Oldalak

vasárnap, június 30, 2013

Ferenc pápa: Isten cselekedetének nincs protokollja

Az Úr azt kéri tőlünk, hogy türelmesek és feddhetetlenek legyünk, járjunk mindig az Ő jelenlétében! – hangsúlyozta Ferenc pápa június 28-án a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmiséjén, amelyen többek között a Vatikáni Egészségügyi Igazgatóság munkatársainak egy újabb csoportja vett részt. 
Az Úr lassan, fokozatosan lépett be a 99 éves Ábrahám életébe, amikor megígért neki egy gyermeket. Ellenben azonnal belép a leprás életébe: Jézus meghallgatja a kérését, megérinti őt és íme, a csoda! – Ferenc pápa ezúttal a napi olvasmány és az evangélium összekapcsolásával talált rá mondanivalójára. Isten különböző utakat választ, hogy belépjen az életünkbe, népének az életébe, akár Ábrahám, akár a leprás esetében. Amikor az Úr jön, közeledik, nem mindig ugyanazon a módon teszi azt. Cselekedetének nincs protokollja az életünkben, ilyen nem létezik – mondta a Szentatya, majd hozzáfűzte: egyszer így cselekszik, máskor megint más módon, de mindig megteszi a magáét. Mindig létezik ez a találkozás köztünk és az Úr között.

Az Úr mindig a maga módján lép be az életünkbe. Sokszor lassan teszi ezt, mi pedig abba a veszélybe kerülünk, hogy elveszítjük a türelmünket: De Uram, mikor, mikor? Aztán könyörgünk, könyörgünk tovább… És nem jön válasz az életünkben. Máskor pedig, amikor arra gondolunk, hogy amit az Úr megígért nekünk, az olyan nagy, hogy hitetlenkedni kezdünk, kételkedünk. És mint Ábrahám, arcra borulva, azért titokban nevetünk. Azt mondja ugyanis az olvasmány: „Ábrahám arcra borult az Úr előtt és nevetett…”. Kétkedett: „De hát nekem, majdnem százévesen, gyermekem lesz, a feleségem is kilencven éves, éppen neki lesz gyereke?”

Folytatás az alábbi linken
Ferenc pápa: Isten cselekedetének nincs protokollja

Napi gondolatok: Kövess engem! - Évközi 13. vasárnap - meghallgatható

A mai evangéliumi szakasz második felének fő gondolata a Krisztus-követés. A követésnek, mint a keresztény lelkiség magvát kifejező szónak a gyökerei mélyen az Ószövetségbe és az antik görög-római világba nyúlnak vissza. A szó kezdetben sokféle követést jelentett: például a karavánvezetőt követte az utazó, az urat az udvartartása, a mestert a tanítványa, a pásztort a nyája. Hosszú fejlődési folyamat után kapta meg a követés azt a vallásos értelmet, ami a keresztény lelkiségben helyét kijelöli.

Az Újszövetségben a követés szorosan összetartozik a tanítvány-léttel. Az evangéliumok elbeszélései szerint a Názáreti Jézus a kiválasztottakat meghívta a maga követésére. Az evangéliumok beszélnek a 72 tanítvány, illetve a 12 apostol meghívásáról. Igaz, ebben nincs semmi rendkívüli, látszólag a kortárstanítókhoz, rabbikhoz hasonló eljárást tükrözi. Ez azonban csak külső hasonlóság; Jézus követését ugyanis Messiás-volta határozta meg, ami lényegesen megkülönbözteti őt minden más mestertől. Hiszen Ő nem egy a többi mester, vagy tanító közül, hanem Ő a Tanító, Ő a Mester, ahogy ő maga fogalmaz: „egy a ti mesteretek… egy a ti tanítótok, Krisztus”.(Mt. 23, 8-10)
A követés feltétele már Jézus nyilvános működése idején a messiási küldetésbe vetett hit volt, ami lényeges különbség az ószövetségi próféta illetve a korabeli vallási és filozófiai iskolákkal szemben.
Jézus követése életközösségre, nyilvános működése alatt sorsközösségre, halála és feltámadása után pedig az idő és tér fölötti életközösségre vezet a megdicsőült Úrral a Szentlélekben.
Jézus felszólítása: „Kövess engem!” ma is érvényben van és vonatkozik minden megkeresztelt emberre, sőt minden jó szándékú emberre.

Az Úr föltámadása után ugyanaz az életközösség már nem lehetséges, ami Jézus földi működése alatt volt. Halála és mennybemenetele a földi életközösséget, különösen a mester-tanítvány kapcsolatot természetfeletti életközösséggé alakítja át a Szentlélekben. Jézus tanítványából a megdicsőült Krisztus tanítványa lesz. Ez a változás a Krisztus-követés gondolatának elmélyítéséhez vezet és a lelkiélet központjává lesz.
A keresztény hit és igehirdetés történetében a követés, tanulási folyamattá lesz, amiben iránymutató és egyben egyedüli tankönyv a Biblia, és a vonzó példát az Úr Jézus, illetve a szentek élete szolgáltatja.
Ennek a tanulási folyamatnak első követelménye az, hogy Krisztus tanítványának meg kell szabadulnia az emberi és anyagi kötődésektől. Mert a mai szentleckében, Pál apostol szerint: „a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal”(Gal 5, 13). Ez éppúgy vonatkozik minden fajta emberi kapcsolatra, mint az anyagi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásra. Csak a kötődések feladásával tud Krisztus tanítványa eleget tenni annak a hivatásnak, ami a meghívásában rejlik, és amely örök üdvösségét szolgálja.
Az imént hallott evangéliumi szakasz beszámol egy emberről, aki követni akarja az Úr Jézust. Jézus válaszában arra emlékeztet: „a rókáknak odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét”. (9,58) Egy másik embert maga Jézus szólított fel: Kövess engem! És egy harmadik ember ugyancsak hozzá akar csatlakozni. Mindketten előbb azonban haza szeretnének menni, hogy otthoni kötelességüknek eleget tegyenek, és elbúcsúzzanak hozzátartozóiktól illetve eltemessék halottjukat. Jézus az elsőnek ezt válaszolja: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat." 
A zsidó szokás az volt, hogy még az nap eltemették halottaikat, ebben az estben még élt az apa, tehát a meghívott meg akarta várni, hogy apja meghaljon, utána eltemesse, és csak aztán kövesse az Urat, ez késedelmeskedést jelentett volna. – A másiknak pedig ezt mondja: "Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára”. (9,62)
Valóban életünk alapvető feladatával kapcsolatban nem bizonytalankodhatunk, nem késlekedhetünk. Mi hívő emberek ismerjük Jézustól életünk nagy igazságát: Az örök életre vagyunk hivatalosak, az a döntő feladatunk, hogy ennek a meghívásnak szellemében éljünk. Ennek akkor teszünk eleget, ha életünkkel Jézust követjük.
Ez olyan alapvető döntést tételez fel mindnyájunk életében, amelyben életünk értelme mellett kötelezzük el magunkat egész életvitelünkkel. Ehhez a felismeréshez kapcsolódnak azok az elhatározások, amelyek életünk vezetésére vonatkoznak. Ezért csak olyan célokat, terveket állíthatunk magunk elé, amelyek összhangban vannak végső célunkkal. Amikor ezeknek a céloknak teljesítésén fáradozunk, egyben az örök élet útján járunk.
A legjobb példa erre Krisztus élete. Az Ő életét az evangéliumok úgy beszélik el, hogy bemutatják, minden cselekedetével küldetésének teljesítését szolgálta. Ezzel együtt minket is mindig az üdvösség követelményeivel szembesítenek, amelyekkel teljes komolysággal kell szembenéznünk.
Jézus szabad ember volt – mindenki felé nyitott. Nem kötötték merev törvények. Mindenki számára elérhető volt és senkit sem utasított vissza, miközben a Mennyei Atya akaratának a megvalósításán fáradozott. Hogyan volt képes ennyire szabad és elérhető lenni, és mindenkit elfogadni? Mi volt a titka?
Az, hogy földi-életének középpontjában az Isten, Mennyei Atyja állt. Atyja kedvében élt és ez tette öt szabaddá. Minden igyekezetével azon volt, hogy az Atya akaratát valósítsa meg, így nem volt önmagával elfoglalva. Ő nem aggodalmaskodott, még akkor, sem amikor kijelenti: hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Ennek ellenére a Mennyei Atya akarata iránti teljes kiszolgáltatottságában, engedelmességében, tökéletes békét talált a szíve és kiegyensúlyozott, stressz mentes volt az élete.

Szent Pál beszél arról, hogy az általános meghívás mennyire sokféleképpen valósítható meg: akár a házasságban, vagy az Istennek szentelt életformában, a különböző lelki adományokkal, szolgálatokkal, és erőkkel. A megvalósítás sokfélesége különösen abban mutatkozik meg, hogy Krisztus parancsa szerint mindenkinek a saját keresztjét kell hordoznia.
A vagyon elhagyásának parancsából is a követés sokfélesége adódik. Jézus nem ad szegénységi parancsot Egyházának, de az egyes embereket meghívja rá. A szegénység parancsa mindig akkor hangzik fel, amikor a tanítvány a vagyonhoz való ragaszkodás miatt elveszíti belső szabadságát, és ez akadályozza, vagy lehetetlenné teszi számára a Krisztus követését. Evangéliumi példa a gazdag ifjú története, aki nagy vagyona, illetve az ahhoz való ragaszkodása miatt, nem engedelmeskedik a „Kövess engem!” felszólításnak, és szomorúan távozik a Mestertől (Mt 19,16).
A vagyontól való elszakadás időközönként a Krisztus-követés egyetlen, kizárólagos jele lehet az egyes ember életében. Példaként idézhetjük remete Szent Antalt, aki a gazdag ifjúról szóló történetet hallva úgy érzi, hogy az befejezetlen, és azt neki kell befejeznie, eladja mindenét, amit örökölt gazdag szüleitől, árát szétosztja a szegények között és követi Krisztust.
E felszólítás pozitív hatásai bizonyítják, hogy a követésre való felhívás Isten válasza lehet sok bajra és nyomorúságra. Így nyer óriási jelentőséget az egyes szenteknek, rendalapítóknak vagy rend-reformátoroknak adott kegyelmi ajándék, az újra felfedezett szegénység.
Ezek közül idézhetjük Szent Ferenc atyánkat, aki pontosan akkor lesz a szegénység szerelmese, amikor a világi, és az egyházi elöljárók igen nagy gazdagsággal, vagyonnal rendelkeznek. Ő életével és társainak életével bizonyítja, hogy minden vagyoni biztonság nélkül, egyedül a Gondviselő Istenre hagyatkozva is lehet szép, boldog és kiegyensúlyozott életet élni.
A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy a Krisztus-követés a keresztény élet alapfeladata. Ami Isten szavának meghallgatásában, a krisztusi tanúságtételben, és erényeinek átvételében áll. Mindez csak a szentségekből merített erővel lehetséges. A keresztségben mindenki felé elhangzik a követésre szólító felhívás, ez ismétlődik meg a bérmálás szentségének felvétele alkalmával.

A Krisztus-követés nem légüres térben, hanem mindig konkrét feltételek között történik. Jézus a követést az élet konkrét feladataiban várja, ott, ahol a mindennapi életünk zajlik: a kolostorban, a családban, a munkahelyen, az utcán. Ez az a terület, ahol az igazságot – ami Ő maga – bátran képviselni és megélni kell. Ez egyszerre lemondást és odaadást igényel. A Krisztus-követés az élet elveszítésének és megnyerésének ellentmondásos törvénye alatt áll. Ebben nem kevesebbről van szó, mint – a Szentlélek ajándékaként – az Úr életében való részesedésről, ez viszont énünk és környezetünk újjászületését kell hogy eredményezze.
Éppen ezért a Krisztus-követő ma sok súlyos kérdéssel szembesül, de tudnia kell, hogy senki és semmi nem mentheti föl az alól, hogy minden pillanatban megtegye a tőle telhetőt és szükségeset, mert: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára”(Lk 9,62). 

szombat, június 29, 2013

Szent Péter és Pál apostolok ünnepe - meghallgatható


.
Péter és Pál apostolok
Szent Péter és Pál apostolok, – akiknek ma üli Egyházunk égi születésnapját – Néró császár uralkodása alatt szenvedtek vértanúhalált, a hagyomány szerint 67-ben. Péter apostolt a vatikáni domb melletti császári cirkuszban feszítették keresztre, mégpedig fejjel lefelé, saját kérésére, mert nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere, akit megtagadott, és holttestét a közeli Via Cornelia mentén helyezték egyszerű sírba. A népek apostolát, Szent Pált római polgár lévén karddal fejezték le és a városból a tengerpartra vezető ostiai út mentén temették el. Mindkettőjük sírja fölé Nagy Konstantin császár bazilikát emeltetett a IV. század elején.

Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, megvalljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk az Egyházat, hogy hiszünk benne, hiszünk neki, mert egy, szent, katolikus és apostoli, hanem azt is jelenti, hogy mi ezen az Egyházon belül élünk. A hitünket itt éljük meg a 2000 éve alapított apostoli Egyházban, amely a mi anyánk, és amelynek vezetője a téves tanításokat tartalmazó nagyfigyelmezetető üzenetekkel ellentétben ma is a hivatalosan megválasztott pápa, jelen esetben Ferenc pápa. A pápa által vezetett Egyházban élünk és éljük azt az életformát és tanítást, amit az Úr Jézus rábízott az apostolokra és azok utódaira és nem holmi titokzatos látnokokra.

A két apostolfejedelem Péter és Pál, ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház és ahhoz tartozni”. Ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, mégpedig vértanúsággal. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy azaz élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván, és boldoggá teszi az embert, ha képes meghozni ezt az áldozatot.

Mert Péter is, Pál is a maga módján és körülményei között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszer csak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy. És elsőnek Péterben születik meg a fölismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Jó tudni, hogy miközben Péter meg a másik tizenegy tanítvány ott él a Názáreti Jézus körül és tanulják az apostolságot, Pál, aki még Saul, Jeruzsálemben, az akkori kategóriákban gondolkodva egyetemista, ószövetségi teológiát tanul Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is. Nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. De hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek, ezt saját vallomásából tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent István diakónust megkövezik. El akarja tiporni ezt az istentelen társaságot, a születendő Egyházat. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztus-követőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát: „Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!”

Ez a két apostol megszenvedett a hitéért. Megszenvedett az Egyházért. De megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki a katolikus Egyházban hisz, aki meghallja az Egyházban tanító Krisztusnak a hangját, közvetítői, a mindenkori pápa, püspökök és papok által, az nem a tanító embert követi, hanem azt, aki őt erre a feladatra kiválasztotta, aki őt meghívta, magát Krisztust, hiszen ő maga mondta, hogy aki titeket hallgat, az engem hallgat.

Az apostol fejedelmek életpéldája bizonyítja azt is, hogy akit az Úr kiválasztott annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért – ezt teszi, illetve próbálja tenni a mai kor meghívottja is, nap, mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról. És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megélték.

Testvéreim! A mai napon, amikor a nagy apostolokra emlékezünk, két dolgot kellene tőlük kérnünk. Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy mi mindannyian tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek az Egyháznak a gyermeke lenni.
Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk, aki, a következőképen vall Végrendeletében (7-10): „Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”- Mély értelmű és elgondolkodtató szavak ezek.

A másik dolog, amit kérnünk kellene az apostol fejedelmek közbenjárására, hogy akik a meghívást kapják, főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek, vagy szentelnek diakónussá és pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. És mindvégig élni azt, hogy „én nem agitátor leszek, s főleg nem béres, vagy rabló leszek az Egyházban, hanem apostol, küldött, Isten küldötte. El kell hagynom mindenemet, meg kell ismernem az élő Isten Fiát, és akik rám vannak bízva, azokkal is meg kell ismertetnem Őt, és oda kell vezetnem őket Őhozzá.”

Szent Pál már megfogalmazta a fölismerést: az apostol jutalma az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt, és akit hirdet. Nyilván tőle is megkérdezték néha: „Mivel tartozom? Megkereszteltél, megbérmáltál, segítettél, odavittél Krisztushoz, mivel tartozom neked? Az apostol erre mondja: „Az én jutalmam az, hogy részem legyen abban a Krisztusban, akit hirdetek nektek. A legnagyobb jutalom számomra az lesz, ha veletek együtt érkezem oda az Igazságos Bíró elé. Ti lesztek az én koronám.”

Ez a legnehezebb az egészben, ennek észben tartása. Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És abban is, hogy hálásak tudjunk lenni az Úr Jézusnak azért, hogy mi az apostoli Anyaszentegyházban élhetünk és hihetünk. Ámen.

péntek, június 28, 2013

Szent Pál-második rész.avi

Szent Pál-első rész.avi

„Alapozzátok az életet örömmel a Jézus-Sziklára! Nem a Krisztus nélküli kereszténységre!” – Ferenc pápa csütörtök reggeli szentmiséje

„Vannak olyan emberek, aki „kereszténynek álcázzák magukat”, akik mértéktelen felületességgel, vagy túlzó merevséggel vétkeznek, elfeledve, hogy az igazi keresztény az öröm embere, aki életét Krisztus sziklájára alapozza” – mondta Ferenc pápa csütörtök reggel a Szent Márta házban tartott szentmiséjén. Ez alkalommal vele együtt misézett Raimundo Damasceno Assis, a brazíliai Aparecida bíboros érseke, más püspökökkel együtt. Jelen volt a pápa miséjén a Vatikáni Egészségügyi Igazgatóság személyzete, Patrizio Polisca doktorral, a pápa orvosával együtt.

„Merevek és szomorúak. Vagy örvendezők, de anélkül, hogy fogalmuk lenne az igazi keresztény örömről. Két „ház” ez, bizonyos módon szemben is állnak egymással, amelyekben a két kategória hívei laknak, ám mindkettőnek van egy komoly hibája: szavakból épített kereszténységre épülnek, mely nem Krisztus Szavának „sziklájára” támaszkodik” – ezekkel a határozott szavakkal jellemezte Ferenc pápa azokat a keresztényeket, akik nem értik a napi evangéliumot, amely a hegyi beszéd híres záróköveként a sziklára épített házról szól. Tovább pontosítva e két típust, így folytatta elmélkedését a pápa:

„Az egyház történetében kétfajta keresztény csoport létezett: az ige keresztényei, az „Uram, Uram, Uram – keresztények” és a cselekvés keresztényei, az igazságban. Mindig is létezett a kísértés, hogy kereszténységünket a sziklán kívül éljük, aki a Krisztus. Pedig az egyetlen, ami szabadságot ad nekünk, Istent Atyának szólítani, maga Krisztus, a szikla. Nemde, ő az egyetlen, aki megtart minket a nehéz pillanatokban? Ahogy Jézus mondja: „szakad a zápor, süvölt a szél és rázúdul a házra”, de ha van szikla, akkor van biztonság, ám ha csak szavak vannak, akkor azokat elfújja szél, nem szolgálnak. A szó-kereszténység kísértése ez, egy Jézus nélküli kereszténységé: kereszténység – Krisztus nélkül! Ez történt és történik ma is az egyházban: vannak Krisztus nélküli keresztények”.

Ferenc pápa homíliájában közelebbről is elemezte a „szó-keresztényeket”, feltárva jellegzetes sajátosságukat. Az első típust „gnosztikusnak” nevezte, „akik ahelyett, hogy a sziklát szeretnék, inkább a szép szavakat kedvelik és csak a keresztény élet felszínén lebegnek”. Ferenc pápa a másik csoportot „pelagiánus” keresztényeknek nevezte, akiknek „komoly és kikeményített életstílusuk van”. Ironikusan mondta róluk a pápa, hogy ők – lehorgasztott fejükkel a „padlót bámulók”.

„Ez a kísértés ma is él” – folytatta elemzését a pápa. A felületes keresztények kísértése ez, akik igen, hisznek Istenben, Krisztusban, de csak úgy „általában”. Valójában nem Jézus Krisztus ad nekik alapot. Ők a modern gnosztikusok. Ez a gnoszticizmus kísértése. Ez egy fluid, szétfolyó kereszténység. Másfelől pedig vannak azok, akik hiszik: a kereszténységet annyira komolyan kell venni, hogy végül összekeverik a szilárdságot és erősséget a merevséggel. Ők a merevek! Azt gondolják, a kereszténységnek mindig szükségszerűen „gyászban” kellene lenni.

Szomorúan állapította meg Ferenc pápa, hogy „ebből a két keresztény típusból ma nagyon sokan vannak”. „De ők nem keresztények – tett ellenvetést a pápa – hanem kereszténynek álcázzák magukat. Nem tudják, ki is az Úr, nem tudják, mi az a szikla, nincs is keresztény szabadságuk! Egyszerűen szólva, nincs örömük”.

„Az első csoportnak még van valamilyen felületes öröme. A többiek állandó gyászos virrasztásban élnek, fogalmuk sincs arról, mi a keresztény öröm. Nem tudják élvezni a Jézus adta életet, mert nem tudnak beszélni Jézusról. Nem érzik, hogy „Jézuson állnak”, azzal a szilárdsággal, amit Jézus jelenléte ad. És nem csak örömük nincs, hanem szabadságuk sem. A felületesség, egy szétfolyt élet rabszolgái, a merevség rabszolgái, valójában nem is szabadok. Nincs helye az életükben a Szentléleknek. Pedig a Szentlélek adja nekünk a szabadságot! Az Úr azonban arra hív ma bennünket, hogy építsük keresztény életünket Őrá, a Sziklára, mely szabadságot ad, építsük arra, amire a Lélek hív bennünket, ami örömmel visz előre bennünket az úton a jövő felé” – zárta homíliáját Ferenc pápa a csütörtök reggeli szentmiséjében.

(vl)

Napi gondolatok: Uram, ha akrod, megtisztithatsz engem Mt 8, 1-4

A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére. 

A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.
 
Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Folyamodjunk tehát hozzá, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.

csütörtök, június 27, 2013

Nélküled... Imre atya írása

Az egyik este azt olvastam: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti“.

Azonnal vettem a telefont, és minden otthoni jóbarátomat felhívtam, nehogy elveszítsem őket, és meghaljak…

A gondolat azonban napokig nem hagyott nyugodni. Ennek a belső szent nyugtalanságnak az eredménye az alábbi pár sor...

Nem tudom, ki volt kettőnk közül az, aki a másikunknak keresztezte az útját?
Mint ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan, napra, percre mikor is találkoztunk először?
Egyáltalán hogyan is léptél be az életembe?
Végül fogalmam nincs arról sem, hogy a sors – helyesebben Isten – mit gondolt, amikor összehozott bennünket?

Igazán nem tudom!

Csak azt tudom, hogy életem szegényebb lenne, ha Te nem lennél...
Nem lenne benne annyi szép közös emlék, annyi öröm, annyi derű, annyi szín, annyi fény...
Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle egy biztos pont, egy sziget...
Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle az otthon melege...

Nélküled nem lennék én...

Ezért elképzelni sem tudnám azt, hogy életemből kihúzzalak.
Hogy emlékezetemből kizárjalak.
Vagy szívemből száműzzelek.
Ez olyan lenne, mintha életem egyik leglényegesebb részét eldobnám magamból.

Azt az ürességet semmi sem lenne képes kitölteni!

Köszönöm Neked, hogy vagy!
Köszönöm Neked, hogy létezel!
Köszönöm, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka lettél!

Stuttgart, 2013-06-27.

Diakónusszentelés Csíksomlyón 2013. június 27.


Június 27-én Árpád-házi Szent Lászlót, vitéz királyunkat ünnepeljük.

Szent László és a megmentett lány
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szentléleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

„Csillagok között fényességes csillag” – e szavakkal üdvözli a régi magyar énekszerző I. László, vitéz királyunkat, a legnépszerűbb magyar szentet. Középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav 'úrfi, uralkodó fia' származéka – szerepel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. A nevet minden bizonnyal lengyel édesanyja választotta.

Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg. Apja, Béla testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életművét folytatta. 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt; uralkodása idején Magyarország – fennállása óta először – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külső támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. A mélyen hívő király uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

A magyar lovagkirály, a gyengék védelmezőjének emlékét legendák őrzik. Sokáig élt az a hit, hogy a szent király kijön a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élethalálharcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint ő döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon. „S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben / – Márvány oszlopokon pihenve egykor / Bő nektárt veritékezett tested – / Útunkban, te nemes lovag, segíts meg. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...” (Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)
László 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd a nagyváradi monostor elkészülte után vitték át a testét Váradra 1116-ban, s helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban. A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.
„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsőséges életnek társaságában ő birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)

Szent László a keresztvitézektől fővezérül választatik.
Halálát követően kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

A szentté avatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testéről, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában) a sír fölött helyezték el. A sírra helyezték Szent László kürtjét s csatabárdját, ám ezek elvesztek a középkorban. 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Később készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta; a török kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.

szerda, június 26, 2013

A papi hivatásom – József atya

[József atya hivatástörténete, amely tanulságos és érdekes is egyben. Ajánlom sok szeretettel!]

Ha nem a Mennyből Adatott

Olyan volt, mint egy álom. Isten oltáránál álltam kinyújtva kezeimet, és azt mondtam: ,,Ez az én testem… Ez az én vérem.” Belekeveredtem a ,,Királyok Királya és a Legnagyobb Főpap” örökös áldozatának mérhetetlenül mély titkába, ahogy a felirat írja néhány bizánci Krisztus-ikonon. 
Ahogy a Szent Liturgia folytatódott, még mindig nehéz volt elhinnem azt, ami történt velem. Tényleg én voltam az, aki ezeket a szavakat mondta? Tényleg én voltam az, aki, a Szentlélek erejével, a kenyeret és bort az Úr Jézus Krisztus testévé és vérévé alakítottam? Azután eszembe jutott az a vers, amelyet a szentelési képemre választottam: ,,Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta… Az örömöm teljessé lett.” (János 3:27-29) A Ég megadta nekem ezt a hihetetlen ajándékot, és az öröm teljességét vele együtt.

A személyes történetem nem hangzik úgy, mint egy hagyományos legenda, bár egy Ukrán Katolikus családban születtem és nevelkedtem New York állam közepén. A vallásos és erkölcsi alapokat otthon kaptam meg és egy katolikus általános iskolában. 22 éves korom előtt egyszer gondoltam a papságra. Amikor körülbelül 10 éves voltam meggyőztem magam: ,,Hogyha szeretném garantálni a mennybejutást, akkor csupán annyit kell tennem, hogy pap leszek. Végtére is, Istent szolgálják minden nap és nem tesznek semmi rosszat!” Ez egy naiv gondolat volt, mégis azt mondom, hogyha egy pap hűségesen szolgálja Istent minden nap – korlátai és vereségei ellenére – akkor biztos lehet az üdvösségében.

A folytatás itt olvasható

„A keresztény élet nem esetlegesség, hanem a szeretet hivatása” – Ferenc pápa kedd reggeli miséje

„A keresztény élet nem esetlegesség, hanem a meghívás arra, hogy Isten gyermekeivé váljunk” – tanította Ferenc pápa kedd reggel a Szent Márta Ház kápolnájában tartott szentmiséjén. Vele együtt koncelebrált Robert Sarah és Camillo Ruini bíboros, jelen voltak továbbá a Cor Unum Pápai Tanács, a Pápai Életvédő Akadémia és a Specola Vaticana, vagyis a Castel Gandolfoban működő pápai csillagvizsgáló intézet munkatársainak egy-egy csoportja.

Ferenc pápa a kedd reggeli szentmise olvasmányához fűzte gondolatait. A Teremtés könyve 13. fejezetében Ábrám és Lót vitájának majd különválásának története kapcsán vallotta meg a pápa: „Amikor ezt a szöveget olvasom, a Közel-Keletre gondolok, és kérem nagyon az Urat, adjon bölcsességet ott mindenkinek, bölcsességet, hogy ne veszekedjünk, bölcsességet a békéért. Ábrám, miután különvált Lóttól, tovább folytatja útját. Elhagyja a földjét és elindul, nem is tudja merre, ahová majd az Úr mutatja neki. Ábrám folytatja az útját, mert hisz az Isten szavában, aki őt meghívta, hogy hagyja el a földjét. És ez az ember, lehet talán kilencvenéves, most megszemléli azt a földet, amit az Úr mutatott neki” – elmélkedett Ferenc pápa kedd reggeli szentmiséjében Ábrahám történetéről.

„Ábrám egy ígérettel indul el a földjéről: az egész útja egyetlen vonulás ezen ígéret felé. Útja a mi utunk számára is modell. Isten megszólítja Ábrámot, egy személyt és ebből az emberből csinál egy népet. Ha a Teremtés könyvének az elejére térünk vissza – mondta a pápa - akkor a teremtés leírásakor azt találjuk, hogy Isten teremti a csillagokat, a növényeket, az állatokat, mindent… többes számban. Végül teremti az embert, egyet. Egyedül, egyes számban. Isten mindig egyes számban szól hozzánk, mert ő a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Egyedinek teremtett bennünket. Szólt Ábrámhoz, adott neki ígéretet és arra hívta, vonuljon ki földjéről. Minket keresztényeket is egyes számban hív: Senki közülünk nem véletlenül keresztény. Senki! – szögezte le nyomatékkal a pápa. Van tehát egy meghívás, egy megszólítás névvel és ígérettel. Azt mondja az Isten nekünk: Előre, menjetek! Én veletek vagyok, mellettetek haladok! És ezt jól tudta Jézus, még életének a legnehezebb pillanataiban is.

Isten kísér bennünket, Isten nevünkön szólít bennünket – folytatta a pápa reggeli elmélkedését - az Isten utódokat ígér. Kicsikét ebben áll a keresztény ember biztonsága. Nem egy esetlegesség, nem csupán véletlen, hanem megszólítás, meghívás, ami előreküld bennünket. A keresztény élet meghívás a szeretetre, a barátságra, hogy Isten gyermekeivé, Jézus testvérévé váljunk. Legyünk termékenyek ennek a meghívásnak az átadásában mások felé, legyünk ennek a hívásnak az eszközei! Annyi és annyi a probléma, vannak nehéz pillanatok, Jézus is mennyit átélt! De mindig azzal a biztonsággal: Az Úr meghívott engem. Az Úr velem van! Az Úr megígérte nekem! És az Úr hűséges, mert önmagát meg nem tagadhatja.

Ferenc pápa Ábrám neve kapcsán megemlítette: „Amikor a „fölkent atya” először kapja az Ábrahám, „népek atyja” nevet, gondoljunk csak arra, hogy mi a keresztségünkben lettünk felkenve, és így gondoljunk a keresztségünkre!”. Ha valaki azt az ellenvetést tenné: Atyám, én bűnös vagyok…, de hiszen mindnyájan azok vagyunk. Tudjuk ezt, létezik a probléma. Mégis, bűnösök, előre az Úrral, előre a nekünk adott ígérettel, a termékenység ígéretével! Mondjuk el a többieknek, hogy az Úr velünk van, hogy megszólított bennünket és soha nem hagy egyedül bennünket. Ez a keresztény ember biztonsága. Az Úr adja meg nekünk azt a vágyat, amit Ábrahám megkapott, hogy menjünk tovább előre, a problémák közepette is, azzal a biztonsággal, amivel meghívott, a sok szép ígéretével - fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta Házban tartott szentmiséjén.

(vl)

Szíria: a lázadók megtámadták a Szent Antal ferences kolostort és megöltek egy szerzetest

Szíria: a lázadók megtámadták a Szent Antal ferences kolostort és megöltek egy szerzetest
A június 24-én közzétett hírt megerősítette P. Pierbattista Pizzaballa szentföldi ferences kusztos rádiónknak adott interjújában.
A pádovai Szent Antal ferences kolostor az Oronte folyó völgyében található az ország észak-keleti részén, 120 km-re Aleppótól. Pizzaballa atya elmondta: a szerzetes nem volt a ferences rend tagja, hanem remete szerzetes volt, de egy idő óta a ferences kolostorban élt biztonsági okokból. A lázadó erők által vasárnap megölt atya, P. François Murad 49 éves volt.

A szentföldi kusztos az interjúban mély fájdalmának adott hangot. Sajnos Szíria északi részén, közel a török határhoz, a keresztény településeket már teljesen elpusztították, szinte lakatlanná váltak. Csak a lázadók maradtak ott családjaikkal. Hangsúlyozni kell – tette hozzá P. Pizzaballa, - hogy a lázadók külföldről jönnek, mindnyájan rendkívül szélsőséges csoportot képviselnek.

„Imádkozzunk François atyáért és minden áldozatért, valamint azért, hogy ez az őrültség mielőbb véget érjen. Ne hozzanak be újabb fegyvereket Szíriába, ami csak azt jelentené, hogy tovább folytatódik ez az abszurd polgárháború. Mindenképpen kerülni kell a további vérontást. Sajnos Szíriában már nem pusztán az egymással szemben álló szírek harcolnak, hanem az ország az arab és a nemzetközi közösség küzdőterévé vált. Ennek az árát mindig a szegények, a legkisebbek, a legutolsók fizetik meg. Közéjük tartoznak a keresztények is. A nemzetközi közösség kötelessége, hogy mindezt megfékezze” – jelentette ki P. Pierbattista Pizzaballa ferences kusztos.

A keresztények közül sokan elmenekültek, vagy az ország belsejébe települtek át, mivel nincs elég pénzük ahhoz, hogy távozzanak Szíriából. Azonban világos, hogy a keresztény közösség óriási sebeket szenvedett. A keresztény kisebbséggel való kapcsolat egyfajta lakmuszpapírt jelent ahhoz, hogy megértsük: milyen típusú rezsimek és társadalmak vannak kialakulóban a Közel-Keleten – hangsúlyozta rádiónknak adott interjújában a szentföldi ferences kusztos.

(vm)

Napi gondolatok: „Amikor a nap lenyugodott, Ábrám mély álomba merült, és félelmetes sötétség szállott rá.” Ter 15,1-12.17-18; Mt 7,15-20

A lelki élet útján járva elkerülhetetlen, hogy megtapasztaljuk a sötét éjszakát. Félelmetes ez az éjszaka, mert mindattól megfoszt bennünket, ami nappal biztonságot jelentett. Idegenné, magányossá és kiszolgáltatottá tesz az éjszaka, mert fel kell hagynunk evilági reményeinkkel, természetes optimizmusunkkal. Kísértésekkel teli ez az éjszaka, mert próbára teszi hitünket.
Mégis ez az éjszaka szolgálja leginkább növekedésünket. A nappal kapott kegyelmek megerősödésünkre, a sötét éjszaka pedig fejlődésünkre szolgál. Ilyenkor Isten cselekszik. Az ember ezt nem is bírná elviselni, ezért Isten álmot bocsát rá, mint Ádámra, amikor oldalából megteremtette Évát. 

A növekedés és a gyümölcstermés nem az ember műve, hanem az Istené. Az embernek az a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a mag jó földbe hulljon, a későbbiekben pedig a kisarjadt növényt öntözze, kapálja, gondozza. Így lesz a gyümölcs az ő szorgos munkájának eredménye, egyszersmind azonban annál mérhetetlenül több is: ajándék, meg nem szolgált jutalom.
Ilyen gyümölcs volt Ábrahámnak Izsák. Ábrám Ábrahámmá lévén végérvényesen jó fa lett, de a gyümölcs, melyet hitének jutalmaképp megkapott, több volt, mint amire legmerészebb álmaiban gondolhatott.

Ezért is mondja Jézus, hogy gyümölcseiről ismeritek fel a fát. A fáról még nem lehet biztosan következtetni a gyümölcsre: lehet, hogy szépen kihajtott, virágot és levelet hozott, mégsem fog teremni. S az is lehet, hogy olyan gyümölcsöt terem, amely minden várakozásunkat felülmúlja.

Amikor ilyen gyümölcsöt látunk, mindig biztosak lehetünk abban, hogy Isten működött. Ő, aki Izrael hitének és várakozásának gyümölcséül saját Fiát, Jézus Krisztust adta, aki pedig a kereszt fáján a megváltás gyümölcsét termette számunkra, és arra választott ki bennünket, hogy mi is gyümölcsöt teremjünk, s gyümölcsünk maradandó legyen. Ne féljünk hát átmenni a hit sötét éjszakáján, hogy akár alszunk, akár ébren vagyunk, Isten országa növekedjék bennünk, s a Krisztussal való dicsőséges élet édes és örök gyümölcsét teremjük.

fr. Barsi Balázs ofm

kedd, június 25, 2013

Egy nagyon szép délután a Pogány Havason és Csíkszépvízen


Rádióba mondom - Reményik Sándor

Ifjú lelkeknek csendes tanácsképpen,
magamnak késő vád gyanánt     

A kép forrás helye
Egy kis türelmet kérek, - induló,
Doboló, zajló, zászlós új sereg,
Egy kis türelmet, - nem lesz sok szavam,
A mikrofontól aztán elmegyek.

Én most leadó-állomáson állok,
Vannak, kik azt mondják: a posztomon:
A nemzedékek őrváltása jő,
Egy éjjel át kell adnom, jól tudom.

Higyjétek el: nem szívesen megyek:
A mikrofonnak mély varázsa van,
Szédít a hit, hogy ez az én igém,
Mely láthatatlan szikraként rohan.


És mégis, mégis boldogan megyek.
Szívemről legördül a szikla-vád,
Hogy nem hallgattam elég áhítattal
Más, nagyobb állomások dallamát.

Hogy nagymerészen adni odaálltam;
Mikor felvenni kellett volna még,
Soká voltam leadó-állomás,
Alig-alig felvevő-készülék.

Én nem füleltem éber értelemmel
Az élet orgonázó titkait,
S mögöttük a legnagyobb Leadót,
Kit minden állomás csak közvetít.

Csak azt kívánom: az új arcú más,
Ki helyembe a mikrofonhoz jő,
Mielőtt szikra-szárnyon szava szállna,
Lett légyen soká néma felvevő.

A nemzedékek őrváltása jő...
Én boldog alázattal elmegyek.
A legfőbb Leadóra hangolom
Megromlott felvevőmet: szívemet.

1931 december 5

Római Riport - 2013. június 22.

Napi gondolatok szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz Ter 13,2.5-18; Mt 7,6.12-14

„A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják!”

Ábrám felajánlotta a választás lehetőségét Lótnak, ő pedig a Jordán környéki gazdag és termékeny vidéket választotta, s oda vonult nyájaival. Emberi számítás szerint okosan cselekedett, Isten szemével nézve azonban nem. Számára nem volt más szempont, csak a földi gyarapodás, s ahová nagy megelégedéssel bevonult, onnan később mindenét odahagyva kellett menekülnie.
Ábrámnak ellenben a szegényesebb terület maradt, de rajta volt az Úr áldása. Amikor ő fölemelte szemét, nemcsak a vidéket látta, hanem lelki szemeivel az Úr ígéretének beteljesülését is, mert az ő tekintetét maga Isten vezette.

A mai Evangélium fényében kell elgondolkodnunk Lót és Ábrám magatartásán. Ha mindig a jobbat, kényelmesebbet, kecsegtetőbbet választjuk, nem a keskeny úton járunk és nem a szűk kapun megyünk be, hanem a tágas útra lépünk, mely a széles kapun át a romlásba vezet. Vigyáznunk kell arra, hogy ha ugyan kis dolgokban, de mindig ezek a földi szempontok vezetnek, Krisztus keresztjéből végül is puszta elmélet marad. S ha mindig magunknak akarjuk a legjobbat, másokat óhatatlanul megkárosítunk, háttérbe szorítunk. Nem kifejezett rossz szándékról, bűnről van itt szó, de bizonyos irányulásról, amely veszélyes lehet.

Mennyivel üdvösebb jó szívvel fogadni mindazt, ami osztályrészünkül jut! Hiszen nem ezek minősége dönti el sorsunkat, hanem a hozzájuk való viszonyulás. A szentek között nem egy akadt, aki gazdagságban élt, egyházi vagy világi méltóságot viselt, mégis az ezekkel járó pompára, kényelemre szent közömbösséggel tekintett, s még többen voltak olyanok, akik kifejezetten az utolsó helyeket keresték, családjukban, szerzetesi közösségükben, a társadalomban.

Amikor fölemeled a szemed, ne állj meg a külső látványnál, az emberi szempontoknál. Emeld följebb a tekinteted, és keresd azt, hogyan tehetnél az Úr kedvére. Ne félj attól, hogy élhetetlennek tartanak. Nem az a hivatásod, hogy élelmes légy, hanem hogy szentté válj. S ha Isten szempontjait elébe helyezed az emberi szempontoknak, biztos lehetsz benne, hogy az ő áldásának hordozója és továbbadója leszel.

fr. Barsi Balázs ofm

hétfő, június 24, 2013

„Utasítsátok vissza a romlott értékeket, haladjatok szemben az árral, mondjatok bátran igent Krisztusnak” - Ferenc pápa vasárnap déli Úrangyala imádsága

„Legyen bátorságotok ahhoz, hogy az árral szemben haladjatok, ne engedjétek, hogy ellopják tőletek a reményt olyan értékek, amelyek megártanak, mint a romlott étel” – erre buzdította Ferenc pápa június 23-án, vasárnap délben a Szent Péter téren összegyűlt 80 ezer hívőt. A pápa az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében arra emlékeztetett, hogy a vértanúk ma sokkal inkább, mint a múltban, „drága árat fizetnek” azért, mert elkötelezték magukat az igazságért és az evangéliumért. A pápa erőteljes gesztusai, hanghordozása még nyomatékosabbá tették mondanivalóját: az evangélium félelmet nem ismerő férfiak és nők ügye, akik tegnap és ma – ma még inkább – nem kapcsolnak hátramenetbe, ha azt látják, hogy Krisztushoz való hűségük veszélyessé, sőt egyenesen fatálissá válik.
Ferenc pápa hangja megrezegtette a Szent Péter tér hangszóróit, de felrázta az emberek lelkiismeretét is, amikor emlékeztetett azoknak a becsületes embereknek a sokaságára, akik nem hallgattatják el lelkiismeretüket, az igazság hangját.
„Kedves Testvérek, jó napot kívánok!” – szólította meg Ferenc pápa szokásos módján a híveket, majd idézett a vasárnapi evangéliumból: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét énérettem, megmenti azt” (Lk 9,24).
Krisztus rendkívül hatékony, paradox módon foglalja össze üzenetének lényegét, megismerteti velünk beszédstílusát, szinte halljuk hangját. Mit jelent azonban az, hogy „elveszítjük életünket Jézus ügyéért?” – tette fel a kérdést a pápa. Ez kétféle módon következhet be: ha kifejezetten megvalljuk hitünket, vagy ha védelmezzük az igazságot. A vértanúk például a legnagyobb áldozatra mutatnak példát, amikor életüket elveszítik Jézusért. Az elmúlt 2000 év során férfiak és nők hatalmas serege áldozta fel életét azért, hogy hű maradjon Jézus Krisztushoz és evangéliumához. És ma, a világ számos helyén, annyi sok vértanú van. Többen vannak ma, mint az első évszázadokban, akik életüket adják Krisztusért, akiket halálba küldenek, mert nem tagadják meg Jézus Krisztust. Ez a mi egyházunk. Ma több vértanúnk van, mint az első századokban! De létezik a mindennapos vértanúság is, ami nem jár halállal, azonban az is azt jelenti, hogy „elveszítjük életünket” Krisztusért. Teljesítjük kötelességünket szeretettel, Jézus logikája szerint, az ajándékozás, az áldozathozatal logikája szerint. Gondoljunk például arra, hogy hány és hány apuka és anyuka valósítja meg a gyakorlatban minden nap hitét, konkrét áldozatot hozva életükkel a család javáért! Gondoljunk rájuk! Hány pap, szerzetes, szerzetesnő végzi nagylelkűen szolgálatát Isten országáért! Hány fiatal mond le saját érdekeiről, hogy gyermekekkel, fogyatékkal élőkkel, idősekkel foglalkozzon! Ők is vértanúk! A mindennapok vértanúi, a hétköznapok vértanúi! – hangsúlyozta Ferenc pápa.
Azután sokan vannak keresztények és nem keresztények, akik „elveszítik életüket” az igazságért. Krisztus pedig azt mondta: „én vagyok az igazság”. Tehát, aki az igazságot szolgálja, Krisztust szolgálja. Ezek közé a személyek közé tartozott Keresztelő János, akinek június 24-én tartjuk liturgikus ünnepét, születésnapjára emlékezve. Ő is életét adta az igazságért. Jánost Isten választotta ki, hogy előkészítse Jézus útját. Izrael népének arról tett tanúságot a Keresztelő, hogy Jézus a Messiás, Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (vö. Jn 1,29). János teljes egészében Istennek és küldöttének, Jézusnak szentelte magát. De végül mi történt? Meghalt az igazság ügyéért, amikor felfedte Heródes és Heródiás házasságtörését. Hányan fizetnek drága árat az igazságért! Hány becsületes ember választja inkább azt, hogy az árral szemben haladjon, csak hogy ne kelljen megtagadnia lelkiismerete hangját, az igazság hangját! Becsületes emberek, akik nem félnek attól, hogy az árral szemben haladjanak! És mi, mi se féljünk! – hangzott a pápa buzdítása, majd így szólt a Szent Péter téren jelen lévő sok fiatalhoz: „Ne féljetek attól, hogy szemben haladjatok az árral, amikor el akarják lopni tőlünk a reményt, amikor ezeket a romlott értékeket kínálják fel, amelyek olyan értékek, mint a romlott étel, ami megárt; ezek az értékek ártalmasak. Haladjunk szemben az árral! És ti, fiatalok, legyetek az elsők: haladjatok szemben az árral és legyetek büszkék pontosan arra, hogy szemben haladtok az árral. Legyetek bátrak és haladjatok az árral szemben! És legyetek rá büszkék!” – mondta a Szentatya, majd ezekkel a szavakkal fejezte be beszédét:
„Kedves barátaim! Fogadjuk be örömmel Jézusnak ezt a szavát. Ez mindenkinek szóló életszabály. Keresztelő Szent János segít bennünket abban, hogy megvalósítsuk a gyakorlatban. Ezen az úton, mint mindig, előttünk halad Édesanyánk, a legszentebb Szűz Mária: ő elveszítette életét Jézusért, egészen a keresztig, és teljes egészében visszakapta azt, a Feltámadás összes ragyogásával és szépségével. Mária segítsen bennünket, hogy egyre inkább magunkévá tegyük az evangélium logikáját” – mondta az Úrangyala elimádkozása előtti beszédében Ferenc pápa.
A Mária ima után ismételten a hívek szívébe véste tanítását: „Jól emlékezzetek rá: ne féljetek attól, hogy az árral szemben haladjatok! Legyetek bátrak! És mint ahogy nem akarunk romlott ételt enni, ne hordozzuk magunkban ezeket a romlott értékeket, amelyek tönkre teszik az életet és elveszik a reményt!”
A pápa ezután köszöntötte a családokat, a plébániai csoportokat, az egyházi társulásokat és iskolákat, közöttük szlovéniai gimnazistákat, majd Ascoli Piceno lengyel közösségét. Ismételten kérte a hívek imáit, szép vasárnapot és jó ebédet kívánt mindnyájuknak.
(vm)

„Az egyház hivatása a tanúságtétel egészen a vértanúságig” – Ferenc pápa miséje Keresztelő Szent János napján

„Keresztelő Szent János nyomán az egyház hivatása Isten Igéjének a hirdetése a vértanúságig menően” – tanította Ferenc pápa a hétfő reggel tartott szentmiséjén, Keresztelő Szent János születésének liturgikus főünnepén. A pápával együtt misézett Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke, a szentmisén jelen volt a Kultúra Pápai Tanácsa, a Szent Archeológia Pápai Bizottsága és a Vatikáni Numizmatikai és Filatéliai Hivatal munkatársainak egy-egy csoportja.

„Nem mindig könnyű megérteni Keresztelő János alakját” – kezdte beszédét a pápa, miután köszöntötte azokat, akik a János nevet viselik. „Hogy ki ez a Keresztelő János, a kérdésre ő maga adja meg a választ: Én vagyok a hang a pusztában! De ez a hang Szó nélküli, mert a Szó, az Ige az nem ő, hanem más! És éppen ebben áll János titka!” – mondta Ferenc pápa. János soha nem tulajdonítja magának, soha nem veszi birtokba az Igét. Életének az az értelme, hogy rámutasson arra a másikra”. Ferenc pápa megvallotta, mennyire megérinti az a tény, hogy az egyház Keresztelő Szent János ünnepét éppen arra az időszakra teszi, amikor a nappalok a leghosszabbak az egész év során. „Ekkor van a legtöbb a fény, János pedig maga a világosság embere volt, aki fényt hozott, noha nem ő volt az igazi világosság. János olyan, mint egy Hold…, és amikor Jézus elkezd tanítani, János fénye kezd kialudni. Szótlan Hang, fénytelen Világosság, nem saját Fény – elmélkedett Ferenc pápa Keresztelő Szent János titkáról.

„János látszólag semmi. Az ő hivatása, hogy megszűnjön lenni, hogy megsemmisüljön. Amikor mi ezt a nagy, hatalmas embert szemléljük - akiről kortársai azt hitték, hogy Ő a Messiás – valójában akkor látjuk meg a titkát, amikor őt a börtön sötétjében szemléljük. Nem tudjuk, hogyan teltek utolsó napjai, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy megölték őt, hogy fejét egy táncosnő tálcán ajándékként kínálta föl egy házasságtörőnek. Azt hiszem, hogy a megsemmisülésben ennél lejjebb már nem lehet menni. Ez lett János vége.” – mondta a pápa, majd folytatta. „A börtönben kételyeket élt meg, félelmeket tapasztalt, ezért tanítványait hívatta magához, hogy menjenek Jézushoz és kérdezzék tőle: Te vagy az, vagy mást várjunk? Ez már valóban sötétség, életének a fájdalma! Senki sem kímélte meg ettől Jánost, és így az ő alakja az egyházat juttatja eszembe” – hangsúlyozta a pápa.

Az egyház ugyanis azért él, hogy hirdesse az Igét, hogy Jegyesének, aki maga a Szó, a hangja legyen. Az egyház azért él, hogy hirdesse ezt a Szót, egészen a vértanúságig. Vértanúság a gőgösök kezéből, a Föld gőgöseinek a kezéből véve! János jelentős valaki lehetett volna, önmagáról is szólhatott volna. De én nem gondolom ezt – tette hozzá a pápa. Ő csak azt jelezte, hogy a Szót hallotta, de ő maga nem volt az. Ez az ő titka. Azért mert szent, mert nem vétkezett? Azért, mert soha nem vette az igazságot úgy, mintha az a saját igazsága lenne. Nem akart ideológus lenni. Ember volt, aki megtagadta önmagát, hogy az Ige maga jöjjön el. És mi, mint Egyház, kérjük ma a kegyelmet, hogy ne legyünk egy megideologizált egyház? Az igazi egyháznak Jézus szavát kell hallgatnia és azt kell bátorsággal hirdetnie. Az igazi egyház ideológia nélküli, nincs is saját élete. Az egyház titka a „mysterium lunae”, a hold titka, mely saját fényét a Jegyesétől veszi, neki pedig kisebbednie kell, hogy Ő növekedhessen. Ezt a modellt ajánlja nekünk és az egyház számára Keresztelő János. Az egyház álljon mindig az Ige szolgálatában! Az egyház soha ne szerezzen maga számára semmit! A mai misekönyörgésben az öröm adományát kértük, az Urat kértük, hogy örvendeztesse meg egyházát az Ige szolgálatában, hogy hangot adhasson a Szónak. Kérjük a kegyelmet, János méltóságát, saját eszméink nélkül, az evangélium kisajátítása nélkül. Az egyház is csak hang legyen, mely jelzi a Szót, de ezt egészen a vértanúságig! – foglalta össze végül homíliáját Ferenc pápa a hétfő reggeli szentmiséje során a Szent Márta Házban.
 
(vl)

Érdekes rovarok - Amazing Insects 1080p HD

Kajtár Edvárd a gyónásról: nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől

A gyónás nemcsak fertőtlenít, hanem sebtelenít is – mondja Kajtár Edvárd, a liturgikus intézet vezetője a Magyar Kurírnak. Hogyan alakult ki és a története ennek a szentségnek?

Honnan való a gyónás szentsége?
Krisztus maga rendeli ezt a szentséget, aki az apostolait bízza meg azzal, hogy e szentség felelősei legyenek. A feltámadás után mondja: „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az megmarad bűneiben.” Jézus az ember bűnöktől való szabadságát tűzi ki célul. Az ősegyházból és az ókori egyházból nagyon kevés adatunk van arról, hogy miként éltek a gyakorlatban e szentséggel. Arra vannak adataink, gyóntak, de hogy konkrétan hogyan, azt nem tudjuk. Ismeretes, hogy létezett az egymásnak való bűnbevallás, illetve a bűnök közösségi hordozása, mint a lelkiség része. Ágoston az első, aki írásai által segíteni tud nekünk a helyzet megismerésében. 

Mikor említik először a gyónást?
Liturgikus cselekményként, szentségként a 6. században, a mai Spanyolország területén. A hispániai püspökök Toledóban tartottak helyi zsinatot 589-ben, ahol elrendelik, hogy mindenki a római gyakorlat szerint végezze a gyónását, és az akkortájt a kontinensen terjedő, kelta misszionáriusok által behozott fülbe gyónást megtiltják. Azaz a klasszikus, római gyónás a kora-középkorban közösségi aktus volt.

Kajtár Edvárd a gyónásról: nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől

Napi gondolatok: A keresztény elsődleges feladata, Jánoshoz hasonlóan Krisztusra mutatni

Keresztelő Szent János születése június 24.
Keresztelő Szt. János, akinek ma születés napját üljük az utolsó ószövetségi próféta. Nagyobb, mint
összes elődei együttvéve. Mert nemcsak prédikált a Messiásról, akinek el kell jönnie, hanem ujjaival rá is mutatott arra, aki már eljött. Tehát azért olyan nagy, mert az Üdvözítőnek volt előfutára. Előfutárnak nevezték a régiek a hírvivőt, a követet. A király látogatása előtt érkezett a városokba, hogy megmondja az embereknek: „Készülődjetek, közeledik uralkodótok”. 
Keresztelő János Jézus közeli érkezését jelentette be. Szent feladat, melyet csak szent ember teljesíthet.
Nem csoda tehát, ha élettörténete és tanítása nem ment feledésbe. Ugyanúgy terjedt, mint Jézus gyermekkorának története. Életrajzát egykori hívei tovább adták és kiegészítették színes csodálatos eseményekkel. – A Lukács-evangélium szerkesztője pedig – éppen úgy, mint Jézus gyermekkorának történetét – Keresztelő Jánosét is összegyűjtötte és beledolgozta művébe. Egymás mellett összeillően olvasható a két csodálatos gyermek története.

Az evangélium tanúsága szerint János éppen úgy, mint a többi ószövetségi szent, szigorú önmegtagadó életet él. A pusztában nevelkedett (nagyon valószínű, hogy a Qumráni közösségben), a legegyszerűbb ruházata volt és étrendje is a szigorú önmegtartóztatást tükrözte. Istennek szenteli egész életét. Viszonzásul Isten igen nagy emberré teszi. Hatása lesz szavainak. Hallgatnak rá a jó szándékú emberek. Kemény, önmegtagadó élete, szigorúan hangzó prédikációi, amelyekben bűnbánatra és a Messiás közeli érkezésére irányítja a figyelmet, igen sok embert vonzottak. A hozzá tóduló tömeget a Jordánban, a bűnbánat fürdőjében keresztelte meg.
 Sok hallgatója és híve Messiásnak tartotta őt. János azonban úgy viselkedett, mint igazi próféta. Nyíltan bevallotta, hogy nem ő a Messiás, hanem csak szolgája. Ennek ellenére is rendkívül népszerű volt. Tanítványainak megmutatta az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit, a kiválasztottakat átengedte Jézus követésére, mert most már neki beteljesült a küldetése. (Jn 3, 30)
Nem finomkodott, mindenkihez szólt előkészítő küldetése. Heródesnek is szemére vetette bűneit. Sorsa a börtönbe vettetéssel és lefejezésével teljesedett be, vértanú lett. Jézus a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg Jánosról.

Keresztelő Jánostól tanuljuk meg a helyes sorrendet. Életünkben első helyen Isten álljon. Azaz Isten, aki magának teremtett bennünket, akinek emlékezetében él a nevünk. Utána következünk mi, emberek. Sajnos vannak, akik megfordítják a sorrendet. Én, és csak azután Isten. Mindig baj adódik, ha így gondolkodik valaki. Milyen szépen tanít Jézus: „szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod”.
Vajon, azáltal, hogy valaki Istent tartja a legfontosabbnak az életében, az kisebb lesz? Tévedés! Az ilyen embert az Isten magához emeli, lélekben naggyá teszi. Az ilyen ember megtalálja élet-hivatását, és ez boldoggá, kiegyensúlyozottá teszi őt. Viszont azaz ember, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes megváltója, Istene, barátja, mindene az hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása. Márpedig aki nem találja meg élethivatását itt a földön, annak céltalan, értelmetlen, üres lesz az élete, ami automatikusan hiányérzetet szül és nyugtalansággal, boldogtalansággal jár.
A másik lényeges dolog, amit Keresztelő Jánostól meg kell tanulnunk, az előfutár szerepének a betöltése. Keresztelő János Krisztus tanújaként mutatkozik be: eleven hitével, szigorú életmódjával, önzetlenségével és szeretetével azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot az Igazságról, hogy mindenki higgyen általa (Jn 1,17).

A keresztény elsődleges feladata, Jánoshoz hasonlóan Krisztusra mutatni, Krisztushoz vezetni az embereket: példaadó élettel és hitelt érdemlő szavakkal. Viszont e feladatának csak akkor tud eleget tenni, ha élete igazi és egyetlen főszereplője maga az Isten lesz.
Életállapotának megfelelően tehát minden keresztény meghívást kapott Krisztus követésére, az életszentségre és az apostoli tevékenységre. Minden keresztény arra hívatott, hogy a szíve mélyén hallgassa Isten szavát, azt megvalósítsa életében és átadja testvéreinek. Keresztelő Szent János ezt a lehető legtökéletesebb módon valósította meg, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk, bátran követhetjük útmutatásait, mert általuk biztos lesz a Krisztussal való találkozásunk.
Minthogy e feladat teljesítése nem könnyű dolog, a mai szentmisén arra kérjük Istent, segítsen nekünk. Segítsen bennünket a helyes sorrend felállításában és megvilágosító kegyelmének elfogadásában, hogy minden élethelyzetben fel tudjuk ismerni az Ő közeledését, meghallhassuk hívását, és arra szerető szívvel válaszoljunk.

vasárnap, június 23, 2013

Ferenc pápa: Az Úr segítsen bennünket olyan kincseket gyűjteni, amelyek üdvözítik szívünket

Kérjük Istentől egy olyan szív kegyelmét, amely tud szeretni és, amelyet nem térítenek el haszontalan kincsek – erről beszélt Ferenc pápa pénteki homíliájában.
A vatikáni Szent Márta Ház kápolnájában Ferenc pápával közösen mutatta be a szentmisét Francesco Coccopalmerio bíboros, a Törvényszövegek Értelmezésével Foglalkozó Pápai Tanács elnöke, valamint a dikasztérium titkára Juan Ignacio Arrieta püspök és titkárhelyettese José Aparecido Gonzalves de Almeida segédpüspök. A szentmisén részt vett a Törvényszövegek Értelmezésével Foglalkozó Pápai Tanács néhány munkatársa, valamint a Lateráni Szent János bazilika műhelyének személyzete Giacomo Ceretto prelátus vezetésével, továbbá a Szent Márta Ház alkalmazottjai.

Folytatás az alábbi linken 
Ferenc pápa: Az Úr segítsen bennünket olyan kincseket gyűjteni, amelyek üdvözítik szívünket

„Szolgáljuk Isten Igéjét, ne pedig a gazdagság bálványát és evilág gondjait” – Ferenc pápa szombat reggeli miséje

„A gazdagság és az aggodalmaskodás elfojtják Isten Szavát”- magyarázta Ferenc pápa szombat reggeli szentmiséjében a Hegyi beszédhez fűzött kommentárjában. Az életünk három pilléren nyugszik: kiválasztás, szövetség és ígéret. Meghívásunk jegyében az Atyára kell bízni magunkat, hogy a jövőtől való félelem nélkül élhessük meg a jelent. Ezzel a tanítással fordult a pápa a Szent Márta Ház kápolnájában szombat reggel hét órakor bemutatott szentmiséjén, melyen Arturo González, a kubai Santa Clara püspöke koncelebrált a Vatikáni Múzeumok alkalmazottainak egy csoportja jelenlétében.

„Senki sem szolgálhat két úrnak, választanunk kell az Isten és a mammon között. Jézus világos választ adott a felvetett problémára. Ennek a világnak a gazdagsága és aggodalmai elfojtják bennünk Isten Szavát és nem hagyják növekedni. A mag, az Ige pedig így meghal, mert nem törődnek vele. Ferenc pápa a jézusi jól ismert példabeszéd időbeli szempontjára hívta fel a figyelmet. A magvetést a növekedés ideje követné, de a gazdagság és az aggodalom elveszik tőlünk az időt. Az egész életünk három pillérre épül – magyarázta a pápa – az egyik a múltban, a másik a jelenben, harmadik a jövőben áll. A múlt pillére a kiválasztás, hiszen mindnyájan mondhatjuk: „Az Úr választott engem, az Úr szeretett engem, az Úr mondta nekem”. A keresztségünkben pedig az „Úr hívott meg a keresztény útra”. A jövő pillére ellenben az ígéretre épül, így haladunk az ígéret felé. A jelen végül a mi válaszunk a Jóistennek, aki kiválasztott minket. Amit ő csinál: kiválaszt, ígéretet tesz, szövetséget ajánl.

Minderre az ember válasza a vele való szövetségkötés. E három pillér az üdvösség egész története. Ha azonban a szívünk nem marad meg ebben a hármas időben, akkor a világ elveszi tőlünk az időt, elvágja a múltat és elvágja a jövőt, a jelenben pedig összezavar bennünket. Aki a gazdagsághoz ragaszkodik, azt nem érdekli sem a múlt, sem a jövő. „Nincs szükségem semmire – mondja - minden itt van, mégpedig most! Ez a jelen azonban nem visz bennünket semmiféle ígéret felé, hanem összezavarodva egyedül marad. Éppen ezért választás előtt állunk – következtetett Ferenc pápa: vagy követjük Isten Országát vagy a gazdagságot és az aggodalmaskodást. A keresztség révén a szeretetben nyertünk kiválasztást, a jelenben az Atya útra indított bennünket a Fia által, egy örvendetes jövő felé, mely a hűséges Úr ígéretén nyugszik”.

Végül a pápa összefoglalta a keresztény életnek a gazdagság és az aggodalmaskodás által megkísértett időbeliségét: elfelejtjük a múltat, nem fogadjuk el a jelent, eltorzítjuk a jövőt. Ezt teszi velünk a gazdagság és a gond! De az Úr mondja nekünk: Nyugalom, keressétek Isten Országát és az ő igazságosságát, a többi majd jönni fog! Kérjük az Urat, hogy a gondjaink és a gazdagság miatt ne hibázzunk! Legyünk tudatában, hogy van Atyánk, aki választott bennünket, aki jót ígért nekünk, és aki velünk van az ígéret felé vezető úton! – zárta Ferenc pápa szombat reggeli homíliáját a Szent Márta Házban tartott reggeli szentmisén.
Forrás: Vatikáni Rádió
(vl)

Mit ölelgeted a keresztet? – Évközi 12. vasárnap - meghallgatható

Szükségszerűen mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalmi vagy anyagi körülmények között él, illetve milyen világnézettel rendelkezik vagy mely vallás követője…

Amit a Karate Kölyök tanított nekem a Rózsafüzérről

[Jen Loser cikkje]

 karate

Ha olyan van mint én, időnként küszködsz a Rózsafüzér elimádkozásával. A Mária iránt szeretetem egyenletesen növekedik mióta a főiskolán visszatértem az Egyházba, de képtelen vagyok rászokni a Rózsafüzérre. A lelkes próbálkozásaim ellenére, hogy ragaszkodjak hozzá, általában elalszok vagy, a legjobb esetben, elkezd vándorolni az agyam. Ahogy az életem zsúfoltabbá vált, a Rózsafüzér elimádkozása nem lett könnyebb. A legtöbb napon 6 óra előtt ébren vagyok és sokszor nem érek haza 9 óráig. Az ingázásom folyamán gyakran sietek válaszolni telefonhívásokra és csak éppen fennmaradok a víz tetején. De van valami a Rózsafüzérrel kapcsolatban, ami vonz engem, egy aprócska vonzalom, amelyet nem tudok elutasítani. Így aztán úgy döntöttem, hogy vállalkozok egy kis útra, hogy felfedezzem mi teszi olyannyira különlegessé.

A szentek

Az első dolog, amihez fordultam azok a Szentek. A számtalan pápa, püspök és boldog a Rózsafüzért tartotta elsődlegesnek majdnem egy évezreden keresztül. Azt mondanám, hogy mindegyiküknek elfoglaltabb volt az élete mint az enyém. Például IX. Piusz pápa azt mondta, hogy ,,Az összes Egyház által engedélyezett imaforma közül egyet sem kísért annyi csoda mint a legszentebb Rózsafüzért.” Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy ,,a legjobb módja az imádságnak a Rózsafüzér elimádkozása.”
A Rózsafüzér biztosan értékes, ha ez az összes szent ember így gondolta, de miért tűnik annyira unalmasnak és gyümölcstelennek?

A folytatás itt olvasható. 

Vasárnapi gondolatok: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen” - Évközin 12. vasárnap

Nyárádremetei kereszt
Mel Gibson Passió című filmjében elgondolkodtató jelenet az, amikor Jézus megkapja a keresztet, és feltűnő módon simogatja, ölelgeti azt. A meglepő gesztust azzal is kiemeli a rendező, hogy az egyik lator szájába adja a néző fejében is felötlő kérdést: mit ölelgeted a keresztet, hiszen erre fognak felfeszíteni?! Jogosnak tűnik a kérdés – lehet szeretni a keresztet? –, különösen a most hallott jézusi megállapítás kapcsán: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen” (Lk 9,23). Ha a Krisztus-követés kereszthordozást jelent, akkor milyen lelkülettel kell viselni? Szeretettel vagy panaszkodva, zúgolódva vagy beletörődve?

A mai evangéliumi részlet azt az üzenetet fogalmazza meg a mi számunkra, hogy a szenvedés, a kereszt vállalása üdvösségünk egyik feltétele. E fájdalmas tanítás megértéséhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a bibliai értelemben vett szenvedés két elemet foglal magában.
A szenvedés egyik eleme negatív előjelű. Ezt az elemet kétségbeesésként, kilátástalanságként, testi-lelki gyötrelemként, magányként vagy félelemként éljük meg. Mindez az ember szabad akaratából van a világban, amennyiben a szenvedés az ember bűnének logikus következménye. Amikor ugyanis a teremtmény bűnt követ el, létének értelmét utasítja el, boldogságának végső forrásától, Istentől szakad el, és ezt az elszakadást csak fájdalmas eseményként, csak szenvedésként élheti meg. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).
Amikor Jézus a kereszt vállalására buzdít, azt akarja mondani, számoljunk a realitásokkal, a szürkehétköznapok valóságával: fogadjuk el a szenvedés kínzó valóságát, mint az ember bűnének logikus következményét, vagy mint az üdvösség elnyerésének egyik eszközét.
Igen, a szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. Csecsemő korától halálba való szenderüléséig elkíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvednünk kell, de szükségszerűen mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalomi vagy anyagi körülmények között él, illetve milyen világnézettel rendelkezik vagy mely vallás követője.
A szenvedés másik eleme pozitív előjelű, és ez az elem nem más, mint Isten befogadása, "elszenvedése". Ezt az elemet Jézus tette lehetővé, aki megszentelte az ember szenvedését, és aki e világ értékeitől való fájdalmas elszakadást üdvösségünk forrásává tette. Aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől, evilági dolgoktól való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó, Istent elszenvedő magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út az örök üdvösség, boldogság felé.
Igen, az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A hívő ember számára a legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít és boldogit. Csak, nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.
S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Ezért írja Szent Josemaría Escrivá: „Krisztus követése valóban azt jelenti, hogy hordozni kell a keresztet… Ő maga mondta. Ennek ellenére, mégsem hallom szívesen, ha olyan emberek, akik szeretik az Urat, túl sokat beszélnek a keresztről és lemondásról: mert aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik…” (Barázda 249).
Úgy is mondhatnánk, hogy aki szeret, az nem fogja tehernek érezni az áldozatot és a kereszthordozást.
Vegyük például a házasság kötelékét. Lemondást és önkorlátozást jelent a házasság? Igen. De aki igazán szereti a családját, a házastársát, az nem fogja felemlegetni, hogy mennyi terhet jelent ez neki és milyen rabságot szenved a családban. Nem panaszkodik, mert szeret. Ha pedig panaszkodik, akkor baj van a szeretettel. A szeretet ugyanis arra való, hogy betakarja a mindenkiben meglévő hibákat, hiányosságokat. Ha a házasságban előtérbe kerülnek és felfeslenek a hibák és hiányosságok, az csak azért lehetséges, mert megcsappant a szeretet. A hiányos és fogyatékos szeretet pedig már nem tudja betakarni a hibákat.
„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik” – mondja Szent Escrivá. Jézus is szeretettel hordozta keresztjét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Jézus nem magát a szenvedést, hanem a megváltás ügyét szerette. A nagycsütörtök esti eseményekből tudjuk, hogy a szenvedés gondolatába ő is beleremegett. Az emberiség megváltásának ügyét azonban szerette és vért izzadva is akarta. Mel Gibson filmjében nem annyira a bitófát ölelte magához, mint inkább a megváltás ügyét.
A kívülálló lator persze ezt nem érthette, és bolondnak tartotta Jézust a kereszt simogatásáért, de a Jézussal együtt gondolkodó hozzátartozók – édesanyja, Mária, János és a hívő ember – tudatában van annak, hogy ez a szerető simogatás és ölelés nekünk szól, az emberiségnek. Jézus a megváltás ügyét ölelte magához, és ehhez mindvégig hűséges maradt. „Engedelmes volt mindhalálig, éspedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) – írja Pál apostol.
„Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen”.

Mit jelent a kereszt naponkénti felvétele? - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, a kereszt mindennapi vállalására, akkor arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges, földi értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában. Tehát itt nem valamiféle önkínzásról van szó, még kevésbé arról, hogy nekünk kellene kitalálnunk valamilyen szenvedést. Nem!
Itt az élet elkerülhetetlen helyzeteinek vállalásáról van szó. Arról van szó, hogy „vállalom-e” a történelemben bontakozó isteni terv rám eső részét, akár mint értelmiségi, akár mint kétkezi munkás, akár mint ágyban fekvő beteg? Arról van szó, hogy Jézushoz hasonlóan hűséges maradok-e az isteni tervhez? Ha igen, akkor az istenszeretetem jele. Ha pedig nem, akkor az önszeretetem jele. Jézus mindhalálig vállalta a megváltás ügyét, s erről kereszthalálával tanúskodott. Az ember nem attól lesz Jézus-követő, hogy nagyszerűen ismeri az ő tanítását, hanem attól lesz „Krisztus-követő” – azaz keresztény –, hogy szeretettel vállalja azokat a helyzeteket, melyekkel az élet mindennap terheli őt.
Mert boldog II. János Pál pápával vallja: „hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” (Salv. Doloris 26)
Az öntudatos keresztény tudatában van annak, hogy Krisztus szűk utat kínál fel az őt követőnek, amely áldozatot, tökéletes önátadást követel. Ezen az úton megismerjük a megpróbáltatások és az üldöztetések töviseit. Olyan út ez, amely Krisztus szavának tanúivá tesz. Krisztus követése tehát nem egy elegyengetett, rózsaszirmokkal behintet úton történő kényelmes utazást jelent. Olykor csüggedést, esetleg szakítást vált ki, mint a hallgatóságból, akkor, amikor az Élet Kenyeréről beszélt az Úr. Több tanítványa visszahúzódását látva, Jézus megkérdezte a tizenkettőt: „Ti is el akartok menni?”(Jn 6,67) Egy másik alkalommal Jézus magát Pétert korholja, aki fellázad a kereszt gondolatára: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mt 16,23).

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték! Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyei boldogságot. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.
Bizonyára már mi magunk is tapasztaltuk ezt, amikor egy-egy ismerősünk életéből, a súlyos szenvedés, a halálközelség megtapasztalása következtében eltűnt életéből az érdesség, a durvaság, a szeretetlenség, a megszólás, kritizálás és helyét átvette az Istenre, s emberre való nyitottság, lelki finomság, figyelmesség, s a hálás magatartás…