 |
| Fr. Szilveszter archívuma |
A Szentföldön, Názáret közelében Galilea leglátványosabb helye, a közel 600 méter magas Tábor-hegy. Csodálatos természeti környezet, ahonnan messzire belátni a Szentföld tájait, ahol szinte egybemosódik az ég a földdel. Istennek hála, hogy életem folyamán e helyre kétszer is eljutottam, s megtapasztalhattam valamit e szent hely lenyűgöző szépségéből. Itt került sor ugyanis Jézus színeváltozására, melyről a mai evangéliumi szakasz beszél.
Szent Máté Evangéliuma alapján tudjuk, hogy Urunk színeváltozása pontosan 40 nappal keresztrefeszítése előtt történt. Ezért olvastatja az Egyház nagyböjt második vasárnapján az erről szóló evangéliumot. És ezért tartja a színeváltozás külön ünnepét pontosan 40 nappal a kereszt felmagasztalásának ünnepe – szeptember 14. – előtt, és csaknem 40 nappal, Péter apostol vértanúságának ünnepe után, aki elsőként vallotta meg – mégpedig alig pár nappal a színeváltozás előtt, hogy: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)
Jézus, kedvenc tanítványaival, Péterrel, Jakabbal és Jánossal, a világ zajától elvonulva: „fölment egy magas hegyre” írja Szent Máté evangélista, Márk és Lukács evangélista hozzá teszi, hogy imádkozni ment.
A Sínai, a Hóreb, az Olajfák Hegye – mind-mind jelentésteli helyek, amelyek nem véletlenszerűen tűnnek fel, hanem meghatározott szereppel bírnak az emberi megváltás történetében. A hegyek mindig az emberi lélek Istennel való találkozásának helyszínei, jelképes helyek, amelyek üzenettel bírnak az Istent keresők számára. Így számukra egy hegy, attól függően, hogy milyen lelki összefüggésben jelenik meg, lehet a Sínai, ahol Mózes hallgatta az Urat, a Nébó, ahonnan ugyanő halála előtt egyetlen pillantást vetett az Ígéret Földjére, lehet az Olajfák Hegye, ahol Krisztus vért izzadva imádkozott a megpróbáltatások idején, és lehet a Tábor-hegy, ahol felragyogott dicsősége és „elváltozott színében”.
A szerzetesek, köztük Szent Ferenc atyánk is, szívesen vonultak vissza a hegyekre, nem csak azért, mert azok ember-nem-járta pusztaságokként különösképp is alkalmasak voltak a magányos aszkézisre és a csöndes imára, de azért is, mert a hegy nem oldódott pusztán szimbólummá, a lélek állapotainak jelképévé, hanem megmaradt nagyon is konkrét valóságnak. Ha a zsoltáros azt mondja, hogy „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?”(Zsolt 121,1), akkor a szerzetes valóban a hegyekre emelte tekintetét, és oda vonult vissza, hogy kísértései és akadályoztatásai közepette segítséget és vigasztalást találjon Uránál.
"Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap…” A színeváltozás során emberi testben ragyog fel Jézus isteni dicsősége, még a feltámadás előtt. A tanítványok számára ily módon nyer igazolást Krisztus isteni léte: arcának ragyogása és ruhájának fehérsége, valamint Mózes és Illés, a törvény és a próféták képviselőinek jelenléte egyaránt arra utal, hogy Krisztus valóban a Messiás.
A tanítványokat az itt kapott élmény igen megerősítette Jézus isteni származásában. Segítséget kaptak általa, hogy megértsék: Mesterük isteni dicsősége és áldozati halála nincs ellentétben egymással. Kereszthalála tehát nem Messiás-voltát cáfolja, hanem éppen bizonyítja azt. Péter még sok év múlva is ennek az eseménynek a jelentőségéről ír: Azt írja, hogy nem "meséket követve" ismerték meg Jézust és ismertették meg másokkal, hanem "szemlélői voltak" az ő nagyságának. Ezt írja: „nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen”(2 Pt 1,16-18).
„Megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: Uram, jó nekünk itt lennünk!”. Ennek hallatán eszünkbe juthatnak életünk "apróbb" Tábor hegyei. Amikor bennünk is valami féle színváltozás ment végbe. Amikor könnyű volt az imádság és örömet jelentett a vallási kötelességek teljesítése. Amikor mi is "állandó hajlékot" szerettünk volna építeni ennek az érzésnek.
Kellenek a Táborhegyi órák, mint a légszomjjal küszködő betegnek a friss levegő. Jézus mégis arra tanít, hogy a lelki öröm és a vigasztalódás napjait ne tartsuk életünk legértékesebb pillanatainak. Jézus is lejött a hegyről és nem kívánkozott többé oda vissza! Nem azok a legértékesebb napok, amikor könnyen megy az imádság, amikor örömet jelent a templomba járás. Hanem az, amikor könnyezve és verítékezve is tudjuk teljesíteni a mennyei Atya akaratát.
Tudnunk kell, hogy a megdicsőülés hegyén Jézus szenvedéseiről beszélgetett Mózessel és Illéssel. Nem panaszkodva, ahogyan mi szoktunk a szenvedésről beszélni, hanem zúgolódás nélkül, derűsen megbeszélte azt, ami várt rá!
Ezt juttatja eszünkbe a "színváltozás" másik hegye: a Jeruzsálem határában fekvő Olajfák hegye. Igaz, ez a hegy nincs olyan messze az élet zajától, mint a Tábor hegye. Itt is ugyanazt a három tanítványt veszi maga mellé, mint a Tábor hegyén, hadd lássák, amint véres verejtékcsepp ragyog az arcán. Amikor ruhája nem fénylik, mint a Nap, hanem tüskés bozót tépdesi meg. Az apostolok ezen a hegyen elalszanak, mert nincsen szenzáció. Itt nincsenek földöntúliak, itt nagyon is embert látnak, szenvedő embert.
Mennyivel gyakoribb színváltozás ez a mi életünkben is. Gondoljunk a megpróbáltatások perceire, és ha azt kiáltjuk: Istenem vedd el tőlem e keserű perceket, nem kell szégyenkeznünk, hiszen Jézus is így kiáltott. De amint ő vállalta, úgy mi is vállaljuk el a keresztet. És ne tartsuk a szenvedések keserű óráit életünk elpocsékolt perceinek. Ne gondoljuk, hogy azok az órák értéktelenebbek, mint a többi, amikor Istent távol éreztük magunktól.
Egy katona így vallott kórházi ágyán: én tulajdonképpen kétszer keresztelkedtem meg. Először kisgyermek koromban, másodszor pedig a harctéren. Azt a hitemet, melyet, mint gyermek kaptam, elveszítettem, azt a hitet viszont, melyet Isten a sebesülésem éjszakáján adott, senki el nem veheti tőlem.
Kt. Istentől nem félni kell, hanem mindenekfelett szeretni kell őt. Napjainknak fontos feladata ez. A vértanúk sem félelemből áldozták és áldozzák ma is életüket Krisztusért, hanem iránta érzett szeretetből.
Istent szeretni annyi, mint ráhagyatkozni. És ez manapság sem könnyű. Mert a mai ember inkább bízik az acélhuzalok és betonpillérek biztonságában, mint Istenben. John Glenn amerikai űrhajóstól megkérdezte egy olasz újságírónő: mi a véleménye Tyitovról, az orosz űrhajósról. Ezt mondta: emberileg jól megértettük egymást, csak az bántott, amikor ezt mondta: „Nem láttam az Istent, sem az angyalokat a csillagok között!” Én megmondtam neki: „Az az Isten, akiben én hiszek, nem sétálgat a csillagok között, mint valami repülő szörnyeteg!”
Űrhajó, beton és acél? Ugyan, miféle biztonság az, amit egy elvetemült kéz az éjszaka vagy a nappal bármelyik órájában felrobbanthat! És mert egyre több lesz az ilyen elvetemült kéz, meg kell fontolni az ókori bölcsnek (Platón) mondását: „a jónak tudása nélkül értéktelen minden más tudás!” Erre a tudásra Jézus taníthat meg, aki a Tábor hegy dicsőségében is tudott szenvedésére és megaláztatására gondolni. Siennai szent Katalin mondta: „Nem a szögek tartották a mi Urunkat a kereszten, hanem a szeretet!”
„Rajta, menjünk fel az Úr hegyére” (Iz 2,2) – mondja a próféta. De vajon melyik hegyre hív minket? A Tábor hegyére, hogy lássuk az ő dicsőségét? De hiszen ezen a hegyen az Úr ragyogása közben szó esik sok mindenről: Mózes és Illés az ő haláláról beszél vele, és maga az Úr is azt mondja tanítványainak: szenvedni fog, de harmadnapon föl fog támadni!
Úgy is mondhatnánk, hogy az Úr dicsősége be van keretezve mindazon szenvedések és szörnyűségek előrejelzésével, melyek rá vártak. Azért vitte fel tanítványait a hegyre, mert meg akarta erősíteni őket mindazok elviselésére, melyek rájuk vártak. Ezért hív minket is, hogy megerősítsen. Mi is képesek legyünk megvallani: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”(Jn 1,14). Mert mindnyájunk útja a szenvedésen keresztül vezet a dicsőségbe. A szenvedés nem végállomás és nem befejezés. Az utolsó szó az Istené, aki Élet és Öröm!
Igen, Jézus borzalmas halállal halt meg. Halála azonban önként vállalt áldozat volt. Ő az embereket ott kereste, ahol meg lehetett találni őket. Az éjszakában, életük romjaiban, könnyeik között. Betegek, szenvedők, elhagyottak, bűnösek, sírók! Gyógyított, könnyeket törölt, bűnöket megbocsátott. Magára vette sorsunkat és halálunkat, mert szereti az embereket. Ez a szeretet Istentől származik és erősebb, mint a halál. Mert a szeretet erősebb, mint a bűn. Ezért képes a szeretet szabaddá tenni. Ezért Jézus halálának módja, a kereszt abba a dicsőségébe vezet, mely a Tábor hegyén felragyogott, és amely mindenki számára meg lett ígérve.
Persze a tanítványok ezt még nem értették. Nem is érthették meg. Ők a dicsőséget akarták véglegesíteni. Házat akartak építeni, bár az evangélista hozzáfűzi: „Nem tudta, hogy mit beszél”(Lk 9,33). Amikor viszont a szenvedés elkerülhetetlensége nyilvánvaló lett a tanítványok elmenekültek. De ne gondoljuk, hogy mi másképpen tettünk volna! A kereszt számunkra is kereszt, a szenvedés meg olykor elviselhetetlennek tűnik. De mi már tudjuk, hogy a szenvedés elkerülhetetlen. Így lehet bejutni a dicsőségbe.
Amit a Tábor hegyi öröm nyújt, azt hamar elfelejti az ember, amit az Olajfák hegyi megpróbáltatás éget az ember lelkébe, az maradandóbb! Jó lenne mindkét "hegyen" diadalmas, élő és öntudatos hitet nyernünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése