 |
| Szentírás vasárnapja Esztelnek |
Ma mi is Isten eleven és átható szavát (Zsid 4, 12) állítjuk elmélkedésünk középpontjába, mert az ApCsel-nek szerzőjével valljuk, hogy „neki hatalma van rá, hogy felépítse művét, és megadja nektek az összes szenttel közös örökséget” (ApCsel 20, 32).
A szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre, hiszen belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.
„A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése” – állítja a II. Vatikáni Zsinat az isteni kinyilatkoztatásról szóló tanításában. Ezért az egyház a Zsinat óta a korábbinál fokozottabb figyelmet szentel a Szentírásnak. Ez különösen kitűnik az egyház szertartásaiból.
Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is.
Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.
Igaz, volt idő, az egyház történelme folyamán, amikor ez a szemlélet háttérbe szorult, különösen a felekezeti viták, harcok idején, amikor a protestánsok magasba tartották a Bibliát, a katolikusok az Oltáriszentséget.
A katolikus egyház hosszú időn át előtérbe helyezte az eucharisztia asztalát és a szentségeket; csak másodlagos jelentőséget tulajdonított az Ige asztalának, a Szentírás asztalán megterített élet kenyerének.
Ma már rég túl vagyunk ezen az állásponton és az egyház egyformán komoly jelentőséget tulajdonít mindkét isteni tápláléknak: az Oltáriszentségnek és a Szentírásnak.
Ennek ellenére, ez a szemlélet mégse járja át kellőképpen vallásos életünket, a Szentírás-olvasás még mindig nem vált körünkben a Krisztussal való találkozás gyakori és lényeges elemévé. Még mindig nem fedeztük fel a Szentírás-olvasásban azt a megszentelő erőt, amelyet – egyébként helyesen – az Oltáriszentségnek tulajdonítunk. Ilyen értelemben, a biblia közösségben való olvasása, tanulmányozása valóságos istentisztelet és igazi áldozás, egyesülés és töltekezés Istennel: a megszentelődés szentségi formája.
Húsvétkor a feltámadási szertartás keretében, valamint Úrnapján, az Oltáriszentséggel szép körmeneteket tartunk. Hála Istennek az eucharisztikus istentisztelet formáihoz hasonlóan ma Isten Igéjének tiszteletét sem hanyagoljuk el. Kifejezésre jut ez akkor, amikor az evangéliumos könyvet felolvasás előtt, az ünnepélyes liturgiában megfüstöljük, amikor állva – majdhogy vigyázzállásban és nagy tisztelettel – hallgatjuk az Evangéliumból hozzánk szóló Isten szavát, amelyre köszönettel: „Istennek legyen hála”, ill. magasztaló imával válaszolunk: „Áldunk Téged Krisztus”.
Áldjuk Őt, mert a Szentírás szavai által Ő maga szólt hozzánk és vált lelkünk táplálékává, akárcsak az Oltáriszentségben. Isten Igéjében az élő Krisztussal találkozunk, amelyre éppúgy fel kell készülnünk, mint az áldozásra.
Az evangélium felolvasása előtt a diakónus, áldást kér, a pap pedig magába száll, bűnbánatot tart és csendesen tisztulásért imádkozik, szinte gyónást végez: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem Szent evangéliumodat”- mondja. Az evangélium felolvasása után ugyancsak imával emlékezik arra, hogy Isten Igéje szentségi eledel, amely megszentelő erővel rendelkezik: „Az Evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára”- mondja csendben.
A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. Vajon megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek?
Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.
Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne - mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék -, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.
Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.
Foglalkoznunk kell vele, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, életvitelünket.
A szakemberek szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek. Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Bennünk nem valami vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli „ráhagyatkozó" hit.
Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani gyónásainkkal is. Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például az alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is. Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. „Passiónk" nem a peches ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!
Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép szeretetre, elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a Zsoltár férfihangra című versében: minden értünk történt.
A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Többet ér, mintha egy újabb kumráni barlangból előkerülne valami ókori ipari csoda, eredeti DVD, kép és hangfelvétel Jézusról. A mi bibliánk nem az eredeti látványt, nem a „vágatlan" anyagot adja tovább. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok (Ef 3,9 és 2Kor 3,14). Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, elpirulunk együtt a régi efezusiakkal, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk.
Ha befogadjuk Isten Lelkét, minden a helyére kerül. Értjük Krisztust, tesszük, amit kér, mert mindenben érintettek vagyunk. Elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor Magdolnával, akinek húsvét hajnalán indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.
A Szentírással törődnünk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak, amint erről néha hallunk? Az Ige az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele.
Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése