magatartását bélyegzi meg: ezek az emberek ugyanis el voltak telve az Istenről alkotott emberi elképzeléseikkel, s vélt gazdagságuk tudatában nem tudták befogadni az isteni gazdagságot ajándékozó Jézust.

Időnként velünk is előfordul, hogy véges értékeket kezdünk isteníteni, mert túlságosan ragaszkodunk például helytelen vallási képzeteinkhez. Valahányszor ezt tesszük, a gazdag ember kockázatos útját járjuk. Minthogy ez a magatartás helytelen, kérjük Istent, söpörje ki belőlünk gazdagságunk hamis tudatát, s tegyen bennünket egyszerűvé, nyitottá, azaz a biblia értelmében vett szegénnyé.

szerda, február 27, 2013

Könnyekkel és éljenezve búcsúztak a hívők XVI. Benedektől

Alapvetően pozitív érzelmekkel nyilatkoztak szerdán a sajtónak a Szent Péter téren összegyűlt hívők, akik a távozó XVI. Benedek legutolsó általános audienciáján vettek részt, köztük a Rómába érkezett nagyváradi zarándokok is.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a szerdai audienciára a Szent Péter téren

„Jó érzés volt látni az emberek arcán a meghatódottságot és a pápához való ragaszkodást. XVI. Benedek távozása szomorú esemény, mégis tömeges ünneppé vált, mivel utolsó szavaival is megerősítette hitükben az embereket!” – mondta Kovács Ferenc Zsolt, a nagyváradi egyházmegye irodaigazgatója Rómában az MTI-nek. 

A folytatás itt olvasható.

Százötvenezres tömeg XVI. Benedek utolsó audienciáján

Pápaságának örömteli és ragyogó pillanatait, egyúttal pedig a nehéz időszakokat is felidézte szerdán tartott utolsó általános audienciáján XVI. Benedek, aki százötvenezer hívő, köztük magyar zarándokok előtt búcsúzott a nyilvánosságtól.


A római Szent Péter teret és a környező utcákat teljesen megtöltötte olasz és külföldi zarándokok és turisták tömege az  utolsó általános audiencián, amelyen Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek is részt vett. 

A folytatás itt olvasható.

Tények és találgatások a pápa lemondásáról - Beszélgetés dr. Jitianu Liviu, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának dékán-helyettesével

XVI. Benedek pápa utolsó általános kihallgatása | Fotókkal

Február 27-én, szerdán délelőtt fél 11-kor kezdődött a Szent Péter téren az általános pápai audiencia, amelyre a vártnál is nagyobb hívősereg érkezett az olasz egyházmegyékből és a világ minden részéről, amint ezt jelezték a spanyol, amerikai, magyar, lengyel, horvát, szlovák, bajor és egyéb nemzeti zászlók, valamint hatalmas transzparensek, amelyeken különböző nyelveken olvashattuk: „Köszönjük Szentatyánk, hiányozni fogsz, mindig a szívünkben maradsz”. 


A 150 ezer hívő nemcsak a bazilika előtti teret, hanem a környező utcákat is megtöltötte, ahonnan óriás kivetítőkön követték nagy figyelemmel és összeszedetten a búcsúzó pápa szavait. Rendkívüli, történelmi eseménynek lehettünk részesei, hiszen nem a gyász könnyeivel búcsúztunk el Péter utódától, hanem meghatott és hálás örömmel, annak tudatában, hogy XVI. Benedek továbbra is mellettünk marad, imádkozik értünk, szívébe zár mindnyájunkat. 

A folytatás itt olvasható.

Nagyböjti gondolatok: „Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” - Mt 20,17-28

Nyárádremetei kereszt
Az evangéliumi részlet Jézus eljövetelének célját és a tanítványok feladatát fogalmazza meg.
A kehely és a kehely kiivása a bűnért járó büntetés és a szenvedés elfogadásának jelképe. Jézus eljött, hogy magára vegye az emberiség bűnét, s hogy föláldozott emberi életével együtt halálba taszítsa a bűn végzetes következményét. E vállalkozásban azonban nem a halál mondja ki a végső szót. Mert az Emberfia harmadnapra föltámad, hogy mindazoknak, akik elfogadják az ő megváltói ajándékát, megnyissa a dicsőség, a halálon túli lét kapuját.
Az evangéliumi részből az is kiderül, hogy valamiképpen a tanítványoknak is részt kell vállalniuk a megváltás közvetítésében: inniuk kell a szenvedések kelyhéből, megpróbáltatások között kell hirdetniük az örömhírt. Ha tevékenységüket hűségesen végzik, naggyá lehetnek. Jóllehet érdemeket önerőből nem szerezhetnek, Jézus érdemére való tekintettel mégis biztosan remélhetik a halálon győzedelmeskedő életet.
A mai napon köszönjük meg Jézusnak, hogy magára vette bűneinket, s hogy halálával eltörölte a bűn végzetes következményét. Adjunk hálát neki, hogy föltámadásával lehetővé tette számunkra a mennyország elérését. S kérjük őt, adjon erőt,hogy életünk minden pillanatában hűségesen végezhessük a megváltás közvetítéséből ránk eső részt.

kedd, február 26, 2013

XVI. Benedek köszönete a szemlélődő szerzeteseknek

A pápa köszönetet mond a a világ minden részén élő, szemlélődő szerzeteseknek, hogy imádkoznak az egyház életéért ebben a sajátos pillanatában. Tarcisio Bertone bíboros államtitkár látta el kézjegyével a pápa üzenetét.

A Szentatya köszönetet mondott a szemlélődő szerzeteseknek

Az egész egyház szorongva követi XVI. Benedek ragyogó pápaságának utolsó napjait és várja utódát, akit a konklávéra összegyűlő bíborosok a Szentlélek sugallatára megválasztanak majd, miután kifürkészték az egyház és a világ idejének jelzéseit. A bíborosállamtitkár kéri, hogy a hívek imádkozzanak a pápáért és kísérjék el péteri szolgálatának átadása idején, valamint bizalommal tekintsenek az új pápa megválasztására. XVI. Benedek ezzel a felhívással fordul különösen a klauzúrás szerzetesekhez. A pápa támaszkodhat a férfi és női szemlélődő kolostorokban meglévő imádságos hit értékes erőforrására, amely az évszázadok során elkíséri és támogatja az egyházat útján. Ezáltal a közelgő konklávé különösen is támaszkodhat az imájuk ragyogó tisztaságára.

A folytatás itt olvasható. 

P. Lombardi sajtótájékoztatója XVI. Benedek lemondásával kapcsolatos hírekről

A Szentszék sajtóirodájának igazgatója, P. Federico Lombardi a keddi napon is tartott sajtótájékoztatót, amelyen számtalan fontos, hasznos és érdekes hírt közölt. 

“Emeritus Pápa”  – ez lesz XVI. Benedek címe visszavonulása után

A mai napon nincsenek kihallgatások és beszédek. A pápa imádkozik és készülődik a következő két napra, beleértve a költözködést is, mivel szerda és csütörtök lesz az utolsó két nap, amit a pápa itt a Vatikánban tölt. XVI. Benedek február 28-án délután hagyja el a Vatikánt. A Castel Gandolfo-i pápai rezidencián lakik mindaddig, amíg a Vatikáni Kertek magaslatán állandó lakhelyének felújítása tart. 

A folytatás itt olvasható.

Nagyböjti gondolatok: Meg van-e az összhang életvitelünk, s a krisztusi tanítás között? Mt 23, 1 – 12

A mai evangéliumi részletben Jézus a képmutató vallásosságtól óvja tanítványait, s általuk bennünket kései követőit.
 
Az írástudók és a farizeusok hamis vallásosságának jegyei nyilvánvalóak. Ezek az emberek képmutatók, mert életük nincs összhangban szigorú tanításukkal. Az Isten keresése és az embertárs segítése helyett önmagukat mutogatják, feltűnési vágytól szenvednek. Fölényesen és gőgösen viselkednek: önmagukat atyának, tanítónak és mesternek szólíttatják, s szinte Isten helyébe emelve önmagukat eltérnek az isteni tanítástól.
 
Amikor Jézus óvja tanítványait attól, hogy e megtisztelő címeket használják, nyilvánvalóan nem a szavak használata ellen beszél, hanem a szavakat használó írástudók és farizeusok gőgös magatartását ítéli el. A valódi tanítványnak életével kell megmutatnia, hogy Isten tanítását követi. A feltűnősködő ima, s áhítatgyakorlatok helyett azon kell fáradoznia, hogy az embertársban megmutatkozó testvérnek segítséget adjon a mennyei Atya megtalálásában. S tanításában nem az emberi hagyományokat, hanem az egyetlen Tanítónak, Krisztusnak útmutatását kell képviselnie.
 
Az évenként visszatérő nagyböjti szentidő jó alkalom arra, hogy az ember e rohanó világban egy kissé megálljon, s számadást tartson, szembe nézzen önmagával, hogy hányadán is áll e téren: hogy meg van-e az összhang életvitele, s a krisztusi tanítás között, a szürke hétköznapok és a vasárnapi templomba járás, s a napi imavégzés között?

hétfő, február 25, 2013

Riccardi: a pápa lemondása növeli az Egyházba vetett bizalmat

Andrea Riccardi a Famiglia Cristiana olasz katolikus hetilapban hangsúlyozza: XVI. Benedek döntése nem a hagyományokkal való szakítás, hanem kivétel. 


Riccardi megjegyzi, mekkora bizonytanság lett úrrá az embereken a Szentatya lemondása kapcsán, mindenki az okokat firtatja. Hiszen a pápák nem szoktak lemondani! II. János Pál bebizonyította, hogy a pápa a kereszten hal meg, nem száll le róla. XVI. Benedek döntése annyira egyedülálló, hogy sokan azt képzelik: súlyos problémák rejtőznek a háttérben, amelyekkel nem tud megküzdeni. A média úgy festi le az Egyházat, mintha viperafészek lenne, ahonnan ez a tiszta ember, a pápa inkább kivonul, lemond. Ám ezt ugyanazok az emberek írják, mint akik néhány évvel ezelőtt Ratzingert korunk inkvizítorának festették le, aki katonai laktanyává változtatja majd az Egyházat. Ugyanezek az újságírók ma Ratzinger pápa szelídségét méltatják, miközben befeketítik az Egyházat. Azért tehetik ezt meg, mert egy emlékezetét veszített világban élünk – hangsúlyozza. 

A folytatás itt olvasható.

fr. Barsi Balázs ofm nagyböjti konferenciabeszéde - február 24.

Beszédtár: Barsi Balázs Konferencia-beszéde a Belvárosi Ferences Templom - február 17.

Nagyböjti gondolatok: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok irgalmas!” Lk 6,36-38

Az irgalmas szamaritánus (Adam Elsheimer, Louvre)
Első pillanatra azt gondolnánk: Jézus arra biztat, hogy legyünk készek a megbocsátásra. Talán a Miatyánk emlékezetes kérése is eszünkbe jut: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Csakhogy az a görög szó, amelyet magyarra irgalmassal szokás fordítani, nem csak s talán nem is elsősorban a bűnös iránt tanúsított nagylelkűség kifejezésére való. Az irgalmas szamaritánus például nem a megbocsátásban jeleskedett, hanem azzal vált nevezetessé, hogy észrevette azt a vérbefagyott embert a jerikói út mentén, akit a rablók kifosztottak és összevertek. Észrevette, s magáénak érezte a baját, egyszerűen, ügyesen segített rajta (Lk 10,30-37). Az Ószövetség alapján vissza lehet nyomozni ennek a szónak a héber eredetijéig és aszerint az irgalmas az, akinek „megesik a szíve” a bajbajutotton.

A keresztény hagyomány századokon át tisztelte azokat, akik vagyonukat, életüket a szegények, betegek, nyomorultak istápolására szánták. A nagy tabló alapján, amelyet Jézus az utolsó ítéletről rajzolt, szívesen beszéltek az irgalmasság testi cselekedeteiről: éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, mezíteleneket felruházni, fogságban lévőket kiváltani, betegeket látogatni, utasoknak szállást adni, holtakat eltemetni (Mt 25,31-46). Melléjük hamarosan összeállították a párhuzamos felsorolást az irgalmasság lelki cselekedeteiről: bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jó tanácsot adni, élőkért és holtakért imádkozni, szomorúakat vigasztalni, igazságtalanságokat békén tűrni, ellenünk vétőknek megbocsátani.
Számon tartották a Hegyi beszéd ígéretét is: „Boldogok az irgalmasok, mert (az ítélet napján) irgalmasságra találnak” (Mt 5,7 vö.: Lk 6,38).

„A szegények mindig veletek lesznek” - mondta Jézus a betániai vacsorán (Jn 12,8). Nem jelenti ez azt, hogy akkor kár is küzdeni a javak minél igazságosabb elosztásáért. Azt azonban igen, hogy az igazságosság önmagában kevés. A szeretet nem őszinte nélküle, de önmagában ő is képtelen az emberi élet rendezésére. El kell jutnunk odáig, ahová Jézus hívogat, hogy ahol szükség van rá, ne csak egyenlő mértékkel mérjünk, hanem „túlcsordulóval” (Lk 6,38).

Az evangéliumi irgalmasság az irgalmas szamaritánus tette, aki tudott segíteni és segített ott, ahol mások érzéketlennek bizonyultak, vagy a Máriáé, aki segíteni nem tudott a Fián, de ott állt a keresztje alatt, s legalább osztozott fájdalmában.

Jean Vanier több mint húsz éve alapította Bárkáját lelki sérültek befogadására, ő mondta: „Nem részvét az, ha csak azért adok, hogy rossz lelkiismeretemet megnyugtassam. A részvét: lényege szerint két szív találkozása. Nem az a fontos, hogy adok, hanem hogy hogyan adok, a pillantásom minősége, az odahallgatásom minősége, a mozdulatomon átfénylő szeretet. Ha valóban a szeretet vezet, figyelni fogunk annak minőségére, amit adunk. Ha éhezővel találkozunk, jó kenyeret kell adnunk neki. De gyöngéden és tisztelettel.”

„A részvét nem azt jelenti, hogy megszüntetjük a másik szenvedését, inkább, hogy együtt hordozzuk vele. Ha egy anya gyermekét temette el, nem tudjuk eloszlatni a gyászát. De együtt bandukolhatunk vele, együtt sírhatunk és imádkozhatunk vele. Bátoríthatjuk és megerősíthetjük. Legnagyobb segítség, ha megérzi, hogy barátra lelt bennünk, aki megérti őt, nincs a bajában egyedül.”

