Oldalak

szerda, január 16, 2013

Hány barátot engedhet meg magának az ember? - Imre atya írása Stuttgartból

Egyik sétám alkalmával megálltam az egyik hídon, amely Bad Cannstattot köti össze Stuttgarttal. Alattam a Neckar vize kígyózott lomhán, hullámai a két egymástól szemmel láthatóan különböző partot nyaldosták. Míg balra az állatkertet körülvevő magas téglafal ásított a nézelődő szemébe, addig a jobb oldalon az „óváros” utcáin siető emberek nyüzsgő sokaságát lehetett messziről látni. 
Hid Bad Cannstat és Stuttgart között

Mellettem pedig autók százai iramlottak a tízesen és a tizennégyesen. Ki Cannstattba, ki Stuttgartba igyekezett. Ahogy alánéztem a vízre, láttam, hogy a két hatalmas hídfő betonalapjai milyen mélyen lenyúlnak a földbe. Nem csoda, gondoltam, hogy a híd játszi könnyedséggel viseli a forgalom nagy terhét, s rajta engem is.
 
Egy röpke pillanatig úgy álltam a hídon, mintha körülöttem megállt volna az idő...
És ekkor, magam sem tudom, miért, a hídról, a folyóról és az emberekről a barátság jutott az eszembe. „A barátság olyan”, - idéztem egy ismeretlentől a folyóval kapcsolatban, „mint egy csendes folyó, amely hagyja, hogy partján bármikor leülj, és csendesen megpihenj, akkor is, amikor nem akarsz beszélni, mert a szónak már nem hiszel.”
A hídról és az emberekről pedig – ugyancsak egy ismeretlentől – ez a mondás jutott eszembe: „Ha az összes barátom leugrik egy hídról, én nem ugrom velük. Lent várok, hogy elkaphassam őket…”
Milyen két szép magvas mondás a barátságról! Bárcsak mindenki megszívlelné!
Vajon ki volt az, aki az első hidat megálmodta? – nyilallt belém a gondolat. Elképzeltem, hogy először milyen nagy ellenkezésbe ütközhetett ötlete, hisz a városrészek, illetve a benne lakó emberek talán nem is akartak egymással érintkezni, mert féltek, hogy elveszítik önállóságukat, sajátosságaikat és egyediségüket...
 
És – fűztem tovább a gondolatot - vajon veszített-e az ó- illetve az új város azzal, hogy hidat építettek a közöttük feszülő folyóra? Beigazolódott-e a városlakók gyanúja, amellyel először minden mást és idegent el akartak utasítani?
Nem hiszem. Sőt, meg vagyok győződve arról, hogy nem! Hisz hamarosan azt kellett tapasztalniuk, hogy egyikük gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva...
 
Ekkor megértettem a barátság három lényeges jellemvonását!
Az igazi barátság, noha különböző személyiségű, jellemű, természetű és vérmérsékletű embereket köt össze, teszi ezt anélkül, hogy a másik személy önazonosságát, egyediségét, sajátosságát, szépségét, különlegességét elvenné vagy megrabolná.
Az igazi barátságban továbbá az egyik barát gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva. Ha ez nem így van, akkor az nem igazi barátság!
És végül az igazi barátság sokat kibír, mint a híd. Nem törik olyan hamar össze, nem szakad le könnyen, mert mindkét „hídfője” mély alappal rendelkezik.
Bad Cannstattot Stuttgarttal – különböző helyeken – több híd köti össze. És a hidak végén mindkét oldalon egy nagy szabad tér terül el.
 
Utolsó gondolatom ezért az volt, hogy vajon mennyi hidat engedhet meg magának egy sziget, egy városrész, és hol szabad egyáltalán hidat verni?
 
Arra jöttem rá, hogy annyi hidat szabad építenünk, amennyi nem szűkíti be túlságosan a világunkat...
És csak ott szabad hidat építenünk, ahol nem kell félnünk attól, hogy önazonosságunk, egyediségünk, sajátosságaink, különlegességünk elvész...
 
Barátaim, jöjjetek építsünk ilyen hidakat!
 
Stuttgart, 2013-01-16.

Nincsenek megjegyzések: