Délidő volt. Jézus elfáradt. Leült a földre, Jákob kútja mellé. Amíg pihent, egy szamariai asszony jött vízért. Lényeges mozzanat, hogy Jézus már a kútnál volt, amikor az asszony megérkezett. Isten mindig az első, Ő az, aki vár ránk. Az Úr találta meg Zakeust, nem pedig Zakeus az Urat. Ő találta meg Pált a damaszkuszi úton, amikor még Pál nem is kereste Őt. Az is lényeges, hogy a szamariai asszony egyedül érkezik a kúthoz. A többi asszony bizonyára megvetette könnyelmű erkölcsei miatt, és nem akarnak vele együtt lenni.
Az asszony látta, hogy Jézus zsidó ember, akikkel a szamariaiak nem keverednek, akikkel ellenségesen viselkednek. Meglepetésére azonban Jézus, kéréssel fordul hozzá: „Adj innom!” (Jn 4,7)
Az emberek sohasem érzik jobban fontosságukat, mint amikor segítséget kérnek tőlük. Amikor valakitől szívességet kérünk, akkor annak az embernek a kegyére hagyatkozunk. Elfogadjuk, hogy mi vagyunk gyengébb helyzetben. Így próbált meg Jézus is egy bizalommal teli kapcsolatot kezdeményezni a szamariai asszonnyal.
Szüksége volt vízre, hogy csillapítsa testi szomját; a szamariai asszonynak pedig szüksége volt az élet vizére, hogy lelki szomját csillapíthassa. A fizikai szomjúságérzet újra jelentkezik; a lelki szomjat megszünteti az élet vize. A víz mély kútból fakad, az élet vize az Élő Krisztusból. Az egyik alapvetően lényeges az élethez; a másik szükséges, hogy életünk teljes lehessen. Jézus kér, Ő, aki mindent megadhat.
Egy zsidó férfi nem szokott vizet kérni egy szamariai asszonytól. Így a kérésre az asszony nagyon udvariatlanul felveti az ún. zsidó és szamaritánus problémát. Azonban Jézus nem osztja azokat az előítéleteket, amelyek miatt egyik csoport ember a másikat nemzetisége vagy faja miatt megveti. Jézus azáltal, hogy szóba állt ezzel az asszonnyal ledöntötte korának minden társadalmi, politikai és faji korlátját. Férfiként szóba állt egy asszonnyal. Mint Mester szóba állt egy erkölcstelen nővel. Zsidóként beszél egy szamariaival.
Félretéve az összes különbséget, egyenesen ahhoz a központi kérdéshez irányítja a beszélgetést, hogy mit kínálhat Ő bármely faj minden emberének: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: adj innom, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked” (Jn 4,10-11).
Figyeled? Érted? Észreveszed, milyen Jézus? ,,Ha ismernéd, te kérted volna." Nem a rosszat vájkálja benne, hanem a bűnben szenvedő embert keresve, feltételezi róla, hogy kérne élő vizet, ha ismerné Őt. Rettenetes és gyötrelmes, mennyi rosszat tételezünk fel - mindenkiről. Magunkat kiéve szinte mindenkiről. Mennyi gyanúsítás bujkál bennünk – még mosolyunk mögött is!
És íme, Jézus: semmi leselkedő célzás, nincs a szavában, semmi gyanúsítás, semmi beugrató kétértelműség, csak egy nagyszerű dolognak a feltételezése. Mintha azt mondaná: Nem az a te bajod, hogy olyan vagy, amilyen, hanem az, hogy még nem ismersz engem. Mert ha ismernél...
Ha ismernéd Isten ajándékát! Ismerhetjük! Isten ajándéka az emberiség számára nem más, mint maga Jézus. Ő, itt úgy beszél magáról, mint aki az Isten ajándéka és az élő víz forrása. Az asszony azonban egy fáradt vándort lát, és nem azt a valakit, aki az elfáradt lelkeknek pihenést hoz. Ő a megszomjazott utazót látja, nem azt, aki a világ szomját képes enyhíteni.
„Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet?” (Jn 4,10). A kút mély - ez valóban igaz - és szükségünk is van valamire, amivel merítsünk. Hosszú az út „lélektől lélekig”, de még inkább az embertől Istenig. Azonban Krisztus az, - és Ő az egyetlen - aki a szakadékot betöltve élő vizet hozhat szomjazó lelkünknek. Nem valamink, hanem Valakink van, aki a vizet merítse.
„Uram, vödröd sincs!” Jézusnak nincs szüksége semmire, hogy vizet merítsen. Hisz Ő maga a kút. Ő az élő víz. „Talán nagyobb vagy te Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk?” (Jn 4,12). Ő valóban nagyobb Jákobnál - sokkal nagyobb. Azonban nem beszél most erről. Nem bocsátkozik teológiai vitába, magyarázkodásba az asszonnyal. Hisz Ő nem legyőzni akarja az asszonyt, még csak meggyőzni sem, hanem megmenteni! Így, folytatja egyik legnagyszerűbb kijelentését: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,13-14).
Jézus azt adja, amije van. Neked is, nekem is, a szamariai asszonyak is. A legszebbet, a legtisztábbat, a legtöbbet, Önmagát!
Jézus ezzel azt jelenti ki, hogy ő végleges enyhületet ad a megszomjazott emberi lélek számára. A víz, amelyet ő ad, olyan, mint egy folyamatosan buzgó forrás. Sohasem fogy ki, és sohasem válik állottá. Forrásai sohasem apadnak ki. És ha Ő bennünk él, akkor a mi forrásaink sem! Mert a forrás, ami táplál minket, Ő lesz.
Ez a lélek szomjúsága, amiről a Biblia oly gyakran beszél. „Aki szomjazik, inni adok neki, ajándékba, az élet vizének forrását” (Jel 21,6). Jeremiás könyvében ezt mondja az Úr: „Két rossz dolgot cselekedett az én népem: engem, az élő vizek forrását elhagyott, és ástak maguknak repedezett kutakat, amelyek nem tartják a vizet” (Jer 2,13).
Nincs semmi, ami helyettesíthetné az élet vizét! Nem képes erre az anyagi javakban való bővelkedés, sem a nemi ösztönök féktelen kielégítése, de még az alkohol mámorító, a drog kábító érzése sem. S ha mégis lelki szomjúságunkat olyan valamivel próbáljuk meg enyhíteni, ami kisebb, mint Isten, szomjasak maradunk. Ne feledjük Jézus szavait: „Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik többé soha” (Jn 6,35).
Ezeket a szavakat hallván, a szamariai asszony ezt feleli: „Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzak meg többé, és ne kelljen ide jönnöm meríteni többet” (Jn 4,15). Lehet, hogy már elege volt az életéből, elege a férfiakból, a házasságtörésből, abból, hogy a társadalom megvetette őt, elege volt abból, hogy úgy tegyen, mintha elégedett lenne, holott az egész élete rosszul sikerült. Így tehát, amikor Jézus szavait hallotta az élet vizéről, ami teljesen betölti, lelke felkiált: „Add nekem ezt a vizet!”
Ahhoz, hogy megkaphassa ezt a vizet, előbb őszintén szembesülnie kell önmagával. Bűnben élt, és nem akart így élni. Jézus küldi: „Menj, és hívd ide férjedet!” Az igazi kereszténység a bűn megérzésével, a megtéréssel kezdődik. Jézus ezt a bűn miatti szégyenérzetet akarja felszínre hozni, mert a bűn olyan, mint a földbe bújt bogár. Csak addig él, amíg el van fedve. Mihelyt hagyja valaki, hogy Jézus szelíd tapintattal elsimogassa felőle a földréteget: nem élhet tovább. Menj, és szembesülj annak az életnek az igazságával, amit élsz, mondja az asszonynak, aztán gyere az élet vizéért.
Nekünk talán ezt mondaná: menj, és szembesülj azzal a személlyel, akivel szemben vétkeztél, akit állandó piszkálódásoddal megbántottál, akinek jótetteire állandó hálátlansággal, elégedetlenséggel, zsörtölődéssel válaszoltál. Menj, és szembesülj azzal a rágalommal, megszólással, pletykával, amit felebarátodról híreszteltél, s így becsületében kárt tettél. Menj és szembesülj azzal a ténnyel, hogy felebarátodat, talán testvéredet, rokonodat anyagilag megkárosítottad, s mégis te esküdtél örök haragot, Menj és szembesülj azzal az igazsággal, hogy túlzott alkoholfogyasztásod miatt családod húzza a kurtábbat…
A szamariai asszony ledermedt, mintha egy hirtelen fájdalom kapta volna el. Védekező állást vett fel. Nincs férjem, mondta. Ez egy őszinte bevallás volt, de nem elég. Jézus ezért folytatja: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad” (Jn 4,8). Ezek a szavak, noha az ősi Szicharban hangzottak el, mégis úgy szólnak, mintha egy modern városban vagy a Székelyföld valamely településén hallanánk. A férfi, akivel élt, nem volt férje. A többi sem volt az. Jézus számára a házasság szentség. Szent.
A törvényen kívüli nemiségnek mindig volt a bűnösségen kívül valamilyen lélektani oldala is. A lelki meztelenségnek egy külső megnyilvánulása. Sokan ebben keresik a választ valamilyen mélyebb lelki kudarcukra, zaklatott lelkiállapotukra, frusztrációjukra: fontosságuk hiányérzete, siker hiányérzete, a másokkal való közelség hiánya, hiányos személyiségük, vallásos meggyőződésük hiányérzete vagy emberi mivoltuk beteljesületlensége az ok.
A szamariai asszony minden kétséget kizáróan effajta beteljesedést keresett a mindennapi életben, és amikor Jézus ezt a témát érinti, úgy érzi, hogy "bekavar" a magánéletébe. Ezért azt tette, amit millióan tesznek azóta is, amikor vallásuk viselkedésváltozást kér tőlük: témát vált. Elkezd beszélni a zsidók és a szamaritánusok közötti vallási különbségekről. Nem azért, mert annyira érdekelték ezek a különbségek, hanem csak, hogy elterelje saját személyéről a reflektorfényt.
Végül ezt mondja: „Tudom, hogy jön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent” (Jn 4,25). „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,26). Jézus kijelenti, hogy minden nemzedék hallhassa, hogy Ő a Messiás.
A hit legnagyobb misztériumát nem a tanítványoknak, hanem ennek az idegennek jelenti ki. „Én vagyok az” - akit vártok, aki elhozza nektek Istent, aki benneteket elvezet Istenhez, aki megbocsátja a bűnöket, aki vezeti életeteket, aki legyőzi a halált. „Én vagyok az”.
Az asszony jött vizet meríteni. Amikor megértette, hogy megtalálta az Igazi Forrást, otthagyja az edényét úgy, mint a tanítványok a hálókat. Alig tért meg, máris missziós lelkülettel eltelve szalad a faluba, hogy tanúságot tegyen, hogy elmondja az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” (Jn 4,29).
Égett szívében a tűz. Nem tudott hallgatni róla. Szinte kötelezve érezte magát arra, hogy másokat is a Messiáshoz vezessen. És mégsem azt mondta az embereknek, hogy el kell hinnetek, amit mondok, hanem: gyertek és lássátok. Ebből az egyszerű beszédből születik a szamariai ébredés. így lesz a vödör-életből, forrás-élet!
A felszabadult, gyógyult élettel ez után az történik, hogy „eltűnik”. Mint Keresztelő János, miután elvégezte feladatát, Mint a só, amely az ételbe hullott, elvégezvén küldetését... A szamariai asszony is eltűnik a történet végéről. Ott már csak Jézus Krisztus ragyog, mint a világ Megváltója. Mert azt mondják az asszonynak: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője” (Jn 4,42). - Az asszony szolgálata véget ért, mint a mécsesé, ha felkel a nap.
Lehet-e nekem nagyobb örömöm, mintha valaki így érzi: most már nem a te „beszédedért” hiszek, mert magam hallottam, és tudom! Szabad most már egészen eltűnnöm. És szabad lesz neked is. Mert az igazi hit nem személyhez kötött. Valószínűleg lehettek olyanok, akik Júdástól hallották az evangéliumot, s végül Júdás árulása ellenére - Jézus követőivé lettek és maradtak, mert végül is nem Júdás beszédében hittek valójában, hanem Jézus Krisztusban.
Röviden: a Jézussal találkozott ember mássá lesz - ha nem is egyszerre. Egy megtért, iszákostól azt kérdezte valaki: Na, te „szent” ember, tudsz-e nekem valami csodát mutatni? Az szó nélkül bevitte a szobájába, és rámutatott egy vadonatúj szekrényre. A másik csak értelmetlenül nézte. Végül kifakadt: mi ezen a csoda? Az - felelte a testében és lelkében felszabadult ember -, hogy ez a szekrény rumból van. Abból, amit nem kellett többé meginnom.
Ilyen Jézus Krisztus alkímiája, csodája. Lehet, hogy hamarosan te is mutathatsz csodát. Lehet, hogy az a csoda éppen te magad leszel. Ne csodálkozz, ha rádcsodálkoznak az emberek, talán csipkelődve vagy éppen gúnyolódva –, mert ahhoz jól értenek, értünk. De szívük mélyén felébredhet a vágyakozás, az után, Aki veled ezt cselekedte. Adja Isten, hogy ez a csoda megtörténjen velünk is, velük is.
„Mikor kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig”- aztán tovább ment.
Vannak napok, órák, amelyek lejárnak. Ami után már késő! Vannak megfelezhetetlen órák, vannak elfelejthetetlen és vannak vissza nem térő órák. Jézus tovább megy az úton, amíg az óra tart. Most hagyjuk itt vödreinket, hogy mássá lehessünk, és csoda történhessen újra, „Szamariának Szikár nevű városában”, Erdély bármilyen nevű városában, falvában.