Az irgalmasság ilyenformán nem a gazdagok kiváltsága, pedig nekik volna a legtöbb adni valójuk. Inkább azoké, akik maguk is ismerik a szenvedést, s ha adnak, a kevesükből adnak. Itt is igaz a szegény asszony evangéliumi példázata!

Ne feledjük a nagyböjt folyamán – és nemcsak –, az irgalmasság cselekedeteinek sok-sok alkalma vár ránk, használjuk fel őket igazi evangéliumi lélekkel…

vasárnap, február 24, 2013

Római riport az Echo Televízióban (2013-02-02-23)

Sorsa áldássá vált számunkra

A kommunisták által 1953-ban kivégzett Sándor István szalézi szerzetes testvérre, korunk vértanújára emlékeztünk a Terror Háza Múzeumban.
 
A Don Bosco Szaléziak és a Terror Háza Múzeum együttműködésével rendeztek február 22-én, pénteken Budapesten emlékülést a mártír sorsú Sándor István szalézi szerzetes testvér tiszteletére. A rendezvényen bemutatták Dér András Isten szolgája, Sándor István című kisjátékfilmjét, amelyet nagypéntek délután tűz műsorára a Magyar Televízió.
Üdvözlő beszédében Ábrahám Béla, a szalézi rend magyarországi tartományfőnöke kiemelte: „a legnagyobb reménnyel beszélhetünk Sándor István boldoggá avatásáról”, az ehhez szükséges iratok már a pápa asztalán vannak. Megjegyezte: nem csak egyházi ügy Sándor István, „az egyszerű, de lelkileg gazdag fiatalember” boldoggá avatása. Emlékeztetett arra, a fiatal szerzetest 60 éve végezték ki, jövőre lenne százéves.

A folytatás itt olvasható. 

Vallásháború Nigériában - Igazság vagy kacsa? - Christians vs. Muslims i...

XVI. Benedek Úrangyala imádsága

Február 24-én, vasárnap délben, a pápa utolsó Úrangyala imádságára több mint 100 ezren érkeztek hatalmas feliratokkal, zászlókkal, biztosítva XVI. Benedeket a világegyház továbbra sem szűnő szeretetéről. 



A Szentatya szavait többször is hatalmas taps szakította félbe, a téren elhelyezett négy óriás kivetítő a távolállók felé is közvetítette XVI. Benedek minden mozdulatát, arckifejezését. Világszerte százmilliók követték élő kapcsolásban ezt a történelmi pillanatot, Ratzinger pápa utolsó Úrangyala imádságát, amely előtt a következő beszéddel fordult a hatalmas hívősereghez:

A folytatás itt olvasható. 

Nagyböjti gondolatok: Az örökmécses fénye sosem lesz zöld - nagyböjt 2. vasárnapja

Az egyik nagyvárosban, a nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni.
Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye?
Ez a fény, az örökmécses fénye sosem lesz zöld. Megállás nélkül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg! Igen ez az egyetlen állomás, ahol megpihenhetünk, hiszen maga a tabernákulumban lakó Jézus mondta: „Gyertek hozzám mindannyian, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyitelek titeket”.

Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a háztartási-házkörüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.
A keresztény ember számára a vasárnap egy ilyen, tartalommal kitöltött „lélegzetvételnyi” idő. Különösen, ha a teremtéstörténeti hetedik napra, gondolunk, amelyet az Úr Isten pihenőnappá nyilvánított. Vagy ha Krisztus föltámadását tartjuk szem előtt, amely által az isteni dicsőség, az üdvözülés lehetősége nyílt meg számunkra.

A személyes ima, a vasárnapi szentmisék és azok bibliai olvasmányai, a prédikációk, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt eltöltött csendes percek olyan területet jelentenek a számunkra, amelyekben a mindennapi hajtás alól egy kissé fellélegezhetünk, a stresszes napoktól megpihenhetünk, és nem utolsó sorban új erőt meríthetünk az elkövetkezendő hét küzdelmeihez.
A mai evangéliumi szakaszban egy különleges lélegzetvételi időről van szó Jézus színeváltozásának történetében. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának kinyilvánítására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból, az Úr Jézussal visszavonult tanítványok számára húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén.
Szent Lukács evangélista beszámolója szerint korábban még üldözésről, szenvedésről és halálról beszélt az Úr Jézus. Követésre és önmegtagadásra szólította fel hallgatóit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét mindennap, és úgy kövessen”(9,23). Az élet elvesztéséről beszélt: „Aki életét meg akarja menteni, elveszíti” (9,24). Minden a helyzet kiéleződésére enged következtetni.
De Jézus nem engedi, hogy pesszimista, borúlátó hangulat legyen úrrá az apostolokon. Ő bár szenvedésre és halálra utal, ugyanazzal a lélegzetvétellel, a harmadnapi feltámadásával biztat. Az élet elvesztéséről szól, de ugyanakkor hozzáfűzi: „Aki meg elveszíti éretem az életét, az megmenti”. És jelzi az Emberfia megjelenését, aki „majd eljön az Atya meg a szent angyalok dicsőségében”.
Ebbe a keretbe helyezi az evangélista Jézus színeváltozását. A múlt vasárnapi Evangéliumban a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja.

Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a „gonosz világot” maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott embereket, és a mennyeieket: Mózest, Illést, Isten világának képviselőit.
A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez az „ikon”, ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal az evangélium megjegyzése: mindez imádság közben történt.
Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!”
Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” A földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek az élménye, hatása, látványa benne marad a szívükben, s állandó segítség a kereszt hordozásában, a szenvedés óráiban.

Jézus, az Isten Fia, a Tábor hegyen még nincs életútja végén. Tovább kell haladnia, a befejezésig, amely Jeruzsálemben, a Golgota ormán történik majd meg. Igen, aki, mint Ő, Isten országáról, és az ahhoz szükségszerűen hozzátartozó megtérésről beszél, az kikerülhetetlenül halálos összeütközésbe kerül a világgal.
Aki azonban következetesen teljesíti Isten akaratát, mint az Úr Jézus, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki feltámadást és megdicsőülést ajándékoz. Az isteni dicsőség – a Táborhegyén elővételezve – válik nyilvánvalóvá Jézus színeváltozásában egy pillanatra – a még kereszt és halál előtt álló Krisztus – már feltámadott, mennyei megdicsőültségben. De a szenvedésnek és halálnak meg kell történnie, az isteni „kell”-nek, amely által az út a szabadságba vezet: „Nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(24,26) – kérdezi föltámadása után Jézus az emmauszi tanítványoktól.
Úgy tűnik, hogy Péter nem tudja ezt megérteni. Szeretné a pillanatot megállítani. Számára a beteljesedés már most valósággá vált. Nem érti meg, hogy milyen úton kell haladnia a Megváltónak. A szenvedés előrejelzése által kiváltott tiltakozó szavai félreérthetetlenek, amikor a szenvedés útjától akarta Jézust visszatartani, itt viszont egy tévesen értelmezett beteljesülést akart megállítani.
Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendégeket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat. De Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.

Amit Péter akar, az tipikus emberi kívánság: kizárni az életből minden szenvedést és keresztet, mert a mindennapok szárazságát és megszokottságát nehezen viseli el. Így mi is – akik Jézus feltámadására alapozzuk hitünket – hajlunk arra, hogy csak a feltámadottra és nem a szenvedésekkel megkereszteltre gondoljunk. Kísértésünk van kunyhókat építeni, amikor még nem érkeztünk meg. Jézus színeváltozása azt üzeni számunkra, hogy szabad, és kell a feltámadott képéből erőt merítenünk, de a Megfeszített, a szenvedő Krisztust sem téveszthetjük szem elől.
A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte: „A mi hazánk a mennyben van!” Hozzá kell mindent viszonyítanunk! Idelent keresés, építkezés, szenvedés, reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, nem eredménytelenül, hanem az örök élet biztos tudatával. 

Nagy püspökünk, Márton Áron szerint: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban” – s hirdeti Isten országát, amely a maga valóságéban és boldogságában a mennyek országában teljesedik ki (Csíkszeredában 1975. május 12-én mondott beszédéből).

Templomainkban az örökmécses fénye sosem lesz zöld. Így, megállás nélkül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre! Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő, s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, akár a Szentségi Jézus által, akár egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulások, utazások kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni a magunk és a környezetünk számára. Ámen. 

A képek a Tábor hegyén készültek és a Szilveszter archívumból származnak 

szombat, február 23, 2013

Isten szépsége legyőzi a gonosz szennyét – XVI. Benedek pápa beszéde a vatikáni nagyböjti lelkigyakorlat végén

RealAudioMP3 (Az mp3 kattintva meg is lehet hallgatni az anyagot) Február 23-án, szombaton reggel befejeződött a Vatikánban a nagyböjti lelkigyakorlat, amelyet Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke tartott a Szentatya és a Római Kúria tagjai számára. A bíboros utolsó elmélkedését követően XVI. Benedek a következő szavakkal fejezte ki köszönetét:

„Köszönetet mondok ezért az imádkozó közösségért, amely ezen a héten elkísért engem Isten Szavát hallgatva”. Köszönettel fordult Ravasi bíboroshoz azokért a szép „kirándulásokért”, amelyeket a hit, a zsoltárok világában tettek. Mindenkit elbűvölt a hit világának gazdagsága, mélysége, szépsége és hálásak vagyunk, hogy Isten Szavai ismét új módon, új erővel szóltak hozzánk – mondta XVI. Benedek pápa.

Az elmélkedés témája a hit, az ima művészete volt. „Eszembe jutott – folytatta beszédében a pápa –, hogy a középkori teológusok a „Logos” szót nem csak a „Verbum” – ige kifejezéssel fordították le, hanem az „ars” – művészet szóval is. A „verbum” és az „ars” tehát egymással felcserélhető szavak. A középkori teológusok számára csak ez a két szó együttesen fejezi ki a „Logos” teljes értelmét. A „Logos” nem pusztán egy matematikai fogalom, hanem van szíve: egyben szeretetet is jelent. Az igazság szép; az igazság és szépség összetartoznak: a szépség az igazság pecsétje.

Ravasi bíboros a Zsoltárokból és napjaink tapasztalatából kiindulva azt is erőteljesen hangsúlyozta, hogy a „nagyon szépnek”, amelyet a Teremtő a hatodik napra vonatkoztatott, világunkban szüntelenül ellentmond a rossz, a szenvedés, a korrupció. Olyan, mintha a gonosz állandóan be akarná szennyezni a teremtést, hogy ellentmondjon Istennek és felismerhetetlenné tegye igazságát és szépségét. A rossz által ilyen mélyen áthatott világban a „Logos”, az örök Szépség és az „Ars”, az örök Művészet úgy jelenik meg, mint „caput cruentatum”, véráztatott fej. A megtestesült Logos, a Fiú, töviskoronát visel fején.

Azonban éppen Isten Fia szenvedő alakjában kezdjük megpillantani Teremtőnk és Megváltónk legmélyebbre ható szépségét. A sötét éjszaka csöndjében mégis meghalljuk Isten Szavát. Hinni nem más, mint a világ sötétségében megérinteni Isten kezét, ebben a csöndben meghallgatni Szavát és látni Szeretetét.

Tegyünk újabb „kirándulásokat” a hitnek ebben a titokzatos világában, hogy egyre jobban tudjuk dicsőíteni Istent, imádkozni hozzá, Szavát hirdetni, tanúskodni az igazságról, ami szép, és ami szeretet.

Beszéde végén XVI. Benedek mindenkinek köszönetet mondott nem csak az elmúlt hétért, hanem azért, hogy pápasága nyolc évében nagy szakértelemmel, szeretettel és hűséggel vele együtt hordozták péteri szolgálata terhét. Háláját megőrzi továbbra is annak ellenére, hogy most véget ér a „külső”, „látható” szeretetközösség. Megmarad azonban a spirituális közelség, az imában való mély szeretetközösség. Ennek a bizonyosságnak a tudatában haladjunk tovább, legyünk biztosak Isten győzelmében, a szépség és a szeretet igazságában – fejezte be pápasága utolsó nagyböjti lelkigyakorlatát XVI. Benedek.

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A rágalmazások és a félrevezető híradások nem csorbítják a hívők hitét – P. Lombardi SJ heti jegyzete

Február 24-én, vasárnap déli 12 órakor XVI. Benedek pápasága utolsó Úrangyala imádságát vezeti a Szent Péter téren jelen lévő hívekkel. Ezekben a napokban a hívek különösen sok jelét adják a pápa iránti szeretetüknek, gesztusát az alázat és a bátorság jelének tekintik. A média azonban egy másfajta valóságot tükröz, amely tele van botrányokkal, hatalmi harcokkal. Erről írt jegyzetében rádiónk főigazgatója P. Federico Lombardi SJ.

Az egyház útja Benedek pápa pápaságának utolsó heteiben, az új pápa megválasztásáig, a „Sede vacante” és a konklávét követően, különösen nagy elkötelezettséget igényel, tekintettel a helyzet újdonságára. Örülünk annak, hogy nem kell bánkódnunk egy szeretett pápa halála miatt, de nem vagyunk mentesek egy másik megpróbáltatástól: megsokszorozódnak azok a nyomások és azok a megfontolások, amelyek idegenek attól a lelkülettől, amellyel az egyház szeretné megélni a várakozásnak és készülődésnek ezt az idejét.

Nem hiányoznak ugyanis azok, akik megpróbálják kihasználni a meglepetés és a gyöngébb lelkek irányt vesztettségének pillanatát, hogy zűrzavart keltsenek és hiteltelenítsék az egyházat és kormányzását. Olyan ősi eszközökhöz folyamodnak, mint mások megszólása, hamis információk, sőt rágalmazás. Előfordul, hogy elfogadhatatlan nyomást gyakorolnak bíborosokra, hogy befolyásolják szavazásukat a Bíborosi Kollégium egyes tagjaira vonatkozóan, akik valamilyen oknál fogva nem nyerik el tetszésüket.

Az esetek nagy többségében, aki ítélő bíróként lép fel, súlyos erkölcsi ítéleteket hozva, valójában semmilyen tekintéllyel nem rendelkezik ahhoz, hogy ezt megtegye. Akinek elsősorban a pénz, a szex és a hatalom jár az agyában, és ahhoz szokott hozzá, hogy ezek mércéjével értékelje a különféle valóságokat, nem képes arra, hogy mást lásson még az egyházban sem, mert tekintete nem képes a magasba nézni vagy leszállni a mélységbe, hogy megpillantsa a lét spirituális dimenzióit és indokait. Ennek eredménye, hogy teljesen igazságtalan képet festenek az egyházról és annyi tagjáról.

Mindez azonban nem változtatja meg a hívek magatartását, nem kezdi ki a hitet és a reményt, amellyel az Úrra tekintünk, aki megígérte, hogy elkíséri egyházát. Azt akarjuk, hogy az egyház hagyományának és törvényének megfelelően ebben az időszakban őszintén gondolkozzunk el a világ spirituális elvárásairól és az egyház evangéliumhoz való hűségéről, imádkozzunk a Szentlélek segítségéért, álljunk közel lélekben a Bíborosi Kollégiumhoz, amely hamarosan megkezdi a jó és a rossz megkülönböztetése és a választás nagy elkötelezettséget igénylő szolgálatát. Ez a feladat jelenti létezésének legfőbb okát.

Mindebben elkísér bennünket mindenekelőtt Benedek pápa példája és spirituális egyenessége, aki az imának akarta szentelni Nagyböjt kezdetét pápasága utolsó részében. A megtérés bűnbánati útja ez, amely elvezet Húsvét öröméhez. Így éljük meg ezt az időszakot most és az elkövetkező napokban: megtéréssel és reménnyel – írja heti jegyzetében P. Federico Lombardi SJ, a Vatikáni Rádió főigazgatója.
Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

Szolidaritás a végsőkig

  Erwin Kräutler szerzetes püspök küzdelme az indiánokért
„Soha nem éreztem magam olyan gyöngének, s egyúttal Jézushoz olyan közelinek, mint a merénylet után.”

 Egy poros nevű szerzetesrendhez tartozik a 2010. évi Alternatív Nobel-díjas: Erwin Kräutler püspök: a Drága Vér Misszionáriusa (egyházi rövidítése: CPPS). Kräutler nevetve erősíti meg: „Igen, az vagyok, szőröstül-bőröstül”, majd nagyon komollyá válik: „Rendem spiritualitása azt jelenti számomra, hogy mindig továbbhaladjak Jézus követésének útján, a végsőkig. Ahogyan rendünk alapítója, Gaspare de Bufalo (1786–1837), egy népmisszionárius, a rablók és a kitaszítottak misszionáriusa is: Napóleon idején börtönbe került hitéhez való hűsége miatt.” Majd így folytatja: „Legfontosabb evangéliumi helyem a Jn 13,1: Eisz telosz, a végsőkig szerette övéit.”

A folytatás itt olvasható. 

Nagyböjti gondolatok: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” Mt 5, 43 - 48

Az ellenségszeretet kemény követelményének hallatán az a kérdés fogalmazódik meg lelkünkben, hogy egyáltalán lehet-e az ellenséget szeretni?

A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a szeretet három módon valósítható meg. A szeretet legalacsonyabb szintje a testi szépség és az érzelmek kiváltotta vonzalom. Ennél magasabb rendű az a magatartás, amelynek lényege a másik személyes értékeinek megbecsülésében és kedvelésében áll. A szeretet legmagasabb szintje azonban a másik ember szabad létének és istenközelségének akarása. A Szentírás görög szövege a szeretetnek ezt a fajtáját az agapé szóval jelöli. S amikor Jézus az ellenségszeretetről beszél, erre az agapéra gondol. Azt hirdeti, hogy a tanítványnak mindent meg kell tennie azért, hogy embertársát /adott esetben ellenségét/ közelebb vigye Istenhez. Az agapé, vagyis az embertársat imával, türelemmel és megbocsátással segítő szeretet abban az esetben is megvalósítható, ha érzelmeink tiltakoznak.
Képesek vagyunk rá, hiszen Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a Szentháromság belső életéből. Nem mondhatjuk tehát, hogy nem tudom, nem bírom, képtelen vagyok rá. Valljuk be őszintén: nem akarjuk szeretni az ellenséget. Ugyanis a szeretet ezen a szinten elhatározás kérdése. Nem kívánja tőlünk az Úr, hogy minden embertársunkhoz ugyanazzal az érzelemmel viszonyuljunk, de azt igen, hogy mindenkire úgy tekintsünk, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves, helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.

Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője, hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Sokkal inkább az mutatja meg kölcsönös szeretetünk valódiságát, tisztaságát, hogy mennyire tudunk olyanokat szeretni, akiktől nem kapunk viszonzást. Az ismeretlenek, közömbösök vagy éppenséggel az ellenséges érzületűek iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét szeretetkapcsolatainkon.
Nem elég kitűnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Vállalnunk kell azt a szegénységet, kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.

Az ellenségszeretet Jézus legkeményebb követelményei közé tartozik. Önerőből képtelenek volnánk rá, de Isten erejében megvalósíthatjuk. A mai napon ezért az isteni erőért fohászkodjunk. Kérjük az Urat, tegyen képessé bennünket az agapé értelmében vett ellenségszeretetre, hogy a jókat és a gonoszokat egyaránt szerető Isten magatartását közvetítvén Jézus valódi tanítványai közé tartozhassunk.

péntek, február 22, 2013

„Az Egyház Krisztusé” – XVI. Benedek öröksége

Milyen XVI. Benedek pápa egyházképe? Milyen örökséget hagy utódára a Szentatya? – teszik fel világszerte ezeket a kérdéseket. A Vatikáni Rádió olasz honlapján olvasható vezércikk szerint a választ megtaláljuk a Szentatya beszédeiben, amelyekkel ezekben a napokban fordul a hívekhez.
„Az Egyház Krisztusé” – mondta lemondásakor a pápa. Február 17-én, vasárnap délben, pápasága utolsó előtti Úrangyala-imádságakor a Szent Péter téren összegyűlt 150 ezer hívőnek pedig azt hangsúlyozta, hogy az Egyháznak szüksége van a lelki megújulásra. Tíz nappal péteri szolgálata befejezése előtt a Szentatya tanításának néhány fontos gondolatára emlékeztet a Vatikáni Rádió:
„Az Egyház javára” – indokolta lemondását a pápa február 11-én tett bejelentésében, amely azóta is első helyet foglal el a világ közvéleményében. XVI. Benedek péteri szolgálata megkezdése óta minden tettével, szavával, egész személyével az Egyház javát szolgálta. Az Egyház nem a mi birtokunk, még csak nem is Péteré, hanem Krisztus az egyházfő – ez a legmélyebb tartalma a Szentatya lemondásának.

Folytatás az alábbi linken: 

„Az Egyház Krisztusé” – XVI. Benedek öröksége

XVI. Benedek tisztelete Isten Anyja, Mária iránt

Szentatyánk, XVI. Benedek pontosan egy hét múlva, február 28-án hagyja el pápai szolgálatát és attól kezdve „üres lesz a trón”, Péter széke, megkezdődik tehát a „sede vacante”, amely az új pápa megválasztásáig tart. A hátra lévő napokban szeretnénk felhasználni az időt arra, hogy felidézzük a Szentatya pápaságának egy-egy jellegzetes vonását. Most Mária-tiszteletének szentelünk néhány gondolatot.

„Ha hallgatunk a Boldogságos Szűz szavaira és utánozzuk magatartását, akkor a mi életünk is Hálaadó énekké lesz”. Ezek az annyiszor elismételt szavak XVI. Benedek Isten Anyja iránti szeretetéről árulkodnak. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Máriás lelkületű pápa, amint szeretett előde II. János Pál volt. Karol Wojtyla Mária iránti tisztelete a Fekete Szűzanya híres czestochowai szentélyében született meg, míg Joseph Ratzinger egészen kisgyermek korától Bajorország máriás szívében, Altöttingben ismerte meg és kezdte megszeretni Isten Anyját.

XVI. Benedek minden egyes általános kihallgatás végén a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlja a világ minden részéből egybegyűlt zarándokokat. Alázatos lélekkel Mária mutatja az utat minden hívő számára Fia, Jézus Szent Szívéhez. „Mária a Gyermekkel a karján, kettejük védtelen hatalmával képes legyőzni a világ hatalmának robaját” – mondta nemrég a pápa. 

A folytatás itt olvasható.

Hogyan alakul XVI. Benedek pápa élete péteri szolgálata befejezése után?

A Szentatya történelmi döntése világszerte számos kérdést vetett fel, amelyekre P. Federico Lombardi SJ, szentszéki szóvivő az elmúlt napokban tartott sajtókonferenciákon adott választ. Most ezek közül kiemelünk néhány érdekességet. 


A pápa továbbra is viseli a XVI. Benedek nevet, amelyet péteri szolgálata kezdetén választott magának. Róma nyugalmazott püspökeként vonul vissza, öltözetéről még nem született döntés. Halászgyűrűjét, amely pápai tekintélyének látható jele, és amelyet pápasága megkezdésének ünnepi pillanatában húzott jobb gyűrűsujjára a bíborosi kollégium dékánja, valószínűleg összetörik a hagyománynak megfelelően, jelezve szolgálata végét. 

A folytatás itt olvasható.

Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött? - Imre atya írása - harmadik rész

3. Kiket értek külső erők alatt konkrétan?
1) a politikát és a világgazdaságot irányító erőket, 2) a liberális médiát, 3) az intolleráns vallási fundamentalistákat. Lássuk sorban őket!

3.1. A politikát és világgazdaságot irányító erők
Itt elsősorban a különböző világszervezetekre gondolok: ENSZ, UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete), a WBG (World Bank Group), de más – sokszor a titok fátyla által körüllengett csoportosulások is, mint a Bilderberg-csoport, vagy a különböző alapítványok mögött megbúvók. Egyet mindenképp meg kell nevesítsek már csak azért is, mert a köztudatban - és néha a valóságban is – mindig az Egyház ádáz ellenségeként szerepel: a szabadkőművesség. Ez egy világszerte több millió taggal rendelkező, számtalan formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – a szellem szabadságát és felsőbbrendűségét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. Az ún. angol rendszerűben a tagság számára alapvető követelmény az Istenbe vetett hit, noha páholyaikban vallási és politikai témák vitatása tilos. Az ún. francia rendszerű viszont Isten- és vallásellenes. Ennek tagjai politizálnak is.

A szabadkőműveseknek – más izmusokkal (bolsevizmus, cionizmus) és csoportokkal karöltve - világuralmi törekvéseket vetnek a szemükre, amely ma az ún. globalizációs folyamat erőltetésében csúcsosodik ki. Konkrét vallás- illetve egyházellenességet részükről a fenti esetekkel kapcsolatban nem lehet felhozni. Vitánk tárgyát tehát ők nem képezhetik. Hogy azonban ezek a politikai és a gazdasági élet irányítói nem barátai a kereszténységnek, az a következő pontokból egyértelműen kiderül.

3.1.1. A laicisztikus állam eszméje
Először is az tűnik fel, hogy a mai politikusok többsége megpróbálja a vallást – mint a modern társadalomtól idegen, azt destabilizáló tényezőt - a közéletből kizárni. Ennek egyik jele a vallási szimbólumok és ünnepnapok kiiktatására tett kísérlet azon a címen, hogy azok „más vallású és meggyőződésű – azaz mohamedán és ateista - embereket sértenek”. Ezzel azonban épp a vallásos emberek joga szenved csorbát, hisz nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Ugyanakkor az állampolgárok egy részét keresztény gyökereiktől szakítják el. A pápa éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy azok, akik a szent dolgokat megvetik, nem alkalmasak különböző kultúrához és valláshoz tartozó alattvalóik vezetésére, hisz épp egyik legmeghatározóbb összetevőjüket – hit- és kultúrabeli meggyőződésüket – nem ismerik, nem becsülik, nem veszik figyelembe! A politika azonban süketté vált a pápa szavaival szemben. 2009. november 3-án - az Európai Bíróság ítéletet hozott: az olasz iskolákból el kell tűntetni a keresztet, mert az – úgymond - sérti az Európai Unió kártájában lefektetett „értéksemlegességet”. Egy demokratikus állam azonban soha nem lehet az „értékek”, hanem csak a „világnézetek” szempontjából semleges. Ha egy állam nem rendelkezik olyan alapvető értékekkel, amelyeket a különböző világnézetű, etnikai és vallási meggyőződésű alattvalói elismernek és támogatnak, akkor szétesik. Ha egy állam lemond arról a jogáról, hogy saját, közös, mindenki számára kötelező értékeket nevezzen meg, vége anarchia lesz. Csak felsőbbrendű, öntudatos, a többség által örömmel hordozott, erős kultúra képes integrálni. Dekadens, értékeitől megfosztott vagy azokat megtagadó soha!

Másodszor, a mai politikai vezetők többsége egyáltalán nem lép fel a keresztény-üldözések ellen. Saját bevallásuk szerint ismét az „értéksemlegesség” jegyében. Az igazság azonban az, hogy ezek a politikusok ismét csak a laicista állam víziójának hódolva cselekszenek. Közben azonban vétkesen tudatlanba veszik a tényt: országaik keresztény gyökereit. Egy példa. 2011. január 31-én az EU 27 külügyminisztere nem tudott megegyezni abban, hogy a vallásüldözés áldozatai között külön hivatkozzon a keresztényekre is. Az EU Püspöki Konferenciáinak Tanácsa megdöbbenten fogadta hírt, hiszen a közel- és távol-keleti keresztényellenes támadások után az EU-nak tisztában kellene lennie azzal, hogy nem elszigetelt esetekről van szó. Az elmúlt év statisztikai adatai egyértelműen bizonyítják, hogy a támadások 70% világszerte a keresztények ellen irányul. És történik mindez a cinkos hallgatás az „értéksemlegesség” értelmében.

Ugyancsak az „értéksemlegesség” nevében történik az, amit a zsidó újságíró Joseph Weiler egyenesen „keresztény-fóbiának”, nevez: orvosokat, jogászokat és tanárokat arra kényszerítenek, hogy lelkiismereti meggyőződésük ellen járjanak el egyneműek házasságkötése a templomban, abortusz (magzatelhajtás), kiskorúak kötelező, de hitbeli meggyőződést mellőző szexuális oktatása területén.
Igaza van a pápának, amikor azt mondja: a fundamentalizmusnak és a laicizmusnak sarkalatos hibája az, hogy hadilábon állnak az értelemmel. A fundamentalizmusban a hit tagadja az értelmet, ezért erőlteti a vallást erőszakkal a másikra. A laicizmusban az értelem tagadja a hitet, és ezért erőlteti a vallástalanságot a másikra. Egyik sem jó. A hit és az értelem mindig kéz a kézben kell, hogy járjon.

3.1.2. Keresztény erkölcsök térvesztése
Amikor az első egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások után egy németországi püspök okként azt is megemlítette: a társadalom is hibás abban, hogy idáig jutottak a dolgok, mert a szexualitásban csupán élvezeti cikket lát és láttat, nagy volt a műfelháborodás. Akik azonban tárgyilagosabbak tudtak maradni, észrevehették azt, hogy míg az egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások az eseteknek mindössze 1%-át tették ki (természetesen, ez is több, mint megengedett!), 99% a társadalomban és a családban történt. Miért nem foglalkozott a média arányukhoz mérten ezekkel az esetekkel is? Miért nem vizsgálták meg a felelősek azt, hogy az 1968-as – tekintély- és szexuális tabuk ellen vezetett – kultúrforradalomnak valóban volt-e szerepe ebben az aberrációban vagy sem? Mert ha az alábbi törvények meghozatalának éveire nézünk, egyértelmű a politika és a társadalom felelőssége:
1969-től Németországban megkönnyítették a válást.
1973-ban a törvény megengedte a pornográfiát.
1992-től bűntetlen lett a magzatelhajtás.
1994-től polgárjogot nyert a homoszexualitás.
2001-től megengedett lett az egyneműek házassága.
2001-től törvényessé vált a prostitució.
2009-től egyes körök azért szállnak síkra, hogy az alkotmányba bekerüljön: mindenki maga határozza meg szexuális önazonosságát.
Ezek után az ember – egyrészt – nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a kegyes halál, azaz az eutanázia, az abortusz, azaz a magzatelhajtás, az egyneműek házassága, a fogamzásgátlás mind lukratív ipar, amely milliárdokat hoz egyeseknek, és romlásba dönt sokakat. Másrészt pedig arra is rájön, hogy a keresztény erkölcsöktől való elfordulás a hit térvesztésével karöltve jár.

3.2. A média
A Williamson-ügy kapcsán nem csak azt lehetett pár nap elteltével megállapítani, hogy mennyire készületlenül érte a Vatikánt a média részéről rázúdított össztűz, hanem azt is, hogy milyen öntörvényűvé vált a tömegtájékoztatási eszközök világa!

Az első, ami föltűnik: nem a jelentés igazságmagva a fontos, hanem az ideológiai tartalom. A média a különböző ideológiák és világnézetek legfontosabb harci eszköze lett. Ma már nem csak a politikai pártok rendelkeznek médiatanácsadóval, hanem minden valamirevaló cég és személy. Ezek mondják meg, hogy hogyan kell „eladni magukat” a nagyközönségnek. Külön irodák foglalkoznak azzal, hogy a médiában kedvező kép jelenljen meg megbízóikról. Ezért objektív igazságot hiába keres az olvasó, azt alig közvetít valaki. Helyette ideológiai agymosást kap, és észre sem veszi...

Másodszor: nem a hír erkölcsi mondanivalója a fontos, hanem a szenzáció. Míg ezelőtt a személyi méltóság tisztelete megelőzte az információhoz való jogot, ma a média – az információhoz való jog ürügyén – élők és holtak fölött ítélkezik, és még azelőtt süti az érintettre a bűnösség pecsétjét, mielőtt azt a bíróság megállapította volna. Az ember csak fejcsóválva követi azt a szenvedélyt, amellyel egy-egy személyre vagy országra vadászik a média. A nagyközönség számára azonban az egész hecckampányból nem egyszer kilóg a lóláb, s a hírekre a média iránti méltó gyanakvással válaszol...

Végül harmadszor: a médiának időtlen az emlékezőtehetsége. Aki egyszer lapjaira került, azt onnan nem törli ki többé soha senki. Hadd szemléltessem ezt Williamson püspök példáján. A vele készített interjú – 2008 augusztusában – a Piusz Testvériséggel kapcsolatban készült, annak felépítéséről, ügyeiről, tanításáról, személyi dolgairól. Az interjú nem volt valami érdekfeszítő, ezért készítői asztalfiókjukba tették. Amikor azonban híre ment, hogy a Vatikán 2009. január 21-én visszavonja a Testvériség négy püspökére mért kiközösítést, az interjú készítőinek eszébe jutott, hogy Williamson püspök pár mondatot a holokausztról is mondott. Eladták tehát a filmet a párizsi „Autre Cercle“ (A másik kör) homoszexuális egylet elnökének, és az január 18-án, azaz három nappal a kiközösítés visszavonása előtt robbantotta a bombát...

3.3. Vallási fundamentalizmus
Aki figyelmesen követi a hazai pártpolitikai csatározásokon túl a világeseményeket is, az megdöbbenve állapíthatja meg, hogy újabban mennyire fellángolt a vallási türelmetlenség és a vallásüldözés. Már hetek figyeli lélegzetvisszafojtva a katolikus közvélemény, mi fog történni az Indiában élő testvéreikkel. Ismert, hogy India 1,1 milliárd lakossának 82%-a hindu és buddhista, 15%-a muzulmán, és mindössze 3%-a keresztény. Nemrég hét szövetségi államban egy ún. „áttérést tiltó” törvényt vezettek be, amely tiltja a más-, kifejezetten a keresztény vallásra való áttérést. Ez a törvény egy évek óta tartó keresztényüldözés törvényesítése, amelynek során buddhista és hindu fundamentalisták pogromszerűen - csak 2008-ban - 56 katolikus templomot gyújtottak fel illetve romboltak le, és 236 hívőt öltek meg. Mivel egy kormányjelentés nem a fundamentalistákat, hanem magukat a katolikusokat teszi felelőssé az incidens miatt (áttérés), a múlt héten 18 püspök lépett éhségsztrájkba...

Még nagyobb a keresztényüldözés az iszlám országokban. Az „Open Doors“ nevű, vallások fölötti segélyszervezet, tavaly évi beszámolója szerint mintegy 100 millió keresztényt üldöznek világszerte vallása miatt. Ez az üldözöttek 70%-át teszi ki! Az első tíz keresztényüldöző ország közül nyolcban muzulmán a hivatalos vallás! A keresztények az arab országok majdmindenikében csak másodrangú állampolgárok. Halál sújtja azokat, akik az iszlámról a keresztény vallásra térnek, a keresztényeknek nem szabad templomot építeniük, nem szabad nyilvánosan a vallásukat gyakorolniuk. Más országokban, mint Egyiptom, Nigéria, Irak etnikai és vallási tisztogatás figyelhető meg, ezért egymást érik a keresztény-ellenes merényletek. Pakisztánban a „káromlás-törvény” szedi áldozatait. Amikor a pápa 2011. januárja közepén a Szentszék mellé akreditált diplomaták előtt azt merészelte mondani: „arra kérem az illető országok kormányait és vallási vezetőit, tegyenek meg mindent, hogy keresztények békében élhessenek és így továbbra is hasznos állampolgárok legyenek”, Egyiptom megszakította a diplomáciai kapcsolatot, Pakisztánban január 30-án keresztet valamint pápabábút égettek, és 40 ezren követelték annak az Asia Bibinek a halálát, akit a „káromlás-törvény”alapján – Jézus nagyobb, mint Mohamed – ítéltek halálra, s akiért a pápa külön is közbenjárt a kormánynál. És ma reggel érkezett a megdöbbentő és sajnálatos, témánkat azonban igazoló hír: iszlám fundamentalisták megölték Islamabadban Shahbaz Bhatti-t, Pakisztánnak a vallásos kisebbségekért felelős, 42 éves katolikus miniszterét, mert védelmébe vette ő is Asia Bibit, és a „káromlás-törvény” eltörléséért szállt síkra.

Mennyiben járul ez az egész a keresztény-ellenességhez? Szerintem sokban! Mert ez a fanatizmus, amelynek szemében a pápa az egész nyugati dekadens keresztény világot képviseli, káros kihatással van az egész politikára. Egyetlen egy felelős politikusnak sincs mersze kiállni a kereszténység mellett, és terrorcselekmények sorozatát kockáztatni! Az iszlám fundamentalizmustól mindenki fél! Még maguk a mohamedánok is! Ezért nem emelte fel szavát németországi szervezetük a koptok elleni merénylet kapcsán, amelynek pedig 21 áldozata volt. Ezért nem meri az EU megemlíteni a keresztények nevét a vallásüldözések kapcsán, vagy ha igen, mint ez az utóbbi napokban végre megtörtént, tette egyszuszra „a mohamedán zarándokokkal”, jóllehet ezek nem szenvednek üldözést! Végül ettől a fundamentalizmustól való félelmében szakította meg a kairói Al-Azhar-Egyetem a párbeszédet a Vatikánnal. Az, hogy a pápa a kopt keresztények mellett felemelt szavával beleavatkozott volna az iszlám belügyeibe, csak mondva csinált ürügy volt. Meglátszik ez azon is, hogy legutóbb (24.02.2011) elnöke éppen azt követeli, hogy a pápa úgy kérjen bocsánatot a keresztes hadjáratokért, mint ahogyan a zsidóktól kért bocsánatot a shoá miatt... 

Folytatjuk

A Katolikus Egyház Katekizmusa – Dariusz Kowalczyk SJ sorozata 4. elmélkedés

RealAudioMP3 4. elmélkedés
Az előző elmélkedésben a katekizmus 31. pontjából kiindulva megállapítottuk, hogy a személyes Istent bizonyossággal megismerhetjük „a természetes ész világánál a teremtett dolgokból” (36. pont). Ez a lehetőség azonban nem mindig valósul meg. XII. Piusz pápa megállapította, hogy az ember számos nehézséggel találkozik Isten megismerését illetően, többek között „az áteredő bűnből következő rosszra hajló természetünk” miatt (37. pont).

Azonban nem ez az egyetlen ok, amiért szükségünk van arra, hogy Isten kinyilatkoztassa magát nekünk. Az Abszolút természetes módon történő megismerése, bár lehetséges, mégis korlátozott és nem fedi fel számunkra, hogy mi Isten terve az emberre vonatkozóan. Hitünk három alapvető igazsága, vagyis a Szentháromság, a Megtestesülés és a Kegyelem, nem vezethetők le a teremtésből. Csak Isten tudja ezeket kinyilatkoztatni számunkra.

A keresztény hit nem olyan vallás, amely az Isten megismerésére irányuló emberi erőfeszítésből született. Ezzel szemben Isten válasza, aki szabadon ki akarta nyilatkoztatni magát az embernek. A katekizmus azt tanítja, hogy a Kinyilatkoztatás nem pusztán a megfogalmazott és velünk közölt igazságok összessége, hanem mindenekelőtt a Jézus Krisztus Személyével való találkozást jelenti.

Isten úgy nyilatkoztatja ki magát, mint amilyen a kezdetektől fogva, vagyis mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Képessé akar tenni bennünket arra, hogy válaszoljunk neki és szeressük őt. Isten tehát nem pusztán a dolgok ismeretét közli velünk, hanem, amint a katekizmusban olvassuk: „közölni akarja saját isteni életét az emberekkel”, hogy fogadott gyermekeivé tegye őket (vö. 52. pont).

A hit tehát nem annak az állítása, hogy Isten létezik, hanem az abba vetett bizalom, hogy Isten, szeretete által örök élete részeseivé tesz bennünket. Az egyházatyák mondták: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné lehessen”. Nem úgy, ahogy a sátán ígérte meg a Paradicsomban, hanem Isten kegyelme révén. 
Folytatjuk
Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

Napi gondolatok: Krisztus Egyháza Péter hitének szilárdságára épül

Február 22. Szent Péter apostol székfoglalása
Szilveszter archívum
Péter székfoglalásának ünnepét e napon Rómában már a IV. századtól megünnepelték, hogy kifejezzék a Péter apostolra alapozott Egyház egységét.
Az Egyházhoz tartozás alapvető követelménye a Krisztus-hit. Jézus Istenségének megvallásáért lett Péter apostol az Egyház feje és szikla-alapja. Krisztus Istenségének megvallása épít minket is az Egyházba.

Nagy Szent Leó pápa beszédeiből
Krisztus Egyháza Péter hitének szilárdságára épül
Krisztus az egész emberiségből az egy Pétert választja ki, hogy a hitre meghívott minden népnek, sőt minden apostolnak és az Egyház összes elöljárójának is élére álljon. Ezt pedig azért tette, hogy – bár Isten népében sok pap és sok pásztor van – mégis Péter kormányozza igazában mindazokat, akiken elsődlegesen Krisztus uralkodik. Szeretteim, Isten kegyessége a maga hatalmának fönséges és csodálatos részesévé tette ezt a férfit, és ha akarta is, hogy a többi vezető is ennek Péterrel együtt részese legyen, csak őáltala adta meg a többinek azt, amit nem tagadott meg tőlük.
Egy alkalommal az Úr valamennyi apostolát megkérdezte, miképpen vélekednek őróla az emberek. Ameddig az emberi tudatlanság bizonytalankodásairól számolnak be az apostolok, addig mindannyian együtt adják a választ.
Amikor azonban azt kérdezi, hogy maguknak a tanítványoknak mi a véleménye, akkor az lesz az első az Úr megvallásában, aki első az apostoli méltóságban is. Hiszen Péter mondta: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus így válaszolt neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám (Mt 16, 16-17); vagyis azért vagy boldog, mert téged Atyám tanított erre; nem vitt tévútra semmi földi vélekedés, hiszen mennyei sugallat oktatott ki. Nem test és nem vér, hanem az nyilatkoztatott ki engem neked, akinek egyszülött Fia vagyok.
Majd Jézus így folytatta: Én is mondom neked; vagyis, amiként Atyám feltárta neked istenségemet, úgy most én is tudatom veled kiemelkedő méltóságodat: Te Péter vagy. Igaz ugyan, hogy én vagyok az elpusztíthatatlan szikla, én vagyok a szegletkő, amely egybeköti a kettőt (vö. Ef 2, 14. 20), én vagyok az az alap, amelyen kívül mást senki sem rakhat, mindazonáltal te is szikla vagy, mert az én erőm ad neked szilárdságot, hogy mindaz, ami az én hatalmam, az a részesedés által a tied és az enyém legyen.
Erre a sziklára építem Egyházamat, és az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta (Mt 16, 18). Erre az erődítményre, mondja, örök templomot építek majd, és Egyházam, ez a fenséges és egészen az égbe nyúló épület ennek a hitnek a szilárdságára épül.
Ezt a hitvallást el nem fojtja a pokol hatalma, bilincsbe sem veri a halál: ez a szó valóban az élet szava. És így, aki ezt megvallja, azt az égbe segíti, aki pedig megtagadja, azt a kárhozatba taszítja.
Ezért is mondja az Úr Szent Péternek: Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva (Mt 16, 19).
Átszállt a többi apostolra is ennek a hatalomnak az őket megillető része, és ennek a határozatnak a törvényes ereje átszállt az Egyház valamennyi pásztorára is, de Urunk nem ok nélkül bízta erre az egyre azt, amit a többivel is közölt. Péterre ugyanis azért bízta különösképpen is ezt a hatalmat, mert az Egyház valamennyi elöljárója előtt Péter lesz a mintakép. 

+++

Ezekben a napokban különösképpen is imádkozunk Péter apostol leköszönő és a majdan megválasztandó utódáért!