Oldalak

vasárnap, szeptember 14, 2014

Évközi 24. vasárnap - Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe

Az emberi történelem középpontja Krisztus. Ez szó szerint igaz, mert történelmünk eseményeit Krisztus előtti és utáni évekbe helyezzük. Még fontosabb azonban az, hogy egyetlen emberéletnek sem volt olyan hatása az emberiség történelmére, mint Jézus életének, úgy, hogy valóban kettős értelemben középpont ő. De életének is van egy középpontja, amely körül forog Krisztus, az Isten-ember titka. Ez a középpont az ő Kereszthalála.

A tiltott fa gyümölcse lett a bűn és így a halál oka, a Kereszt fája pedig megváltásunk és életünk oka. Ezért a keresztfa értékes a mi számunkra, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. Így a kereszt felmagasztalása egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is. Ezért nagyon is helyén való, ha a keresztény ember szereti Krisztus keresztjét, bízik benne és ma Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén így köszönti „Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reménység!”

A neves német teológust, Joseph Ratzinger bíborost, a későbbi Benedek pápát, amikor megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért."

Igen, a kereszt titka annak az isteni szeretetnek a misztériuma, ami a kereszten, Jézus halálában mutatkozott meg. Így a kereszt mindenek előtt: „Isten szeretetének jele Jézus Krisztusban", de csak a hívő számára érthető. Ez a szeretet gyenge és erőtlen; ugyanakkor e megfeszített szeretet paradoxonna, ellentmondásossága, hogy e gyengeségében változtatja meg a világot, szerez békét és kiengesztelődést.

A keresztnek azonban van egy másik titka is: benne mutatkozik meg teljesen az emberi gonoszság. A szeretet és a bűn ezen elválaszthatatlan titkában bukkanunk rá az emberi szenvedés történetére. A kereszt tanítása nem engedi meg, hogy "átnézzünk a világ sok keresztje fölött: szótlanságba fojtott szenvedések, számtalan ember üldözése és halálra kínzása hite, faja vagy politikai meggyőződése miatt, ártatlan gyermekek üldözése Heródes idejétől Auschwitzig, sőt a legújabb időkig...". Az ilyen szenvedés elnémít. Egyedül csak Isten válaszolhat minderre a keresztről az emberiség szenvedéstörténetébe sugárzó reménnyel.

A kereszt az emberrel együtt-szenvedő Isten titkát tárja föl előttünk, képessé tesz arra, hogy „másokkal együtt szenvedjünk és így megértsük Jézus szenvedésének misztériumát”. Azonban „a keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje”(1Kor 1,18) – mondja Pál apostol. Aki nem hisz Krisztusban, az a keresztet elfogadhatatlan értelmetlenségnek tartja. Azok számára viszont, akik követik és szeretik a keresztet, „isten ereje”, hatalom, amely megvált, üdvözít, megszentel.
Ahogy balgaság és botrány volt Krisztus keresztje az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az ős kígyó halálos marását. A keresztet, mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből.

A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a szentírásból, ahol az Úr, vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak, mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, akkor perlekedni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.
Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, magasztalta fel, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Így minden olyan kísérlet, amely el akarja utasítani a Keresztet, egy Megfeszített nélküli kereszténységet akar kovácsolni, és saját életéből is ki akarja küszöbölni a szenvedést, a sátán által ihletett gondolat. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, csupán értelmetlen és megkerülhetetlen teher. Bűnnel és halállal megjelölt létezésünknek, kényszerű szenvedéseinknek azonban Krisztus keresztje értelmet és értéket adhat.

Minél erősebben vágyik valaki a tökéletesebb keresztény életre, az életszentségre, annál inkább kell szeretnie a Keresztet, amelyen Krisztus megváltotta, valamint személyes keresztjét, amellyel osztozik Krisztus halálának misztériumában, hogy majd részesedjék a vele való örök élet misztériumában is. Ezért beszél az Úr Jézus mindenki előtt a kereszt szükséges voltáról: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”(Mk 8,34). A Zebedeus fiukat, akik az első helyeket szeretnék elfoglalni Krisztus mellett, arra figyelmezteti az Úr, hogy aki részesedni akar az ő dicsőségében, annak ki kell innia a szenvedés keserű kelyhét. Mert aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és a jót tenni, az nem fogja elkerülni a Krisztussal szemben álló világ ellenállását. De a keresztény nem botránkozik meg ezen: tudja, hogy Krisztus örökségének és követésének lényeges része a kereszt: tudja, hogy ha Krisztus az embert keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphet az üdvösség útjára, és úgy működhet közre a világ üdvösségének művében, ha hordozza saját keresztjét.

Aki nap, mint nap hittel föltekint Jézus keresztjére, az lesz képes saját keresztjét is mindennap fölvenni és hordozni. Nekünk nem az ő nagypénteki keresztjét kell hordoznunk – erre képtelenek is lennénk. A magunk keresztjét kell fölvennünk, melyet Isten gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, hogy vele Krisztus nyomába léphessünk, ugyanazt az érzést táplálva magunkban, amely Jézus Krisztusban volt.
Ennek ellenére mégis, a szorongás, a félelem, néha oly mély lehet, hogy teljesen legyőz. Ilyenkor idézzük emlékezetünkbe, hogy a Getszemani kertben Jézusra is annyira ránehezedett a szenvedés, hogy vérrel verejtékezett és feljajdult: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26,38). Az Úr Jézus halálos szomorúsága megszentelte minden ember szorongását és szomorúságát és erőt ad ezek leküzdéséhez. A keresztény Jézussal együtt így imádkozik az Atyához: „Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te”, és nála menedéket találva ellenáll a fájdalom támadásainak, nem hagyja, hogy azok elsodorják, vagy kétségbe ejtsék. „Minden gondotokkal forduljatok Istenhez, mert neki gondja van rátok”(1 Pét 5,7) – mondja Szt. Péter apostol. Aki csak a fizikai szenvedést tartja számon, az végül is belefullad. Aki viszont Istenre hagyatkozik, megőrzi egyensúlyát, képes lesz másokra gondolni és önmaga odaajándékozására, az Úr Jézus példáját követve. Mert, ahogy mondtuk, a kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása is.
Ezért gyermeki bizalommal hagyatkozzunk Isten akaratára, és így képesek leszünk arra, hogy a legtragikusabb helyzetekkel is egyszerűen, sőt derűsen nézzünk szembe, tudván, hogy akik Istenben bíznak, azok nem csalatkoznak, azok nem vallanak szégyent.

Befejezésül, le kell szögeznünk, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. Nincs élet kereszt nélkül; a kérdés csupán az, hogyan visszük keresztünket? …

Nincsenek megjegyzések: