Oldalak

vasárnap, szeptember 22, 2013

Jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat? - Évközi 25. vasárnap

Bántalmazás
A mai szentírási részek alaptémája a gazdagság helyes felhasználása. A gazdagság értelemszerűen
magába foglalja mindazt, amivel az ember rendelkezik: anyagi javait, testi-lelki-szellemi adottságait, erejét, pozíciójából eredő hatalmát.

Az első olvasmányban (Am 8, 4 – 7) Ámosz prófétát halljuk, amint kemény támadást intéz a szegények pénzéből meggazdagodott gátlástalan kereskedők ellen, akik meghamisítják a mérleget, eladják a gabona ocsúját, növelik az árakat, kihasználják mások szükséghelyzetét. Azt is mondhatnák folytatva a próféta gondolat menetét, hogy azok ellen, akik Istentől kapott erejükkel, pozíciójukból származó hatalmukkal visszaélve durván belegázolnak mások lelkivilágába, elnyomják a kicsit, a védtelent, megalázzák emberi méltóságában a gyengét, az erőtlent, csak azért, hogy a szükségesnél jóval több anyagi javuk legyen, vagy esetleg úgymond egy „jót szórakozzanak” a kicsinyek, a gyengék, a védtelenek rovására.

Többek közt most az iskolakezdés idején példaként említhetjük, a már sok helyen elfajult, durvaságba és erőszakba torkolló középiskolai beavató szertartásokat, amelyeknek keretében a kezdőket személyi méltóságukban megalázó, önérzetüket durván sértő feladatoknak vetik alá „tréfából”, függetlenül attól, hogy milyen mély és maradandó lelkisebeket okoznak. A félő és szomorú az, hogy az illetékesek, a hatalommal rendelkezők tudnak erről – hisz évente ismétlődnek – és semmit nem tesznek annak érdekében, hogy megakadályozzák ezeket a sokszor lelki és testi sérüléseket okozó szertartásokat, vagy a megbélyegzett gyerekek szívatását. És amikor egy-egy tizenéves öngyilkosságáról tudósít a sajtó, akkor felette csodálkoznak, hogy vajon miért tette ezt…

A próféta kímélet nélkül leleplezi a visszaélőket és azok csalásait, durvaságát. Nem egyszerűen a szociális igazságosság, hanem Isten nevében teszi. „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban szűkölködőket – (bele gázoltok a kicsinyek személyi méltóságába, megalázzátok önérzetükben) –… Megesküdött az Úr… Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”(4. 7).
Ámosz próféta szerint a visszaélések, a szegények kárára elkövetett csalások és a védtelenek megalázása, kihasználása Istent sértik. Istent, Aki a gyámoltalanok, a szegények és a gyengék oltalmazója, „az árvák atyja, az özvegyek védelmezője” (Zsolt 68,6). Istent, Aki „a kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét” (Zsolt 72,13), „Mert a mindenség Ura senkitől sem tart, és nincs nagyság, amitől félne. Hisz ő teremtette a kicsit és a nagyot, és egyaránt gondját viseli mindegyiknek” (Bölcs 6,7), ezért azt parancsolta, hogy nagylelkűen kell bánni az ínségesekkel: „Nyisd meg kezed, és adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében” (MTörv 15, 8).

A vallást nem lehet a társadalmi igazságosság egy intézményévé lefokozni; a vallás feladata, hogy Isten nevében védje az ember személyi méltóságát, félelem nélkül hirdetve Isten parancsait a gazdagoknak és szegényeknek, a hatalmasoknak és a kicsinyeknek, az erőseknek és a gyengéknek egyaránt. Aki csupán emberi szinten akarja megvalósítani a társadalmi igazságosságot, homokra épít, mivel csak az a valódi igazságosság, ami Istenből ered és Őrá épül.

A csalók, a visszaélők elítéléséről szóló prófétai szöveg felkészít, hogy még jobban megértsük a hűtlen intézőt bemutató evangéliumi példabeszéd igazi jelentését (Lk 16, 1—13). Itt is csalásról, visszaélésről van szó, de most nem a szegények, a kicsinyek kárára, hanem egy nagy és gazdag emberére, aki javai tékozlása miatt elcsapja intézőjét. Ez pedig, hogy barátokat szerezzen magának, törvénytelen eljáráshoz folyamodik: önkényesen csökkenti gazdája adósainak tartozását.

A példabeszéddel Jézus egyáltalán nem dicsérni akarja az intéző rafinált becstelenségét – különben is a „mihaszna” jelzővel illeti (8) -, hanem azt akarja kiemelni, milyen nagy előrelátással biztosítja magának a jövőt. A példabeszéd végkövetkeztetése szinte az Ur panaszaként hangzik: „A világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál”(8). Jézus szomorúan állapítja meg, hogy a világ fiai – vagyis akik távol élnek Istentől, nem hisznek benne – sokkal okosabbak és serényebbek földi jövőjük biztosításában, mint a világosság fiai, vagyis a hívők, akik – bár hisznek Istenben – csak kelletlenül és hanyagul foglalkoznak lelki ügyeikkel, nem nagyon nyugtalankodnak örök jövőjük miatt.

Jézus tevékeny elkötelezettségre és éberségre hív, emlékezetünkbe idézi, hogy eljön az utolsó nap, amikor mindenkinek ezt kell majd hallania: „Adj számot vagyonodról” (2), a kapott talentumokról: hatalmadról, testi és lelki erőnlétedről, fizikai és szellemi képességeidről, adottságaidról…
A példabeszédet követő irányelvek azt akarják megértetni, hogyan kell a kereszténynek örök célja távlatában a gazdagságot, az élethelyzetből adódó hatalmat, testi és lelki erejét, fizikai és szellemi képességeit felhasználnia.

Az evangéliumi szakaszban a pénzt Jézus „hamis mammomnak” nevezi (9), mivel gyakran nem becsületes haszonból ered; használatában arra kell figyelni, hogy ne legyen az üdvösség akadálya, sőt segítsen annak elnyerésében. De ez, nem csak az ember anyagi javaira vonatkozik, hanem mindarra, amivel rendelkezik: testi-lelki adottságaira, erőnlétére, pozíciójából eredő hatalmára stb.
Ez történik például, amikor az anyagi javakat a szükségben lévők javára fordítjuk, vagy az erőnlétünket, hatalmunkat, befolyásunkat arra használjuk fel, hogy megvédjük a gyengét, az erőtlent, a védtelent. A keresztény így szerezhet magának barátokat, akik majd fogadják őt az „örök hajlékban”.

Ha az ember nem tud elszakadni önérdekétől, akkor a pénzkezelés, a hatalommal való élés, az erő felhasználása nehezen kivédhető kísértéssé válik a számára. Akár úr vagy intéző, akár főnök vagy alárendelt, akár idős vagy fiatal, akár férfi vagy nő, akár kisiskolás vagy „nagyiskolás” könnyen a pénz, a hatalom, az erő rabjává válik, ez pedig olyan gonosz zsarnok, hogy nem enged neki semmi szabadságot, legkevésbé azt, hogy Istennek szolgáljon.
Az imént felsorolt földi értékek nem haszontalan dolgok, sőt szükség is van rájuk a mindennapi élethez, de Jézus arra intette híveit, hogy vannak veszélyei ezeknek… Felfoghatatlan, hogy egy hívő annyira ragaszkodjon ezekhez, hogy még Istent is képes legyen eltaszítani magától. Ám elérkezik a pillanat, amikor ezek az értékek már Isten ellenségeivé válnak, és a hívő választás elé kerül: vagy Isten, vagy a földi értékek. Ha Isten mellett dönt, akkor tud veszíteni a gazdagságból, engedni a hatalmából, de ha mégsem, akkor biztos, hogy teljesen hátat fordít Istennek. De tudnia, kell, hogy akármennyi pénze, akármilyen nagy ereje és legyőzhetetlennek látszó hatalma is lesz, mégsem lesz, mert nem lehet soha boldog. 

Épen ezért nézzünk magunkba, és gondoljuk végig, jól használjuk-e fel az anyagi javainkat, energiánkat, hatalmunkat?
Mert ahol Istenre is gondolnak, ott mindig megfelelően használják fel ezen értékeket, de ahol nem, ott a kapzsiság nemcsak elhatalmasodik, hanem a határt sem akarja ismerni, ott az erő, durvaságba és erőszakba torkollik, a hatalom pedig igazságtalanságot és zsarnokoskodást szül…
Ezért soha nem elmélkedhetünk eleget az Ur figyelmeztetésén: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak!” (13) – egy időben.

Nincsenek megjegyzések: