Oldalak

hétfő, április 17, 2017

Nagyanyámnak igaza volt… - Imre atya húsvéti írása Stuttgartból

Gyakran jut eszembe régen elhunyt nagyanyám. Sovány, szikár alakja még most is fel-felsejlik előttem, ha néha gyermekkorom emlékeire révedek.  35 évesen özvegyen maradt három gyermekével, mert férjét, nagyapámat elvitte a háború utáni fogság… Sokat, nagyon sokat szenvedett!
Hogy milyen nehéz volt az élete, azt csak anyámtól tudom. Ő ugyanis soha nem beszélt róla. Mintha egy nagy ólomlakattal örökre lezárta volna a régi tragikus emlékeket…

Másról azonban igen csak szeretett beszélni. Istenem, mennyit mesélt! Hogy honnan vette a történeteit, mai napig sem tudom, csak azt jegyeztem meg gyermekfejjel, hogy ha azt mondom neki: “Ides, mondjon egy mesét!”, akkor soha nem kérette magát kétszer. És érdekes módon, soha nem ismételte őket! Még ma is sokszor eszembe jut kedvence, Szidia hű fia, vagy a Kaplonyi láp rengeteg mondája… De nem csak ilyen „világi“ meséket tudott, hanem számtalan vallásos legendát és történetet is.
Az egyik épp a minap jutott eszembe… Most elmondom Nektek is…

„Nagypéntek volt. A kereszt alatt kis csapat állt összebújva, félve és remegve: Jézus édesanyja, Mária, kedvenc tanítványa, János, Mária Magdolna és még egy pár asszony. Halk sírásukat elnyomta a tömeg hangos zsibongása és kárörvendő csúfolkodása…

Odébb a katonák kockáztak leheveredve. Játék közben fel-felnéztek a kereszten függőre, akinek a fején egy dúrva töviskorona éktelenkedett, és rettenetesen szenvedett. ‚Na’, kiabálta röhögve az egyik, - ‚csiklandozzák a szegek a kezedet? Félrecsúszott a koronád? Ha nem tetszik, szállj le és igazítsd meg!’ A többiek hahotáztak a jó viccen. Egyikük egy darab után felállt, odament a másik két felfeszítetthez, és összetörte a lábszárcsontjukat. Amikor Jézushoz ért, felszólt neki: ‘Hol van az istened, akiről azt mondtad, hogy atyád? Alszik talán és azért nem jön segíteni neked?’ Társai hasukat fogták a nevetéstől, majd fejükre mutattak abban az értelemben, hogy Jézusnak nem sok van ‚ott fenn’ a fejében… Ő azonban már a halállal vívódott: ‚Atyám,’ - szólt, ‚ne ródd fel nekik ezt a bűnt, mert nem tudják, mit cselekszenek!’ Majd lehajtotta a fejét, és kiadta a lelkét… A katona erre átdöfte a szívét…

Erre felmorajlott a föld gyomra. A tömeg zsivaja egycsapásra elnémult. Majd miután megremegett a hegy, a nap is kialudt. Olyan sötét lett, mint éjszaka! Erre a tömeg fejét vesztve szétszaladt. A katonák is előbb reszketni kezdtek, mint a nyárfalevél, majd hanyat-homlok elfutottak. Csak Jézus barátai maradtak a kereszt alatt és gyászolták halott Mesterüket… Majd miután egyikük, Arimateai József bement Pilátushoz és elkérte tőle a holttestet, eltemették, majd hazamentek…
Benn a városban az emberek bereteszelték maguk mögött az ajtót, mert féltek, és türelmetlenül várták, hogy vége legyen a sötétségnek. De a sötétségnek nem akart vége szakadni! Pedig még csak délután három óra volt. Aztán még egy óra eltelt, de a nap csak nem sütött ki. Sőt, este lett úgy, hogy nem tűntek fel áldott sugarai... Az emberek olyan nyugtalanul nem aludtak még soha, mint aznap éjjel...

Jézus tanítványai sem tudták lehunyni a szemüket. Márkék házában találkoztak titokban, ahol a többi tanítvány is együtt volt, akik nem mertek kimenni a Golgotára. Mindüket nagyon gyötörte a lelkiismeret. Különösen Pétert, aki hangosan zokogott, mert háromszor is megtagadta a Mestert. Látszott rajta, hogy rettenetesen szenved...

Másnap reggel nem akart megvirradni. Bár az órák már nappalt mutattak, ugyanolyan sötét volt egész Jeruzsálemben, mint azelőtt nap délután három órától... Az emberek benn vakoskodtak; gyertyát vagy lámpát gyújtottak, és nem mertek kijönni a házaikból. Jeruzsálemre szokatlan síri csend borult...
A tanítványok sem mertek kijönni a házból... Néha egyikük fel-felidézte az utolsó napok eseményeit, de a többiek alig kapcsolódtak bele a beszélgetésbe, mert mindannyiuknak nagyon fájt, hogy olyan gyáván viselkedtek a Mesterrel szemben. Péter egy szót sem szólt. Arcán néha le-legördült egy-egy kövér könnycsepp, de még csak le se törölte... Igy telt el az egész nap csendben – és sötétségben...

Húsvétvasárnap pitymalatkor az asszonyok magukhoz vették a temetéshez szükséges illatszereket, és kimentek Jézus sírjához... De alig telt bele kicsi idő, már ismét otthon voltak, és lelkendezve mesélték, hogy Jézus teste nincs a sírban és nekik ott egy angyal azt mondta, hogy Jézus feltámadt! Péter erre rettenetesen dühbe esett! ‘Asszonybeszéd!’ – mondta felindultan. ‘Ellopták a testet a főpapok... Majd én megyek és megnézem!’ – ütött a mellére, és kirohant a házból. János is vele tartott. Amikor a sírhoz értek, az valóban nyitva volt: a nagy kő, amit a főpapok odaállítottak és lepecsételtek, ott feküdt a földön leborítva és szétzúzva. Péter és János bementek a sírba. Amikor János meglátta a kendőket, amelyekből a test kiszállott, megértette, hogy Jézus valóban feltámadt! Péter még kételkedett...

Ahogyan visszafelé jöttek az úton, egyszer csak derengeni kezdett az ég alja. Két nap véget érni nem akaró sötétség után ismét felkelt a nap!
Ahogyan a napra néztek, az - láss csudát! – táncolni kezdett az ég alján. Ugrándozott örömében! Hol erre, hol arra, hol le, hol fel szökkelt! Hitetlenül dörzsölték a szemüket.

És ekkor Péter kacagni kezdett. Hangosan, teli szájjal, csak úgy visszhangoztak harsogó nevetésétől a jeruzsálemi utcák. Most már nem volt szomorú! Most már nem volt gyáva, nem érdekelte, hogy meghallják és megtudják az emberek, hogy ő is Jézus tanítványa! Szenvedése egycsapásra derűs, harsány, véget érni nem akaró kacagásba csapott át, mert most már tudta, hogy a Mester valóban feltámadt! Lám, a nap is táncol örömében!
‘Azóta is’, - fejezte be nagyanyám a történetet, ‘Húsvét hajnalán a nap a pirkadó égen táncot lejt afölötti örömében, hogy Jézus feltámadt! De csak azok látják, akik sokat szenvednek! Azok, akiket nagyon bánt, ha hűtlenek néha a Mesterhez. Azok, akik kitartanak Jézus mellett akkor is, ha nehéz az életük!"

Eddig a történet. Hosszú ideig megfeledkeztem róla. Betemette bennem az élet zsivaja...
Egészen addig, amíg Alsóhomoródra nem kerültem plébánosnak, amelyhez a szomszédos Színfalu is hozzá tartozott, ahova rendszeresen átjártam lóháton, a két hűséges kutyámmal...
Az egyik nagyszombaton késő este előbb Homoródon, majd éjfélkor Színfaluban tartottam meg a feltámadási szertartást. Kora hajnalban volt az ünnepi szentmise Színfaluban, majd még napfelkelte előtt elindultam haza, Homoródra, hogy a délelőtti ünnepi nagymise idejére hazaérhessek.
Abban az időben – 1989 tavaszán jártunk! – egy bizonyos dolog miatt nagyon sokat szenvedtem... Hazafelé jövet is állandóan sötét gondolatok foglalkoztattak... Sőt, még a halálfélelem is úrrá lett rajtam...
Egyszer csak, ahogyan az erdőből kiléptem, a Bükk-hegység gerincén felkúszott a nap. Sugarai az egész tájat beragyogták...
És akkor láttam, határozottan láttam, hogy táncol a nap: hármat ugrik!
Örvendett, hogy Krisztus Urunk legyőzte a gondokat, a félelmet, a bűnt és a halált!
Azóta is, ha tehetem, mindig megnézem a Húsvét hajnali napfelkeltét...
Nagyanyámnak ugyanis ezúttal is igaza volt!

Stuttgart, 2017. április 15.
Imre atya

Nincsenek megjegyzések: