A harc mindennapi valóság, és ha nem harcolunk, vesztesek vagyunk – Ferenc pápa homíliája a szent főangyalok ünnepén

Szeptember 29-én, a Szent Márta Házban mondott szentbeszédében Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy a sátán mindig úgy állítja be a dolgokat, mintha azok jók lennének, de valódi célja az, hogy tönkretegye az embert. Az arkangyalok ünnepén az Egyház által elénk tárt olvasmányok erős, kemény képekkel élnek: Dániel próféta elbeszélése Isten és az Emberfia dicsőségéről; Mihály arkangyal és angyalai harca „a sárkány, az őskígyó ellen, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot, de vereséget szenved”; majd az Evangélium elbeszélése szerint Jézus Natanaellel való beszélgetése, amelyben az Úr azt az mondja, hogy „látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.” Beszédében a pápa a démon és Isten harcáról szólt: „A sátán mindig megpróbálja tönkretenni az embert - irigységből, hiszen a 8. zsoltárban azt olvassuk: «[Az embert] majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad» (Zsolt 8,6) – és a bukott angyal nem tudta elviselni ezt a magaláztatást, hogy Isten egy alacsonyabb rendű teremtényt nála magasabb rendűvé tett, ezért megpróbálta elpusztítani az embert.” És pusztító projektjeihez a sátán különböző humánus, emberközpontú magyarázatokat talál ki, amelyek valójában az ember ellen szólnak, az egész emberiség és Isten ellen – mondta homíliájában a Szentatya. A sátán tehát megpróbálja tönkretenni az emberiséget, mindnyájunkat: sok elembertelenedés – a saját bűneinket kivéve – az ő műve, egyszerűen azért, mert gyűlöli az embert. Ez ellen angyalok védenek meg minket és az Istenembert, a felsőbbrendű embert, Jézus Krisztust, aki az emberiség tökéletessége, a legtökéletesebb. Ezért ünnepli tehát az Egyház az angyalokat, mivel ők azok, akik Isten dicsőségében vannak, és ők védik az isteni titkot, hogy az Ige testté lett” – magyarázta szentbeszédében Ferenc pápa. „A harc mindennapi valóság. Ha nem harcolunk, vesztesek vagyunk. Isten ezt a feladatot elsősorban az angyaloknak adta, hogy harcoljanak és győzzenek. Milyen szép a Jelenések könyve diadalmi éneke, amelyet e harc után olvasunk: «„Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt» (Jel 12,10)” – emelte ki homíliájában a pápa. Végül a Szentatya arra buzdított, hogy kérjük Szent Mihály, Gábor és Rafael arkangyalok közbenjárását, hogy harcoljanak értünk és az isteni titokért, hogy az Ige testté lett, meghalt és feltámadt, hiszen ez a mi kincsünk. (vt)

Forrás: Vatikáni Rádió

VATICAN: ÚRANGYALA IMÁDSÁG - MAGYAR HANGGAL (2014.09.28.)

VATICAN: "A HOSSZÚ ÉLET ÁLDÁSA" - TALÁLKOZÓ AZ IDŐSEKKEL (2014.09.28.)

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás (évközi 26) vasárnapja

Szentírás vasárnapja Esztelnek

A Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében, Szentírás vasárnapján az Egyház a Bibliára irányítja figyelmüket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben és otthon is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17).
Ma mi is Isten eleven és átható szavát (Zsid 4, 12) állítjuk elmélkedésünk középpontjába, mert az ApCsel-nek szerzőjével valljuk, hogy „neki hatalma van rá, hogy felépítse művét, és megadja nektek az összes szenttel közös örökséget” (ApCsel 20, 32).

A szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre, hiszen belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.
„A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése” – állítja a II. Vatikáni Zsinat az isteni kinyilatkoztatásról szóló tanításában. Ezért az egyház a Zsinat óta a korábbinál fokozottabb figyelmet szentel a Szentírásnak. Ez különösen kitűnik az egyház szertartásaiból.
Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is.
Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.
Igaz, volt idő, az egyház történelme folyamán, amikor ez a szemlélet háttérbe szorult, különösen a felekezeti viták, harcok idején, amikor a protestánsok magasba tartották a Bibliát, a katolikusok az Oltáriszentséget.
A katolikus egyház hosszú időn át előtérbe helyezte az eucharisztia asztalát és a szentségeket; csak másodlagos jelentőséget tulajdonított az Ige asztalának, a Szentírás asztalán megterített élet kenyerének.
Ma már rég túl vagyunk ezen az állásponton és az egyház egyformán komoly jelentőséget tulajdonít mindkét isteni tápláléknak: az Oltáriszentségnek és a Szentírásnak.
Ennek ellenére, ez a szemlélet mégse járja át kellőképpen vallásos életünket, a Szentírás-olvasás még mindig nem vált körünkben a Krisztussal való találkozás gyakori és lényeges elemévé. Még mindig nem fedeztük fel a Szentírás-olvasásban azt a megszentelő erőt, amelyet – egyébként helyesen – az Oltáriszentségnek tulajdonítunk. Ilyen értelemben, a biblia közösségben való olvasása, tanulmányozása valóságos istentisztelet és igazi áldozás, egyesülés és töltekezés Istennel: a megszentelődés szentségi formája.

Húsvétkor a feltámadási szertartás keretében, valamint Úrnapján, az Oltáriszentséggel szép körmeneteket tartunk. Hála Istennek az eucharisztikus istentisztelet formáihoz hasonlóan ma Isten Igéjének tiszteletét sem hanyagoljuk el. Kifejezésre jut ez akkor, amikor az evangéliumos könyvet felolvasás előtt, az ünnepélyes liturgiában megfüstöljük, amikor állva – majdhogy vigyázzállásban és nagy tisztelettel – hallgatjuk az Evangéliumból hozzánk szóló Isten szavát, amelyre köszönettel: „Istennek legyen hála”, ill. magasztaló imával válaszolunk: „Áldunk Téged Krisztus”.
Áldjuk Őt, mert a Szentírás szavai által Ő maga szólt hozzánk és vált lelkünk táplálékává, akárcsak az Oltáriszentségben. Isten Igéjében az élő Krisztussal találkozunk, amelyre éppúgy fel kell készülnünk, mint az áldozásra.
Az evangélium felolvasása előtt a diakónus, áldást kér, a pap pedig magába száll, bűnbánatot tart és csendesen tisztulásért imádkozik, szinte gyónást végez: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem Szent evangéliumodat”- mondja. Az evangélium felolvasása után ugyancsak imával emlékezik arra, hogy Isten Igéje szentségi eledel, amely megszentelő erővel rendelkezik: „Az Evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára”- mondja csendben.
A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. Vajon megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek?
Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.
Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne - mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék -, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.
Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.
Foglalkoznunk kell vele, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, életvitelünket.
A szakemberek szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek. Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Bennünk nem valami vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli „ráhagyatkozó" hit.
Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani gyónásainkkal is. Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például az alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is. Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. „Passiónk" nem a peches ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!
Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép szeretetre, elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a Zsoltár férfihangra című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Többet ér, mintha egy újabb kumráni barlangból előkerülne valami ókori ipari csoda, eredeti DVD, kép és hangfelvétel Jézusról. A mi bibliánk nem az eredeti látványt, nem a „vágatlan" anyagot adja tovább. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok (Ef 3,9 és 2Kor 3,14). Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, elpirulunk együtt a régi efezusiakkal, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk.
Ha befogadjuk Isten Lelkét, minden a helyére kerül. Értjük Krisztust, tesszük, amit kér, mert mindenben érintettek vagyunk. Elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor Magdolnával, akinek húsvét hajnalán indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak, amint erről néha hallunk? Az Ige az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele.
Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2014.09.28.

10 idézet, amely megváltoztatja a Szentmiséről alkotott képed

http://taylormarshall.com/2013/02/10-quotes-that-will-change-way-you_20.html

 Nagy Szent Gertrúd mondta egyszer, hogy minden egyes áhítattal végighallgatott Szentmiséért Krisztus egy szentet küld a halálos ágyunkhoz, hogy vigasztaljon bennünket halálunkkor. Mélyen megérintett, amikor először olvastam ezt.
Az elmémmel ismerem a Szentmise Áldozatának óriási értékét – ami nem más mint Jézus Krisztus ünnepélyes újra megjelenítése az Atya előtt a mi bűneink és a világ bűneinek váltságaként. Ez a keresztény élet forrása és csúcsa. Ugyanakkor gyakran nehéz ezt a nagyszerű igazságot észben tartani a szokásos zavaró tényezők közepette a Szentmise alatt. Aquinói Szent Tamás azt tanította, hogy a Szent Eucharisztával kapcsolatban az öt érzék csődöt mond. Csak a hit lebbentheti fel a fátylat és fogadhatja be Krisztus jelenlétének és áldozatának valóságát.

Nemrégiben bukkantam 10 idézetre a szentektől a Mise Szentáldozatának fontosságával kapcsolatban.
Ezek az idézetek emlékeztetnek a Szentmise rejtett misztériumára. Tervezem, hogy a Nagyböjtben Mise előtt mindig elolvasom őket. Bátorítalak, hogy tégy te is hasonlóképpen, ha te is küzdesz zavaró tényezőkkel. Talán kinyomtatom őket egy kártyára és beleteszem a Misekönyvembe.

1. Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, a szentély megtelik számtalan angyallal, akik az isteni áldozatot imádják az oltáron. – Aranyszájú Szent János
2. Az angyalok körül veszik és segítik a papot, miközben Misézik. – Szent Ágoston
 

3. Ha igazán megértenénk a Misét, meghalnánk az örömtől. – Vianney-i Szent János
4. A Szentmise ünneplése éppoly értékes, mint Jézus halála a kereszten. – Aquinói Szent Tamás
 

5. Egyszer Szent Teréz el volt telve Isten jóságával és megkérdezte Urunkat: „Hogyan köszönhetném meg?”A mi Urunk így válaszolt: MENJ EL EGY MISÉRE.
6. „A Fiam annyira szereti azokat, akik a Mise Szentáldozatánál segédkeznek, hogy ha szükséges volna, meghalna értük annyiszor, ahány Misén voltak már.” – mondta Szűz Mária Boldog Alannak
 

7. Amikor Szentáldozásban részesülünk, valami különlegeset tapasztalunk – egy örömet, egy illatot, egy jólétet, amely megborzongatja az egész testet és imádásra sarkall. – Vianney-i Szent János
8. Semmi sem olyan nagy, mint az Eucharisztia. Ha Istennek volna bármi, ami ennél értékesebb, nekünk adta volna. – Vianney-i Szent János
 

9. Amikor Szentáldozásban részesültünk, a szeretet balzsama úgy fedi be a lelkünket, mint ahogy a virágszirmok a méhecskét. – Vianney Szent János
10. Könnyebb volna a világnak Nap nélkül megmaradnia, mint Szentmise nélkül. – Pietrelcinai Szent Pio

Az utolsó idézet Szent Piotól mély. Az egész kozmoszt a Mise Szentáldozata tartja fenn…



Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről.

A hiú keresztények olyanok, mint egy szappanbuborék – Ferenc pápa csütörtök reggeli homíliája

Ferenc pápa csütörtök reggel, a Szent Márta Házban mondott szentbeszédében kiemelte, a keresztényeknek el kell kerülniük a feltűnést, amikor jót tesznek.

Ha nincs benned szilárdság, ha nincs benned semmi «konzisztens», te is el fogsz múlni, mint minden – mondta. A szentmise mai olvasmánya kapcsán a pápa a hiúságról beszélt. Olyan kísértés ez, ami nem csak pogányokat érinti, hanem a keresztényeket is, a hit embereit is. Jézus sokat emlegette, korholta azokat, akik dicsekedtek. Azt mondta a törvénytudóknak, hogy ne járkáljanak a nagy tereken (elvárva, hogy az emberek köszöntsék őket), pompás ruhákban, mint valami hercegek. Amikor imádkozol – figyelmeztetett az Úr – ne mutogasd magad, ne azért imádkozz, hogy mások lássák, rejtekben imádkozz a szobádban. Ugyanez érvényes arra is, amikor szegényeknek segítünk: ne verd nagy dobra, tedd rejtekben, az Atya látja és ez elég.

„De a hiú ember azt mondja «nézd, én ezt a csekket az Egyház javára írtam» és mutogatja a csekkét – aztán pedig jól átveri az Egyházat. Ezt teszi a hiú ember: azért él, hogy feltűnjön. Amikor böjtölsz – mondja az Úr ezeknek az embereknek – ne légy búskomor, szomorú, hogy mindenki lássa, hogy böjtölsz; nem, vezekelj örömmel, hogy senki se láthassa. Ilyen a hiúság: a látszatnak élni, azért élni, hogy mások lássanak” – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Azok a keresztények, akik így élnek, – folytatta – azért, hogy mások lássák őket, hogy hiú módon feltűnést keltsenek, olyanok mint a pávák – páváskodnak. Van, aki azt mondja „én keresztény vagyok, én ennek és annak a papnak, nővérnek, püspöknek vagyok az apja, az anyja, az én családom keresztény család”. Ők dicsekszenek, büszkélkednek. De – teszi fel a kérdést a pápa – hogy néz ki az Úrral való kapcsolatod? Hogyan imádkozol? Hogy állsz az irgalmasság cselekedeteivel? Látogatod-e a betegeket? – A valóság. Ezért mondja nekünk Jézus, hogy házunkat, azaz keresztény életünket, sziklára kell építenünk – az igazságra. A hiú emberek ezzel szemben homokra építik házukat, és az a ház összedől, az a keresztény élet elcsúszik – elcsúszik, mert nem képes ellenállni a kísértéseknek.

„Hány keresztény él a látszatnak! Az ő életük olyan, mint egy szappanbuborék. Egy szappanbuborék szép! Minden szín megvan benne! De egy másodpercig tart - és utána? Amikor ránézünk néhány síremlékre, azt gondoljuk, ez hiúság, hiábavalóság, mert az igazság az, hogy visszatérünk a csupasz földbe, ahogyan Isten Szolgája VI. Pál is mondta. A puszta föld vár ránk, ez a mi végső igazságunk. Én pedig időközben csak büszkélkedem, vagy teszek is valamit? Teszek-e jót? Keresem-e Istent? Imádkozom-e? – Ilyen «konzisztens» dolgok. A hiúság pedig hazug, fantáziadús és áltatja magát, félrevezeti a hiú embert, mert az először csak úgy tesz, mintha hiúsága valóság lenne, de idővel, a végén el is hiszi. Elhiszi szegény!” – fejtette ki szentbeszédében a Szentatya.

Ez történt Heródessel is, amint a mai Evangélium leírja: nyugtalanság fogta el Jézus kilétével kapcsolatban. A hiúság – mondta a pápa – gonosz nyugtalanságot ültet az ember szívébe, elrabolja a békét. Olyan, mint azok az emberek, akik sokat sminkelik magukat, majd pedig félnek, hogy egy eső az egészet lemossa. A hiúság nem ad békét, – ismételte a pápa – csak az igazság ad békét. Ferenc pápa hangsúlyozta: az egyetlen szikla, amelyre építhetjük életünket, Jézus. És gondoljuk az ördögre, aki a sivatgabn Jézust hiúságra kísértette, amikor azt mondta „gyere velem, menjünk fel a templomra, keltsünk látványt – te leugrassz és aztán mindenki hinni fog benned”. A gonosz lélek tálcán kínálta Jézusnak a hiúságot. A hiúság egy nagyon komoly lelki betegség – mondta a pápa.

„Az egyiptomi sivatagi atyák azt mondták, hogy a hiúság olyan kísértés, amely ellen egész életünkben harcolnunk kell, mert mindig visszatér, hogy elvegye tőlünk az igazságot. Ennek szemléltetésére mondták, hogy olyan ez, mint egy hagyma: kézbe veszed, elkezded pucolni – és pont így pucolod a hiúságot is, egy kis hiúságot ma, egy kicsit holnap és egy egész életen át pucolod magadról a hiúságot, ha le akarod győzni. A végén pedig elégedett leszel, mert legyőzted a hiúságát, megpucoltad a hagymát, de a szaga a kezeden marad. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy ne legyünk hiúk, hogy valódiak legyünk, a valóság és az Evangélium igazságával.

(vt)

Forrás: Vatikáni Rádió

Az Egyház ereje nem a szervezőképességből és a struktúrákból származik, hanem Krisztus szeretete az erőssége – Ferenc pápa katekézise a szerdai általános audiencián

Ferenc pápa a szerda délelőtti általános kihallgatáson albániai apostoli útjára emlékezett, hálád adva Istennek.

A zarándokok reggel szemerkélő esőben gyülekeztek a Szent Péter téren, de szerencsére kezdett kiderülni, mire a Szentatya megérkezett a térre. A pápa szokása szerint körbe járt a zarándokok között, üdvözölve, megáldva a lelkes híveket, megsimogatva a feléje emelt kisgyermekeket.

Visszaérkezve a bazilika előtt elhelyezett fedett emelvényhez, köszöntötte a kihallgatáson jelen levő főpásztorokat, majd egy bibliai szöveg felolvasásával megkezdődött a szerdai általános kihallgatás.

Ferenc pápa visszaemlékezve vasárnapi albániai villámlátogatására, mindenekelőtt hálát adott Istennek ezért az útjáért, amelynek során fizikailag, érintési közelbe került ehhez a néphez. Újra köszönetet mondott az albán főpásztoroknak, papoknak, szerzeteseknek buzgó apostoli munkájukért. Végül háláját fejezte ki az állami hatóságoknak a szívélyes fogadtatásért és útja megszervezőinek.

Nagyon vágyott arra, hogy ellátogasson egy olyan országba, amely az ateista és embertelen rendszer elnyomásától szenvedett, de most már megtapasztalja a békés együttélést a különböző vallású népességben. Buzdítani akarta a népet, hogy folytassa szívósan ezt az utat a közjava érdekében. Utazása középpontjában a vallásközi találkozó állt: ezen örömmel megállapíthatta, hogy a különböző vallásokhoz tartozó személyek és közösségek közti békés és gyümölcsöző együttélés nemcsak kívánatos, hanem lehetséges és megvalósítható. Igazi és gyümölcsöző párbeszédről van szó, amely elkerüli a relativizmust és számol mindenki önazonosságával. A közös cél valamennyi felekezetnél: a jóakarat, hogy keressük a másik, a felebarát javát.

Ferenc pápa ezután örömmel emlékezett találkozójára a papokkal, szerzetesekkel, szeminaristákkal és a világi mozgalmakkal: „megindultan értesült a sok vértanú szenvedéséről. Jelen volt néhány idős személy, akik testükön is megtapasztalták a szörnyű üldöztetést, és akik hősiesen kitartottak Krisztus mellett.” (Meghallgatta két idős túlélő tanúságtételét.) A Jézussal való egység, az ő szeretete volt az erőforrás a vértanúk száméra, hogy szembenézzenek a fájdalmas történésekkel. „Ma is, mint tegnap az Egyház ereje nem a szervezőképességből és a struktúrákból származik, bár ezek is szükségesek, hanem Krisztus szeretete az erőssége! Ez az erő a támaszunk a nehéz pillanatokban, ez lelkesít az apostoli munkában, hogy mindenkinek felajánljuk a jóságot és a megbocsátást, tanúskodva így Isten irgalmasságáról.”

Amikor a repülőtérről Tirana központja felé tartott, Ferenc pápa látta annak a negyven papnak a fényképét, akiket a kommunista diktatúra alatt megöltek, és akinek boldoggá avatási eljárása megkezdődött. Ők a sok száz keresztény és muzulmán hitű személyhez tartoznak, akiket megöltek, megkínoztak, bebörtönöztek, internáltak csak azért, mert hittek Istenben. A sok sötét év során a földig letaposták a vallásszabadságot, amikor tilos volt Istenben hinni, amikor sok ezer templomot és mecsetet leromboltak, raktárrá alakítottak, vagy marxista ideológiát terjesztő mozi helyiséggé alakítottak át. A vallásos könyveket elégették, a szülőknek megtiltották, hogy gyermekeiknek keresztény neveket adjanak. Ezeknek a drámai eseményeknek emlékezete lényeges egy nép jövője szempontjából. A vértanúk emlékezete, akik kitartottak a hitben, Albánia sorsának garanciája. Mert vérüket nem hullatták hiába, mert ez a magvetés a béke és a testvéri együttműködés gyümölcseit termi. Csakugyan ma Albánia nemcsak az Egyház újjászületésének példája, hanem a vallások közötti békés együttélésé is. A vértanúk nem elbukottak, hanem győztesek: hősies tanúságtételük Isten mindenhatóságát tükrözi, aki mindig megvigasztalja népét, és új utakat nyit, a reménység új távlatait.

„A reménységnek ezt az üzenetét, amely a Krisztusba vetett hiten és a múlt emlékezetén alapul, rábíztam az egész albán népre, amely nagy lelkesedéssel élte meg a találkozókat, liturgiákat és üdvözölt, amikor az utcákon elhaladtam. Buzdítottam mindenkit, hogy merítsen új energiákat a feltámadt Úrból, hogy az evangélium kovásza lehessen a társadalomban, és folytassa karitatív és nevelői tevékenységét.”

Ferenc pápa szerdai beszéde végén ismét hálát adott az Úrnak albániai útjáért, buzdította az ország híveit, hogy bátran építsék hazájuk és Európa jövőjét, mindannyiukat Mária, a Jótanács Anyja oltalmába ajánlotta, akit Scutari szentélyében tisztelnek. Ő vezesse útján ezt a vértanú-népet, hogy a múlt kemény tapasztalata jobban megnyissa a testvérek, különösen is a gyengék felé, és tegye a szeretet dinamizmusának főszereplőjévé, amely annyira szükséges a mai társadalmi-kulturális helyzetben.

Miután felolvasta beszédét, Ferenc pápa felszólította a hívősereget, hogy innen köszöntsék a kedves albán népet. Felszólítását kitörő taps kísérte.

(szf)

Forrás: Vatikáni Rádió

Meghallgatni és tettekre váltani Isten szavát – Ferenc pápa kedd reggeli homíliája a Szent Márta Házban

A keresztény élet egyszerű: meghallgatni Isten Igéjét és gyakorlatba helyezni azt – az Evangéliumot nem csupán olvasni kell, hanem mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy szavai hogyan érintik életünket – fejtette ki kedd reggeli homíliájában a Szentatya.

A szavak, amelyek (Jézus) ajkáról származtak, újnak tűntek, újnak tűnt a tekintély, amivel mondta azokat. Olyan szavak voltak ezek, amelyek megérintették az ember szívét, amelyek által sokan megértették az üdvösség erejét, amit ezek a szavak hirdettek. Ezért – jegyezte meg Ferenc pápa – a tömeg követte Jézust. Voltak azonban olyanok is, akik érdekből követték őt, nem tiszta szívvel, hanem csak azért, hogy ők jobbak legyenek. Ez a felállás kétezer év múltán sem sokban változott: manapság is sokan hallgatják Jézust úgy, mint az a kilenc evangéliumi leprás, akik visszanyert egészségüknek annyira örültek, hogy közben megfeledkeztek Jézusról, aki egészségüket visszaadta.

„De Jézus továbbra is beszélt a néphez és szerette őket, szerette a tömeget, mégpedig olyannyira, hogy egy adott ponton azt mondta «ezek, akik engem követnek, az az óriási tömeg, ezek az én anyám és testvéreim» és hozzátette: «azok, akik hallgatják Isten Igéjét, és gyakorlatba is helyezik azt.» Ez a jézuskövetés két feltétele: meghallgatni Isten Igéjét és gyakorlatba ültetni azt. Ez a keresztény élet, semmi több. Egyszerű-egyszerű. Talán mi egy kicsit nehezebbé tettük sok olyan magyarázattal, amit senki se ért meg, de a keresztény élet ilyen: meghallgatni Isten Igéjét és tettekre váltani azt” – nyomatékosította Ferenc pápa homíliájában.

Íme, hogy miért feleli Jézus annak, aki szólt neki, hogy szülei keresik: „Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják és megcselekszik.” (Lk 8,21) És Isten igéjének meghallgatásához, Jézus szavának meghallgatásához – mondja a pápa – elég kinyitnunk a Szentírást, az Evangéliumot. Ezeket az oldalakat azonban nem elolvasni kell, hanem meghallgatni. „Meghallgatni – javasolja a pápa – azt jelenti, hogy elolvasom, és azt mondom «Mit is mond ez számomra, az én szívemben? Mit mond nekem Isten ezekkel a szavakkal?». És életünk megváltozik.

„Valahányszor kinyitjuk az Evangéliumot, elolvasunk egy részt és feltesszük magunknak a kérdést: «Isten beszél hozzám ez által. Üzen ez nekem valamit? És ha igen, mit üzen?» – ezt jelenti meghallgatni Isten igéjét, meghallgatni azt fülünkkel és szívünkkel, megnyitni szívünket Isten szavára. Jézus ellenségei hallgatták szavát, de az volt a szándékuk, hogy hibát kapjanak benne, hogy Jézus elcsússzon és elveszítse tekintélyét. Soha nem tették fel azonban magunknak a kérdést: «Mit mond nekem Isten ezekkel a szavakkal?» És Isten nem egyszerűen csak mindenkihez szól – persze, igen, Isten mindenkihez szól, – de egyenként mindenkihez. Az Evangéliumot közülünk minden egyes ember számára írták” – emelte ki a Szentatya homíliájában.

Természetesen – folytatja Ferenc pápa – gyakorlatba ültetni azt, amit meghallgattunk, nem egyszerű, mert sokkal könnyebb, ha az ember nyugodtan éli az életét, anélkül, hogy gondja lenne arra, amit Isten szava megkíván tőle. Konkrét útmutatást adnak ehhez – emlékeztet – a parancsolatok és a boldogmondások. Illetve mindig számíthatunk Jézus segítségére, akkor is, amikor a szívünk bár meghallgatja Isten szavát, de úgy tesz, mintha nem értené. Ő irgalmas és megbocsát mindenkinek, megvár mindenkit, mert türelmes.

„Jézus befogad mindenkit, azokat is, akik meghallgatják Isten igéjét, majd elárulják azt. Gondoljuk Júdásra! «Barátom» (Mt 26,50) – mondja neki Jézus, amikor Júdás elárulja őt. Az Úr mindig magvetőként szórja Igéjét, csak nyitott szívet kér, hogy meghallgassuk és jóakaratot, hogy tettekre váltsuk. Ezért tehát legyen a mai nap imádsága, amit a zsoltárban is hallottunk: «Vezess engem parancsaid ösvényére» (Zsolt 119/118, 35a), ami a Te Igéd ösvénye, hogy vezetéseddel megtanuljam tettekre váltani szavadat” – zárta kedd reggeli szentbeszédét Ferenc pápa.

(vt)

Forrás: Vatikáni Rádió

„Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok…”- Évközi 25. vasárnap - (Mt. 20,1 – 16) - szöveg és hanganyag

A mai szentírási részek üzenetének középpontjában három lényeges gondolat áll. Az első: Isten mindenkit meghív az Ő országába, az örök boldogságba. A második: Isten országáért, az örök boldogságért, bár ajándék, mégis mindenkinek meg kell dolgoznia. És a harmadik: A munkabér mennyiségének, illetve az örök boldogság milyenségének eldöntése Istentől függ.

Az első gondolat: Isten mindenkit meghív az Ő országába. Az ősegyház magyarázata szerint ez az evangéliumi szakasz elsősorban Istennek a világ népeihez, az egész emberiséghez intézett meghívását tartalmazza. Isten a zsidó népet meghívta már kora reggel, vagyis az Ószövetségben, a többi népet csak az újszövetségben, Krisztus eljövetele után, de ezen később hívott népek is Isten országában ugyanolyan kiváltságokban részesülnek, és ugyanolyan jogokat kapnak a mennyországra nézve.

A példabeszéd szerint Isten minden embert meghív az örök üdvösségre, és életünknek minden szakaszában. Hív a próféták szavával, az apostolok igehirdetésével, hív a prédikációval és a Szentírás befogadó olvasásával. Hív életünk váratlan eseményeiben, hív a betegségen keresztül és a lelkiismeretünk szava által. Ő hív kora hajnalban, reggel és délben, hív délután és alkonyatkor is. Vagyis hív már, mint kisgyermeket, hív, mint ifjút, mint felnőttet, sőt hív, mint a halál kapujában állót, az utolsó órában is, mert szeret bennünket. Ő csak azokat fogja kizárni országából, akik az utolsó meghívást sem fogadták el. Mert senkit sem akar a fülénél fogva üdvözíteni, tiszteletben tartja minden ember szabad akaratát.

A második lényeges gondolat: Isten országáért, az örök boldogságért, mindenkinek meg kell dolgoznia, el kell végeznie a ráháruló feladatot. „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek”- mondja az Úr. Tehát az embernek közre kell működnie örök üdvössége munkálásában, de az üdvösség valami olyan mérhetetlenül nagy kegyelem, hogy bár az ember minden tőle telhetőt meg tesz, mégis mindig Isten ingyenes ajándéka marad, még a legnagyobb szentek számára is.

Ma nem tudom hogy van, de régen sok intézménynél volt úgy, hogy a páncélszekrénynek két különböző zára volt, az egyik kulcs az intézmény vezetőjénél, a másik a pénztárosnál volt: csak ketten együtt tudták kizárni az ajtót. Így vagyunk a mennyek országával is, az egyik kulcs Krisztus urunk kezében, ez a segítő kegyelem, a másik a mi kezünkben, ez a kegyelemmel való együtt működés. Pál apostol mondja: „Figyelmeztetlek tehát, hogy Isten kegyelmét ne vegyétek hiába” (2 Kor.6,1), és „teremjünk gyümölcsöt Istennek” (Róm. 7,4).

Jézus a szőlő munkásokhoz hasonlít bennünket, de hasonlíthatott volna a földművelőkhöz vagy az állattenyésztőkhöz is, mert minden munkának megvan a maga nehézsége és fárasztó is lehet, ha kellő felelősségtudattal és komolysággal akarjuk azt elvégezni. Visszatérve a szőlőműveléshez, hol a gazt kell kikapálni, hol a vadhajtásokat kell lenyesni, hol a ragya ellen kell küzdeni.

A lelkünk is elgazosodhat, ha abbahagyjuk a munkát, vadhajtások uralkodnak el rajtunk, ha letesszük a metszőollót, „megragyásodunk”, ha felhagyunk a kényelem és a közömbösség elleni küzdelemmel. Életünk végéig küzdenünk kell az önzéssel, restséggel, közömbösséggel, a stresszből fakadó türelmetlenséggel, szeretetlenséggel, rosszindulatainkkal.

„A mennyek országa erőszakot szenved…” – mondja Jézus. Isten minden reggel felszólít: Kezdj hozzá! Ne késlekedj, az idő rövid! Tulajdonképpen ez adhat nekünk örömet, hogy életünk nem hasztalan küszködés, napjaink nem múlnak el értelmetlenül. „Ajtód előtt állok és kopogtatok” – mondja az Úr, de az ajtót nekünk kell belülről kinyitni.

A harmadik lényeges gondolat: A munkabér mennyiségének, az örök boldogság fokának, nagyságának eldöntése Istentől függ. A példabeszéd szerint, akik reggeltől dolgoztak, azok is annyit kapnak, mint akik csak délután kezdtek a munkához, ezért az előbbiek zúgolódni kezdenek. – Itt ugyanaz ismétlődik meg, ami a tékozló fiúról szóló példabeszédben is lejátszódott. Ott az idősebb testvér, aki látszólag hűségesen kitartott az atya mellett, amikor látja, hogy testvérét, aki elhagyta az atyai házat és mindenét eltékozolta és utána visszatért az atyai házhoz, milyen nagy szeretettel fogadja az atya, akkor felpanaszolja mindezt atyjának. A felelet ott így hangzik: Te mindig velem vagy, mindenem a tiéd. De illet örvendezni, mert testvéred elveszett, de újra megkerült. – Az elveszett bárányról szóló példabeszédben is ezt mondja Jézus: Nagy öröm van a mennyben egy megtérő bűnös miatt is.

Azt hiszem nem ismeretlen, s talán nem is idegen tőlünk a zúgolódó szőlőmunkások és az idősebb testvér magatartása. Elég csak szívünk első mozdulását megfigyelni. Szinte ösztönszerűleg az elégedetlenek pártjára állunk. „Igazuk van – gondoljuk –, nem ugyan a jog alapján, mert hiszen megkapták azt, amiben megegyeztek, hanem a méltányosság alapján. Mert ha az utolsók annyit kaptak, mint az elsők akkor őket sérelem érte.” A szőlős gazda azt válaszolja: „Vajon nem tehetem a pénzemmel azt, amit akarok”?

Azonban tudomásul kell vennünk, hogy itt Istenről van szó, aki teremtő és minden létező ura, aki fölött nincs senki, akinek számadással tartozna. Szabadon dönt és csak egy törvényt ismer: a szeretet törvényét. Mert Isten lényege a szeretet, szent János evangélista szerint. Ezért Ő sohasem igazságtalan, de túlszárnyalja az igazságot: irgalmával, jóságával, bőkezűségével. „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” – mondja a szőlősgazda. E szavak ráébresztenek bennünket arra, hogy amikor túlságosan az igazságosságra hivatkozunk, akkor a legtöbbször az irigység húzódik meg mögötte. Figyelmeztet: ahhoz hogy tényleg igazságosak lehessünk, előbb meg kell tanulnunk krisztusi módon szeretni, s Krisztus szemével nézni az embereket. Mert Isten az Ő Országának munkásaiban nem tűri meg a testvérek iránti féltékenység vagy irigység semmiféle formáját, sőt csak azokat ismeri el munkásainak, akik úgy tudnak örülni mások sikerének, mintha az a sajátjuk volna.

Összegzésül el kell mondanunk, hogy Isten mindenkit meghív az Ő követésére, az Ő országába, az örök üdvösségre, de mindenkihez más és másképpen szól: Pl. Szent Ferenc atyánkat, a dúsgazdag posztókereskedő fiát, a könnyelmű, pazarló és a féktelen szórakozás világában szólította meg és hívta a szegény és alázatos Krisztus követésére. Kortonai Szt. Margithoz, a ferences nővérhez, aki előbb az erkölcstelenség útján járt, az ő szerelmének, leendő férjének holtteste mellett szólt és hívta az életszentségre. Loyolai Szt. Ignáchoz, a Jezsuita rend alapítójához, aki előbb katonatiszt volt, a betegágyon, a szenvedéseken keresztül szólt és hívta meg az Ő követésére. A süket-néma és vak Helén Kellert, az ő szerencsétlenségében szólította meg. Ezzel kapcsolatosan naplójában ezeket írta: Éppen szerencsétlenségemnek köszönhetem, hogy megtaláltam az Istent, önmagamat és hivatásomat, igazi kiteljesedésemet”.

Vagy a Szentírásból tudjuk, hogy a jobb lator, nagypénteken, a Golgotán keresztre feszítve életének utolsó pillanatában engedelmeskedett az isteni hívásnak, ami által elnyerte az örök boldogságot. 

Tévedés ne essék, a korábban mondottakkal nem azokat a lustákat, kényelem szeretőket, közömbösöket és számigálókat akarjuk bátorítani, akik a megtérést, az öntudatos keresztény életet, az Isten és felebarát szolgálatát az utolsó órára halasztják. Nem erről van szó, hanem arról, hogy Isten bármely órában hívhat, és az embernek mindig nyitottnak kell lennie és készségesen válaszolnia kell e hívásra.

Tegyünk eleget a próféta felszólításának: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van” (Iz. 55,6).

Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe - Évközi 24. vasárnap - hanganyag

A tiltott fa gyümölcse lett a bűn és így a halál oka, a Kereszt fája pedig megváltásunk és életünk oka. Ezért a keresztfa értékes a mi számunkra, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. Így a kereszt felmagasztalása egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is. Ezért nagyon is helyén való, ha a keresztény ember szereti Krisztus keresztjét, bízik benne és ma Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén így köszönti „Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reménység!”

VATIKÁN: Ferenc pápa vasárnapi Úrangyala imádsága apostoli útján (2014.0...

Márton Áron püspök nyomdokain, harmadszorra – 3. befejező rész

„Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen.
Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2014. 09.14.

VATIKÁN: Általános kihallgatás - Ferenc pápa katekézise

Márton Áron püspök nyomdokain, harmadszorra – 2. rész

A zarándoklatról szóló részletes beszámoló itt olvasható

.

Szól-e Isten ma is az emberekhez? – tanulságos történet

Egyszer egy fiatalember, aki komoly lelki életet élt, elment egy bibliaórára egy baráti családhoz. Csütörtök este volt. A találkozót vezető házaspár az imaórát két részre osztotta: hallgassuk Istent, és engedelmesen kövessük azt, amit kér tőlünk. A fiúnak szünet nélkül az járt az eszében, vajon Isten ma is beszél még az emberekkel?

A bibliaóra után barátaival még betértek egy kávézóba. A találkozón elhangzottakról beszélgettek. Mindannyian elmesélték, hogyan vezette őket Isten, különböző utakon.

Este 10 óra körül volt, amikor a fiatalember elbúcsúzott a barátaitól. Beült az autójába, és imádkozni kezdett: „Istenem, ha még beszélsz az emberekkel, szólj hozzám. Hallgatni fogok a szavadra, és mindent megteszek, hogy engedelmesen kövessem, amit kívánsz.” Ahogy a város főutcáján hajtott, egyszerre különös gondolata támadt, mintha valaki azt mondta volna neki: „Állj meg, és vegyél egy liter tejet!”

Megrázta a fejét, és hangosan megkérdezte: „Isten, Te vagy az?” De mivel nem kapott választ, továbbhajtott. De a hang újra megszólalt: „Vegyél egy liter tejet!” A fiatalembernek eszébe jutott a bibliai idézet, amikor a kis Sámuelhez szólt Isten, és ő nem ismerte fel a hangot. Rendben van Istenem, ha valóban Te vagy az, akkor megveszem a tejet. Nem gondolom, hogy ez túl nagy próbatétel volna. Végül is egy liter tej valamire mindig jó. Megállt, megvette a tejet, és folytatta az útját hazafelé. A következő kereszteződésnél újra egy különös belső ösztönzést érzett: „Fordulj be ebbe az utcába!” Ez valami őrület, gondolta magában, és ment tovább. De újból érezte, hogy be kellett volna fordulnia. Visszafordult hát, és követte a hangot. Félig tréfásan, félig komolyan azt mondta magában: „Rendben, Istenem, megteszem.” Ment tovább az úton, elhagyott több kis utcát, míg egyszerre azt érezte, meg kell állnia. Megállt hát, és körülnézett. Tipikus városi környék volt, lakóházakkal és boltokkal. Nem a legjobb, de nem is a legelhanyagoltabb negyed. Az üzletek már bezártak, és a legtöbb ház ablaka sötét volt. Csak egy házban égett a lámpa az utca másik oldalán.
A fiú újra hallotta a hangot: „Menj, és add oda a tejet azoknak az embereknek, akik abban a házban laknak, a túloldalon!” A házra nézett. Kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. De azután kétségei támadtak, és vissza akart szállni. „Uram, ez őrültség! Hogy csengethetnék be egy idegen házba éjfélkor?”
A gondolat azonban, hogy oda kell adnia a tejet, nem hagyta nyugodni. Elindult hát, miközben azt mondta magában: „Rendben van, Uram, ha Te mondod, megyek, és odaadom a tejet ezeknek az embereknek. Ha az Úr azt kívánja, hogy őrültként viselkedjem, hát jó. Én engedelmeskedni akarok Neki. Valami célja biztosan lehet. Ha pedig ki sem nyitják az ajtót, azonnal visszafordulok.”
Átment az úton, megállt az ajtó előtt, és megnyomta a csengőt. Bentről mintha egy gyerek sírása hallatszott volna. Majd ezt követően egy érdes férfihang szólalt meg: „Ki az? Mit akar?” Az ajtó kinyílt, mielőtt a fiú elfuthatott volna. Egy férfi állt előtte farmerben és ingben. Elég morcosnak tűnt, és nem látszott különösebben boldognak a fiatalember láttán sem.
- Mi történt? – kérdezte a férfi. A fiatalember gondolkodás nélkül átnyújtotta a liter tejet, és azt mondta: - Ezt önöknek vettem. A férfi megragadta a tejet, és beszaladt a házba. Azután egy nő szaladt át a folyosón kezében a tejjel, valószínűleg a konyha felé sietve. Mögötte a férfi, karján a síró csöppséggel.
Amikor a férfi visszajött, a fiú látta, hogy a szemében hatalmas könnycseppek csillognak, majd zokogva azt mondta: - Imádkoztunk. Nagyon sok tartozást kell kifizetnünk ebben a hónapban, és épp elfogyott minden pénzünk. Nincs több tejünk a kicsinek. Kértem az Urat, mutassa meg, hogy tudnék tejet szerezni a kicsinek. A felesége is kikiáltott a konyhából:
- Én arra kértem Isten, küldjön egy angyalt. Ön egy Angyal? A fiatalember kivette a zsebéből a pénztárcáját, és minden pénzét odaadta a férfinek. Azután megfordult, és szemében könnyekkel visszament az autójához. Megtapasztalta, hogy Isten ma is meghallgatja az igazak imáit.

Annyi hangot hallasz napközben. Az a legfinomabb, amely a szeretetre hív, Isten hangja. Ez az üzenet Isten vágyának egy szikrája, Aki arra vár, hogy valaki meghallja a hangját. Szítsa fel benned ez a kis szikra a vágyat, hogy hallgasd Őt, aki annyi mindent szeretne mondani neked.

Csendes csodák - Reményik Sándor:

A kép forráshelye

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Ferenc pápa: Lesznek keresztek, de az Úr mindig velünk van

Szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén 40 igen hangzott el a Szent Péter-bazilikában, amikor Ferenc pápa 20 jegyespárt egyesített a házasság szentségében. A Szentatya homíliáját és a házaspárok rövid bemutatását a Vatikáni Rádió tudósítása nyomán adjuk közre.

A pápa római helynöke, Agostino Vallini bíboros választotta ki a Szentatya kérésére az egyházmegye jegyespárjait, akik Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén léptek házasságra. Ferenc pápa ezzel is hangsúlyozza a családnak szentelt különleges figyelmet, amely a közelgő szinódus témája...

A folytatás és az ide kapcsolódó filmek a Magyar Kurír oldalára kattintva olvasható

Szent Ferenc stigmatizációja – Giotto festménye Assisibeli, a Szent Ferenc bazilikában

Évközi 24. vasárnap - Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe

Az emberi történelem középpontja Krisztus. Ez szó szerint igaz, mert történelmünk eseményeit Krisztus előtti és utáni évekbe helyezzük. Még fontosabb azonban az, hogy egyetlen emberéletnek sem volt olyan hatása az emberiség történelmére, mint Jézus életének, úgy, hogy valóban kettős értelemben középpont ő. De életének is van egy középpontja, amely körül forog Krisztus, az Isten-ember titka. Ez a középpont az ő Kereszthalála.

A tiltott fa gyümölcse lett a bűn és így a halál oka, a Kereszt fája pedig megváltásunk és életünk oka. Ezért a keresztfa értékes a mi számunkra, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. Így a kereszt felmagasztalása egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is. Ezért nagyon is helyén való, ha a keresztény ember szereti Krisztus keresztjét, bízik benne és ma Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén így köszönti „Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reménység!”

A neves német teológust, Joseph Ratzinger bíborost, a későbbi Benedek pápát, amikor megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért."

Igen, a kereszt titka annak az isteni szeretetnek a misztériuma, ami a kereszten, Jézus halálában mutatkozott meg. Így a kereszt mindenek előtt: „Isten szeretetének jele Jézus Krisztusban", de csak a hívő számára érthető. Ez a szeretet gyenge és erőtlen; ugyanakkor e megfeszített szeretet paradoxonna, ellentmondásossága, hogy e gyengeségében változtatja meg a világot, szerez békét és kiengesztelődést.

A keresztnek azonban van egy másik titka is: benne mutatkozik meg teljesen az emberi gonoszság. A szeretet és a bűn ezen elválaszthatatlan titkában bukkanunk rá az emberi szenvedés történetére. A kereszt tanítása nem engedi meg, hogy "átnézzünk a világ sok keresztje fölött: szótlanságba fojtott szenvedések, számtalan ember üldözése és halálra kínzása hite, faja vagy politikai meggyőződése miatt, ártatlan gyermekek üldözése Heródes idejétől Auschwitzig, sőt a legújabb időkig...". Az ilyen szenvedés elnémít. Egyedül csak Isten válaszolhat minderre a keresztről az emberiség szenvedéstörténetébe sugárzó reménnyel.

A kereszt az emberrel együtt-szenvedő Isten titkát tárja föl előttünk, képessé tesz arra, hogy „másokkal együtt szenvedjünk és így megértsük Jézus szenvedésének misztériumát”. Azonban „a keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje”(1Kor 1,18) – mondja Pál apostol. Aki nem hisz Krisztusban, az a keresztet elfogadhatatlan értelmetlenségnek tartja. Azok számára viszont, akik követik és szeretik a keresztet, „isten ereje”, hatalom, amely megvált, üdvözít, megszentel.
Ahogy balgaság és botrány volt Krisztus keresztje az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az ős kígyó halálos marását. A keresztet, mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből.

A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a szentírásból, ahol az Úr, vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak, mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, akkor perlekedni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.
Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, magasztalta fel, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Így minden olyan kísérlet, amely el akarja utasítani a Keresztet, egy Megfeszített nélküli kereszténységet akar kovácsolni, és saját életéből is ki akarja küszöbölni a szenvedést, a sátán által ihletett gondolat. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, csupán értelmetlen és megkerülhetetlen teher. Bűnnel és halállal megjelölt létezésünknek, kényszerű szenvedéseinknek azonban Krisztus keresztje értelmet és értéket adhat.

Minél erősebben vágyik valaki a tökéletesebb keresztény életre, az életszentségre, annál inkább kell szeretnie a Keresztet, amelyen Krisztus megváltotta, valamint személyes keresztjét, amellyel osztozik Krisztus halálának misztériumában, hogy majd részesedjék a vele való örök élet misztériumában is. Ezért beszél az Úr Jézus mindenki előtt a kereszt szükséges voltáról: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”(Mk 8,34). A Zebedeus fiukat, akik az első helyeket szeretnék elfoglalni Krisztus mellett, arra figyelmezteti az Úr, hogy aki részesedni akar az ő dicsőségében, annak ki kell innia a szenvedés keserű kelyhét. Mert aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és a jót tenni, az nem fogja elkerülni a Krisztussal szemben álló világ ellenállását. De a keresztény nem botránkozik meg ezen: tudja, hogy Krisztus örökségének és követésének lényeges része a kereszt: tudja, hogy ha Krisztus az embert keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphet az üdvösség útjára, és úgy működhet közre a világ üdvösségének művében, ha hordozza saját keresztjét.

Aki nap, mint nap hittel föltekint Jézus keresztjére, az lesz képes saját keresztjét is mindennap fölvenni és hordozni. Nekünk nem az ő nagypénteki keresztjét kell hordoznunk – erre képtelenek is lennénk. A magunk keresztjét kell fölvennünk, melyet Isten gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, hogy vele Krisztus nyomába léphessünk, ugyanazt az érzést táplálva magunkban, amely Jézus Krisztusban volt.
Ennek ellenére mégis, a szorongás, a félelem, néha oly mély lehet, hogy teljesen legyőz. Ilyenkor idézzük emlékezetünkbe, hogy a Getszemani kertben Jézusra is annyira ránehezedett a szenvedés, hogy vérrel verejtékezett és feljajdult: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26,38). Az Úr Jézus halálos szomorúsága megszentelte minden ember szorongását és szomorúságát és erőt ad ezek leküzdéséhez. A keresztény Jézussal együtt így imádkozik az Atyához: „Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te”, és nála menedéket találva ellenáll a fájdalom támadásainak, nem hagyja, hogy azok elsodorják, vagy kétségbe ejtsék. „Minden gondotokkal forduljatok Istenhez, mert neki gondja van rátok”(1 Pét 5,7) – mondja Szt. Péter apostol. Aki csak a fizikai szenvedést tartja számon, az végül is belefullad. Aki viszont Istenre hagyatkozik, megőrzi egyensúlyát, képes lesz másokra gondolni és önmaga odaajándékozására, az Úr Jézus példáját követve. Mert, ahogy mondtuk, a kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása is.
Ezért gyermeki bizalommal hagyatkozzunk Isten akaratára, és így képesek leszünk arra, hogy a legtragikusabb helyzetekkel is egyszerűen, sőt derűsen nézzünk szembe, tudván, hogy akik Istenben bíznak, azok nem csalatkoznak, azok nem vallanak szégyent.

Befejezésül, le kell szögeznünk, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. Nincs élet kereszt nélkül; a kérdés csupán az, hogyan visszük keresztünket? …

Holnap Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe

Szent kereszt felmagasztalása ünnepén két történelmi eseményre is emlékezünk. Egyrészt Krisztus keresztjének megtalálására, másrészt visszaszerzésére. A szent keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A róla szóló legenda szerint a Golgota hegyén talált maradványokat egy beteghez érintették, és amikor Krisztus keresztjének darabját nyújtották neki, meggyógyult. Az ereklyét, melyet később elraboltak a perzsák, Herakleiosz császár 628-ban szerezte vissza, és vitte őrzési helyére mezítláb, szegényes ruhában, a saját vállán.

A szent keresztből a világ minden pontján őriznek ereklyéket, jóllehet a ma embere mindezt szkeptikusan szemléli, mondván: a világon található rengeteg ereklyéből sok keresztet össze lehetne rakni. A hívő ember számára viszont nem az a fontos, hogy egy adott kis ereklye tényleg az igazi keresztből származik-e, hanem maga a szent kereszt iránti tisztelet. A katolikus egyházban sohasem a tárgy az elsődleges, mi azt tiszteljük, amire az emlékeztet minket.

A keresztfa üzenete

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz erről azt mondja: "A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten". A neves német teológus, Joseph Ratzinger bíboros, mikor megkérdezték tőle, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: "A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért." A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása. A keresztfa azért is értékes, mert Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. A kereszt felmagasztalása így egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is.

A kereszt helye az életünkben

Bár sokan díszítik magukat kereszttel, például úgy, hogy láncon hordják a nyakukban, ez sok esetben valóban csak dísz, és szó sincs tudatosságról. Mi viszont nem feledhetjük, hogy a szent kereszt Isten szeretetére és Krisztus értünk vállalt szenvedésére utal. A magyar liturgiában szép példát találunk a kereszt értékére az esküvői szertartásban. A fiatal pár a feszületre tesz esküt, majd ezt a keresztet megkapják, és otthonukban kiakasztják a falra, ami így napról napra emlékezteti őket házastársi hűségükre és Isten szeretetére. Őseink a falvak, az utak szélén kereszteket emeltek. Még ma is megfigyelhetjük, hogy az útszéli keresztek mellett mindig van friss virág, még a ma emberében is él a kereszt iránti hűség és szeretet. A mi feladatunk pedig az, hogy mindezt megőrizzük.

Szurdokpüspökit az 1200-as években alapították. A falu neve a közeli szurdokra és a település egykori birtokosára, az egri püspökre utal. Az első templom a hegyoldalban állt, és már annak is szent kereszt volt a titulusa. A teljesen elpusztult templom feltételezett helyének közelében egy kis forrás fakad, Szentkereszt kútja, ami mind a mai napig viseli a templom címét. Az itt lakók a keresztet annyira tisztelték, hogy az általános gyakorlat ellenére a határban nem építettek keresztet.

A jelenlegi templomban egy nagyon régi szent kereszt ereklyét őriznek, melyet a búcsú idején (A szent kereszt felmagasztalása, szeptember 14.) elővesznek, és hódolnak előtte. 

Miközben a nép megérinti és megcsókolja az ereklyét, mint az elmúlt évszázadok során, ma is felhangzik az ének:  

"Szent kereszt, szent kereszt, te tiszteletedre/ És dicsőségedre jöttünk e szent helyre, szent kereszt/ Rajta Jézus teste fel van rá feszítve/ Örök üdvösségünk szent kereszt" és "Ismét eljöttünk e kedves szép helyre/ Hol ragyog Úr Jézus dicső keresztje/ Öleljük át, csókokkal illessük/ bajainkban így megsegíttetünk".

Összeállította: Borbély László az Új Ember Magazin számára